Part 4

Senki se volt értője ennek a szerszámnak, csak Dobó. Hát Dobó magára vállalta.

Hogy erre ujabb éljen-riadalom támadt a teremben, s hogy a tűzmesterekre is néztek, ezek nyugtalanul kérdezték:

– Was ist das? Was sagt er?

Bornemissza erre hozzájuk fordult és így magyarázta meg az öt németnek:

– Meine herrn. Kapitány Dobó vird zein der haupt bum-bum! Ferstanden?

A németek megértették.

Dobó ezután összetrombitáltatta az egész katonaságot. A vár terén azoknak is elmondta az öt pontot, amire odabent megesküdtek, s felhivta őket, hogy amelyikök félelmet érez, tegye le inkább a kardot, hogysem meggyöngitse a többit is, mert – úgymond – a félelem olyan ragadós nyavalya, mint a pestis, sőt még ragadósabb, mert egy pillanat alatt átszáll a másikra. Hát itt a bekövetkezendő nehéz napok alatt, erőslelkü emberek kellenek.

Azután kibontotta a vár kékvörös zászlaját, és összefogta a nemzeti szinüvel.

– Esküdjetek!

Erre a szóra a városbeli székesegyház harangja megkondult.

Csak egyet kondult, többet nem.

Mindenki a város felé pillantott. Ez a kondulás olyan volt, mint egy jajkiáltás. Csak egy. S utána figyelő csöndesség áll az egész tájon.

A vitézek fölemelték az ujjukat.

IX.

Ezen az estén Dobó vendégül látta mindazokat, akik vele délelőtt a teremben megesküdtek.

Az asztal egyik végén Dobó ült, másik végén Mekcsey. Dobó mellett jobbfelől _Bálint pap_ ült, balfelől _Cecey_. A pap mellett _Pető_. Petőt különben is meg kellett becsülni ezzel a helylyel. A bátyja, Pető János udvari méltóság volt: a király főpoharasa. Ennek a révén kapták a puskaport, meg az öt tűzmestert Bécsből. Csak aztán következett vagy kor vagy rang szerint részint Mekcseytől, részint Dobótól számitva a sort: _Zoltay_, _Bornemissza_, _Fügedy_. Aztán _Koron Farkas_, az abauj-megyei gyalogosok hadnagya; _Kendi Bálint_ és _Hegedüs István_, a Serédy György hadnagyai, akik ötven drabantot hoztak; _Fekete Lőrinc_, aki Regécből jött tizenötöd magával; _Lőkös Mihály_, akit száz gyaloggal küldtek a szabad városok; _Nagy Pál_, Bátori György harminc drabantjának hadnagya, bikaerejü merész ember; _Jászay Márton_, a jászói prépost negyvenegy drabantjának a hadnagya; _Szency Márton_, szepesi hadnagy, – ez negyven gyalogost hozott; _Bor Mihály_ kitünő puskás, Sárosmegye küldte hetvenhat gyaloggal; Ugocsából ott volt _Szalacskay György_ és _Nagy Imre_. Ez utóbbit Homonnay Gáborné küldte tizennyolc gyaloggal. Eperjesről _Blaskó Antal_ jött el.

Ezek mind hadnagyok voltak. Ezek után ült _Paksy_ Jób, a legszálasabb tiszt a király seregéből, s _Bolyky_ Tamás, a borsodi ötven puskás hadnagya. Ezek később jöttek, hát odaültek a vártisztek közé, akik voltak: _Sukán János_, az öreg számtartó; _Imre deák_ kulcsár, a boros pince felügyelője; _Mihály deák_ cipóosztó; _Gyöngyösy Mátyás_ deák a püspök deákja, (a vár a püspöké volt;) _Boldizsár_ deák irnok s még egynéhányan. Mert Dobó nemcsak a tiszteket hivta meg, hanem hogy az egész vár képviselve legyen a vacsorán, egy tizedest, egy közembert, egy egri nemest és egy egri parasztot is felhivatott.

Az ételhordás a Dobó négy-öt szolgájának a dolga volt, de ezek munkája azzal könnyebbedett, hogy a főtisztek is beállitották a szolgáikat.

Dobó mögött Tarjáni Kristóf állott, az apród. Dobónak ez szolgált. Ez nyújtotta eléje az ételt. Ez töltötte mindig tele a poharát, valahányszor kiürült.

Péntek lévén, a vacsorát tormás csukával kezdték, kirántott süllővel, harcsával és kecsegével folytatták, s turós csuszával és fahéjjas főtt aszalt gyümölcscsel végezték. De volt az asztalon szőlő is, alma, körte és dinnye is bőven.

Mért adta a takarékos Dobó ezt a vacsorát? A mai ünnepi gyülés befejezéseül? Vagy hogy az egymásnak ismeretlen tisztek összeismerkedjenek, és összemelegedjenek? Vagy tán a bor világitásánál a lelkek erejét vizsgálta? A levegő kezdetben ünnepi volt, szinte templomi. A hófehér abroszok, a Dobó cimerével vésett ezüst evőeszközök, az asztal fölött láncon függő faragott hordó, az őszi virágokból készült bokréták, – mindez inkább lakadalmi pompa volt, mint egyszerü vacsora.

Még akkor se melegedett meg a keze senkinek, mikor a csuka után a szép hordóból gránátpiros bor ömlött a poharakba. A Dobó mai magasztos beszéde ült a lelkeken, mint ahogy a harangszó után elmélázva hallgatja az ember a harang után maradt csöndességet.

A csuka után a szolgák kihordták a tányérokat, s mindenki azt várta, hogy valaki beszélni fog.

Dobó elmélázva ült a barna bőrrel bevont karosszékben. Őt nézték.

S ebben a csöndességben egyszercsak fölhallatszik a sütőasszonyok vidám dalolása:

_Csak azért szeretek_ _Falu végén lakni;_ _Erre jár a rózsám_ _A lovát itatni._

_A lovát itatni_ _Magát fitogtatni_ _Piros két orcáját_ _Velem csókoltatni._

Egyszerre eltüntek a felhők. Az ég kiderült. Hát komolyodjanak-e a férfiak, mikor asszonyok is vannak itt a várban, s ők a veszedelem bevonulását dalolva várják.

Mekcsey fölvette az előtte álló ezüst serleget, és fölállott.

– Tisztelt vendégség, – mondotta. Nagy napok előtt állunk. Maga a jó Isten is az ég ablakában ül és nézi, hogyan fog itt kétezer ember megharcolni kétszázezerrel. És én mégse csüggedek. Gyáva ember nincs közöttünk egy se; hiszen még az asszonyok is, amint halljuk, vígan dalolnak odalent. De ha nem igy volna is, van közöttünk két ember, aki mellett félni nem lehet. Ismerem mind a kettőt kora ifjuságomtól. Az egyiket azért teremtette az Isten, hogy példája legyen a magyar bátorságnak. A vas ereje van benne. Olyan, mint az aranynyal zománcozott kard. Csupa erő és nemesség. A másik meg, akit szintén ifjúságomtól ismerek, a furfangnak és minden találékonyságnak a mestere. Ahol ez a két ember jelen van, vagy az erő, vagy a furfang bizonyosságában érzem magamat. Nem lehet veszedelemtöl tartani. Azt kívánom, hogy úgy ismerjék mint én: Dobó Istvánt, a mi kapitányunkat, és Bornemissza Gergelyt, a mi főhadnagyunkat.

Dobó állva fogadta a kocintásokat, aztán állva is maradt, és így felelt:

– Kedves véreim. Ha olyan ijedős volnék is, mint a szarvas, hogy akármiféle ebfalka csaholása megremegtetne, mikor nemzetem sorsáról van szó, megállok és ellenszegülök. A Jurisics példája mutatja, hogy micsoda erősség a leghitványabb vár is, ha férfiak vannak benne. A mi várunk erősebb, mint Kőszeg volt, s nekünk is erősebbeknek kell lennünk. Én ismerem a török hadat. Még a bajuszom is alig ütközött, mikor ott voltam a mohácsi mezőn, és láttam a Szulejmán hadát. Elhigyjétek nekem, hogy az a huszonnyolcezer magyar összegázolta volna azt a százezernyi csőcseléket, ha csak egy ember is van, a ki a csatát vezetni tudja. Nem vezetett, nem rendezett ott senki. A csapatok nem az ellenség állása szerint bontakoztak széjjel, hanem csak úgy gondolom formára. Tomory szegény, dicső emlékű nagy hős, de nem volt vezérnek való. Azt gondolta szegény, hogy a vezérség ebből a szóból áll: Utánam! Hát egyet imádkozott, aztán meg egyet káromkodott, és azt mondta: Utánam! Azzal megindult a seregünk mint őszszel a fecskék tábora, neki a török közepének. A török úgy széledt előttünk, mint a lúd-falka. Mink meg rohantunk vakon neki az ágyúsornak. Persze az ágyúk, a láncos golyók megtették, amit emberi erő nem tehetett. Négyezren maradtunk a huszonnyolcezerből. De ennek a rettenetes szerencsétlenségnek két nagy tanulsága volt. Az egyik az, hogy a török tábor nem vitézek sokasága, hanem mindenféle gyülevész népé. Összeszednek mindenféle embert és állatot, csakhogy a sokaságukkal elrémitsék a tyukszivü embert. A másik tanulság az, hogy a magyar akármilyen kevés, megzavarhatja és meggyőzheti a törököt, ha a bátorsága mellé okosságot viszen magával paizsul.

Az asztalnál ülők feszült figyelemmel hallgatták a főkapitányt. Ez tovább folytatta:

– A mi állapotunkban azt parancsolja az okosság, hogy kitartók legyünk mindaddig, mig a király serege meg nem érkezik. A várat lőni és rombolni fogják, s meglehet ledöntik a falat, amely egyideig védeni fog bennünket. De ekkor nekünk kell előállanunk. S ahogy a falak védtek bennünket, úgy kell nekünk védenünk a falakat. A falra hágó ellenség ott fog találni bennünket minden résen. A magyar nemzet sorsát nem ejtjük el hitványul soha!

– Nem! nem! – kiáltották mindnyájan fölállva.

– Köszönöm, hogy eljöttetek, – folytatta Dobó. – Köszönöm, hogy elhoztátok kardotokat és sziveteket a haza oltalmára. Valami erős érzés van bennem, hogy az Isten Eger vára fölé nyújtja a kezét, és azt mondja a pogány tengernek: Eddig és ne tovább! Ez az érzés erősitsen benneteket is, s akkor bizton, hogy ugyanezen a helyen vígan fogjuk megülni a győzelem torát.

– Úgy legyen! kiáltották mindenfelől, s összecsörrentek az ezüstpoharak.

Dobó után Pető állott fel, a gyorsmozgású hadnagy, aki a vár legjobb népszónoka volt.

Jobbra balra rántott egyet a nyakán, és igy szólt:

– Mekcsey uram bizik Dobóban meg Bornemisszában, ezek meg biznak mibennünk meg a falakban. Én is megmondom miben bizok.

– Halljuk! Halljuk!

– Két erős vár esett el az idén a több között: Temesvár meg Szolnok.

– Veszprém?

– Veszprémben nem volt ember. Miért esett el ez a két erős vár? Azt fogják egy idő mulva mondani, hogy azért esett el, mert a török erősebb volt. Nem úgy van pedig. Azért esett el, mert Temesvárt spanyol zsoldosok védték, Szolnokot meg spanyolok, csehek meg németek. Hát most megmondom miben bizom. Abban, hogy Egert nem védi se spanyol, se német, se cseh. Itt ez öt pattantyús kivételével mindenki magyar, s főképen egri. Saját fészküket védő oroszlánok! Én a magyar vérben bizom.

Itt már kimelegedett minden arc, fölemelkedtek a poharak. Pető be is fejezhette volna a beszédét, de a népszónokok bőségével folytatta:

– A magyar pedig olyan, mint a kova. Mentül jobban ütik, antul jobban szikrázik. Hát azt a kontyos irgalmát annak a Mohamed putrijaiban szedett, fügefáról szakadt ringyes-rongyos sok vizivójának, nem birna-e velök ez a kétezer, magyar anyától, vitéznek született, lóháton nevelkedett, magyar buzán erősödött egri bikavér ivó katona?

Elnyomta az éljenzés, a kardcsörgés és kacagás a szavát, de ő megintcsak sodort egyet a bajuszán, egyet nézett oldalt, és igy fejezte be:

– Eger eddig csak egy szép város volt. Adja az Isten, hogy ezentul a magyar dicsőség városa legyen. Pogányvérrel irjuk a falra: Ne bántsd a magyart! S ha majdan századok mulva az örök földi béke mohája zöldellik e vár maradványain, levett kalappal jár majd itt az utánunk jövő századok fia, s büszke érzéssel mondja: a mi apáink küzdöttek itten, áldott legyen a poruk is!

De már erre olyan riadalom támadt, úgy összecsókolták a szónokot, hogy nem lehetett tovább beszélnie.

De nem is akart.

Leült és átnyujtotta a kezét Bolyki Tamásnak, a borsodi legények hadnagyának.

– Tamás, – mondotta – ahol mi ketten leszünk, fájjon a feje a töröknek!

– Oly szépen beszéltél, – felelte Tamás a fejét rázva, – hogy akár most rohannék a töröknek.

Pető után már senkise érzett magában erőt, hogy köszöntőt mondjon. Gergelyt szólongatták, de ő mint afféle tudós ember, nem szeretett beszélni. Hát csak mindenki a szomszédjával beszélt, s a vacsora vidám zsongása töltötte be a termet.

Dobó is fölmelegedett, hol az egyik szomszédjának, hol a másiknak nyujtotta kocintásra a poharát.

Egyszer Gergelynek is átnyujtotta, s hogy a pap Pető mellé ült beszélgetni, átintette Gergelyt maga mellé.

– Ülj csak ide fiam, – mondotta. – A Török fiukról akarok beszélni veled. Irtam nekik is, de ugy-e hiába?

– Bizony, – felelte Gergely a poharat maga elé téve, – nem hiszem, hogy látjuk őket. Jancsi nem szeret várat védeni. Feri meg nem jön ennyire el. Nem hagyja ott a Dunántult.

– Igaz, hogy Bálint úr meghalt?

– Az bizony szegény, már egypár hónapja. A másvilágra vitte a bilincseit.

– Mennyivel élte túl az asszonyt?

– Jó egynéhány esztendővel. Az asszony tetszik tán tudni, akkor halt meg, mikor mink Konstantinápolyból hazajöttünk. Éppen temették, mikor Debrecenbe érkeztünk.

– Jó asszony volt, – mondta Dobó elgondolkozva.

S a poharáért nyult, mintha érte akarna inni.

– Bizony olyan nem sok terem a földön, – szólt Gergely szintén a pohárért nyulva.

S hogy némán kocintottak, talán mind a kettőnek az volt a gondolata, hogy az a jóságos asszony látja odafenn ezt az érette emelt poharat.

– Hát Zrinyi? – folytatta Dobó. – Annak is irtam, hogy jőjjön el Egerbe.

– Az el is jött volna, de már hónapok óta hallja azt a hirt, hogy a bosnya pasa ellene készülődik. Én februárban beszéltem Miklós bácsival Csáktornyán. Ő már akkor tudta, hogy a török nagy haddal jön Temesvárra, Szolnokra, Egerre. Még velem iratta meg a levelet a királynak.

S mig igy beszélt, végigsimitotta az apród haját.

Az ajtó előtt sipok és trombiták zenéje szólalt meg:

_Sárga csizmás Miska sárban jár_ _Panni a pataknál rája vár._[4]

Mintha új vért öntöttek volna mindenkibe. Dobó intésére az apród bebocsátotta a siposokat. Három sipos és két trombitás. Köztük van a cigány is. Nagy rozsdás sisak a fején s benne három kakastoll. Az oldalán hüvelytelen kard madzagra kötve. Meztelen két lábán óriás sarkantyuk.

Szépen játszottak. Mindenki rájok figyelt. Mikor megismételték a nótát, egy mély bariton hang kezdett dalba a hadnagyok sorában:

_Török, tatár, bosnya, mind pogány!_ _Felnyergeltem hóka paripám._ _Szomorú füz lombja borulj rám!_ _Isten veled gyönge violám!_

_Az ég alján kék hegy. Messze van._ _Az én kis galambom messzébb van._ _Mindig a hegy felé gondolok._ _S mindig messzebb-messzebb ballagok._

A hadnagy nagy termetü, kisodrott bajszu legény volt. A bajusza örökké úgy állt keresztben az orra alatt, hogy hátulról is meg lehetett ismerni.

– Ki is ez a fiu, – kérdezte Gergely Dobóhoz hajolva.

– A komáromi kapitánynak az öcscse: Paksy Jób.

– Szép hangja van.

– És azt hiszem: vitéz fiu. Akik ilyen nagyon szeretnek dalolni, azok mind jó vitézek.

A hadnagy még egy harmadik rendet is akart a nótából, de nem jutott eszébe.

A siposok is várták, hogy mikor kezdi.

Ebben a percnyi szünetben, valaki elkiáltotta magát.

– Éljen a papunk!

– Éljen! – kiáltozták mindnyájan poharat emelve, s oda nyujtották a papnak kocintásra.

– Éljen, – mondotta Dobó is. – Ez az egy pap maradt itten. Dicső öreg! Az Isten éltesse!

A pap meghatottan hebegett köszönetet.

– Éljen a legöregebb! – kiáltotta Zoltay.

Cecey vidáman felelte:

– Öreg a nagyapátok! Én még táncolni is tudok.

– Éljen a vár legfiatalabb védője! – kiáltotta Pető.

Erre már Tarjáni Kristóf is pohárért nyult, és elpirulva kocingatott a vendégekkel.

– Éljen az a török, – kiáltotta Gergely, – akinek legelőször ütjük ki a fogát!

Minthogy erre nem volt kivel kocintani, mindenki nevetett, és csak a szomszédjával kocintott.

A piros arcu egri nemes ember állott fel mostan. Galléros kék köpönyegét jobb felén vállára vetette. Jobbra-balra törült egyet a bajuszán; aztán meg hátra az üstökén és szólott:

– Éljen az, aki először fog meghalni Egerért!

Szétnézett nagy büszkén, s a nékül hogy kocintott volna valakivel, fenékig üritette a poharát.

Vajon megfordult-e az eszében, hogy magára köszöntött, s magára ivott a jó egri ember?

X.

A nagy lábas óra mutatója tizenegyen állott, mikor belépett egy őr, és az ajtóban megállva jelentette:

– Kapitány uram a török már Makláron van.

– Az előőrség vagy az egész had?

– Több mint előőrség. A holdvilágnál úgy jöttek mint az árviz. Sok sátor és sok tűz látszik.

– Akkor holnap már itt lesznek, – szólott Dobó.

És elbocsátotta az őrt azzal, hogy reggelig már nem szükséges jelentést tenniök.

Maga is fölállott, és ezzel jelt adott az oszlásra.

Mekcsey a terem egy sarkába vonta Gergelyt, Fügedyt, Petőt és Zoltayt. Egypár szót szólott nekik, aztán Dobóhoz sietett.

– Kapitány uram, – mondotta a sarkantyuját összepönditve, – vagy kétszázan kimennénk az éjjel Maklárra.

– Minek? – kérdezte Dobó.

– Jóestét mondani a töröknek.

Dobó jókedvüen húzott egyet a bajuszán. Aztán az ablakzugba lépett. Mekcseynek utána kellett lépnie.

– Hát, – igy felelt Dobó – nem bánom. A vár népére biztató lesz, ha az első összeütközés sikerül.

– Éppen azért gondoltam magam is.

– Ha nagy a harci kedv, rendesen jól fog a kard. De téged nem eresztelek el.

Mekcsey megrándult.

Dobó nyugodtan nézett rá.

– Te olyan vagy mint a bika. Bele öklelsz minden fába, és egyszercsak majd nem tudod kihuzni a szarvadat. Pedig neked vigyáznod kell magadra, hogy ha én el találok esni, azonnal átvedd a vezérséget. Ezt csak neked mondom. Hanem Bornemissza meg a többi kimehet. Gergely eszes fiu, nehéz tőrbe ejteni. Hivd csak ide.

Gergely egy perc mulva ott termett.

– Hát kimehetsz Gergely, – mondotta Dobó, – de nem kétszáz emberrel, hanem százzal. Elég ennyi. Rájok csaptok. Egy kicsit megrezzentitek őket. Azzal visszafordultok. Emberéletben pedig kár ne essék.

– Kapitány uram, – esdekelt a kis Tarjáni, – hadd menjek én is velök.

Dobó megint húzott egyet a bajuszán, mintha onnan húzna ki minden feleletet.

– No nem bánom, – mondotta. – De mindig Gergely hadnagy úr mögött légy. Ha agyon találnak ütni, elém ne kerülj többet, azt megmondom.

XI.

Gergely rohanva rohant a lovas legények tanyájára. S trombitaszó helyett, egyet lőtt a szobában a pisztolyával.

A legények felugrottak.

– Ide hozzám! – kiáltotta Gergely.

A legfürgébbeket választotta ki a maga százának.

– Egy kettő! Öltözzetek! – mondotta. – Mikorra hármat pillantok, lent legyetek kardosan lóháton a kapunál.

Egy hosszukezü legény állt hozzá legközelebb. Annak azt mondta:

– Te fuss az alkapitány úrhoz, és kérj egy emberfogót. Magaddal hozod.

A többinek meg azt mondta:

– Apró-puska legyen mindegyiknek a nyeregkápáján!

Még akkor a pisztolyt apró-puskának hivták.

Gergely lefutott a lépcsőn, és az istálló felé sietett. A konyhából kisugárzó vörös lámpafénynél egy sárgadolmányos sisakos embert látott, amint az egy felforditott dézsán ült, és egy fél görögdinnyét tartott a térdén; azt kanalazta.

Az ember mezitláb volt.

– Ez nem lehet más, mint az én cigányom, – mondotta Gergely.

És rákiáltott:

– Sárközi!

– Tessen parancsolni, – felelte a cigány félig fölemelkedve.

– Ha velem jösz, lovat szerezhetsz.

– Hova? – kérdezte kiegyenesedve a cigány.

– A törökre, – felelte vigan Gergely. – Alszanak most. Meglepjük őket.

A cigány a fejét vakarta.

– Nem lehet, – mondotta.

– Mért ne lehetne?

– Megesküdtem ma a tebbivel, hogy nem hagyom el a várat.

– Dehiszen nem arra esküdtetek, hanem arra, hogy véditek.

– Lehet, hogy a tebbi arra esküdözsött, – felelt a cigány, a vállát csaknem a füléig vonogatva, – én arra esküdözstem, hogy degeljek meg, ha kimegyek a várból. Isten engem úgy segéljen!

Azzal visszaült a görögdinnyéhez, és a fejét csóválgatva, jóétvágygyal tovább falatozott.

XII.

Tiz perc nem telt belé, Gergely már kint lovagolt a katonáival a maklári úton, a holdvilágos félsötétségben.

Előtte két ember: Fekete István altiszt és Bódogfalvi Péter közember. A Melegvizen túl levezették őket a rétre. Itt már a lovak dobogását elnyelte a puha föld. A száz lovas, száz lengő árnyékhoz hasonlitott.

Az andornaki erdőnél megpillantották az első őrtüzet.

Péter megállt.

A többi is.

A hold ekkor az utolsó negyedében volt, s csak éppen annyit világitott, hogy a fák és emberek alakja fekete árnyékokként rajzolódott elő az éjszakából.

Gergely odalovagolt Bódogfalvihoz, és így szólt hozzá:

– Szállj le. Menj kigyómódra az első őrig. Kerülj a háta mögé, és szúrd le. Azután nézd meg a tüzet. Ha nincs mellette senki, vess rá egy félmarok puskaport. De abban a pillanatban lebukjál ám, nehogy valaki meglásson.

– És a lovam?

– A lovadat idekötöd ehez a fához. Itt megtalálod, mikor visszatérünk.

– És ha vannak a tüznél?

– Körülnézel gondosan, hogy hol és miképpen fekszenek, és hol vannak legtöbben?

Jó félóráig álltak a patak partján a füzbokrok mellett, s ezalatt Gergely utasitásokat adott nekik.

– Ameddig futást láttok, üssétek vágjátok őket. Senki száz lépésnél tovább ne menjen a társaitól, nehogy elvágódjék. Amint a kürtöt halljátok, rögtön visszafordulunk és haza vágtatunk. Ameddig a kürt nem szól, szabad a mulatság.

A legények körben álltak, és minden szóra figyeltek.

Gergely folytatta:

– Valószinű, hogy megriadnak, és nem is gondolnak ellenállásra. Ebben az esetben addig vágjátok a sűrűjét, mígcsak szét nem esnek. Tanuljátok meg egyszer s mindenkorra, hogy a ki lovon hadakozik, olyan sebesen csapkodjon, hogy az ellenfélnek ne legyen ideje vissza vágni. Mint a záporeső, úgy húlljon a vágás.

Gergely elhallgatott. A törökök felé fülelt. Aztán ismét a legényekhez fordult:

– Hol az emberfogó?

– Itt vagyok hadnagy uram, – felelt egy hosszú alak a sorban.

– Nálad a szerszám?

– Nálam, – felelte a legény.

S egy villaforma hosszú szerszámot emelt a magasba.

– Tudsz vele bánni?

– A kapitány úr megtanított rá.

– Hát csak kapd el vele a nyakát valamelyiknek, s gyürd le a kutyát. Az lenne csak a dicső, fiuk, ha egy főtisztet tudnánk fogni. A legszebb sátorban van az ilyen s bizonyosan egy ingben aluszik. Azt is fogjuk meg, ha lehet.

Ismét fülelt. Ismét folytatta:

– A foglyot meg kell kötözni, de csak a kezén. Ha fogunk lovat is, arra ülhet, s akkor te Kristóf, meg te másik kis ember közre fogjátok s a lova kantárát a magatok lovához kötve hozzátok. Ha szökni, beszélni, kiáltani, vagy hátrafelé lecsúszni própál, mindjárt üssétek!

– Hátha nem lesz ló? – kérdezte Kristóf.

– Akkor futnia kell a lovatok mellett, s ti azonnal menjetek előre. Minket ne is várjatok.

A bokrok mellett megjelent a Péter alakja. Futva jött.

– Az őrt leszúrtam, – mondotta lihegve. – A tűz a sátorok között ég, és egy török szolgaféle ül mellette. Sárga papucs a kezében, sárga festék mellette.

– Tiszti szolga, – mondotta Gergely. – Tovább.

– A többi százával ott fekszik a gyepen, holmi pokrócokon, a tüztől balra egy kerek térségen.

– Alszanak?

– Mint a medve.

– Jól van, – felelte Gergely. – Hát most fiuk lehetőleg széjjel egymástól tiz lépésnyire. Amint én elsütöm a puskámat, minden puska közibük roppanjon, s mind rájok, mint a farkasok. Nagy lármával essünk rájok, és üsd vágd nem apád!

Megvárták mig Bódogfalvi visszajött, és széttágultak napkelet felé.

A legszélső Pető volt. A sisakjába tüzött három sastoll megismerhetővé tette már messziről. Bekanyaritotta a lovas láncot félhold alakban, s a Gergely ügetéséhez szabta a magáét.

Most már Gergely vezetett.

Még egy darabig csendesen ügetve ment a bokrok oldalában, aztán egyszerre sebes vágtatást kezdett. Mikor az első török őr felüvöltött, Gergely rásütötte a pisztolyát. A következő pillanatban minden pisztoly eldurrant, s a száz lovas fergetegként robogott rá az alvó török hadra.

A sátorok erdeje, abban a pillanatban ropogva burrogva elevenedik meg. Török és magyar orditás keveredik egy hangzavarrá. A földön alvók megriasztott foglyokként riadnak fel, s fut, ugrik, tolong a sok török keresztül kasul egymáson a sátorok között.

– Rajta! Rajta! – hangzik Gergely szava.

– Allah! Allah akbál! – üvölti a török.

– Üsd a kutyát! – bömböli Pető Gáspár valahol a sátorok között.

Pokoli zürzavar. Kardok villogása. Török üvöltés, magyar káromkodás. A kardok fokosok zuhognak. A lovak dübörögnek. Sátorok recsegnek. A föld is reng és nyög a száz lovas rohama alatt.

Gergely két sátor között egy falka összeszorult pogányt lát. Azokra ugrat. Vágja őket jobbra balra. Érzi, hogy a kardja mindig testet ér, s előtte hullnak és dőlnek mint a juniusi búza, mikor az agár benne nyargal.

A holdvilágnál látja, hogy a törökök minden lova egy csoporton legel, s hogy a menekülők felkapnak rája.

– Utánam fiuk! – kiáltja Petőnek, aki már ide érkezett.

S megrohanják a lovasokat is. Vágnak embert lovat egyaránt. Csörög a kard; ropog a dárda; zuhog a buzogány. A török rémülten ugrál lóra. Némelyik lóra kettő is. Aki teheti, lovon menekül; aki lóra nem tud kapni, gyalog illan el a sötétségben.

Gergely azonban nem üldözi őket. Megáll és gyülekezőt fuvat.

A sátorok közein át mindenfelől ugrálnak hozzá az emberei.

– A török fut! kiáltja Gergely. Kapkodjatok össze minden elhozhatót. Lovát a kezéről senki el ne hagyja. Amelyik sátor előtt tűz van, rugjátok a tüzet a sátorra!