Part 10

Szalkay vállat vont és Eger felé intett:

– Hallhatod!

– Hallom, hogy ágyúznak.

– Már tizenkilencedik napja.

– Erős a vár?

Szalkay megint vállat vont.

– Erős a török is.

– Van elég katona?

– Ezer kilencszáz harmincöten voltak tizedikén. Azóta folyton lövik őket.

– A király nem küldött segitséget?

– Eddig nem.

– A püspök?

– Az se.

– De várnak?

– Várni várnak. De ne beszéljünk olyan sokat öcsém. Jer és pihend ki magadat. A lovakról látom, hogy kora hajnalban indultál.

Látszott Balázs uron, hogy az ilyen szapora kérdések igy a vár udvarán állva nem kedvesek neki. Ő maga is rég az asztalhoz kivánkozott már, és csak az ostrom morajlása tartotta odakünn. Az idő már délfelé jár, és még nem reggelizett.

– Uram – mondotta a jövevény az ajtóban, – az a fiu, aki velem jött, teologus diák.

– Diák? Hát akkor… Hé diák! – kiáltott vissza. Gyere hát öcsém tarts velünk!

Szobát adott a vendégeinek, s illatos mosdóvizet. (Varsányi hozott neki a török táborból holmi rózsaolajat, azzal akart dicsekedni.)

Mikorra a vendégei bekerültek az ebédlőbe, már fel volt teritve, sőt a sült nyul is ott párolgott az asztalon.

– Mink most nyullal élünk, – mondotta Balázs úr mentegetőzve. Az egri nyulak mind felhuzódtak erre a lárma elől, hát mit tegyen velük az ember egyebet, mint azt, hogy megeszi.

Bornemissza most hogy mente nélkül volt, testhez álló meggyszin kamukában jelent meg az ebédlőben. A diákon csak egyszerü kenderszövetü ruha volt. Mind a kettőjük derekán egyforma szijjöv, s az övön hajlott magyar kard.

Az asztalon nem volt más evőszer, csak kanál. Abban az időben mindenki a maga késével evett. A villát csak kint a konyhában használták.

A két vendég is a derekához nyult. Ott függött mind a kettőnél a zsebkés. Az idősebbiké gyöngyházas nyelü, aranyos, a diáké csak afféle fehérvári fanyelü bicska.

– Oh én szeretem a nyulat, – felelte Bornemissza János, – és ez remekül van megkészitve. Nálunk más módon csinálják. Vajjon az én bátyámról tud-e valamit kapitány ur?

– Más módon? – kérdezte Szalkay.

A nyúl iránt jobban érdeklődött.

– Sokféle módja van, – felelte Bornemisssza János. Nálunk borban mossák meg a nyulat, aztán egy kis vizzel teszik fel a tűzre. Kenyérszeletet is raknak belé s azzal főzik, de vigyáznak rá, hogy a lé el ne sustorogjon. Mikor a lé forr, elveszik a tűztől, kiveszik a húst, s a levét megszürik. Most következik a megszürt lébe a szegfü, a bors, a sáfrány meg a gyömbér. De vajjon megtudjuk-e még ma, hogy a várban mi történt? Vajjon az én szegény bátyám nem halt-e meg?

S a szeme könybe lábadt.

– Hát ecetet nem tesztek hozzá? – kérdezte tovább Szalkay, anélkül hogy felpillantana.

– Dehogynem, de ezt csak a végén, mikor másodszor kerül a nyul a lébe. Nekünk még ma Egerbe kell jutnunk.

Szalkay végig leszopta a nyulcomb csontját, aztán kocintott a vendégeivel.

Azok nem ittak bort.

– Hm, – mondotta Szalkay.

Megtörülte a bajszát az asztalkendőbe és ismét azt mondta:

– Hm.

Egy darabig hallgatott; egyszer aztán felkönyökölt az asztalra, és megszólalt:

– Az egri várba?

– Oda, oda, – felelt a sápadt Bornemissza János. Még ma este.

– Azt szeretném tudni hogyan: úgy-e mint a madár, vagy úgy mint a kisértetek: kulcslyukon.

– Mint a vakondok édes bátyám.

– Vakondok?

– A várnak földalatti útjai vannak.

– Földalatti útjai?

A fejét rázta.

Bornemissza János a kebelébe nyult, és kivett egy pergamenlapot. Letette Szalkay elé.

– Ihol van: ezek a vörös vonalak.

– Tudom, – felelte Szalkay a rajzra pillantva. Ezek ugyan itten itt vannak, de ottan nincsenek ám ott. Ezeket még Perényi idejében belőtték.

Most már a vendégen volt a csodálkozás sora.

– Belőtték?

– De be ám. Mikor Perényi ketté szakitotta a Szent-István király templomát, ráakadtak az alagutakra, s mindegyikbe beleágyuztak. Valamennyi leszakadt. Nem magyar csinálta azokat az utakat. A magyar ember nem gondol szökésre, mikor várat épit.

– Bizonyos ez? – kérdezte a vendég.

– Olyan bizonyos, mint az, hogy itt ülünk.

– Dehát kétségtelenül bizonyos? Honnan tudja kegyelmed, hogy olyan nagyon bizonyos?

Szalkay vállat vont.

– A Dobó követei hozzám járnak. A török táboron keresztül jönnek-mennek. A minap egyet le is szurtak közülök. Ha volna csak egy út is, gondolod, hogy nem azon jönnének?

– Es mikor jön a követ, vagy mikor megy?

– Hát most is van kint kettő! Vas Miklós az egyik, Szabó Imre a másik. Bécsbe küldötte őket Dobó a királyhoz.

– És mikor jönnek vissza! Mikor mennek be a várba?

– Vas Miklós talán egy hét mulva, Szabó talán két hét mulva. Minden héten megy innen a követ.

A kérdező szemét elboritotta a könny. Sápadtan és könnyes szemmel nézett maga elé.

Szalkay felhörpintette a poharát. Megint hümmentett egyet, aztán hátrahanyatlott a karosszékben, és a szeme szögletéből nézve szólt csöndesen:

– Hallod-e te Bornemissza János! Úgy nem vagy te János, mint ahogy én nem vagyok Miklós. És úgy nem vagy te az öcscse Bornemisszának, mint ahogy én nem vagyok a püspöknek. Asszony vagy te hugom, akármilyen dolmány van is rajtad; az én szememet meg nem csalod!

– Bocsásson meg Szalkay uram, – felelte a jövevény fölállva. – Nem azért titkoltam magamat kegyelmed előtt, mintha meg akarnám téveszteni, hanemhogy engem ne tartóztasson az utamban. Én Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.

Szalkay felállt és meghajtotta magát:

– Szolgálatára állok hugomasszony.

– Köszönöm. Hát most elmondom, mért jöttem. Az én jó uramnak van egy török talizmánja. Az, akié volt, ellopta a mi kis fiunkat, s idehozta Egerbe. Azt gondolta, hogy a talizmán az uramnál van. Nézze, ez az.

S az asszony a kebelébe nyult, és kivette a zsinóron függő remek török gyűrűt.

– Szép, – mondotta Szalkay a gyűrűre bámulva.

Az asszony folytatta:

– Én egydarabig a soproni katonákkal kerestettem a törököt, de hogy azok nem találták, magam jöttem utána. A török babonás. Az a talizmán mindene. Ha lehet, megöli az uramat, ha nem lehet, megöli a fiamat. Hiszen ha az uramnál volna a gyűrű, akkor talán még beszélhetnének egymással. Az uram kiadná a gyűrűt, a török beadná a gyermeket.

Szalkay a fejét rázta:

– Kedves hugomasszony: az egriek megesküdtek, hogy a törökkel szót nem váltanak, semmiféle izenetet tőlük el nem fogadnak. A ki pedig törökkel szól, vagy vagy velök izenetet vált, az akár tiszt akár közember, halál fia.

A fejét vakarva folytatta:

– Ha csak tegnap ért volna ide hugomasszony.

– De ki tudja bejutottak-e?

Nagy Lukácsra gondolt a kapitány.

– Most már mindegy, – felelte az asszony. – Nekem be kell jutnom még ma. Én nem esküdtem meg, hogy a törökkel nem beszélek.

– Dehát hogyan gondolja? Hiszen csak nem verekednek át ketten a táboron?

– Álruhában megyünk.

– Ha álruhában mennek, a városból lövik agyon.

– Felkiáltunk.

– Akkor meg a váron kivül levők kezébe esnek. A kapuk be vannak tömve. Lehet, hogy ma már kővel is be vannak rakva.

– Hát a követ hogy megy be öt nap mulva?

– Életveszedelemmel. Az talán tudja: melyik kapun várják. Annak van sipja, jelszava. Az tud törökül. Azt kell megvárniok, ha éppen minden áron bele akarnak rohanni a veszedelembe.

– És ha én fehér kendővel megyek! Ha azt mondom, hogy egy Jumurdsák nevü tisztet keresek?

– Kegyelmed szép és fiatal. Ha fiunak nézik is, épp olyan értékes, mint ha nőnek ismerik. Az első katona, aki megfogja, beköti a maga sátorába.

– De ha én egy tisztre hivatkozom.

– Kétszázezer ember van ott. Nem ismeri az mindegyik névről az összes tiszteket. Nem is egy-nyelvüek. Perzsák, arabok, egyiptomiak, kurdok, tatárok, szerbek, horvátok, görögök, örmények, – ezerféle népség. A tisztjeiket is csak a maguk csapatában ismerik névről, de ez a név is nem a tiszteké, hanem maguk csinálják. Ha például nagyorru a tiszt, akár Ahmed annak a neve, akár Hasszán, azt ők maguk között nagyorrunak vagy elefántnak hivják; ha vereshaju, akkor mókus a neve, vagy vörös réz; ha sovány és hosszulábu, gólyának mondják. És igy tovább: mindenkinek az a neve ottan, amiről testileg legkönyebben meg lehet ismerni.

A nő lecsüggesztette a fejét.

– Hát adjon tanácsot Szalkay bátyám.

– Az én tanácsom az, hogy várjunk meg egy bemenőt. Akár Vas Miklós lesz az, akár más, kegyelmed odaadja neki a gyűrűt, s az beviszi. Akkor Bornemissza uram majd módját találja, hogyan beszéljen a törökkel.

Ez valóban bölcs tanács volt; de haj, a lázasan lüktető anyai sziv nem ismeri a _majd_ szót. Ő csak a gyilkot látja, amely a szerettei fölött lebeg. Az elé kell pajzsot tartani mielőbb!

Éva kiterjesztette a vár alaprajzát, és hosszan belemerült annak a szemléletébe.

– Ha a várat még a magyarok bejövetele előtt épitették, – szólt aztán a fejét fölemelve, – a mostaniak nem is tudhatják, mi van alatta. Ime itt a templom, s innen ágazódik széjjel három földalatti út. Ezeket csakugyan belőhették. De itt a negyedik út, ez a mostani palota alá viszen, s messze van a többitől. Ezt nem találhatták meg akkor, mikor a Sándorbástyát épitették. Vagy tudták, vagy nem. Hol ennek a bejárata Miklós?

S a fiu elé tolta a papirost.

– A téglaégető kemencéknél, – felelte a fiu egy percnyi szemlélet után.

– Van efféle ottan? – kérdezte az asszony Szalkayt.

– Van, – felelte Szalkay. – Északkeletre van a vártól.

A fiu olvasta a mákszemnyi apró irást:

– Északkeleten téglakemence. Lapos kerek kő; diófától tiz lépés délre. Ez a bejárat.

– Van ott diófa? – kérdezte ismét az asszony.

– Én bizony nem emlékszem, – felelte Szalkay. – Életemben egyszer jártam ottan, még Perényi idejében.

– És az a téglaégető mennyire van a vártól?

– Nincs messzire. Negyedóra talán.

– Akkor ott van török.

– Bizonyosan van. Ha egyéb nem, a had kisérő népe: a pásztorok s más efélék.

– Adhat valami török ruhát kegyelmed?

– Van.

– Deli-köpönyeg is van?

– Az is van, de csak egy. Hanem biz az végig van hasitva.

– Összevarrom, – felelte az asszony. – Egyszer már utaztam igy: delinek öltözve. Nem gondoltam, hogy valaha hasznát látom.

A kezét a homlokához emelve gondolkozott. Egyszer csak felpattant.

– Nem, – mondotta, – nem maradok addig se, mig bevarrom a köpönyeget. Még igy jobb lesz. Köszönöm a szives vendéglátást.

S azzal odanyujtotta finom fehér kezét a kapitánynak.

– Dehát csak nem…

– Indulunk azonnal.

A kapitány fölkelt és elállta az ajtót.

– Nem engedhetem. Ilyen vaktában belemenni a veszedelembe… Örökre vádolnám érte magamat.

Éva az első szónál a kardjára kapott. A másodiknál visszataszitotta a félig kihuzott pengét, s visszaült az asztalhoz.

– Igaza van, – mondotta megtörten. – Más módon kell mennünk. Valamit ki kell eszelnünk, hogy el ne fogjanak.

– Éppen ez az, – felelte Balázs úr szintén leülve. – Ha csak egy hajszálnyi lehetőség is mutatkozik, elbocsátom kegyelmedet.

II.

Az egri vártól északkeletnek van egy magas hegy. Ez az Eged. Voltaképen Szent Egid, vagy Szent Egyed volna az igazi neve, de hogy az _Egyed_ nevet be nem vette soha a magyar gyomor, ma is csak Eged annak a hegynek a neve. Annyira van az Egertől, mint a Szentgellérthegy Kőbányától. De sokkalta magasabb és testesebb.

Ha ennek a hegynek az irányában valami erős kezü ember kilőne egy ludtollal szárnyazott nyilat, az a nyil átrepülne azon a dombon, ahol a török ágyúk egyik falkája dörög, és abba a völgybe hullana, ahol a tábori gyülevész nép ütött tanyát. A kereskedők, a lócsiszárok, a borbélyok, a dervisek, a kuruzslók, köszörüsök, szörbet és halve árulók, a kötéltáncosok, a rabszolgakereskedők, zsibárusok, cigányok s más eféle nép telepe most ez a völgy. Innen járnak nappal a táborba kalmárkodni, csereberélni, hulladékot lesni, népet mulattatni, kuruzsolni, lopni, csalni, szóval: _élni_ a katonák közé.

Október másodikán, a Szent Mihálynapi ostrom után harmadnapra egy fiatal deli érkezett ide a tárkányi erdő felől. Lóháton ült. Atilla, szűknadrág, sárga bakancs és teveszőr-köpönyeg volt rajta. Turbán helyett a delik szokása szerint a köpönyeg csuklyája födte a fejét. Az öve körültüzködve handzsárral. A vállán ijj és puzdra. Egy megláncolt lábu magyar fiut hajtott maga előtt. Az meg egy ökröt. Ökör és fiu láthatóképpen a deli zsákmánya volt.

Ezen a tájon szőlőültetvények vannak. A magyar nem szüretelt az idén. De tele is van a szőlő törökkel. Akármerre néz az ember, turbános vagy prémsapkás alakok bukdácsolnak a szőlők között.

Némelyik rákiált a fiatal delire:

– Hol szedted azt a gyönyörü zsákmányt?

De azok éppen akkor hajtják legdühösebben az ökröt. Nem felelnek.

A deli: Éva.

A rab: Miklós.

Őrök nincsenek erre, vagy ha vannak is, azok is böngésznek a szőlőben. Minek az őr, ha nincs ellenség? Bornemisszáné feltartóztatás nélkül jut a téglaégető völgybe, ahol a szennyes és diszes sátorok összevisszasága, az ebek és cigánypurdék sokasága lármázza őket körül. Aztán a kereskedők jönnek s licitálnak egymásra:

– Hogy adod a fiut? Én adok érte ötven piasztert.

– Én adok érte hatvan gurust.

– Én hetvenet.

– Az ökörért adok husz piasztert!

– Én harmincat.

– Negyvenet.

A deli nem áll szóba senkivel.

A kezében dárda van. Azzal vigyáz folyton hol az ökörre, hol a rabra. A rab kezében ostor pattog.

Leballagnak a téglakemencéhez. Itt még tarkább a kép. A téglákból a cigányság házakat hevenyészett. Tető helyett galylyal vagy ponyvával boritotta be. A kemencékben is tanyát vert egynehány cigány család. Sütnek, főznek, heverésznek az őszi napon.

A vén diófa alatt valami lócsiszár keritett magának helyet. Éva csak a délfelé való tizedik lépést nézte. Ott volt a lovak állása. Mellette a csiszár négy-rudu sátora, s kiirva reá török betűvel a koránból vett idézet:

„Amint Allah akarja, ugy leszen.“

Mert a török kalmár sohasem a maga nevét irja a boltjára, hanem csak egy idézetet a koránból.

Éva meglátta a követ. Valamikor malomkő volt az. Régen ott fekhetik. Ugy bele van süppedve a földbe, hogy csak a félkaréja áll ki. A közepéből magasra nőtt a fű, s rajta meg egy két bokor kövirózsa vert tanyát.

Éva behajtotta az ökrét és rabját a lovak közé. A dárdáját beleszúrta a malomkő közepébe.

A kereskedő hajlongva jött elő.

– Hogy adod a rabot? – kérdezte a szakállát simogatva.

Éva jelezte, hogy ő néma.

A néma katona nem ritkaság, s ha még hozzá se szakálla se bajusza, a török előtt egyszerre világos, hogy ez olyanféle Isten teremtése, aki most deli ugyan, de amikor nem deli, az a kenyérkeresete, hogy abból él, amije nincsen.

Hát a görög beszélt:

– Otuz gurus. (Harminc piaszter.)

Éva jelezte, hogy csak az ökör eladó.

A görög megnézte az ökröt elől-hátul; megtapogatta egy emelő mozdulattal a szügyét, s igy szólt:

– Jirmi gurus. (Husz piaszter.)

Éva a fejét rázta.

A kereskedő harminc s végül harmincöt piasztert igért.

Éva ezalatt leült a kőre, s a lába szárát fájdalmasan tapogatta. Nyers hus volt odakötve. Át is ütődött a leve a kékposztón.

Mikor a görög harmincöt piasztert igért, Éva jelekkel s dárdahegygyel mutatta, hogy egy sátort szeretne, mégpedig ezen a helyen.

A görög látva a deli halványságát és kimerültségét, érthetőnek találta, hogy a deli át akarja pihenni az ostrom hátralevő részét. Három-négy rongyosnál rongyosabb sátort is hozatott elő a szolgájával. Tessék választani.

Éva kiválasztotta a legnagyobbat, amelyik a legfoltosabb volt, s rámutatott az ökörre, hogy elvihető. A kereskedő kevésnek találta érte az ökröt. Éva odaadta a lovát is, de jelezte, hogy a sátort felállitva kivánja átvenni.

Hát a kereskedő neki nógatta a maga két szerecsenjét, s azok ott Éva fölé kifeszitették a sátort.

No ez simán ment.

– Az Isten segit minket! – susogta Éva az örömtől szinte reszketve, mikor Miklóssal a sátor belsejében magára maradt.

Mármost csak az volt a kérdés, hogyan és mikor emeljék el a követ?

Nincs más hátra, csak egy rúdat kell szerezni. Azt beleteszik a malomkő lyukába, s felbillentik a követ.

Rúdat szerezni pedig nem nehéz, csak a lovak korlátfájából kell egyet elvenni, s ez éjjel megtörténhetik.

Kiültek a sátor elé, s elővették a tarisznyát.

Az ágyú dörgött a dombon túl. A lombok között a várnak egy tornyát is látták. Félig rom volt már az a torony, de ők mégis örömmel nézték, mert azt mutatta: hova jutnak még ezen az éjszakán.

A mindenféle nép ott zsibongott körülöttük. Olykor katonák is jöttek. Többnyire lovat vettek, vagy a kuruzslókat keresték fel. A cigánytalizmánoknak is nagy volt a kelete. Nem igen biztak bennök, de azért vették. Egy szőrös mellü azabnak koszoruként függött a sok talizmán a mellén.

– Mit gondol, Miklós, – szólt Éva a köpenyegén végigdőlve, – nem lehetne-e nekem a fiamat megkeresnem? Ahogy idáig eljutottam, beljebb is eljuthatok.

– Már megint ezen töprenkedik a tekintetes asszony?

– Nem tartóztat fel senki ebben a ruhában. Megkereshetem, megtalálhatom a seregben is. Eléje állok Jumurdsáknak, és azt mondom neki: Itt a gyürü, add ide a fiamat!

– Erre ő elveszi a gyűrűt, és nem adja ki a fiut.

– Nyomorult gazember!

– Hiszen ha nem az volna. De még ha becsületes volna is, mi lenne, ha a táborban valamelyik tiszt parancsot kiáltana kegyelmednek? Lehetnek olyan csapatok, ahova delinek nem szabad keveredni. Az ágyúk telepe is zárt hely lehet. Mindjárt észrevennék, hogy kegyelmed idegen a táborban.

– Elfognának, az bizonyos.

– S még ha el nem fognák is, Jumurdsák ki nem eresztené a markából.

Éva felsóhajtott. Kibontotta a tarisznyát. Kenyeret és hideg csirkét vett elő. Kirakta egy kis bőr-abroszra.

– Együnk, Miklós.

Végre bealkonyodott. Az ágyúdörgés megszünt. A sötétségben csakhamar aludni tért mindenki.

Éva egy tekercs gyertyát vett elő a tarisznyából. Tüzes taplóval meggyujtották.

Éjféltájban Miklós kilopódzott a sátorból, s nehány perc mulva egy karvastagságú rúddal tért vissza.

Beledugták a malomkőbe, s elmozditották.

A kő alatt nem volt más, csak a nedves fekete agyagföld, meg egypár fekete bogár.

Éva odatoppantott a lábával a kő helyére.

Ez a toppantás kérdés volt a földhöz: üres vagy-e?

A föld tompán dobbant:

– Üres vagyok.

Éva a tarisznyából ásót vett elő. Rászoritotta a dárdája nyelére s ásott. Miklós kézzel kaparta a földet.

A második arasznyi mélységben az ásó deszkára koppant.

Erős és vastag tölgyfa deszka volt az, de már félig korhadt. Kiásták, kiemelték. Azon alól már ott tátongott egy gyermekderék vastagságu, sötét kőlyuk.

– Menjen előre, – mondotta Éva.

III.

Valami tiz kis lépcsőn kellett lemenni. Akkor a lyuk hirtelen kiszélesedett. Rakott volt, mint a pince, s fennállva lehetett benne menni.

A levegő fojtott volt, a lyuk koromsötét. A falakat itt-ott a salétrom fehér virága foltozta be. A kövek nyirkos hideget leheltek.

Miklós ment elől. Vitte a gyertyát. Olykor bokáig érő vizben mentek, olykor kőbe akadtak, amely a boltozattól vált el. Ilyenkor Miklós hátraszólt:

– Vigyázzon tekintetes asszony: kő van az útban.

A szava tompán hangzott, mint a posztóval bevont dobé. A falak elnyelték itt a hangot. A föld néhol dobogott a lépéseik alatt. Erre bizonyosan egy másik alagút is van. Micsoda nép épithette ezeket? Még akkor nem irtak történelmet, mikor ez épült. Ki tudja micsoda népfajok éltek már ezen a földön mielőttünk? Meglehet olyan népfajok, akik műveltebbek, szebbek, erősebbek voltak mint mink; akik a maguk korát újkornak nevezték; akik azonban épp úgy küzdöttek egymással, mint mink.

Oh micsoda vadállat a földön az isteni ember!

Miklós ismét visszaszólt:

– Vigyázzunk tekintetes asszony: hajolni kell!

S hajolva ment tovább.

A föld egyre emelkedett, a boltozat egyre alacsonyodott.

Miklós már négykézláb ment tovább. Éva megállt.

– Menjen csak Miklós, – mondotta. – Ha az alagút betömődött, vissza kell térnünk az ásóért.

Miklós tovább mászott. A gyertyafény egyre keskenyedett, végre eltünt. Éva maga maradt a sötétségben.

Letérdelt és imádkozott.

– Oh én Istenem, szegény bolyongó lelkemnek atyja, látsz-e engemet itt e vak mélységben is? Csak egypár lépés választ el az én Gergelyemtől. Azért adtál-e össze minket, hogy ily szerencsétlen módon legyünk eltépve egymástól. Hozzád forditom arcomat, remegő szivemet. Istenem, itt az ellenség lába alatt, a föld fekete mélységében: engedj hozzájutnom!

A fény ismét megjelent. Csakhamar Miklós is előbukkant. Hason csúszott, aztán meggörnyedve jött fel a mélységből.

– Az alagút husz lépésnyire szűkűl, aztán tág tíz lépésen át. Itt az út kétfelé válik, de mind a kettő be van omolva.

– Vissza kell mennünk az ásóért, – felelte Éva. – Ásnunk kell reggelig. De minden órában meg kell jelennie Miklós a sátor előtt, hogy gyanut ne keltsünk.

A fiu szótlanul engedelmeskedett.

– Ha az uramhoz jutok Miklós, – mondotta Éva, – meg fogjuk hálálni a maga jóságát. Az uramat Dobó nagyon szereti. Beszerzi magát íródeáknak Dobó mellé.

– Nem fogadom el, – felelte Miklós. – A gyermek az én hibámból veszett el, s az én segitségemmel kell megkerülnie. Mihelyest megkerül, fogom a vándorbotot, s megyek az iskolába.

Szegény Miklós te! Nem mégy te az iskolába többet soha!

IV.

A Szent Mihálynapi ostrom délig tartott. Délután hűlt az ágyú mind a két részen. A várban a _circumdederunt_ zsoltár hangzott, lent a vár körül a tábori dervisek szedték szekerekre a holtakat, meg azokat a sebesülteket, akik a maguk erejéből nem birtak tovább mozdulni.

A vár kivül-belül feketéllett a vértől. A bástyákon és az ostrom négy helyén az asszonyok hamut és kőport hintettek a halál tócsáira. A szeglettoronynyal leomlott janicsárokat a várbeli hóhér dobálta le. Zászlóikat behordták a lovagterembe. Fegyvereiket odaszórták a katonáknak: kinek mi tetszik, vehet belőle.

Minden janicsárnak a ruhájában, övében vagy süvegében találtak pénzt. Aranyat ezüstöt. Nem sokat. Azt a vár ládájába pecsétes zacskóba tették. Az ostrom után szét fogják osztani.

Azokat a katonákat, akik legkevesebb ideig küzdöttek, Dobó mindjárt ebéd után a falak javitására rendelte. Legelsőbben is a ledöntött torony köveit hordták el. Estig szedték azok közül az oda sajtolt török halottakat.

Ezen az éjjelen Hegedüs hadnagy künn hált a Sándorbástyán Gergelylyel.

Az éj hüvös volt. A hold széles sarlója ragyogva úszott a csillagok között. Gergely egy boltozat alá hozatott maganak és két hadnagytársának szalmazsákot. A boltozat előtt tűz égett.

És amint ott feküsznek a tűz langyos leheletében, azt mondja Hegedüs:

– Te tudós ember vagy Gergely. Én is papnak készültem, de elcsaptak. Húsz törököt vertem le ma a saját kezemmel, s ezek között volt egy, amelyik kétszer rám csapott. Hát nem mondhatod azt, hogy nincs bennem bátorság.

Gergely felkönyökölt. Érezte ebből a bevezetésből, hogy vagy tanácsot kérnek tőle, vagypedig olyas valamit mond neki a kassaiak hadnagya, amire bölcsen kell felelnie.

A hadnagy ült a szalmazsákon. A köpönyege derékig kéklett rajta. Sárga bőrdolmány volt azon alól, hát nem fázott.

Folytatta:

– Mégis sokszor eltünődöm, hogy az ember csak ember, akár le van borotválva a feje, akár nincs. Éshát mink tulajdonképpen gyilkolunk.

– Embert ölünk, – felelte Gergely.

– És azok is ölnek minket.

– Persze, hogy ölnek. Ha azok fegyver helyett csutorával másznának a falra, mink is csutorával fogadnánk őket, s vér helyett bor folyna.

– Ezzel tisztában vagyok, – felelte Hegedüs.

Egyet nyelt és oldalt nézett a tűzbe, mint aki habozik, hogy szóljon-e vagy se? Végre azt mondja:

– Azt magyarázd meg nekem: mi a bátorság?

– Az imént mondtad, hogy magad levertél húsz törököt, s te kérdezed-e mi a bátorság?

Hegedüs, mintha nem is hallotta volna ezt a feleletet, tovább beszélt:

– Ha egy olyan okos ember volna közöttünk, akinek annyi esze volna, mint nekünk mindnyájunknak, vagy mondjuk: annyi esze volna, mint minden embernek összevéve a világon, azt hiszem, az nem volna bátor.

Ránézett Gergelyre. A tűzfény Gergelynek szembe sütött, neki csak az arca kidudorodó csontjait vonalozta körül.

Mit akart ezzel mondani?

Gergely nyugodtan felelte:

– Sőt éppen az volna a legbátrabb. Miről gondolod, hogy nem volna bátor?

– Arról, hogy jobban meg tudja becsülni az élet értékét. Mert hogy mink itt vagyunk ezen a földön, az bizonyos, de hogyha fejünket veszi a török, nem bizonyos, hogy élünk-e tovább. Ami megvan, azt az ilyen nagyeszü ember nem veti el olyan könnyen magától csupán azért, hogy azt mondják: derék ember volt!