Part 11

– Én is gondolkoztam már ezen, – felelte Gergely, – s azt találtam, hogy csak a középszerü elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért bátor, mert érti.

– A halált?

– Azt. A gyönge elméjű ember állati életet él. Az állat nem ismeri a halált. Nézd a tyukot például: mennyire védi az ő csirkéit. Mihelyt azonban felfordul a csirke, minden sajnálkozás nélkül ott hagyja. Ha úgy értené a halált, mint a középrendü ember, úgy-e hogy sajnálná, siratná? Tudná, hogy az ő gyermeke elvesztette az életét. De a kinek a halálról nincsen fogalma, annak az életről sincsen. És most nézzük az erős elméjü embert. Ez meg éppen azért bátor, mert érzi, hogy a test nem mindene. Hogy hol voltunk, mielőtt éltünk volna? hová leszünk, mikor már nem élünk? azt ebben a földi testben nem tudjuk. De mi is lenne belőlünk, ha tudnánk? Hiszen akkor nem a mostani dolgokról gondolkoznánk, hanem arról, hogy ez meg az az ismerősünk mit csinál a másvilágon, meg hogy ott azok a dolgok, amiknek a folyásában voltunk, hogy folynak tovább?

– Jójó, – felelte Hegedüs, – a papoktól sokszor hallok ilyenféle beszédet. De ennek a földi életnek bizonyára van értéke, s nem arra való, hogy egy egy gyött-ment pogánynak legyen kit levágnia.

A tűz pattogva égett, s aranynyá változtatta a szalmazsák mellett fekvő vérteket és kardokat. Gergelynek egy bőrpaizs volt a párnája. Visszadőlt arra és álmosan felelte:

– Bolondokat beszélsz jó Hegedüs. Az állati ember vakon cselekszi néha a jót, az értelmi ember mindig tudva. Tudod te azt jól, hogy nagy és szent dolog a hazát védeni, épp olyan, mint mikor az édes anyját védi az ember.

S a köpönyeget a fülére rántva, folytatta:

– Hol van az megirva, melyik törvényben, hogy az ember védje az anyját a saját élete árán is. Az állat bizony nem is védi. De az ember, a legbutább épp úgy, mint a legértelmesebb, neki rohan az anyja megtámadójának, s ha meghal, érzi, hogy ez szerencsétlenség ugyan, de másképp nem cselekedhetett.

S álmos hangon folytatta:

– Isteni törvény mozgatja néha az akaratot. A szeretet isteni törvény. A anya-szeretet, a haza-szeretet egy. A lelket nem ölheti meg a török.

Hegedüs nem szólt többet. Ő is végigdőlt az ágyon. A várban nem hallatszott más, csak az őrök egyforma sétálása, meg az egyik malom csöndes morgása, s a ló lépései, amint a malmot hajtotta.

V.

Másnap reggel nem szólt az ágyú. A török földsáncok mögött azonban zsibajgott a tábor.

– A török megint levelet ir, – mondotta Dobó.

Egy iv fehér papiros volt a kezében. Megfuvatta a gyülekező jelet. A pihenő katonák két perc mulva ott álltak hadi rendben.

Dobó szólott:

– Vitézek! Azért hivattalak benneteket össze, hogy megdicsérjelek. A vár első ostromát olyan keményen vertétek vissza, amint magyar katonákhoz illett. Nem láttam köztetek gyávát egyet se. Megérdemlitek a hősi nevet! A török eltakarodása után magam megyek fel a király ő felségéhez, és magam kérek nektek jutalmat; de addig is, mig ezt megtehetem, van köztetek négy ember, akinek a vár csekély pénzéből jutalmat kell adnom. Álljon elő Bakocsai István, Török László, Komlósi Antal, Sonci Szaniszló.

A négy vitéz kilépett a sorból és Dobó elé állott. Mind a négynek be volt a feje kötve.

Dobó folytatta:

– A külső vár falára felhatolt az ellenség és kitüzte az első zászlót. Bakocsai Antal, közvitéz egymaga rohant a janicsárok falkája közé. Kiteperte a zászlót a török kezéből és vissza ledobta. Addig is, mig a királyi jutalmat megkapja, tizedessé léptetem elő s ötven denárt és egy öltözet uj ruhát kap.

Sukán számtartó beleolvasta az ötven denárt a vitéz markába.

Dobó folytatta:

– A vár zászlaját a fallal együtt ágyú-golyó sodorta le. Kiesett a törökök közé. Török László egymaga kiugrott a résen és visszahozta. Addig is, mig királyi jutalomra vár, kap a vár pénzéből egy forintot, és egy öltözet purgomál posztó-ruhát.

A vitéz diadalmasan pillantott körül. Sukán a jutalmat a markába olvasta.

Dobó folytatta:

– Az ókapunál is kitüztek egy zászlót. Komlósi Antal a falra rohant, s a török jobb kezével együtt levágta. Addig is, mig királyi jutalmat vár, két forintot kap és egy öltözet ruhát.

A negyedik vitéz volt még hátra.

– Soncy Szaniszló, – mondotta Dobó, – mikor a tömés kiszakadt és százával dőlt volna befelé a török, te egymagad ugrottál oda, és nem nézve hányan vannak, agyba főbe verted a betolakodókat, mignem segitség érkezett. Jutalmad a királyén kivül most még csak két rőf stamet posztó, és egy forint.

A posztónak abban az időben nagy ára volt, s mivelhogy egyenruhát a katonák nem viseltek, egy ilyen öltözet posztóruha, bizony egész életre elszolgált. A mi meg a pénzt illeti, ha azt nézzük, hogy Dobónak a főkapitányi egész évi fizetése 600 frt volt, s hogy amit ő a vár pénzének emlegetett, az alatt az ő erszényét kellett érteni, a pénzbeli jutalmat nem lehet keveselnünk.

Dobó még ezt mondta:

– Nem a vitézségtekhez szabtam ezt a jutalmat, hanem a vár erszényéhez. Kivületek sokan vannak a seregben, akik szintén hőstetteket cselekedtek; magam láttam, hogy némelyik harminc törököt is agyonvert, s hogy többet ne emlitsek, itt van a Nagy Lukács serege. Tudjátok mit cselekedett! Mosthát értsétek meg: csak a legislegkiválóbbakat akartam megdicsérni, akik az életöket a hazáért a bizonyos halál veszedelmében forgatták.

A kapu felől jelző kürt szólalt meg, s rá egy percre egy idegen paraszt ember kopogott a piacon Dobó felé.

A kezében levél volt.

– Menjetek a dolgotokra, – mondotta Dobó a katonáinak.

Egy szót szólt még Mekcseynek, s mikor a parasztember hozzáért, megvetéssel pillantott rajta végig; s anélkül, hogy kihallgatta volna, lóra ült.

A parasztot a tisztek fogadták.

A levelet anélkül hogy elolvasták volna, kétfelé szakitották. Felét a tűzre dobták, felét megetették vele, azután ő is csak bekerült a tömlöcbe, s gondolkozhatott arról, hogy nem jó dolog a töröknek szolgálni semmiképpen se.

Sári Andrásnak hivták ezt az embert. Fehérvárról hozta magával a török.

Egy óra hosszáig várt a török, hogy kijön-e az ember megint a kapun vagy sem? Mikor látták, hogy az egriek nem leveleznek, ujra megdördült minden ágyú a falak körül s a vár alatt ásott árkok megteltek török harcosokkal.

De mig eddig csak az Allah kiáltások s gúnyos megjegyzések hangzottak a török táborból, most minden oldalon azt kiáltották:

– Adjátok meg magatokat! Csúfos végetek lesz, ha nem engedtek!

Másik hang:

– Azt gondoljátok, mindig visszaverhetitek az ostromot? Ez csak próba volt! A csecsemőnek se kegyelmezünk!

Ismét másik:

– Hagyjátok ott Dobót! Ha meg akar halni, haljon meg maga! Aki kijön a várkapun, semmi bántódása nem lesz! Elviheti magával pénzét, fegyverét!

– Aki ki akar jönni, csak fehér kendőt tüzzön a dárdájára! – orditotta fel az árokból egy hegyes sisaku vén szpáhi.

– Ezer aranyat kap, aki bennünket kiereszt! – kiáltotta egy structollas janicsár aga.

Erre valami hárman rálőttek, de ő idejében lebukott.

– Dobó meg van bolondulva! – hangzott ismét másik oldalról a kiáltás. Ti ne legyetek bolondok! Az első, aki kijön a várból, száz aranyat kap, az utána való husz kijövő tiz-tiz aranyat, s békén elmehettek!

A magyarul tudó öreg katonák kiáltoztak igy az ellenséges táborból; de kiáltoztak tótul is, németül is, spanyolul, olaszul is.

A várbeliek pedig nem feleltek nekik se magyarul, se tótul, se németül, se spanyolul, se pedig olaszul.

A kiáltozás mindinkább megújult. Az igéret egyre fényesebb, a fenyegetés egyre borzalmasabb. Végre Gergely a maga falán nekiállitotta a maga dobosait, trombitásait, kürtöseit s valahányszor lenn valamelyik török kiáltozásba kezdett, megperdült a dob, és gúnyosan rikoltozott a kürt, vagy leharsogta a trombita.

A vár népe ezen földerült. A többi oldalon is kiállitották a dobosokat, kürtösöket, a három várbeli sipos is megtalálta a maga dolgát. A vitézek közül meg akinek vaspajzsa volt, azt csattogtatta. Pokoli lárma fojtott el minden további bekiáltást.

Paksy Jób[7] lovas hadnagy engedelmet kért Dobótól, hogy hadd üssön ki a kiáltozókra.

Herkulesi erejü szép szálas legény volt ez a hadnagy. A bajusza, mikor reggelenkint kihúzta, a két füléig ért. Az ostromban egyetlen vágással ketté hasitott egy sisakos törökfejet, úgy hogy az erős sisak is kétfelé esett.

Csak száz embert kért.

– Ne okoskodjál Jób öcsém, – felelte Dobó, – hátha valami baj ér.

De Paksy Jób égett a haragtól. Lefelé licitált, mint Ábrahám a sodomai úton:

– Csak ötvenet. Csak huszat.

Utoljára már csak tiz embert kért, hogy egyet fordulhasson.

Dobó talán ezt sem engedte volna meg, hanem ekkor már csoportosan sorakozott Paksy mellé a sok harcvágyban égő katona. Kipirosodott arccal kiáltozták:

– Nagyságos kapitány úr!

Dobó attól tartott, hogy ha még tovább is ellenkezik, nem az ő okos ovatosságának tulajdonitják, hanem annak, hogy kevesli már a várbeli erőt, s aggódik, vagy magyarán szólva: fél. Hát azt mondta nekik:

– Ha éppen kedvetek van elpusztulni, csak menjetek.

– Hányan? – kerdezte Paksy, szinte rikoltva az örömtől.

– Kétszázan, – felelte Dobó.

Azzal hátat forditott nekik.

A patakra nyiló kapu még ép volt. Paksy kiválasztotta a maga kétszáz emberét, s kirontott.

Ez déltájban történt.

A patak tele volt lóitató akindsival. Egynéhány tevét is itattak ottan.

A kétszáz katona villámként csapott rájok. Hullott az akindsi mint a répa. Paksy ahogy előlment, utcát rombolt rajtok, s páncéla, lova piroslott a jobboldalán a vértől.

A többi is követte a példát, s az akindsi-had az ijedelem kiáltozásaival, egymást törve forditott nekik hátat, mig két felől a janicsárok ezrével rohantak reájok.

De akkor az történt, hogy a Paksy lova megriadt egy tevétől, s oldalt ugrott. Paksy éppen ebben a pillanatban mért egy drótinges szpáhira egy iszonyu vágást. Lelódult az oldalt ugró lóról. A lovát szügyön döfték. A ló végig hemperedett Paksyn, s ott maradt mellette.

A többi legény ezt látva körbe állt Paksy körül, s iszonyuan vagdalkozott, hogy a hadnagynak ideje legyen fölkelni.

Az azonban nem történt meg: Paksynak kificamodott a lába. De igy ültében is forgatta a kardot; szurt vágott maga körül. A sisak leesett a fejéről, s akkor egy janicsár a fejére vágott.

A várfalakon visszahivót harsogtak a trombiták. A legénység megfordult s átvágta magát a török sokaságon. Csak tiz legény maradt ottan Paksy körül. Ezek egyszer csak dárda-erdőben találták magukat.

A törökök azt kiáltozták nekik:

– Adjátok meg magatokat!

A tiz legény, egyik a másik után eresztette le a kardját.

Megadták magukat.

– Gyávák! – kiáltották haraggal a várból.

Mekcseyt alig lehetett visszatartani, hogy ki ne rontson.

*

Egy óra mulva magas tányér alaku emelvényt ácsoltak a Király-széken.

A török hóhér ott a dombon a várbeliek szemeláttára azon az emelvényen törte vaskerékkel össze a sebesült egri vitézeket, Paksy kivételével valamennyit.

(Paksynak bizonyosan azért kegyelmeztek meg, mert megtudták tőle, hogy a komáromi kapitány öcscse. Mint később kitudódott, levitték Konstantinápolyba, a Héttoronyba, és csak nagy váltságdijért eresztették szabadon.)

VI.

Az egriek eddig csak gyülölték a törököt, most már utálták is. Az asszonyok sirtak. A katonák ki akartak rohanni.

De Dobó lezáratta a kaput.

Ali pasa a gyalázatos kegyetlenség után bekiáltotta a várba:

– Tudjátok meg, hogy a segitségtekre jött királyi hadat széjjelvertük! Nincs kegyelem többé. Ha meg nem adjátok magatokat, valamennyien igy jártok, mint ezek itten.

A nép sápadtan hallgatta ezeket a szavakat. A török gaztette annyira megdermesztette a dobosokat is, hogy elfelejtettek beledobolni a kiáltásba.

– Hazudnak az alávalók! – szólt Gergely a körülötte álló katonáknak. Úgy hazudnak, mint ahogy nekünk kiabálják minden éjszakán, hogy a feleségünk, menyasszonyunk, gyermekünk fogva van. A király hada jön. Minden órában várhatjuk.

– De hátha nem hazudnak? – szólt egy nyers hang vissza.

Gergely amúgy is szintelen volt. Erre a felszólalásra úgy elfehéredett, hogy a szakállát bajuszát szinte szálankint meg lehetett volna olvasni.

Hegedüs hadnagy volt ez a visszaszóló.

Gergely ránézett, s kezét a kardjára szoritva felelte:

– Ejnye hadnagy uram! Kellene annyit tudni a hadak szokásából, hogy a szétvert had zászlóit el szokta venni az ellenség. Ha csakugyan megverték volna őket, nem mutogatták volna-e fel a zászlókat?

S végig nézett rajta.

A templombástyán történt ez. A bástyán ott állt Dobó is. Mellette Cecey botra támaszkodva, Zoltay, Fügedi meg Márton pap; ez fehér ingben, stólában. (Most végezte egy sulyosan sebesültnek a temetését.)

Dobó csak elhült a Hegedüs szavára, de Cecey a Gergely magyarázatára odakiáltott Hegedüsnek:

– Ostoba beszéd! Meg akarod-e félemliteni a katonaságot?

Hegedüs dühösen nézte vissza Gergelyt:

– Idősebb katona vagyok mint te, tacskó! Hogy mersz engem oktatni! Hogy mersz engem végignézni!

S kardot rántott.

Gergely is.

Dobó közéjük állt, és nyugodtan szólott:

– Az ostrom után elvégezhetitek. Mig a vár meg van szállva, egymásra kardot huzni ne merjetek!

A két összeháborodott hadnagy visszadugta a kardját.

Dobó hideg hangon rendelkezett, hogy Hegedüs az ókapunál legyen szolgálaton a Mekcsey seregében, Gergely pedig fontos ok nélkül el ne hagyja a külső várat.

– Az ostrom után… szólt mégegyszer Hegedüs, fenyegető szempillantással.

– Nem búvok el, – felelte Gergely fagyosan.

VII.

Dobót elkedvetlenitette ez az összeszólalkozás.

Ahogy a két tiszt két különböző irányban elment, odafordult Ceceyhez:

– Mi lesz velünk, – mondotta, – ha a tisztek egymásban is ellenséget látnak. Hogyan harcolnak ezek együtt! Ki kell őket békiteni!

– Ördög vigye el ezeket a kassaiakat, – felelte Cecey. Az én fiamnak igaza volt.

Gyalog mentek át a piacon. A kocsmából nótázás hallatszott, s éppen mikor odaértek, kidűlöngélt az ajtón három katona. Egymás nyakába voltak kapaszkodva s Laokon-mozdulatokkal indultak a kaszárnya-házsor felé. Danoltak.

A középső Bakocsai volt. Ez a nóta végén elkurjantotta magát:

– Saóse halunk meg!

Mikor a jókedvüek meglátták Dobót, eleresztették egymást, s álltak mint a pizai torony; pislogva hallgattak.

Dobó elment mellettök szótlanul, s a kocsmaajtó előtt megállt.

Bent is danoltak. Török László a sebre való kendőt lobogtatta. Komlósi az asztalt verte a bádog kupával. Soncy Szaniszló a siposokért orditott. Mellettök még három közvitéz itta a bátorság jutalmát.

Dobó az apródjához fordult:

– Hivd ide a két kocsmárost.

Egy perc mulva ott állt a két ember: Debrői György felgyürt ujju ingben, Nagy László melledzős két kötényben. A két ember szinehagyott arccal zavarodottan állt a főkapitány haragos szeme előtt.

– Kocsmárosok, – mondotta Dobó, s a szava vesszőként pattogott. Ha még egyszer részeg katonát látok a várban, azt a kocsmárost, akinél az ember leitta magát, felakasztatom!

Azzal megfordult és tovább ment.

VIII.

Éjjel ismét rakták, tömték a nappal leágyúzott falakat. Dobó csak egy-két órát aludt. Éjjel-nappal lehetett látni hol itt, hol amott, s lehetett hallani nyugodt mély hangját, amint intézkedett.

És ezen az éjjelen a keleti dombról ismét felhangzott az erős kiáltó szó:

– Hallod-e Dobó István! Régi ellenfeled köszönt: Arszlán bég. Soha a nevemet szennyesnek nem láthattad. Becsületem tiszta mint a kardom.

S mintha a kiáltó lélekzetet venne, egy percnyi szünet következett.

Aztán folytatta:

– Jó Losonci István halálát példának ne forgassátok! Ő maga volt az oka! De ha éppen nem hisztek nekünk, én magam ajánlkozom tuszul! Nem félek hozzád bemenni egymagam, ha a fehér zászlót kitüzted! Tartsatok engem fogva, mig a várból kivonultok, s öljetek meg tüstént, ha a kivonulók közül valamelyiknek csak egy hajaszála is elvész. Én kiáltom ezt: Arszlán bég, ama hires Jahja pasa oglu Mohammed fia.

Szünet következett, mintha a kiáltó feleletet várna.

De Dobó már az első szavaknál lóra ült, és a másik bástyához nyargalt. Csak a katonák hallották a beszédet.

És a kiáltó folytatta:

– Tudom, hogy az én személyem neked elég biztositék, de ha a népednek nem elég, azt is megteszszük, hogy az egész hadat három mérföldre visszaszállitjuk, s elő nem jön egy török se, migcsak ti is három mérföldre nem lesztek az ellenkező irányban. Felelj nekem vitéz Dobó István!

A vár hallgatott.

IX.

Éjfélkor Dobó a puskaporos ajtó előtt egy legényt pillantott meg, amint ez egy rakás nagy tálat vitt a fején.

– Mi az? – kérdezte.

– Gergely főhadnagy úr parancsolta, hogy tálakat vigyek a konyhából.

– Hol a főhadnagy úr?

– A tömlöc-bástyán.

Dobó odalovagolt, s ott találta Gergelyt a fal alatt, ahol a lámpás égett. Egy vizes tál fölé hajolva térdelt mozdulatlanul.

– Gergely, – szólt Dobó a lovát megállitva.

Gergely felállott.

– Nem tudtam, hogy még fenn van kapitány úr, különben Mekcseynek jelentettem, hogy tálakat vigyáztatok.

– Az akna végett?

– A végett. Hogy az ostromot visszavertük, most már bizonyos, hogy aknákat fognak ásni.

– Jól van felelte Dobó. A dobosok is rakják le a dobokat a földre, s borsót reá.

– És apró sörétet.

Dobó leszállt a lováról, és szólott Kristóf apródnak:

– Járd be az őröket és mondd meg nekik, hogy a dobokat és tálakat minden fordulásnál vizsgálják. Mihelyt a viz remeg, vagy a dobon a borsók, sörétek rezegnek, azonnal jelentsék.

S Gergelyt karonfogva a vár belsejébe vonta.

– Édes Gergely fiam, mondotta neki atyai hangon, aminővel csak az apródjait szokta megszólitani. Már egy hete figyellek téged. Mi bajod van? Nem ilyen szoktál te lenni.

– Uram, – felelte Gergely felsóhajtva, – nem akartam terhelni vele kegyelmedet, de ha már kérdezi, megmondom. Mióta a várat megszállták, minden éjjel bekiáltják, hogy fogva van a kis fiam.

– Hazug beszéd.

– Én is azt gondoltam. Eleinte rá se hederitettem. De ma egyhete bedobtak a várba egy kis kardot. Az az én fiamé.

Ezt mondva, egy kis bársonyhüvelyü kardot vett elő a dolmánya alól.

– Ez az kapitány uram. Tudom, hogy nem emlékezik reá. Pedig ezt a kardot kegyelmed adta nekem, mikor először találkoztunk. Azután én adtam a fiamnak, mikor most elváltam tőle. Hogyan került ez a töröknek a kezébe?

Dobó értetlenül bámult a kardra.

Gergely folytatta:

– Én a feleségemet, fiamat Sopronban hagytam. Arra semmiféle török nem jár. Ha járna, agyonvernék. Az én feleségem pedig onnan el nem mozdul, mert nincs is kihez mennie.

– Érthetetlen, – felelte Dobó a fejét rázva. – Talán ellopták a kardot? Ócskáshoz, katonákhoz került.

– Hogy tudják akkor, hogy az én fiamé? És van valami összefüggés is a bajban, ami kigyóként marcangolja a szivemet. Ennek a Jumurdsáknak alias Dervis-bégnek volt egy talizmánja. Azt elvette tőle az én Istenben boldogult nevelő papom: Gábor pap. És nekem hagyta. Azóta az a bolond török mindig azt keresi. Hogyan tudta meg, hogy nálam van? fel nem foghatom. De megtudta, az kétségtelen, mert kéri tőlem.

– És azt gondolod, hogy a fiad csakugyan nála van? Hát ördög vigye el azt a gyűrűt, vesd ki neki!

– Hiszen éppen ez a különös, – felelte a sisakját levéve Gergely, – hogy nincs nálam a gyűrű. Otthon hagytam.

– Megáll az eszem, – szólt Dobó a fejét rázva. – Még ha arra gondolok is, hogy a törökök Sopronban jártak, azt találnám természetesnek, hogy a bég a gyürűt ragadja el és nem a gyermeket.

– Én is ezen bolondulok meg, – felelte Gergely.

– És gondolod, hogy a gyermeked csakugyan itt van?

– Ahogy a kis kard idejutott Sopronból, most már azt kell gondolnom, hogy az én kisfiam is ide juthatott.

A palotához értek. Dobó leült a palota előtt lévő márványpadra.

– Ülj le, – mondotta.

A két térdére könyökölve nézett maga elé, aztán igy szólt:

– Hát még ma éjjel megtudhatjuk, hogy igaz-e vagy nem a török szava?

Odaszólt a palota előtt járó őrnek:

– Miska. Eredj a tömlöcbe. Vezesd ide azt a kurdot, akit a patakban fogtak az emberek.

Az ablakon kihajolt Baloghné és szólott:

– Ne adjam-e ki a hosszú mentét kapitány úr?

Mert csak dolmány volt Dobón. Szürke szarvasbőr dolmány, s az éji levegő hűvös volt.

– Köszönöm, – felelte Dobó. – Mindjárt aludni megyek. Pető hogy van?

– Félrebeszél és nyöszörög, – felelte az asszony.

– Ki fog virrasztani mellette?

– A Kocsis Gáspár feleségét hivattam be, de amig el nem csendesül, magam is virrasztok.

– Nincs ok rá, – felelte Dobó. – Láttam a sebet. Be fog gyógyulni. Nyugodjon le kegyelmed!

A kurd öt perc mulva ott állt előttük.

– Vedd le róla a láncot! – szólt Dobó az őrnek.

A kurd a kezét a mellén keresztbe téve mély meghajlással várakozott.

– Hallod-e pogány, – mondotta Dobó.

Gergely tolmácsolt minden mondatot.

– Ismered Dervis béget?

– Ismerem, – felelte a kurd. – Félszemü. Dervisruhában jár, de alatta páncélt hord.

– Ez az, – mondotta Dobó. – Hová való vagy te?

– Bitliszbe uram.

– Van apád?

– Van uram.

– Családod?

– Két gyermekem van.

– Én téged kibocsátalak a várból egy feltétel alatt.

– Rabszolgád vagyok uram holtomig.

– Elmégy dervis béghez. Ennél a bégnél egy kis rab-fiu van. Megmondod a bégnek, hogy ha azt a kis fiut holnap délben idehozza a patak felől levő kapuhoz, ahol te rabul estél, megkapja érte amit kiván. Fehér kendővel jőjjetek.

– Értem uram.

– Egy ember kimegy a kapun tőlünk a fiuért, és magával viszi a bég talizmánját. Te pedig elvezeted a bégtől a fiút, és átadod a mi emberünknek. De meg kell esküdnöd itt anyád szerelmére és gyermekeid boldogságára, hogy amit kivánunk, megteszed.

– Megesküszöm uram, – felelte a kurd.

Kristóf már ott állt mellettök. Dobó hozzáfordult:

– Menj be Kristófom a lovagterembe. A sarokban van egy rakás török holmi, s azok között egy kis török könyv. Hozd ki azt a könyvet.

Az a könyv a korán volt, amit az olvasni tudó harcosok maguknál hordtak. Pergamenbe volt kötve, és acélkarika volt a sarkán. Abban a karikában zsinór volt. Igy szokták az olvasni tudó törökök a mellükön hordani.

A kurd rátette az ujját a koránra, és megesküdött. Azután Dobó lábához borult. Megcsókolta a földet és örömtől piros arccal távozott.

– De uram, – mondotta remegő hangon Gergely – ha a török látja, hogy megcsaljuk…

Dobó nyugodtan felelte:

– Ha nála volna a gyermek, már megmutatta volna. Hazudik a gazember! Én csak téged akarlak megnyugtatni.

X.

Gergely lázas szivvel sietett a bástyájára, hogy átaludja az éj hátralévő részét.

Mikor a malmok mellett elment, az árnyékból egy _pszt_ szó hallatszott, jobban mondva egy _pst_.

Gergely odanéz. A cigányt látja szalmán, amint féltérdre emelkedve integet.

– No mit akarsz? – kérdezte Gergely idegesen.

A cigány felkel, és susogva beszél:

– Kutya van a kertben!

– No.

– Az este az ókapunál egy kassai katonának a sisakja álladzóját reperáltam. Hegedüs hadnagy úr arról beszélt, hogy mikor ostrom van, duplán kell fizetni. A katonák haragusznak Dobó nagyságos úrra. Azt mondják, hogy a török minden jót igér, ő meg semmit. Választani kell.

Gergely a lélekzetét is visszatartva nézett a cigányra.

– S előtted beszéltek igy?

– Minden katona előtt. Én meg nem mondottam volna, de ha már félni kell, jobban félek a terektöl mint a kassai hadnagy úrtól.

– Jer velem, – mondotta Gergely.

Megkereste Mekcseyt, s a töltéscsinálóknál ráakadt.

– Pista, – mondotta, hallgasd meg Sárközit.

S azzal ott hagyta őket.

XI.

Reggel, mikor Dobó előjött a palotából, Hegedüs már a palota-ajtóban várta.

– Uram! – szólt tisztelgőre emelve a kezét, – jelenteni valóm vagyon.

– Jer velem, – mondotta Dobó. Mondd el a kapunál.

A kapu fölött már ott állt Gergely, s vele Mekcsey, Fügedi. A vesszőpalánk takarta őket a pataknál nyüzsgő töröktől.

Dobó egy pillantást vetett alá.

– Még senki?

– Senki, – felelte Gergely.

S Hegedüsre pillantott.

Hegedüs a sisakjához emelte a kezét. Gergely hasonlóképpen. De hidegen tekintettek egymásra.

Dobó Hegedüshöz fordult.

– Uram, szólt Hegedüs, – meg kell mondanom, hogy a katonák közt egy kis elégedetlenség félét vettem észre.

Dobó szemei kikerekedtek.