Part 12

– Sajnos, – folytatta Hegedüs, kerülve a Dobó tekintetét, – vannak öreg katonák köztük, akik ismerik az ugynevezett ostrompénzt. Tegnap egésznap azt várták, hogy megkapják, mint máskor, máshol szokás volt. Este már morogtak. Gondoltam: tovább mérgesedik a baj, ha leszidom őket. Hát engedtem őket beszélni. Arra kértek: mondjam meg kapitány úrnak, hogy mi a kivánságuk.

– Hát először is, – felelte Dobó, – nem lett volna szabad elfelejtenie hadnagy úr, hogy a várban semmiféle settegésnek sugdosódásnak helye nincsen. Másodszor, ami az ostrompénzt illeti, aki nem a hazáért harcol itten, hanem az ostrompénzért, hát csak jelentkezzék, – kifizettetem.

Ezzel ellépett a hadnagytól, s áthajolt a palánkon.

– Jön, – szólalt meg Gergely.

A törökök közül elővált a kurd. Most már fel volt fegyverkezve. Két magyar gyermeket vezetett. Mind a kettő lajbis, gatyás mezitlábas parasztgyermek. Hogy a kurd nagyokat lépett, a két gyermek futva ment mellette.

Tőlük valami százlépésnyire látni lehetett a félszemü dervist. Lovon ülve követte a kurdot, de golyótávolságban megállt, és a kengyelbe hágva, fölegyenesedve nézett a vár felé.

– A gyermekek nem az enyémek! – szólt riadozó örömmel Gergely.

S valóban a két gyermek idősebb volt, mint az ő Jancsikája. Az egyik gyermek körülbelül tiz éves, a másik tizenkettő.

A kurd megállt a kapu előtt, és fölkiáltott:

– A bég egy gyermek helyett kettőt küld. Adjátok ki a gyürüt, akkor elküldi a harmadik gyermeket is.

Dobó felszólt a toronyőrnek.

– Hajoljon ki, kend! Intsen a kezével annak a kurdnak, hogy elmehet.

XII.

Ezen a napon csakúgy törte rontotta a török a falat, mint előbb. A nagy torku zarbuzánok lassan dolgoztak, de borzasztó erővel. Minden dördüléssel egyidejüleg ropogott a fal, s olykor egy-egy omlás robaja volt hallható.

Hanem ezen a napon mégis történt valami változás, amit az őrök már korán reggel jelentettek.

Az összes lovasság elhuzódott a vártól. Sehol nem lehetett látni a piros sapkás akindsiket, a páncélban ragyogó szpáhikat, az össze-vissza ruházkodó besliket, kámzsás deliket, aprólovu günüllüket, gurebákat, müszellemeket és szilidárokat. De még a kilencszáz tábori teve is hiányzott.

Mi történt?

A várbeliek örömtöl ragyogó arccal jártak-keltek. A köszörüs parasztoknál a cigány is megjelent, s fényesre köszörültetett egy hosszu rozsdás kardot. A sütő kemencéknél felhangzott az asszonyok dala. A gyermekek a kemencék mellett lévő domb gyepén játszottak: a fiuk háborusdit, a leányok körbe-kerengőt.

_Kék liliomszál_ _Ugorj a Dunába._ _Támaszd meg oldalad_ _Az aranyvirágba._ _Fésülködjél meg te,_ _Mosakodjál meg te,_ _Törülközzél meg te._

A Baloghné cselédje odavezette a kis török fiut.

Nézte az a játékot bámulva.

– Vegyétek be ezt is, – mondotta a cseléd a fiuknak.

– Nem veszszük be, – felelték azok.

A leányok bevették. Nem értette mit dalolnak, de olyan áhitattal forgott velök, mintha tudja az Isten, micsoda szent dologban volna része.

De hát mi volt az oka a nagy örömnek?

A török lovasok eltüntek: ebből kétségtelennek látszott, hogy a fölmentő had közeledik. A király hada! Hova ment volna a török lovasság, ha nem ez elé?

S a dobosok még vigabban zörgették el a be-bekiáltó hangokat; a vár nagydobosa fel-felugrott a falra, ahonnan a kiáltás jött, s elbumbumozta a kiáltó szavat.

De cédulák is hulltak a várba. Ezeket nyilakon röpitették be. No nem olvasta senki: aki érte, az dobta a tüzbe. A nyilat meg vitték Ceceyhez.

Az öreg egésznap a tömlöcbástyán ült, és ahányszor a közelben török bukkant fel, rányilazott.

Csak a Dobó arca volt változatlanul komoly.

Hol az egyik, hol a másik toronyba hágott fel, és kémlelte az ellenséget. Olykor mereven nézett egy pontra, olykor a fejét rázta.

Egyszercsak beszólitja Mekcseyt a palotába.

– Kedves öcsém, – mondotta egy székre vetve magát. Az a Hegedüs nem tetszik nekem. Vigyáztasd.

– Már vigyáztatom.

– Akivel beszél, ahova néz, ahova lép, tudnom kell minden órában.

– Tudni fogjuk.

– De neki nem szabad ezt észrevennie, mert akkor meglep valamivel.

– Nem veszi észre.

– Ha lázadás lenne a várban, akkor végünk van. Megtehetném azt, hogy elzáratom, de nekünk tudnunk kell, hogy hányan és kik tartanak vele. Úgy kell kivágnunk a rothadt részt, hogy semmi ne maradjon. Kivel vigyáztatod?

– A cigánynyal. Az tegnap a kassaiak között dolgozott, ma ujra ott fog dolgot találni. Megmondtam neki, hogy egy teljesen ép felszerszámozott pompás lovat kap, ha a szolgálata a dologban hasznos lesz. Inkább szinlelje, hogy velük tart, tudni fogjuk, ha a sor rákerül.

– Más megbizható embered nincsen?

– Nekem volna, de a kassaiak nem biznának benne. A cigányt sokkal inkább csekélylik, hogysem előtte tartózkodnának.

– Csak azt kell megtudni, kik a kolomposok.

– Igy adtam neki én is az utasitást.

– Hát akkor jól van, – szólt Dobó fölkelve. – Mehetünk.

– Főkapitány uram, – szólt ekkor Mekcsey, – a jelek azt mutatják, hogy a király hada jön.

Dobó búsan nézett Mekcseyre.

– Lehet, hogy jön, – felelte szomoruan – de azok a jelek, amiket ti mindnyájan erre magyaráztok, nekem nem a király hadát mutatják.

Mekcsey elámultan nézett Dobóra.

Ez folytatta:

– A jaszaulok (hadrendezők) mind itt vannak. A két vezért együtt láttam lóháton az Almagyaron. Az ágyuk közül egyet se vittek el. A két zenekar is itthon van.

– Hát mi volna? – kérdezte Mekcsey észrevehető röstelkedéssel.

Dobó vállat vont:

– Nem lehet egyéb öcsém, mint az, hogy az erdőre mentek.

– Az erdőre?

– Oda, meg a szőlőkbe. Azt gondolom, hogy a két vezér a fal magasságát akarja megröviditeni. Rőzsét és földet hordatnak. Be fogják tömni az árkunkat, s dombot emelnek a romlásoknál. Hanem édes Pistám ezt csak neked mondom. A várbeliek hadd legyenek mind abban a hitben, hogy jön a fölmentő had.

Azzal egy sokat jelentő meleg pillantással a kezét nyujtotta kapitánytársának, s abba a szobába fordult, ahol Pető feküdt.

XIII.

Amint bealkonyodott, előcsenegtek a török lovasok.

Egy világitó golyó megmutatta, hogy minden lovas a kantáránál fogva vezeti a lovát, s minden ló meg van rakva rőzsével.

A tevék hosszú sora tömött zsákokat hozott, s amint lekanyarodtak a Bajuszhegyről, egyenkint jöttek, egyik a másik után.

Dobó lefelé forditotta a szakállasok és mozsarak száját, s közibök lövetett. De az éj mindinkább sötétedett s a lovasok száma nem ritkult. Dobó abbahagyta az ágyuzást és csak a puskásokkal lövetett.

A török pedig nyüzsögve dolgozott alant. Ropogott az egymásra szórt rőzse, s venyige. Közben-közben hangzott a rendelkező jaszaulok kiáltása.

Dobó a várbeli lámpások nagyrészét a falak üregeibe hordatta. Ugy rakták le a lámpásokat, hogy a falat minden felé megvilágitsák, de alulról se nyíllal se golyóval meglőni ne lehessen.

A vár belülről sötét volt, csak imitt-amott égett egy lámpás. Az ókapu körül levő részt a sűtőkemencékből kiáramló fény világitotta meg. Az asszonyok most is dalolva dolgoztak.

– Csak hadd daloljanak, – mondotta Dobó. – Ahol dalolnak, onnan nem távozik a jószerencse.

Mekcsey éjféltájban a Bolyki-bástya tornyából vigyázta, hogy nem mozgolódik-e a török éjjeli ostromra?

A tisztek is szanaszét oszolva virrasztottak.

Mekcsey a két kezét a füléhez tölcsérezve hajolt alá, s a tekintete áthatolni iparkodott a sötétségen.

Ekkor valaki megrántotta hátulról a dolmányát.

A cigány volt.

Janicsár-saruban jött fel. A fején kakastollal körültüzködött sisak. Az egyik oldalán kard, a másik oldalán fehér markulatu török jatagán.

– Kapitány úr, – mondotta titokzatosan, – kezemben érzem a jó ló kantárszárát.

– Van bizonyiték?

– Jőjjön, de tüstént.

– Hova?

– A viztartóhoz. Oda ereszkedett le Hegedüs.

– Egyedül?

– Három katonája a viztartó ajtajában strázsál.

Mekcsey szintén bukdácsolva sietett le a lépcsőn.

A torony aljában állt az őrség.

Hat katonát magával szólitott.

– Fegyvertelenül jőjjetek! a csizmát vessétek le! Szijjat, vagy kötelet hozzatok!

Azok szótlanul engedelmeskedtek.

Mikor leértek a bástyáról, Mekcsey tovább mondta a parancsot.

– A viztartóhoz megyünk. Ott három katona ül, vagy áll, vagy fekszik. Hátulról megrohanjátok őket és megkötözitek. Elvezetitek a tömlöcbe és átadjátok a tömlöctartónak, hogy zárja be őket. Semmi kiáltás! Semmi hang!

A viztartó tájéka sötét volt, csak egy rossz cölöpnek a tetejét érte világosság. A katonák, mikor odaérkeztek, négykézláb mentek tovább.

Néhány perc mulva csörömpölés, huppanások, káromkodások hangzottak a viztartó tájékán.

Ekkor Mekcsey is odafutott.

A három katona le volt gyürve.

A viztartónak mind a két ajtaja nyitva. Mekcsey belehajolt. Lenn koromsötétség.

– Itt van? – kérdezte visszafordulva a cigánytól.

– Magam láttam, mikor lement.

– Hegedüs hadnagy? Nem tévedtél?

– Az, az.

– Fuss a főkapitány urhoz. Az újbástyán lesz. Kéretem jőjjön ide! Utközben mondd Gergely főhadnagy urnak, hogy küldjön azonnal öt drabantot.

A cigány elnyargalt.

Mekcsey kihúzta a kardját és a viztartóból felvezető lépcsőhöz ült.

Lent ekkor mintha hangok hallatszottak volna.

Mekcsey fölkelt és leeresztette a csapóajtónak azt a szárnyát, amelyik a lépcsőt takarta.

Jött az öt drabant, s velök csaknem egyidőben Dobó és Kristóf apród. Az apród lámpást lógatott a kezében, s világitott vele Dobónak.

Mekcsey intett, hogy siessenek. A hangok már ekkor erősödtek.

– Erre, erre! – hangzott egy tompa hang a mélységben.

Dobó felvonatta a drabantok puskáját. A viztartó szélén kellett tartaniok.

– Kristóf – mondotta aztán, – még húsz embert hozz Gergely úrtól.

A lámpást elvette tőle, s letette a cölöp mellé, de úgy, hogy a viztartóban nem világitott.

A mélységben fegyvercsörgés, léptek robaja

– Erre, erre! – hangzik erősebben.

Egy nagy csobbanás, nyomban egy másik csobbanás, _ej vá! meded!_ kiáltások, ujabb csobbanások.

A lépcsőtakaró ajtó megkoppan. Dobó felkapja a lámpást. Az ajtó mellett Hegedüs hadnagy ólomsápadt arca bukkanik elő.

Mekcsey galléron ragadja.

– Fogjátok meg! – kiáltja Dobó.

A hadnagyot erős kezek kapják meg. Kirántják a mélységből.

– Vegyétek el tőle a fegyvert!

Lent még egyre hangzik a csobogás, a zürzavaros kiáltozás:

_Jetisin! Jetisin!_ (Segitség!)

Dobó letartja egy pillanatra a lámpást, hát ott kepickél a sok fegyveres, turbános török a nagy fekete vizmedencében, mig egy oldallyukon egymást nyomva özönlik a többi.

– Tűz! – kiáltja Dobó.

Az öt puskás a lyukba tüzel.

A viztartó ürege akkorát szól, mint az ágyu. Bőszült orditás rá a felelet.

– Maradj itt, – mondja Dobó Mekcseynek. A lyukat be kell járni. El kell menni addig, ameddig a vár fala van. Ott be kell falazni. Egy őr mindig ott legyen a fal mellett.

S a katonákhoz fordult. Rámutatott Hegedüsre és a társaira:

– Vasat rájok! Külön-külön zárjátok el őket!

Azzal visszament a bástyára.

Mekcsey a mélységből magyar hangot hallott:

– Segitség! Emberek!

Letartotta a lámpást. A fulladtakon ott vergődött egy bőrsapkás török; az kiabált.

– Vessetek alá egy kötelet, – mondotta, hátha ez is a várból való.

A vödörhuzó kötél ott volt a kut mellett. Aláeresztették vödröstül. A fuldokló belekapott a vödörbe. Három katona fölhúzta.

Mikor az ember följutott, úgy tátogott, mint a partra jutott harcsa.

Mekcsey az arcához tartotta a lámpást. Nagybajuszu akindsi volt. A viz csurgott a bajuszáról és ruhájáról.

– Magyar vagy? – kérdezte Mekcsey.

– Kegyelmezz uram! – szólt a török térdre borulva.

Hogy igy tegezte Mekcseyt, török mivolta ebből kitetszett.

Mekcsey majdnem visszalökte, de mégis meggondolta, hogy jó lesz tanunak.

– Szedjétek el tőle a fegyvert, – mondotta a katonáknak – és zárjátok a levélhozó parasztok közé.

XIV.

A vár körületén másnap október negyedikén hatalmas töltést világitott meg a fölkelő nap.

A mély árok, amely körülvette a várat, helyenkint be volt töltve. Árok volt; domb lett.

A törések átellenében voltak ezek a dombok. Alul rőzse, kukoricaszár, erdei haraszt, venyige; – fölül föld. Ezt a munkát bizonyára addig folytatja a török, migcsak egy-két helyen olyan magas nem lesz, hogy át lehet ágyuzni és rohanni a várba.

Dobó megszemlélte ezt a munkát, aztán a tisztekért küldött. Behivatta a lovagterembe a négy főhadnagyot, meg behivatott egy hadnagyot, egy őrmestert, egy tizedest, és egy közlegényt. Jegyzőképpen Mihály deák szolgált, a cipóosztó.

Az asztal zöld posztóval volt bevonva. Rajta feszület, és két égő gyertya a feszület mellett. A terem sarkában a vörös posztóba öltözött hóhér. Mellette egy serpenyőben égő szén. A kezében fujtató. A serpenyő mellett ólomdarabok és harapófogó.

Dobó fekete posztó ruhába volt öltözve. A sisakja csúcsán kapitányi sastoll. Előtte egy ív tiszta papiros.

– Tisztelt társaim, – mondotta. Azért jöttünk össze, hogy Hegedüs hadnagynak és társainak az ügyét megvizsgáljuk. A jelek arra mutatnak, hogy árulók. Lelkiismeretesen meg fogjuk itélni.

S intett, hogy a rabokat vezessék elő.

Gergely fölállott.

– Uraim, – mondotta – én ebben a dologban biró nem lehetek, mert a vádlottal haragban vagyok. Mentsenek föl a biráskodástól.

Mekcsey is fölállt.

– Én csak tanu lehetek, – mondotta. Azt hiszem biró és tanu egy személyben senkise lehet.

– Legyen tanu, – felelték az asztalnál ülők.

Gergely távozott.

Mekcsey kiment az előcsarnokba.

Az őrök elővezették Hegedüst, meg a három társát, és a törököt is.

Hegedüs sápadt volt. A szemét kék gyürük környezték. Nem merte fölemelni a tekintetét.

Dobó csak őt hagyta bent. A többit kiküldötte.

– Halljuk, – mondotta. Mi volt ez a törökvezetés?

Hegedüs ekkor összeszedte magát, és szakgatottan beszélve ezeket mondta:

– Én a törököt csak a viztartóba akartam becsalni. A várat feladni nem akartam. Mindenki úgy árt a töröknek, ahogyan tud.

Dobó végighallgatta nyugodtan. A tisztek se kérdeztek tőle semmit. Mikor már nem szólt többet, Dobó félre állitatta, s behivatta egyenkint a legényeket.

– Mink, – mondotta az első, – nem tehettünk egyebet, mint amit a hadnagy úr parancsolt. Nekünk engedelmeskedni kell.

– Mit parancsolt?

– Azt parancsolta, hogy álljunk a viztartó szélén, ő egypár törököt hoz be.

– Mit mondott, hogy minek?

– Hogy a vár átadásáról beszéljünk.

Dobó a hadnagyra nézett.

– Nem igaz, – mondotta ez rekedten, – hazudik.

– Én-e? – szólt sértődve a legény. Hát nem azt mondta-e hadnagy úr, hogy a török minden jót beszél, Dobó uram meg semmi jót se, mégcsak ostrompénzt se akar adni.

– Hazudik – ismételte Hegedüs.

Bevezették a másik legényt.

– Miért voltatok a kútnál?

– Törököt vártunk, – felelte ez búsan. Azt mondta a hadnagy úr, hogy a vár előbb-utóbb a török kezébe kerül, hát jobb pénzért, mint vér árán. Bizonyos, hogy meghalunk, ha nem adjuk át szépen a várat.

Dobó behozatta a harmadik legényt is.

– Én nem tudok semmit, – mondotta ez. Csak oda voltam rendelve a kúthoz, de hogy miért, azt nem tudom.

– Nem mondta-e Hegedüs hadnagy, hogy ki kell egyezni a törökkel?

– De azt mondta.

– Mikor mondta először?

– A nagy ostrom után való estén.

– És hogyan mondta?

– Úgy, hogy mink kevesen vagyunk, azok meg sokan, s hogy lám a többi várat se lehetett tartani, pedig akkor kétfelé járt a török.

– Ostrompénzről szólt-e valamit Hegedüs hadnagy?

– Szólt. Azt mondta, hogy dupla zsoldot kellene kapnunk.

– Hát a várfeladásról mit mondott?

– Azt, hogy a török igy is úgyis megkapja, hát jobb ha még fizet is, mintsemhogy a nyakunk is odaveszszen.

– És a legénység mit mondott rá?

– Semmit. Csakúgy tűz mellett beszélgettünk, mikor már a török bekiabált.

– Tik nem kiáltottatok-e vissza?

– Nem. Csak a hadnagy úr beszélt velök éjjel.

– Hogyan beszélt velök?

– Egy hasadékon át az ókapúnál. Odament és beszélt három izben is.

– Törökkel?

– Törökkel.

– És mit mondott, mikor visszatért?

– Azt, hogy a török mindenkit bántatlanúl elbocsát, senkit se vág le. A kassaiaknak ezenkivül tiz-tiz aranyat ad, és hogy a két basa pecsétes levelet küld, hogy szavának áll.

– Hányan hallották ezt a legények közül?

– Valami tizen.

– Hát miért nem jelentettétek nekem? Nem megesküdtetek-e, hogy a várfeladásról nem beszéltek!?

A legény hallgatott.

Dobó folytatta:

– Nem az lett volna-e a kötelességtek, hogy azonnal jelentsétek a hadnagy beszédét.

– Nem mertük.

– Szóval: elhatároztátok, hogy a várat török kézre játszátok. Kik egyeztek ebbe bele?

A legény még hét nevet mondott, aztán mentegette magát:

– Mink nagyságos kapitány úr nem határoztunk semmit, mink csak engedelmeskedtünk. Csak a hadnagy úr beszélt, meg ő parancsolt.

A fal egy ágyúgolyó ütődésétől dobbant meg. A rudakra függesztett páncélok megzördültek. A falról egy csomó vakolat pergett le azon az oldalon.

Dobó a birákra nézett:

– Van-e valami kérdezni való?

A közlegény-biró kérdezett:

– A tiz legény beleegyezett-e abba, hogy a vár a töröké legyen?

A vádlott sápadtan felelt:

– A közlegény nem akarhat mást, mint a tisztje.

Több kérdés nem volt.

– Még a török van hátra, – mondta Dobó. Vezessétek be.

A török háromszor hajolt meg, mig az asztal elé ért. Ott meghajoltan maradt. Keze a mellén keresztben.

– Mi a neved? – kérdezte Dobó.

– Juszuf.

– Juszuf, vagyis magyarul József. Állj egyenesen!

A török fölegyenesedett. Körülbelül harminc éves akindsi volt. Zömök izmos ember. Belapitott orra, s a fején levő sebforradás tanúskodott arról, hogy a csatákban eleget forgott.

A kérdésekre elmondta, hogy tiz éve él Magyarországon, s hogy ott volt a falnál, mikor a Hegedüs kiszolt a résen:

– Hé törökök! Melyitek tud magyarul?

– Hazudik – morgott Hegedüs. Zoltay főhadnagy is beszélt mindig a törökkel.

– Én? – hörkent fel Zoltay.

– Igenis beszéltél. Valahányszor ostrom van, mindig kiabálsz nekik.

Zoltay dühében elhalványodva állott fel:

– Vizsgálatot kérek magam ellen, – mondotta. Nem ülhetek tovább a birói székben. Hogy én mindig kiáltok egyet, amikor ütök, az meglehet. De ez csak káromkodás. Az nem vétek! Micsoda beszéd ez!

Dobó csititotta:

– Mindnyájan tudjuk ezt a szokásodat, és senki ezért téged meg nem szól. De mert harag ébredt benned a vádlott iránt, fölmentünk a biráskodás alól.

Zoltay meghajtotta magát, és kiment.

Dobó újra a törökre nézett.

Ez aztán tört magyarsággal elmondta, hogy Hegedüs az ókapunál beszélt egy agával, azután Arszlán béggel. A bégtől becsületszót kért és száz aranyat. Azt mondta, hogy bebocsátja éjjel az egész sereget a várba, csak ott ásasson a kapu mellett, ahol a nagy rézdobot szokták verni. Ő (és itt Hegedüsre mutatott) azt mondja, lement éjjel a viztartóba s alagútra akadt, amely azonban a kapunál be van omolva. Az omlásnál a feje fölött hallotta a rézdobot szólni, s a katonák lépését is hallotta, hát sokat ásatni nem kell. Ő éjjel tizenkét órakor várni fogja őket, de azt is kiköti, hogy az ókapunál levő kassai katonákat ne bántsák. Megegyeztek. Éjfélkor Hegedüs lámpással vezette őket. A janicsárok, azabok és piadok keverten jöttek. Háromezren voltak készen a földalatti útra. A többi katona, Isten tudja hány ezer, két kapu kinyitását várta. Hanem az történt, hogy Hegedüsnek a lámpása a viztartó sarkánál a falba ütődött és elaludt. Sötétségben vezette az előcsapatot tovább. Ő tudta a járást, de a nagy vizmedence széle keskeny, s itt ő a sötétben is boldogult, de az előcsapat egymáson tolongva a vizbe bukdácsolt.

– Nem tudsz-e arról, – kérdezte Dobó – hogy Dervis bég elrabolta az egyik hadnagyunk fiát.

– De tudok – felelte a török. Két hét óta minden sátorban keresik a gyermeket. A bég keresteti. Ellopták tőle, vagy elszökött az ideérkezése után harmadnapra.

Dobó Hegedüsre nézett.

– Nyomorult! – mondotta.

Hegedüs térdre borult:

– Irgalmazzanak, könyörüljenek rajtam! – kiáltotta. – Megtévedtem, elvesztettem az eszemet.

– Megvallod-e magad is, hogy a várat az ellenség kezére akartad juttatni.

– Megvallom.

A tárgyalás nem tartott tovább egy óránál.

A következő órában már ott függött Hegedüs hadnagy a vár piacán, egy gerendából hevenyészett akasztófán, s Fügedy kikiáltotta a vár népének:

– Igy hal meg minden esküszegő, akár közember, akár tiszt, aki a várat a török kezébe akarja ejteni.

A három közlegénynek a fülét csapták el, az akasztófa alatt. A többi hetet megláncolt lábbal belső munkára rendelték.

A törököt úgy kidobták a várból a magas nyugoti falon, hogy nyakaszegetten hullt a társai közé.

A vár népe láthatta, hogy Dobó nem tréfál.

XV.

Te minden erőnél erősebb erő anyai; szeretet! Te emberi testbe öltözött napfény! Te Isten szivéből leszállott láng, haláltól nem félő erős gyöngeség!

Te aki ott hagyod biztos hajlékodat, puha párnádat, minden kincsedet, hogy a halál erdején át alakoskodjál át veszendő szeretteidhez. Te aki lebujdosol a föld mélységébe, te aki gyönge karoddal akarsz át-áthatolni a falon, amelyre fegyveres fenevadak százezre üvölt tehetetlenül! Te aki nem ismered a lehetetlent, ha arról van szó, akit szeretsz, ha együtt kell szenvedned, meghalnod is vele, – csodállak téged asszonyi sziv!

*

Két éjen és két napon át ásták magukat által meg által az alagút omladékain, a nyirkos hidegben, a laza boltozatok alatt. Néhol csak egypár lépés volt az omladék: egy órai munkával átvergődtek, de néhol kövekkel is kellett bajlódniok, és sem a gyönge asszonyi kar, sem a tizenöt éves különben is fejletlen ifjú karja nem volt hozzászokva az ilyen munkához.

Október harmadika estéjén alig hogy álomra csendesült a tábor, magukhoz szedték minden élelmiszerüket.

A vártól már számitásuk szerint csak néhány száz lépés választotta el őket. Azt remélték, hogy nem kell többé visszatérniök.

És egész éjjel dolgoztak.

A föld alatt nem vették észre, mikor virrad, mikor jön fel a nap. A földet és rőzsét hordó paripák dübörgését hallották egész éjen át, s hallották a várbeli ágyúk és mozsarak dörgését is. Azt gondolták odalenn, éjjeli ostrom van, s még lázasabban dolgoztak, hogy bejuthassanak.

Kint azonban virradt, hajnalodott, reggeledett, s a nap fölszállt a borsodi hegyek közül. A török lócsiszár szolgái látva a sátor élettelenségét, benéztek. A félre mozditott kő, a széles lyuk megdöbbentette őket. Hogy a lovasok ismét rőzsét szedtek mindenfelé, a kalmár maga rohant egy deli-agához, és az örömtől szinte reszketve jelentette:

– Uram! – A várat én juttatom a had kezébe. – Alagutat fedeztem föl az éjszaka!

Itt a sok deli, akindsi, besli és gureba otthagy rőzsét, lovat a szabadban. Sipok és trombiták rikoltnak gyülekezőt. Mindenféle katona összekeveredve, zörögve, zsibongva tolong le a bejárat torkán a mélységbe.

Vezeti őket fáklyával a kalmár.

*

A két szegény lélek ezalatt törte magát mindinkább előre.

Az út egy helyen lejtőssé vált. A kövek itt szárazak voltak, s az út hirtelen megszélesedett.

Egy háromszögletű nagy földalatti nyirkos terembe jutottak.

– A vár árka alatt kell lennünk, – mondotta Miklós.

Azonban a terem két sarkán két omladék van. Melyik az út a kettő közül?

Az egyik omladék nyerges. A tetején kis omlott lyuk, amelybe egy emberfej belefér.

A másik omladékon oldalt feketélt valami nyilás.

– Itt az út kétfelé válik, – mondotta Miklós. – Most az a kérdés, melyiket bontsuk?

Föllépett a kövekre, s a lyukhoz tartotta a gyertyát.

A láng lobogott.

A baloldali nyilást is megpróbálta.

A láng itt állott.

A süvege szélébe tüzte a gyertyát, s belekapaszkodott a legfelső kőbe. Éva segitett. A kő robogva gurult át a többin.

– Még egyet! – mondotta Miklós.

Ismét nekifeszültek mind a ketten. Ez a kő nem engedett.

– Az aprókat kell körüle kiszednünk.

Fogta az ásót, és körülszurkálta vele a követ. Aztán újra belekapaszkodtak.

A kő ingadozott.

Miklós nagyot lélekzett, s megtörülte az arcát.

– Fáradt vagyok, – mondotta bágyadtan.

– Pihenjünk, – felelte Éva.

S leültek a kőre.

Miklós elhanyatlott, s abban a percben elaludt.

Éva maga is kábult volt, és halálra fáradt. A ruhája térdig vizes, sáros; a kezei véresek. Haja a sok hajladozásban kibomlott, s félig a dolmányba szoritva, félig azon kivül hullámzott a nyaka körül.

Fogta a gyertyát és benézett mind a két üregbe.

Mind a kettő szabad útat mutatott.

– Egy kicsit megpihenünk, – mondotta a gyertyát a kőre ragasztva – de nem alszom el, nem, csak pihenek.

S amint hátradőlt, halk dübörgést hallott maga előtt.