Part 13

A szemöldökét összevonva nézett maga elé a sötétségbe: fönt dübörögnek-e vagy idelent?

Ekkor az alagút mélyéből vörös fényszál röppent elő.

– Miklós! – sikoltotta Éva a fiút megrázva. – Jönnek!

A fiú bágyadtan emelte föl a szemepilláit.

– Jönnek! – ismételte Éva kétségbeesetten.

S a kardjához kapott.

A kardnak csak a hűvelye volt meg. Ott maradt valamelyik omladéknál, ahol követ feszitettek. Az övében volt jatagánokat is mind eltörték már a munkában, a zsebkést is. Nem volt náluk semmi.

A fény kiszélesedve közeledett.

Éva minden erejét összeszedve kapott a kőhöz. Miklós is. A gyertyájok elaludt. A kő mozdult, de nem engedett.

A rémület dermedtségével nézték, hogyan válik ki a sötétségből a fáklyát tartó kalmár, s mellette a lógó bajuszú termetes aga, akinek övében aranyként csillogtak a handsárok.

A következő percben kezek emelkedtek rájok, s ők fogva voltak.

Az aga egy pillantást vetett a megkezdett munkára, s gyorsan határozott.

– Fogd a fáklyát kölyök! – mondotta Miklósnak.

Miklós nem értette a szavakat, csak azt látta, hogy a fáklyát a kezébe nyomják.

A katonák egy perc alatt szétszedték a nehéz köveket.

Az út két ember-szélességben szabad volt.

Az üreg már ekkor megtelt fegyveresekkel.

– Te fogsz vezetni, – mondotta az aga Miklósnak. – Az a másik pedig, – folytatta Évára tekintve – itt marad. Ha rosszul vezetsz bennünket, azt a nőt a közlegények közé vetem.

Egy janicsár tolmácsolta ezeket a szavakat.

Éva lehúnyta a szemét.

Az aga visszapillantott, és igy szólt:

– Egy deli őrizze itt azt a hitetlent!

S azzal meglökte Miklóst, hogy menjen előre.

Egy deli Éva mellé állott. A többi megindult. Minthogy azonban az aga nem mondta, hogy ki őrizze a foglyot, a deli csakhamar átadta egy másik delinek.

– Őrizd te!

Az is állt egy darabig, de talán eszébe jutott, hogy akik elsőkül jutnak a várba, holtig nagyságos urak lesznek, átkinálta a foglyot egy müszellemnek.

– Nem őrzöm én, – felelt a müszellem.

S odább lépett.

A delit ette a méreg.

– Majd én megőrzöm, csak eredj, – szólt ekkor egy szőrös süvegű kis azab.

S kivonta a handsárját. Az asszony mellé állott.

Éva félholtan támaszkodott a falhoz. Mellette sűrűn lépkedtek el a különféle öltözetű, puskapor és hagymaszagú mocskos katonák. Mind meztelen kardot tartott már a kezében, s valamennyinek a szeme lángolt a diadal reményétől.

Olykor egy fáklyás jött, s világitott egy-egy csoport előtt. Olykor csak a sötétben toppogva jöttek. Zörgött-csörgött rajtok a fegyver. Egyik egy széles vörös zászlót hozott a vállán.

Ekkor a terem bejáratától visszafelé az alagút hosszan beomlott. A dübörgés percekig tartott, s a kövek elzárták az előlmenőket a hátuljövőktől.

A terem megüresedett. Az omlás irányából tompa jaj és hörgés. A másik irányban az elhaladó fegyverek halk zörgése.

Az asszony őre megszólalt magyarul:

– Ne féljen!

És megfogta az asszony kezét.

– Jőjjön, – mondotta. – Az út itt kétfelé válik. Ha ki tudom bontani a másik nyilást, megszabadultunk.

Éva az élet áramlatát érezte újra az ereiben.

– Kicsoda kegyelmed? – kérdezte felocsudva.

– Varsányi a nevem, – felelte röviden az ember.

Acélt és kovát vett elő az övéből és kicsiholt.

A tapló csakhamar égett. Illatos füst vegyült az alagút fojtott levegőjébe. Viaszgyertyához tartotta és fújta.

A gyertya lángra lobbant. A termet újra világosság árasztotta el.

– Fogja, húgom, ezt a gyertyát.

A baloldali omladékhoz lépett, s egy-két rántással meglazitotta a köveket.

Kis ember volt, de erős. A nagy kockakövek egymásután gurultak, hol kifelé, hol befelé. Csakhamar akkora nyilás támadt, hogy egy ember átbújhatott.

Elvette a gyertyát az asszonytól és előre ment. A tenyerét a gyertya elé tartotta. Annyira sietett, hogy Éva alig birta követni.

Az út itt már tisztább volt, de még mindig lefelé kellett menniök.

Varsányi egyszer visszafordult:

– Kicsoda kegyelmed? Talán a királytól jön?

– Attól, – felelte Éva gépiesen.

– Kapunk hadat?

– Nem tudom.

– No mindegy. Csak azt tudnám, hol vagyunk. Sietnünk kell, hogy a törököt megelőzzük.

Az út most már fölfelé vonult. Oldalt egy-egy fülkét lehetett látni. A kövek azonban barnák voltak és a viz harmatként csillogott a köveken.

– Már a várban vagyunk, – mondotta Varsányi. – Alighanem a viztartónál fogunk kilyukadni.

Fehér vakolathalom zárta el az útat. Azon át erős mészszag szállt hozzájok.

Varsányi káromkodott.

– Tyüh, azt a rézcsákányát a világnak!

– Mi az? – kérdezte Éva.

– Semmi no. Majd én előre mászok.

Átadta a gyertyát Évának, s ráhasalt a halomra. Éva benyújtotta a gyertyát.

Varsányi állt már odabent. Fogta a gyertyát és hümmögött. Majd Évának segitett, hogy a halmon átcsúszhasson, s megálljon.

Egy tág és fehérlő üregben voltak. Felülről gyászének hangzott: az _In paradisum deducant te angeli_, s a magasból nappali világosság szürődött alá.

Az üreg telve volt egymáson keresztül-kasul álló fehér koporsóval, s körös-körül hig mészszel. A koporsók szélén rojtokba száradt a mész. Oldalt a koporsók mellett egy félig eldőlt inges, bajuszos, sovány képű halott meredt ki a mésztóból. A felülről ömlő világosság megvilágitotta az arcát. A nyakán kötél lógott.

Varsányi bámulva nézett erre az alakra. Aztán visszatekintett.

Éva ott feküdt mögötte a földön, ájultan.

XVI.

Ezalatt a fiu is vezette a török hadat.

Eleinte félholt volt az ijedelemtől, de aztán arra gondolt, hogy ha kibukkannak a várba, elkiáltja magát.

Ez a gondolat megerősitette. Ingadozás nélkül vitte a fáklyát hol az aga előtt, hol mellette.

Csakhamar ők is fölfelé kanyarodtak. Akadály nélkül jutottak el egy falig, amely az Egerben mindenütt azonos homokkőből épült, s amelynek vakolata azt mutatta, hogy nem régen rakták.

– Bontsatok! – szólt a katonáinak az aga.

A vakolat csakhamar hullott a jatagánok és dárdák éle alatt. Csak az első két-három követ volt nehéz kibontani, a többi már könnyebben mozdult az acélizmu kezek erejétől.

De mégis tovább dolgoztak egy óránál.

Mikor már embernyi nagy lett a nyilás, az aga átléptette Miklóst.

Tágas pinceféle helyre jutottak. Mindenfelé hordók és hordók. Csak az volt különös, hogy a hely inkább teremhez hasonlitott, mint pincéhez. A falon is egy rongyos nagy kép, s alatta kerek kád. A képen két fejet lehetett látni. Az egyik szakállas szomorú arc, a másik egy szintén szomorú ifjú, amint a szakállasnak a mellére hajol. A fejük fölött fénykör. Az ifjú feje alatt kilátszik a fal a vászon rongyai közül.

– Fegyvert a kézbe! – szólt az aga hátra.

És folytatta;

– Itt vagyunk! Amint az ajtót felszakitjuk, nem kell orditani! Ha senkit se látunk, összevárjuk a hátul jővőket! A zászlósok azonnal a falra fussanak!

És hogy erre igent bólintottak a körülötte állók, folytatta:

– A kapu felé fogunk rohanni. Nincs kegyelem. Az ott levő őrség lefegyverzése az első, és a kapu kinyitása. Értettétek?

– Értettük, – hangzott a katonák halk morgása feleletül.

Az aga előbbre lépett, s megpillantotta a vasajtó előtt a nagy puskaporos kádat. Meghökkent.

A puskaporos kamrában voltak. A hordókban nem bor volt, hanem puskapor.

De Miklós is tudta már, hogy hova jutottak.

Amint ott állott a nagy kádnál, visszafordult. Végigpillantott az egymásra tolongó fegyveres alakokon; arca sápadt volt és átmagasztosult; aztán belecsapta az égő fáklyát a puskaporba.

XVII.

Mikor a koporsót leeresztették, Varsányi felkiáltott az embereknek:

– Hé emberek!

A kiáltásra bámuló s ijedt arcok jelentek meg a temető üreg ajtajában. Az egyik hajadonfővel, a másik rozsdás disztelen sisakban, amely szijjal volt az állához erősitve.

Varsányi ujra felkiáltott.

– Én vagyok itt, Varsányi! Huzzatok fel!

A karjába emelte Évát, és koporsóról-koporsóra lépkedett vele a kötelekig. A két kötelet összefogta és beleült.

Az emberek felhuzták.

A sirüregnél nem volt más, csak a két pap meg a két kötéleresztő paraszt. Ezek bámulva néztek Évára, aki halottként feküdt a gyepen, ahova Varsányi lebocsátotta.

– Hozzatok vizet, – mondotta Varsányi a parasztoknak.

Ebben a pillanatban vörös lángtorony lövődött fel a templombástyából. Fellövődött az égig, s fekete deszkák, gerendák, kövek, fadarabok repültek benne.

A várat olyan dördülés rázta meg, hogy mindenki megsiketült, s a földre bukott.

A levegőből kőzápor, vér, fegyver, fa és donga hullott alá.

Egy percig tartó halotti csend követte ezt a robbanást. Halotti csend a várban és a váron kivül a török táborban is. Mindenki kábultan nézett maga elé, nem tudván megérteni, hogy az ég szakadt-e le, vagy a föld nyilott meg, hogy tüzokádó pokollá válva itéletnapi borzalmas lángözönbe boritsa a világot.

Török csel! – Ez volt az egyetlen egy gondolat mindenkiben.

A vár odavan! – Ez volt az egyetlen érzés, amely a dobbanásban megállt sziveket átbékózta.

Gergely a Sándor-bástya alján bombaanyaggal telt bögréket kötözött. A robbanás szele neki taszitotta őt a pajzsoknak, amelyek szögeken függve a falat boritották.

Ahogy fölemelte a tekintetét, a lángoszlop fölül kitölcséresedve vöröslött az égen, s benne egy fekete malomkerék, a kerék körül hanyatt fekve lefelé szálló kerengő emberek.

Volt annyi lélekjelenléte, hogy a bástya boltozata alá ugrott, de ő is gondolata szakadt siket arccal nézett az első percben maga elé.

A következő percben azonban megmozdult a vár népe. Ide-oda futkosó emberek, fegyvereiket elhányó katonák, jajgató asszonyok, fékeiket szakgató megvadult paripak látszottak mindenfelé.

Lent a török táborban diadalmas üvöltés, ostromlétrák emelkedése, s a vár felé hullámzó fegyveres ezerek.

– Végünk van! – hangzott a várban minden irányból.

Asszonyok a gyermekeiket kézen ragadva és ölbe kapva futkostak a kormos köveken és a kormos gerendákon, tüzes üszkökön át az ókapu felé.

A levegőből sűrű fekete hó hullongott. Az a pernye volt. Beszállingózta az egész várat, mintha gyászba akarná takarni.

S eléktelenedett holttestek, és emberi tagok hevertek itt-ott a szétszórt köveken és fadarabokon.

Dobó hajadon fővel a paripáját rángatva száguldott a robbanás helyére, s a katonákat a falra parancsolta.

– Nem történt semmi! – kiáltozta jobbra balra. Csak huszonnégy tonna puskapor volt a sekrestyében!

A tisztek is mind lóra kaptak, és a Dobó szavával csillapitották a népet mindenfelé.

– Vissza mindenki a helyére!

Mekcsey dühében egy eltört lándsa-nyéllel botozta a kábult és engedetlen katonákat.

– Fegyvert fogj, a kutya Pilátusodat! Falra!

S maga is leugrott a lóról. Öles kópját kapott a kezébe, s a fal tetejére rohant.

– Utánam fiuk! Utánam aki ember!

A falramászó törököket hatalmas tüzelés fogadta. A katonák a belső térről, vezérlet nélkül is a falra futottak, s dolgozott a buzogány, a kópja, a kard, a csákány.

A török szintén vezénytelenül egymást nyomta előre hátra, s kint a falak körül épp akkora volt a zavarodás, mint bent a várban.

Legtöbben a robbanás helyére tolultak.

Gergely látta a maga bástyájáról, hogyan ömlik a fekete hóhullásban a tarka török had, a templombástya felé.

– Itt maradj! – kiáltotta Zoltaynak, s ő maga a kardját kivonva rohant a templom-bástyára.

Utközben az üstök mellett rohant el. Azoknak a levese főtt itt, akik délben vártán voltak, s most kerültek volna ebédhez.

Gergely egy pillantást vetett a nyolc nagy üstre, amelyben az apróra vágott hús forró leve gőzölt és rotyogott.

Áttaszitotta az egyik üst fülén a rudat, s odakiáltott a tálas parasztnak:

– Fogja kend! A többit is hozzátok a bástyára!

S mikor fölértek, lezuditotta a forró levest a létrákon sokadozó törökökre.

*

Varsányi mikor felocsudott, az asszonynyal találta magát. A két pap azon ingesen stólásan a falakra rohant, a két paraszt meg kétfelé, valószinüleg az ágyúkhoz.

Varsányi fölemelte Évát a vállára és a palotába vitte. Gondolta: ha királyi követ, odavaló.

S átadta Baloghnénak, hogy locsolja fel.

XVIII.

Csak az ostrom visszaverése után szemlélték meg, hogy a robbanás micsoda kárt okozott.

A templombástya jobb oldala a sekrestyével együtt fekete tátongó üredék volt. A várfal az éjjeli épitéssel együtt ledőlt ezen a helyen, s a két száraz malomnak, amelyik ezen a helyen dolgozott, csak a düledéke volt meg. A sekrestye oldalában harminc vágni való marha volt. Ezek megszakgatva és döglötten hevertek.

A vártán volt nyolc legényt darabokra tépetten találták meg. Odaveszett egy hadnagy is, Nagy Pál, akit Bátory György küldött volt harminc drabanttal Erdőd várából.

S a közelben levő katonák közül is sokan megsebesültek. Egy Horvát Gergely nevű vitéznek vállban szakitotta le a karját a robbanás valami köve. Még aznap meghalt, s még aznap lebocsátották a temetőbe.

A várbeliek csak akkor tértek tulajdonképen magukhoz, mikor látták, hogy a török nem birt a várba felhatolni.

– Az Isten velünk van! – kiáltotta Dobó a haját hátrasimitva és az égre pillantva. Bizzatok vitézek az Istenben!

Az ostromot tulajdonképen a leves verte vissza. A török hozzá volt szokva tűzhöz, kardhoz, kopjához, de a forró leveshez nem.

Amint az első létrán végig ömlött a forró paprikás lé, az embereket mintha lesöpörték volna. A létrák alján tolongó had is szerte ugrott. Ki a kezéhez kapott, ki az arcához. A fejüket pajzszsal takarva iparkodtak el a falak alól.

A várbeliek föllélekzettek.

Dobó a molnárokat és ácsokat hivatta.

– Szedjétek össze, – mondotta, – a malom részeit. A kettőből csináljatok egy portörő kölyüs malmot. A mi hiányzik, azt az ácsok azonnal faragják.

És körülpillantva kérdezte:

– Hol van a számtartó?

Egy kormos fekete alak lépett elő a monostor falaiból. A bajuszára szállt kormot fujva, szakállát ütögetve állt Dobó elé.

Az öreg Sukán volt.

– Sukán bácsi, – mondotta Dobó, – adjon ki a pincéből salétromot, ként és szenet. Mihelyt a malom elkészül, a molnárok puskaport fognak törni.

Csak most gondolt arra, hogy maga is mosakodni menjen. Olyan volt ő is, mint a kéményseprő.

XIX.

A palota ajtajában egy kormos ember ült. Félig törökösen volt öltözve. A kezében egy nagy darab sült tök. Azt ette kanállal.

Amint Dobót meglátta, felállott.

– Te vagy Varsányi?

– Én vagyok uram.

– Mi hirt hoztál?

– Valami követet hoztam a várba. Asszonyféle. Azt gondolom Miklósnak baja esett.

Dobó szinte rohanva ment be Baloghnéhoz.

– Hol a követ? – kérdezte.

Az asszony a Pető ágya mellett ült. Sisakot bélelt piros selyemmel; – a fia sisakját.

– Követ? – kérdezte bámulva. Csak egy asszony jött.

– Hát az az asszony.

Baloghné benyitott a szomszédszobába, s megint bevonta az ajtót.

– Alszik, – mondotta, – ne háborgassuk. Nagyon ki van merülve.

Dobó benyitott.

Éva az ágyban feküdt, fehér tiszta ágyban. Csak a feje látszott, amint halványan, szétomló hajától környezve félig be volt süppedve a párnába.

Dobó elámulva nézte ezt a finom halvány arcot. Nem ismerte.

Viszsahuzódott.

– Valami levelet nem hozott?

– Nem, – felelte Baloghné zavart arccal.

– Kérem a nőnek a ruháit. Ki ez a nő?

Baloghné vállat vont, majd kérlelőn nézett Dobóra.

– Azt mondta, hogy a nevét ne kérdezzük: attól tart, hogy kegyelmed nem szivesen látja.

– Kérem a nőnek a ruháit!

Baloghné egy sáros, meszes török katonai ruhát hozott be a folyosóról. A kis szattyáncsizmák kénsárgák, rajtok sarkantyú. Az övben ötven és egynehány magyar arany; egy törött kard és két törött jatagán.

– Tapogassa össze a zsebeket.

Az egyik zsebben papiros zörgött.

– Ez az, – mondotta Dobó.

S azon kormos kézzel fölbontotta az összehajtott pergamenpapirost.

A vár alaprajza volt az.

Semmi más nem volt a zsebekben, csak egy pár összegyűrt keztyű. A ruha varratait is összetapogatták, fölfejtették. A csizmát is szétbontották.

Semmi.

– Nincs-e nála az ágyban?

– Nincs, – felelte Baloghné. Én adtam szegénykének inget is. Oh, hogy össze volt törve. Régen nem alhatott. A föld alatt jött be a halottak útján át.

Dobó behivatta Varsányit.

– Azt mondtad: követ.

– Úgy értettem.

– Hát nem mondta tisztán?

– Nem beszéltünk mink uram. Az alaguton jöttünk be csaknem futva.

– A töröknek van-e élelme?

– Jön néha tíz-húsz szekér liszt, meg egy-egy nyáj birka. Az Isten tudja hol szerzik!

– Eszerint nem éheznek.

– Eddig nem éheztek.

– Mit tudsz még a táborból?

– Csak azt, hogy Királyszéke felől árkot ásnak.

– A várba?

– Bizonyosan, mert a lagumdsik dolgoznak.

– Mért nem jöttél be? A rőzsehordásról hirt kellett volna adnod.

– Nem lehetett. A kapuk elé a legerősebb janicsárokat tették. Gyanut keltett volna, ha át akarok rajtuk menni.

– Hát most már maradj a várban. Jelentkezzél Bornemissza Gergely úrnál, és mondd meg neki, hogy az aknát merről ássák. Azután visszatérsz, és a palota körül leszel.

Az irás még a kezében volt. Hivatta Mekcseyt.

– Fogd ezt a rajzot, – mondta neki. A földalatti utak vannak rajta. Szólitsd azonnal a kőmiveseket, és rakasd be, ha van még berakatlan. Legelőször is a temetőgödörnél levő útat kell befalazni!

Még a két apródnak adott egynehány megbizást, azután fürdeni ment, s újra felöltözködve végigdőlt egy medvebőrös lócán.

Igy aludt mindig az ostrom alatt a napnak és éjnek egy-egy órájában. A várbeli katonák azt tartották róla, hogy negyven napig birja az ébrenlételt és az étlenséget.

XIX.

Csak este beszélt Évával.

Bornemisszáné már akkor fölkelt. Könnyü otthonkába volt öltözködve; bizonyosan azokból a női ruhákból szedett valamit magára, amiket az első kicsapáskor az ura hozott be zsákmányképen.

Ezeket a női ruhákat nem tudták a kótyavetyén eladni, hát betették a palota egy üres szobájába. Jó lesz a szegényeknek az ostrom után.

Dobó a vacsoránál beszélt vele.

– Kicsoda kegyed? – ez volt az első szava hozzá.

Mert azt mindjárt látta, hogy uri nő.

A két apród Dobó mögött állt. Baloghné is bent volt a szobában. A birkapecsenye mellé akkor hozott be vörös bort. A két viaszgyertya mellé még egyet gyujtott.

– Nem tudom megmondhatom-e másképpen mint négyszem között, – felelte Éva. – Nem Baloghné miatt, hanem mert nem tudom, hogy főkapitány úr megengedi-e, hogy a nevem tudva legyen.

A két apród Dobó intésére távozott.

– Tessék leülni, – szólt Dobó a szemben levő székre mutatva.

Amint Baloghné is kiment, Éva ismét felállt.

– Én uram, – mondotta, – Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.

Dobónak kiesett a kés a kezéből.

Éva folytatta:

– Tudom, hogy az ilyen helyen, az ilyen munkában nem jó ha asszony van jelen, de higyje meg kegyelmed, én az uramat a harctól eljajgatni nem fogom.

– Tessék leülni, – felelte Dobó. – Engedelmet kérek, hogy evésközben fogadom. Tessék velem tartani.

De ezek csak hideg szavak voltak.

– Köszönöm, – felelte Éva visszaülve a székre. Tudom, hogy a főkapitány urnak minden perce meg van olvasva.

– Gergely tudja, hogy itt van?

– Nem.

– Hát hugomasszony, – szólt Dobó most már nyájas tekintettel, – jól tette kegyelmed, hogy nem fedezte fel a nevét. Gergelynek nem szabad tudnia, hogy kegyelmed itt van. Ebben kérlelhetetlen vagyok. Az ostrom már nem tarthat soká: a fölmentő seregnek meg kell érkeznie. Miért jött kegyelmed ide?

– A gyermekemet…

– Hát csakugyan elrabolták?

– El.

– És a gyűrű?

– Itt van, – felelte Éva a nyakán függő zsinórt elővonva.

Dobó egy pillantást vetett a gyürüre. Ivott egy korty bort, és fölállt.

– Mivel biztosit kegyelmed arról, hogy Gergelylyel nem beszél?

– Minden parancsának alávetem magamat, főkapitány úr, – felelte Éva alázatosan.

– Megérti azt kegyelmed, hogy miért nem szabad Gergelylyel beszélnie?

– Gondolom.

– Gergely a várnak az esze. Az ő elméjét nem szabad elvonni a vártól egy percre se. Kit ismer még itt kegyed?

– Mekcseyt, Fügedyt, Zoltayt; az apám is itt van, Bálint pap is.

– Nem szabad mutatkoznia kegyednek a Baloghné szobáin kivül. Igérje ezt becsületszavára!

– Igérem.

– Esküdjék meg!

– Esküszöm.

– Én viszont igérem, hogy gyermeke előkeritéséért mindent megteszek. Adja ide a talizmánt.

Éva átnyujtotta.

Dobó felcsatolta a sisakját, s mielőtt keztyüt huzott volna, odanyujtotta a kezét az asszonynak.

– Bocsásson meg, hogy ilyen nyers vagyok. Nem lehet máskép. Tekintse a feleségem szobáit, itt hagyott holmiját a magáénak.

– Még egy szót, – mondotta Éva. – Baloghné asszonynak mit mondjak: ki vagyok?

– Mondjon amit akar, csak Gergely meg ne tudja, hogy kegyed itt van.

S ezt mondva kilépett az ajtón, és a lováért kiáltott.

XX.

Estefelé erős szél kerekedett, s kihordta a kormot, pernyét a várból.

Dobó a robbanás romjaira szólitotta a kőmiveseket és a parasztokat.

– Szedjétek össze a szanaszét heverő köveket, – mondotta – s próbáljatok dolgozni. Ugy rakjátok a falat, hogy a lövésektől mindig takarva legyetek.

Fölment a Baba-ágyúhoz és annak a talpára ülve ónnal egy szelet papirosra irt.

Magyarul irta a következő levelet:

_Hallod-e Dervis bég. A Bornemissza gyermekét mihelyt megtalálod, jelezd kékvörös zászlóval azon a jegenyefán, amelyik a patak mellett a vártól északra áll. Gyürüd lenyomata a levélen van. A gyermeket fehérzászlós küldött hozhatja. Nemcsak a gyürüt adom ki érte, hanem egy nálunk levő török gyermeket is._

Mekcseyt szólitotta.

Eltakarta az irást kezével s azt mondta neki:

– Ird alá kérlek a nevedet.

Mekcsey szó nélkül aláirta.

Balázs már ott állt a pecséttel és a gyertyával.

Dobó elhajolt az ágyutól, s úgy csöppentette a viaszt a levél belsejébe a Mekcsey neve mellé. Mekcsey rányomta a gyürüjét a pecsétre, aztán anélkül, hogy kérdezte volna: kinek? minek? – dolgára sietett.

Dobó összehajtogatta a levelet, s kivül a török gyürüvel pecsételte le.

A félhold és a csillagok tisztán látszottak a pecséten.

S hivatta Varsányit.

– Varsányi barátom, mondotta nyájasan. Most tudom már én, hogy miért nem jösz te a várba? Minek is jönnél, mikor úgyis mindig kiküldünk. Ismered-e a Dervis béget?

– Mint a csizmám szárát, – felelte vigan Varsányi.

– Hát itt van ez a levél. Ezt belopod vagy a sátorába, vagy a ruhájába, vagy az ivópoharába, vagy ha akarod átnyujtod neki.

– Belövöm éjjel nyilon a sátorába.

– Azután menj el Szarvaskőbe, s várd meg Vas

Miklóst. Most már jönnie kell.

– S hogyan jövünk a várba?

– A kapu mellett jobbra minden éjjel zsineg fog lógni. Azt rántsátok meg. A csengetésre kaput nyitnak.

Varsányi kendőbe takarta a levelet, s a keblébe rejtette.

A Sándor-bástyán erősen hullt a golyó. Dobó látta, hogy zavar van ott. A katonák rendetlenül vonultak széjjel.

A török észrevette, hogy a külső várfalat egy kis kapu köti össze a belsővel. (Olyan volt az átjáró a két fal között, mint a csaton a pecek.) A török észrevette az átjárót, s látta, hogy a kis kapun ki- és bejárnak a vitézek.

Nosza ágyut vontatott a hegyre, s erősen golyózta a kaput.

Alig egy óra alatt öt ember esett el a kapu táján.

– Deszkát fel! – kiáltott Dobó. A palánkot emeljétek magasabbra!

De hiába emelték a takarót oda. A török ágyuk már úgy feküdtek, hogy rászórták a golyót a deszkán, palánkon át is a kapura.

– Ez egy fertálymázsa puskaporomba kerül! – morgott Dobó. És épen most.

Gergely futva jött a szeglettoronyból.

– Kapitány úr, – mondotta – igy nem maradhat a kapu! A legjobb katonáimat ellövik!

– Mit tehetünk, – felelte Dobó.

S halkan folytatta:

– Várni kell, mig a porcsinálást megkezdik.

A golyó hullt a kapura, miut a záporeső.

– Engedje meg, hogy a falat kitörjük, vagy alól megássuk.

– Neked nem kell külön engedelmet kérned Gergely. Tedd meg.

Gergely a kapu mellett lyukat vágatott a falon, s azon át járatta a katonáit.

A török pedig szórta tovább is a golyót az üres kapura, úgy hogy söpörni lehetett a kapu alján.

Éjjel ismét hordta a török a földet, a rőzsét.

A hold egy kevéssé világitott nekik. A várból ki-kilőttek rájok.

– Ne lőjjetek egy darabig, – mondotta Dobó.

Hogy a várbeliek elcsöndesedtek, a török zsibajgás, dobogás, ropogás hangja egyre erősődött.

Szaporodtak.

Dobó a négy romláshoz vitte az összes puskásokat. Egy sor fekvő fölött egy sor térdelő, ezek fölött egy sor előre hajló.

A lámpások elsötétedtek.

A török mindegyre több és fedetlenebb. Apró kézilámpások világitanak nekik a munkában.

Mikor a csoport följebb-följebb hágva ott turbánzik már a romlás előtt, Dobó tüzet kiált.