Part 14

Az orditás és megzavarodás, ami e lövésre keletkezett, s a futó és nyargaló csoportok jelezték, hogy a lövés nem esett hiába. Egynéhány tüfenksi visszapuskázott, de senkit se talált. A munkát csak lent folytatták, s óvatosan, mindig takarva magukat.

XXII.

A malom éjjel nappai duhogott. A friss puskapor feketén pergett a teknőkbe. A várbeliek bizalma viszszatért.

A török uj sáncot vetett, s alighogy megvirradt, a nagyprépost házánál három zarbuzán dördült meg. Most az északnyugoti torony volt a cél. Innen ugyan bajos ostromot kezdeni, de talán el akarták vonni az erőt a többi vároldaltól.

A nagy fekete ágyugolyók sasokként szállottak a toronyra.

A lövés irányában volt a katonák lakóháza. Egy sor alacsony ház. Háttal a várfalnak támaszkodik valamennyi. Ezekre hullt a faltörő golyók közül, amelyik nem kapott elég puskaport.

A várnagyi palota nyugoti oldala kezdett szakadozni.

Baloghné rémülten rohant be abba a szobába, ahol Dobónak ágyat vetett.

A kapitány az ágy mellett székben ült, és a két kezét a szék két karján pihentetve hátradőlten aludt édesen. Előtte égő gyertya. A feje fölött elbarnult nagy olajfestmény: Szent István király képe, amint a koronát Máriának nyujtja. A bástyává átalakitott templomból tették ide, s már oly fakó volt, hogy az alakok szeme csak barna foltnak látszott.

Dobó itt szokott aludni.

Csak virradat felé tért ma haza. A hajnali órára hirtelen való ostromot várt talán, hogy nem vetkezett.

Azt az oldalt lőtték, amelyikben aludt. A golyók ugy rázták a házat, hogy a gerendák recsegtek. A szoba egyik falán négy ujjnyi repedés. Ki lehetett rajta látni a palánkra.

– Kapitány ur! – kiáltotta Balogné.

A vakolat egy ujabb lövéstől a fejére hullt.

Odaugrott a kapitányhoz és megrázta.

– No mi az? – szólt Dobó a szemét fölnyitva.

– A palotát lövik! Keljen fel az Isten szerelmére!

Dobó körülnézett. Látta a szakadást. Fölállt.

– Az ágyamat tessék levitetni, – szólott, valamelyik alsó szobába, amelyik közel van ajtóhoz. Mindjárt visszajövök.

Ez a _Mindjárt visszajövök_, – olyan soha meg nem tartott mondása volt Dobónak, hogy Baloghné még ebben a veszedelemben is elmosolyodott.

– Legalább azt várja meg, mig egy kis borlevest csinálok.

– Az jó lesz. Köszönöm, – felelte Dobó, a vakolatot rázva a dolmánya ujjáról. A gyomrom alélt. Néhány szegfüszeget is kérek bele.

– Hova küldjem?

– Majd beugrom érte.

– Dehogy ugrik kapitány úr. Kiküldöm a fiamtól.

Egy felkantározott ló mindig ott állt az ajtó előtt, s a ló mellett hol egyik, hol másik apród a maga kis lovával. Dobó ráfordult és megindult, hogy a várat bejárja.

A katonák egyrésze öltözetlenül tolongott ki a nyugoti oldalon levő apró kaszárnyaházakból. A fegyver a felsőruhával a vállukon, vagy a honuk alatt. Némelyiknek a nadrág is a nyaka között. Káromkodnak, mint a jégeső.

– Menjetek a monostorba, – mondotta Dobó. Azt nem lövik.

Egy másik csoporttal Mekcsey haladt át a piacon. Ásó, kapa és csákány volt a katonáknál. Mekcsey egy nagy kovás puskát tartott a kezében.

Hogy Dobót meglátta, intésül fölemelte a puskát, s feléje sietett. Dobó odaszöktette a paripáját.

– A Királyszék felől árkot ásnak, – jelentette Mekcsey. Azok ellen megyünk.

– Jó, – felelte Dobó. Igazitsd el őket. Ássanak, azután azonnal keress meg.

A Bolyky bástyára ment. Ennek az alján az istállók mellett öt ember ült. A fejükön sisak. Az arcuk piros a tűzfénytől. Apró szalmakoszorukat kötöttek. Mellettük üstökben fött a szurok.

A bástyán Gergelyt találta, amint a dob fölé hajolva nézte a borsót.

– A törökök aknába fogtak, szólt fölállva, mikor Dobót meglátta. Ma már észrevettünk egyet. Mekcsey maga ment rájuk.

– Tudom, – felelte Dobó.

– A dobok mind vizesek, de a viz rezgésével észrevettük.

Dobó a palánkhoz állt, és annak a nyilásán kinézett.

A töréseknél körülbelül egy ölet emelkedett a vesszőhányás. Egy holt akindzsit akkor vittek el a dervisek két kópján a rőzse közül.

– Ez még az éjjeli lövésben esett el, – mondotta Dobó.

Szemben a falakkal már mindenfelé látszott a sok árok és sövény. A török is takarta magát.

– Valami készül megint mondotta Dobó. A jaszaulok és janicsárok nem mutatkoznak semerre se.

Mekcsey ekkor ért föl a bástyára.

– Ásnak, – jelentette röviden.

Az arcán látszott, hogy az éjjel semmitsem aludt. Szintelen volt és kócos. A dolmánya vállon meszes és sáros. Bizonyosan a kőmiveseknél segitett gerendát emelni.

– Kapitánytársam, – mondotta rideg, szemrehányó hangon Dobó, – már megint magad akartál az aknába szállani! Azonnal aludni menj!

A lépcsőn ekkor jött fel Balázs apród. A kezében ezüsttálca, s azon ezüstpohár. Fehéren párolgott a pohár a hajnali hideg levegőben. Mekcsey köszönt és leindult.

Dobó szelidre változott hangon szólt utána:

– Pista!

Mekcsey megfordult.

– Vedd el Balázstól a poharat, és idd meg kedves öcsém.

XXIII.

A következő éjjelen megtudták, hogy mit csináltak aznap a janicsárok?

Hát biz ők olyanforma alkotmányokat csináltak, mint amilyenek alatt a papok viszik a szentséget a körmenetekben. Csakhogy a mennyezet teteje erős deszka, a négy rudja meg négy kópja.

Ilyen mozgó tetők alatt hordták ezentul éjjelenként a földet meg a rőzsét.

A vár népe elnevezte ezt az alkotmányt _tárgy_-nak.

A főtisztek délután kialudták magukat. Többnyire délután aludtak, mert az ostromtól csak reggel lehetett tartani, s délelőtt a török aznapi terve már kitudódott. Éjjel megint talpon voltak, s ilyenkor a legénység fele tért nyugodni. Dobó úgy egyezett meg Mekcseyvel, hogy nem tartanak rendes időt az alvásra, hanem amint az egyik kipihente magát, a másik azonnal pihenni tér.

Bizony nem aludt az egyik se, csak itt-ott egy órát, néha délután kettőt is.

Hej ette a méreg a puskásokat, hogy a törököt a tárgyak sokasága takarta. Ami ép tetődeszkázat volt a városi házakon, azt a török mind összeszedte. Látta, hogy másképpen nem boldogul, csak ha maga is falat emel.

A Sándor bástyán már olyan magas volt a töltés, hogy a romlásig ért.

A tárgyak fedték a törököt, a rőzsék fedték a feltoló fejét. A romlás körül állandóan husz puskás, meg egy-egy töltött mozsár. A falon is erre vigyázó fegyverek.

Gergely maga is itt őrködött most legjobban.

Egyszercsak valami husz török törekedik elő. Mindegyik fején venyige csomó.

Gergely leszólt a falról.

– Gasparics!

– Tessék, – hangzott egy erős férfihang.

– Nem viszket a markotok?

– Dehogynem az áldóját! Hadd üssünk ki rájok hadnagy úr!

– Éppen azt gondoltam én is. Hát lehet. Csak arra vigyázzatok, hogy amint szúrtatok, azonnal ugorjatok vissza.

– Értem hadnagy úr.

A romláson dolgoztak a kőmivesek, de még egy ember-szélességnyi rés volt az alján is.

Gergely szavára kiugrik Gasparics, mellbeszúr egy jatagánokkal körülfegyveres törököt, azzal visszaugrik.

A török összeesik. A többi hord tovább.

Most már három ember ugrik ki a résen. Lándzsával leteritenek ugyanannyi törököt, megint ugranak vissza.

A török káromkodik, de alulról tolong fel a többi.

A résen most már tiz ember surran ki. Ki karddal, ki lándzsával. Ölik, vágják a rőzsehordókat. Aztán visszafordulnak és beugrálnak a résen egymásután.

A török elhányja a rőzsét, harmincan is neki a három hátul maradtnak.

Gergely lövet a falról. A török egyik a másikra bukfencezik, hanem egy Kálmán nevü tizedes nagy lándsaszúrást hoz vissza a mellében.

– Lőjjetek tik is! – kiált le Gergely.

A többi törökre már az alsó nyilásból villámlik a halál.

Ennél a villanásnál látszott, hogy körülbelől negyven török feküdt véresen a rés előtt. A többi új csoportba pattanva lándsával és karddal rohan a résnek.

– Lőjj! – kiáltja Gergely a falon levőknek.

Ekkor érkezett oda Dobó.

A rés előtt ott fekszik hanyatt a vérében Kálmán. A résen beszúr egy janicsár, s hogy senkit sem talál, egy kurjantással beugrik.

Dobó épp a rés mellett áll. Ugy üti orrba meztelen ököllel, hogy a vér szétpreckel belőle. Ugyanabban a pillanatban Gasparics lándsát vet beléje.

A többi török nem meri követni. Hátat forditanak, és széjjel-ugrálnak a rőzsehányásban.

– Dobjátok ki a kutyát! – mondja Dobó a kőmiveseknek.

S fölmegy a falra.

– Az aknázást abbahagyta a török, – mondja Gergelynek.

– Gondoltam, – felelte Gergely.

– Van valami mondani-valód?

– Tessék megnézni a bögréinket.

A bástyaoldalban függő olajlámpásnál öt legény dolgozott, s köztük a cigány is.

Egynehány száz cserép-bögre volt ott. Azt töltögették.

Az egyik puskaport tett bele egy marokkal. A másik rongyot és követ gyömöszölt rá. A harmadik ismét egy marok puskaport tett a bögrébe. A negyedik egy halom ujjnyira vagdalt rozsdás puskacső-darabok mellett ült, s azokat töltötte puskaporral. Kétfelől fával verte be. Az ötödik dróttal szoritotta a két dugót a csőhöz. A cigány besározta.

– Már háromszáz bögrénk van készen, jelentette Gergely.

– Tegyetek közéje ként is, – mondotta Dobó. – Jó nagy darabokat.

– Az bizony jó lesz, – felelte Gergely.

Balázs apród rohant a kénért.

Dobó egy darabig elégedett arccal nézte ezt a mesterkedést, aztán körülpillantott:

– Itt van Gasparics?

– Itt vagyok, – felelte a legény alulról.

– Gyere fel.

A legény fölugrott, és összecsapta Dobó előtt a bokáját.

– Te voltál az első, aki a résen kiugrottál?

– Én, kapitány úr.

– Mától fogva tizedes vagy!

XXIV.

Mindennap próbáltak valamit a törökök.

Hogy a tárgyak jó védelmet nyujtottak az első éjjelen, látják ám másnap a várbeliek, hogy a Hécey prépost házától kezdve nagy földhányás túródzik a vár délnyugoti faláig.

A falnál csakhamar hordók tolódnak fel az árokból, s ezer meg ezer kéz hordja és rakja az üres hordót.

A török feltörte az összes pincéket. Kieresztette a bort a hordókból, s ide hordta a vár alá.

Most ezen az oldalon egy nagy hordófal épül. Kézből kézbe száll a hordó, s fordul fenékkel talpra valamennyi.

Még aznap fölépül a hordóhegy. Támasztéka a várfal. Tulfelől lépcsőzetes.

A várból egésznap puskáznak rájok, de nem tesznek annyi kárt bennök, hogy elriadnának.

S még éjjel is döng és duhog a sok hordó és szüreti kád.

A puskások nagy része idekerül most. A mozsarak is ott guggolnak a falon. Egypár szakállas ágyú oldalt a hordóhalomra céloz.

– Bolond a török, – mondja Fügedy.

Fügedynek ez a fal a helye mostan.

De nem bolond az. Lám kora hajnalban előmozdul a hordók alján egypár nagy széles tárgy. Nyolc kópja tartja. Husz harminc török is elfér egy-egy tárgy alatt.

– Tüzet és vizet! – rendelkezik Dobó. Hozzatok szalmát, vasmacskát, horgot és csáklyát, sokat!

Mert nemcsak a tárgyak mozgását látta, hanem azt is, hogy lent az árokban fáklyákat gyujtanak.

A Bebek-bástyát is lőtték tegnap, s itt zsákokba kötött föld volt a lépcsőjök.

Dobó egy pillanatra itt is megfordult. Gergelyt készen találta mindenféle láncra kötött vasmacskával és csáklyákkal. A bástyán tüz égett. A tüz mellett üstökben faggyú olvadt. A szurkos szalmakoszoruk rakásokba rendezve feketéllettek a tüz körül.

A török itt is nagy tárgyak alá huzódva indult a vár ellen.

Mekcsey az ókapunál tömetett. Innen is vártak ostromot.

A veszedelem legfenyegetőbb volt a délnyugati sarkon, ahol Fügedy állott. Dobó fölnyomta az acélsisakját, és Balázs apród kiséretében odanyargalt.

Hát már akkor égett a palánk.

A török ezuttal nem orditozott. Óvatosan a tárgyak alá húzódva puskázott a várbeliekre.

Felülről nem lehetett lőni. Az égő palánk aljából lőttek vissza s lyukakat vágtak csákánynyal a kő között, hogy ezeken a réseken lőhessenek a tárgyak alá.

– Szalmát rájok! harsogta Dobó.

Egyfelől a viz locsogott az égő palánkra, másfelől olajba és faggyuba mártott tüzes szalmakoszoruk repültek a tárgyak fölé.

Amelyik tárgy a falig jutott, azt csáklyákkal fölforditották, vagy ellökték. Amelyiknek a teteje tüzet fogott, azt csak hagyták közeledni. A török csakhamar eldobta, és orditva menekült a tüzesőből.

A hordók inogtak alattuk, s némelyik a hátán vitte a lángoló tüzet.

– Szalmát, csak szalmát! – kiáltotta Dobó.

Az olajba mártott szalma lángoló rongyokban repült ujra alá a tárgyak födelére. A kopjatartók eldobták a szerszámukat, s hanyatt-homlok rohantak le a golyózáporból.

De ez csak szünet volt. Amint az első támadókat visszaverték, a török ágyúk a palánk szakgatásába fogtak.

Dobó hasra fektette a népét, hogy a golyók ne találják. A palánk-cölöpök közül kettőt sikerült a török ágyúknak ellőniök. A palánk megingott, és negyven öl hosszan ropogva recsegve kifelé hajolt.

Még egy cölöprontás, és leszakad az egész.

– Csáklyát elő, – kiáltotta Fügedy. És láncokat.

Ötven csáklya kapott a kifelé hajló palánkba.

Vasláncok és kötelek, új cölöpök és karók kerültek elő. A palánk csakhamar ismét az előbbi állásába helyezkedett.

Dobó már ekkor a Bolyky-toronynál volt, ahol a szurok, puskapor és égett faggyu egybekeveredett illatában Gergely fogadta az ostromot.

Ez a félig rom szeglettorony nagy bizalma lett a töröknek. Hogy Temesvár is egy torony miatt esett el, ezt tartották a szerencse pontjának, habár az első ostromban nem is sikerült a sarkukat megvetni benne.

Itt hogy csupa földet hordtak a torony fala mellé, belülről nem lehetett rájok lőni.

A törökök egymást nyomva tolakodtak a széles tárgyak alatt fel. Hullt rájok az égő szurkos és faggyús koszoru, mégis sikerült a toronyba hágniok.

– Üsd vágd! – hangzott a tisztek kiáltása.

– Allah akbar! – volt a felelet.

A torony alján csáklyák és kopják nyulakodtak elő. Taszigálták, kaparták, vágták, horgolták a tárgyakat.

De a török is dolgozott. A tárgyak alól a tüfenksik puskáztak. Lándsák és gránátok röpültek alulról a védőkre.

Egy páncélos szpáhi halálmegvetéssel ugrott a falra, s a két vasas kezével malmozva verte szét a csáklyákat és kopjákat. A másik harmadik a nyomában.

Mig ezt a hármat leagyalták buzogánynyal, a többi ezeknek a hátán előnyom akodott.

Egy perc nem telt belé, már feltoltak egy tehénbőrrel bevont tárgyat a torony tetejére, s az alatt harminc-negyven janicsár térdelve és hasalva lőtte a bástyán küzdő katonákat

Dobó az ágyukhoz rohant.

A torony belsejében levő katonák még csak nem is árthattak nekik, mert a torony teteje be volt már deszkázva, s a deszkákat nem lehetett lelökni a janicsárok miatt.

– Jertek ki! – kiáltotta Gergely.

S a janicsárok puskáival mit se törődve maga is csáklyát ragadott. Beleakasztotta az egyik tárgytartó kópjába, s azt elrántotta.

A bástyán levő katonák is észrevették a torony új elfoglalását. Mind a tüzes szerszámhoz kaptak, s a falon felnyomakodó janicsárokat elboritották tüzzel.

Dobó látta, hogy a janicsárok összeköttetése megszakadt. Hirtelen lefelé fordittatta a két ágyut, és a töltésen sokadozó janicsárok közé lövetett.

A janicsárféle katona nem igen tart az ágyutól. Két ágyunak két magva nem sokat árt. A dörgést meg megszokták ezek. Csakhogy a Dobó ágyui apró maggal vannak töltve. Közelről tízével-huszával dől tőle a török.

A janicsárok irtózva hátráltak.

– Tüzet rájok! Tüzet! – hangzott fent is a Gergely szava.

S a torony-tetőn rekedt janicsárokra repült a szurok-koszoru. A török ide-oda kapkodott, de hogy a puskáját már kilőtte, nem volt ideje újra tölteni. A tűz és láng egyre több. Orditva vetik alá magukat a torony ból. S még jól járt az, aki kivül esett. Az egyszerüen kitörte a nyakát. Aki a várba ugrott, az rosszabbúl járt, mert úgy agyon verték, hogy csontja se maradt épen.

XXV.

A török este és éjjel a földbástyánál folytatta a harcot. A földbástya a város északnyugati szegletén folytatása a kőbástyának. A földet összevissza turkálták, hogy a bástya alá lyukat szerezzenek, de a vár fala nem földre épült itt a hegyen. Fal falon áll le húsz ölnyi mélységig, mintha az ismeretlen időkben a völgyből épitették volna a várat, s egy újabb kor népe meghordta volna a régi várat földdel, s föléje építette volna a maga várát, míg végre jött a Szent István király népe, s a váron vár fölé fölfalazta a mai várat.

Dobó csakhamar észrevette, hogy ez az éjjeli ostrom csak szinleges.

Odarendelt egy hadnagyot kétszáz emberrel, s a többi népet meghagyta a rendes számban a vártákon.

A török lovasság sem a hordóhegyen, sem a torony ostrománál nem mutatkozott. Előre látható volt, hogy ezen az éjjelen folytatja a fahordást.

Most azt találták ki, hogy rőzse helyet hasábfát hordanak. Amennyi teve, ló, ökör, bivaly és öszvér volt a táborban, az estére kelve mind hasábfával megrakodva tért vissza a falak alá.

A falakkal szemben levő sáncokból először csak találomra dobálták ki a fát, azután mikor a fahalom eléggé takarta őket, rendezésbe fogtak.

Ezer meg ezer kéz mozgatta, hányta a hasábfát és dorongfát egymásra, s az előbbi éjszakák csöndes munkája helyett, csupa zuhogást és kopácsolást lehetett hallani mindenfelől.

A fát vaskapcsokkal és láncokkal erősitették össze.

A Gergely bástyája előtt készült pedig ez a nagy fabástya, s alig három öl távolságra a teteje.

A török ügyesen dolgozott: a fát úgy rakta, hogy mindig takarva legyen, s az egy öl magas takaró mögül átdobálták a vastag dorongfákat az árokba is. Az árok szemlátomást temetődött be és nőtt a fahegy a kőfal mellett.

Gergely hol az egyik lövőrésen, hol a másikon nézett ki, hogy vizsgálja az ellenséges munkát. Utoljára fölment a palánkhoz.

Ott találta Dobót. A kapitány a rendes térdig érő mentében állott. A fején könnyü fekete acélsisak.

– Uram, – mondotta Gergely, – kérem azokat a sindelyrakásokat, amiket a tetőkről leverettünk.

– Hordathatod.

– Aztán kérek faggyut, szurkot és olajat.

– Amennyi kell, rendeld. Sok faggyu nincs.

– Hát ami van. Szalonnát is kérek, sokat.

– Olyan éhes vagy?

– Husz harminc oldalt. Amennyit csak lehet.

Dobó hátraszólt Kristófnak:

– Eredj költesd fel Sukánt. Adjon az éléstárból faggyut és negyven oldal szalonnát. Hozzák azonnal ide!

És csak ezután kérdezte hogy: minek?

Hát bizony Gergely azt eszelte ki, hogy amint a török ott hányta rakásra a fát, szalonnát, meg faggyut meg sindelyt dobáltatott a hasábfa és a rőzse közé.

A töröknek fel se tünt ez a dobálás. A várból folyton dobáltak rájok. Kődarab, csont, repedt fazék, döglött macska s mi eféle repült közéjök minden percben. Az arasznyi széles szalonnadarabok e sok minden között fel se tüntek. Ha éppen meg is nézte valamelyik, vagy nem ismerte mire való, vagy ha ismerte, utálattal nézte.

Gergely arasznyi széles szeletekre vágatta a szalonnát és mindig oda dobatta a fa közé. S hullt közbe az olajfestékes sindely, a faggyú, a szalma, időnkint meg ledobatott egy-egy szalmába pólyált cserépbögrét.

Ezek a bögrék sárral voltak betapasztva, dróttal meg körülfonva.

A belsejökben puskapor volt, meg töltött csődarabok s ujjnyi darabokban kén.

Dobó levizsgálódott.

– Mikorra elkészülnek, – mondotta, – reggel lesz. Kristóf nézd meg Mekcseyt ébren van-e? Ha ébren van, mondd neki, hogy én lefekszem. Ha nincs ébren, hagyjátok aludni. Azután az őrségeket járod be, megmondod, hogy mihelyt ostromra való mozgást látnak, a szeglettoronyhoz jőjjenek jelenteni. Te nem fekszel le Gergely?

– Ma nem, – felelte Gergely. – Megvárom a reggelt.

– És Zoltay?

– Aludni küldtem, hogy reggel erő is legyen a bástyán.

– Amint a fabástya felépült, költess fel!

Fölment a szeglettoronyba s egy katonai nyoszolyára dőlt. Kristóf apród ott állt kivont karddal a torony ajtaja előtt.

Apródi kötelessége volt ez. Őrizte az alvó oroszlánt.

XXVI.

Hajnalra már csaknem olyan magas volt a török fabástyája, mint a belső. Másfél öl hiányzott csak, hogy olyan magas legyen.

Gergely még két meszes ágyucső darabot tömetett meg. Beverette fával keményen.

– No ez az ágyu se hitte szakállas korában, hogy még egyszer lőni fog, – mondotta a cigány.

– Régi ágyuból lesz az új – felelte az egyik katona.

– Hát ha új, adjunk neki nevet is, szólt a cigány. Legyen az egyik _Rajkó_, a másik _Galamb_.

Mert minden ágyunak megvolt a maga neve.

Gergely ólomgolyót vett ki a zsebéből és ráirta a kisebbik ágyura:

_János_.

A nagyobbikra:

_Éva_.

Hóna alá vette ezt a két ágyudarabot és fölment a bástyára.

A hajnal gyorsan öntötte szét az égen a világosságot. Lenn mozgolódott a tábor: csapatok zörgése közeledett mindenünnen.

Gergely felköltette Dobót.

Az emberek már kopjákkal és csáklyákkal álltak a falon. A puskások a dértől fehér falon frissen porozott csöveket tartottak. A bástya három ágyuja lefelé volt irányozva és a sötétkapu két ágyuja fölfelé a falakra.

– Gyujtsátok meg a szurok-koszorukat, – parancsolta Gergely, – és dobjátok ki.

Az emberek egyszerre munkában voltak.

Mikorra Dobó odaért, már úgy özönlött a dombokra a török, mint a hangya. A fát még mindig rakták és kopácsolták. Már olyan magas volt, mint a belső bástya. Időnkint át is löktek a hasábfából, hogy a két fal között levő árkot kitöltse. Rengeteg sok fa volt ott. Egy egész erdő. S a favár erős. A tetején nyers tehénbőrrel gondosan beboritott tárgyak inogtak.

Az égő koszoruk nem ártanak a tehénbőrnek, ami meg nem ide hull, lábbal löki a török odább.

Egy éles siphangra ezernyi ezrek Allah orditása rázta meg a levegőt, s az óriás faépület dörgött a felrohanó lábak robogásától.

A tárgyak alól villámgyorsan tolódtak elő a hosszu ostromlétrák, hogy áthidalják a fabástyát a kőbástyával.

De emitt is készen voltak. Egyszerre százával repült a törökre a tüzes koszoru. Égő szalma és kén boritotta el a létrákat, s a szalmára hullt a szurkos zsindely.

Az első törökcsoport, amelyik az égő tüzön át akart rohanni, a csáklyák és kópják hegyével találta szembe magát, a többit már kard, csákány és buzogány fogadta.

Egy telt képü török, hatalmas boncsokot emelve bukkant fel a farakáson három ölnyire Gergelytől. Amint az Allaht orditotta, az egész feje egy szájjá változott.

Gergely kapta a kisebbik ágyudarabot, és belevágta ennek a töröknek a pofájába. A nagyobbik ágyudarabot a lent égő tüzbe vetette.

A nagy faalkotmányt teljesen elboritotta a török, s bizonynyal átrohantak volna az égő tüzön is, ha egyszercsak azon nem veszik észre magukat, hogy alulról fölfelé is szól ám a puska meg az ágyu.

A cserépbögrék pukkadozni kezdtek és szerteszét dobálták az égő ként.

– Ja kerim! Ja rahim! Meded! Ej vá! Jetisin! – orditozták megzavarodva.

Hanem a jaszaulok nem bocsátották le őket.

– Szavul! Szavul! (Vigyázz! Vigyázz!) – kiáltozták feleletül, s az alant maradtakat küldték vizért.

Az ostromlók vizzel, fegyverrel, ruhával próbálták megmenteni a napok és éjek hosszán készült faalkotmányt, de most már a faggyu és szalonna is olvadásnak indult a fahasábok között, s a bögrék mindegyre szaporábban lövöldözték széjjel a ként, s gyujtották az ölfahasábokat.

A török nem akarta hinni, hogy ezek a nagy fadarabok meggyulladnak.

Már hozták a vizet bőrvedrekben, csöbrökben és edényekben s rohantak vele mindenüvé, ahol a tüz egy-egy fölfelé csapó lófark alakjában lángolt ki a farakásból. Bőszülten és rémülten ugrándozva oltottak.

De az emelvény óriás máglyává változott. A puskacsövek csak most kezdtek széjjeldurrogni, s a zsir kék lánggal sercegve fecskendett az oltók szeme közé. A két ágyúdarab hatalmas dördüléssel sült el egymás után és ott ahol elsült, szétvetette a fát s a törököt.

Leirhatatlan réümlet és orditás. Az ostromlétrák hidján át ujabb meg ujabb erőfeszitéssel nyomakodnak át a füstből és lángból azok a janicsárok, akik a mögöttük durrogó tüzön nem birnak visszavonulni. Egyik másik kétségbeesett ugrással veti magát a kőfalra, s ugyanabban a pillanatban véres fejjel hull alá. A többi a máglyarakás tetején táncol dühében, fegyverrel csapkodva szét a gyuladozó favégeket.

De micsoda hiábavaló munka! Lángtenger az, amely a fal mellett hullámzik, s vihar dörgése benne a sok robbanás. Amilyen gyorsan és dühösen jöttek, oly gyorsan és dühösen ugrálnak széjjel.

A meleg oly nagy a vár-falon is, hogy az ágyukat vissza kell vontatni, s a vitézeknek az ostromállásokat kell locsolniok, hogy a fa meg ne gyulladjon.

E pokoli tüzben ott üvöltenek a menthetetlen török sebesültek, tulnan a lángon meg hangzik a jaszaulok bősz orditása, s látszik egy darabig a fel-felpuskázó gőz, amint az utolsó oltási kisérleteket teszik, s a két hadat láng és füst választja el egymástól.

XXVII.

Ha fával nem boldogulunk, boldogulunk földdel! – gondolta a török.