Part 15

Ágyuzásba fogta a hordásra veszedelmes külső várat, és nappal duhogtatta, lövöldöztette, éjjel pedig hordatta a rőzsét meg a földet. Meg is öntöztette.

Gergely aggodalommal látta, mint növekedik a meggyujthatatlan ujabb út a bástya felé. Azon fognak feljönni százával ezrével.

Gondolkozva járt-kelt a várban.

Megnézett minden romhalmot, kőrakást, az istállót, a vermeket, a halomba rakott ágyugolyót, s boszankodva rázta a fejét.

A sekrestye romjai között is megfordult, mig végre a lakatosok zugánál állt meg. Itt a halomra hányt tömérdek magyar és török fegyver előtt egy nagy kerék feketélett. Gergely megismerte, hogy az egyik szétvetett malomnak a kereke.

A cigány a keréken ült, s egy nagy cseréptálból főtt hust evett. Rettenetesen fel volt fegyverkezve. A lábán piros janicsárcsizmák. Az övében rozsdás jatagánok. A fején egy lyukas sisak, amely szintén töröké lehetett.

A cigány katonának érezvén magát fölállt. A tálat a balkarja alá fogta. A jobbjával szalutált.

Azután ujra nekiült a husevésnek.

– Kelj fel csak koma, – mondotta Gergely, – hadd lássam azt a kereket.

A cigány félreállt.

A kerék meglehetősen ép volt. Két küllője volt mindössze kitörve. Gergely ráállt, és egyenkint megnyomogatta a küllőket. Csak egy mozgott.

– Hm, – mondotta Gergely az állát az ujjára téve.

A cigány megszólalt:

– Tán tereket akar őrletni nagyságos hadnagy uram.

– Azt, – felelte Gergely. – Szegezzétek meg szaporán ahol laza.

A lakatosok letették a tálat, s kalapácsot fogtak.

Gergely Dobót kérdezte.

– Volt ma erre tizszer is, felelte az egyik lakatos, de már van félórája, hogy nem láttuk.

Gergely elindult a kapitány keresésére.

Elment a templombástyáig. Ott nincsen. Talán a földbástyán van.

Amint ott járkál tétován, a palota egyik nyitott ablakában női szempárt pillant meg.

Megdöbbenve áll, s pislog, mint aki erősebben akar látni.

De a női szempár eltünt.

Gergely megkövülten mered az ablaknyilásra. Valami különös meleg érzés futott rajta végig, mikor e női szemeket megpillantotta, ugy hogy egy percig meg nem birt mozdulni.

– Eh, bolondság! – mormolta aztán a fejét megrázva. – Hogy gondolhatok ilyet!

De megint felnézett mégis. Akkor már a kis török fiu arcát látta az ablakban.

A földbástya felől Dobó jött.

Gergely eléje sietett.

– Azt a malomkereket kérem kapitány úr, – mondotta a kezét a sisakjához emelve.

– Vidd, – felelte röviden Dobó.

S befordult a palotába.

Gergely a konyhák elé ment, ahol a katonák hosszu sorban a földön ülve ecet-illatos lencsefőzeléket ettek.

Elszólitott közülök tizet. A kereket a maga bástyájához gurittatta.

XXVIII.

Rozsdás és tört puskacső volt a várban elég. Ezeket tömette ujra. Belekötöztette dróttal a kerékbe, ugy, hogy véggel kifelé álljanak. A csövek közeit megtömette forgácscsal, kénnel, faggyuval, szurokkal. Két oldalt beszögeztette deszkával. Végül széles deszkatalpat csináltatott a keréknek köröskörül, hogy el ne dőljön.

Csodájára járt ennek a pokolgépnek az egész vár népe.

Maga Dobó is megnézte egynehányszor. A közepébe egy mozsarat adott.

– Ezt ugy igazitsd belé Gergely, hogy legislegutóljára süljön el.

– Ugy lesz kapitány ur.

– Kell-e még valami Gergely fiam?

– Hát ha lehet, az üres hordókat kérem.

– A pincéből?

– Onnan.

– Van elég csak hozasd.

Lent egyre növekedett a halom. Bent egyre csinálódott a hordó.

A hordókat is olyan formán töltötték meg mint a kerekeket. Követ is tettek belé: alul, fölül, oldalt. Befenekelték erősen, csak a lyukon hagyták ki a gyujtózsinórt.

Dobónak volt szakállas ágyuja sok. A szakállas ágyu tulajdonképpen falba fektetett nagy puska volt, s nagyobb golyó nem fért bele a diónál. Szakállasnak a külső végén levő lefelé álló vasdarabról nevezték. Azért kellett ez a vasszakál, hogy az ágyu mikor elsütéskor visszarugódik, legyen ami megtartsa.

Hát a nagy hordókba a régi rozsdás szakállasokból is adott Dobó.

Valami ötven ilyen hordót készitettek el a törökök fogadására. Jól megabroncsolták, körül drótozták, szögezték. Ha nem ihatunk belőle, legyen ágyú a hordó!

A török pedig éjjeleken át buzgón csinálta a szép meneteles utat a bástyára.

XXIX.

Gergely a délelőtti órában az emberei között aludt, mikor egyszercsak jelentik Zoltaynak, hogy az istálló sarkában a viz remeg, a borsó pedig rezeg.

Hát lám a gonosz török nemcsak hordja a földet, hanem ássa is!

Zoltay nem engedte Gergelyt felkölteni. Mekcseyért küldött.

Mekcsey öt perc mulva ott volt.

Ide-oda vitette a tálat meg a dobot, mig végre a kocsiszinben megtalálta azt a pontot, ahol ásni kell.

Tiz legény nekiállott az ásásnak. Időnkint szüneteltek, s letevegették a tálat.

Déltájban fölébredt Gergely is, s legott az ásáshoz futott.

A legények már három öl mélységben dolgoztak. A lagumdsik tompa dobbanásai jelezték, hogy közel vannak.

– Hohó kapitány ur, – mondotta Mekcseynek, – ez az én bástyám! Itt te nem parancsolsz.

– Hát mit akarsz? – felelte Mekcsey kedvetlenül.

– Az ásást abbahagyni.

– Hogy felvessék a falat!

– Hogy elvegyem a kedvüket a további ásásoktól!

– Tedd, amit akarsz, – felelte Mekcsey vállatvonva.

S ott hagyta.

Gergely egy nagy mordály puskát hozatott. Maga illesztette belé a kovát, maga porozta fel. Tiz puskást szólitott maga mellé. A lámpásokat elfujatta.

Koromsötétben maradtak.

A duhogás egyre erősebb. Már a vezető tiszt szavát is lehet hallani.

Gergely a tenyerét a falhoz tartva érzi: hol reng a föld legjobban.

– Pszt, – mondja halkan a legényeknek. Mindjárt beütnek!

Ebben a pillanatban beüt az egyik csákány, s a föld peregve omlik le a Gergely lábához.

Emberderéknyi lyuk támad.

A lagumdsi megáll és benéz.

Itt sötét van. Nem lát semmit. Amint megfordult, látni lehet a lámpásaikat, s a lámpások közt egy fehérturbános, aranypaszomántos nagyhasu agát.

A lagumdsi kiált, hogy lyukat ért.

Az aga arra fordul.

A Gergely mordálya ellobban, eldördül. Az aga a hasához kapva rogyik össze.

– Tüzelj! – kiáltja Gergely.

A tiz legény a lyukba teszi a puskát; dirr-durr lövik az egymás hátán menekülő lagumdsikat.

A legények harminc csákánynyal és az aga holttestével térnek vissza. Csak egy marad ottan felvont fegyverrel meg egy lámpással, amely az út torkát bevilágitja.

XXX.

Az agát leteritették a vár piacára. Nem valami szépen teritették le, mert a feje a kövezethez koppant, s a turbánja legurult, mikor letették.

De jól van annak már igy is.

Köpcös, szürke szakállu ember. Kopasz fején három hosszu sebforradás mutatja, hogy rászolgált az agaságra. Gergely lövése a töltéssel együtt bement a hasába s egy kisebb golyó a mellén érte, valószinüleg mikor a legények lőttek.

Sukán számtartó összevizsgáltatta turbánját, övét, zsebét s följegyezte mennyi pénz, gyürü és fegyver van nála. Ezeket az értékeket azok a közkatonák kapják, akik az ásásnál foglalkoztak.

Azután átengedte a halottat a kiváncsiak szemléletének.

Először persze az asszonyok állták körül.

– Ilyen piros papucsba járnak ezek! mondotta az egyik.

– Fűzővel kötik a bugyogó alját, – szólt a másik.

– Valami gazdag úr lehetett.

– Talán hadnagy vagy kapitány.

– Vajjon volt-e felesége?

– Tiz is talán.

– Nem is volt csunya ember, – szólt a maklári molnárné. Kár hogy török volt.

Zoltay is egy pillantást vetett rá, és szólott:

– Ez az egy aga mégis csak bejutott a várba!

Azzal odább ment.

Egyszercsak a kis török gyerek bebúvik az asszonyok szoknyáján át, és örvendő kiáltással hajlik a halotthoz:

– _Baba! Babadsizim! Baba! Sekerli babadsizi!_ (Apa! Apácskám! Apa! Édes apácska!)

És a mellére veti magát. Öleli, csókolja. Arcát arcához fekteti. Rázza. Nevet rá.

– Baba, babadsizim.

Az asszonyok szeme megtelik könynyel. Baloghné kézen fogja a gyermeket:

– Jer Szelim! Baba alszik!

XXXI.

Mikor hajnalban megindul ismét a rengeteg had a völgyben, a legénység a jól elkészültség dühös gyönyörüségével nézi a mozgásukat. A boszu izgalma felhúzott rugóként feszül izmaikban. Már nem is tudnak várni. Egy kis köpcös legény kiugrik a résen a földhányásra, az orditozva ömlő törökséggel szembe, s megfenyegeti őket a kardjával.

A legények kacagása erre a felelet.

– Ki az? – kérdezi Zoltay maga is nevetve.

– A kis Varga, – mondják. Varga János.

A legény visszaugrott, de ahogy a nagy nevetést észrevette, másodszor is kipattant a résen, és megfenyegette a török hadat.

Már akkor puskáztak rá a tüfenksik, s ő a puskalövéstől még gyorsabban ugrott vissza, mint az előbb. Erre még jobban kacagtak.

Ezt már Dobó is látta. Intett neki a fejével.

Varga János, hogy a Dobó tetszését észreveszi, uccu neki kipattan harmadszor is, és a golyókkal mitsem törődve emberül ráfenyeget a bőszülten fölfelé törekvő törökökre.

Repül rá golyó, bomba, buzogány. Nem találja egyikse. Ugrál csufolódva, s rájok nyujtja a nyelvét. Aztán megint beugrik a résen.

És ez ott a török orra előtt!

– Jutalmat kapsz! – kiáltja le Dobó. Ember vagy!

S látva, hogy itt rendben van minden, lóhátra ül, és az ókapuhoz vágtat, mert a török a keleti és déli oldalon kanyaritja be a várat. Két helyre szögellik most az ostromnak minden ereje.

Gergely páncélba öltözve áll a bástyán. Körülötte a hordók, meg az óriási kerék.

– Gyertek csak, gyertek!

S jönnek is. A tábori zenekar harsogva csengő muzsikájával jönnek. A zenekar megáll a várral szemben a dombon, és szól szakadatlanul.

– Majd táncoltok is mindjárt! kiáltja Zoltay.

Mert a zene ideges menetü ugrasztó zene volt.

Térdig érő pajzsokkal takartan, vasba öltözötten dübörögnek elő a szpáhik. A kezökben lándsa, vagy kopja. A csuklójukon szijjon lógó meztelen kard. Futva indulnak az árokból sürü tömegben a bástyának.

– Allah akbar! La illah! il allah! Ja fettah!

Feleletül lezuhan egy kis hordó, s tüzet pökdösve, ugrálva gurul nekik. Egy szpahi eléje szurja a kopjáját a földbe, a másik, harmadik melléje.

A negyedik megragadja, hogy ledobja az árokba. Abban a pillanatban eldurran a hordó s lángokádékkal veti szét az előcsapatot.

Mikorra feltudnának nézni, már köztük a másik hordó is. Pöködi, lövi a tüzet százfelé. Megáll a vasba öltözött emberek között, s veti őket széjjel.

De azok nem fordulhatnak vissza. Alulról ezernyi ezer feltörekvő nyomja őket. Csak a nagy ugrosás látszik, a falhoz lapulás, a hátrább állók visszahőkölése, meg a tiz ölre okádó tüz.

S hogy még erre se robban szét a szpáhik nyomott csapata, megnyilik a bástyán a palánk s egy óriási füstös deszkakerék jelenik meg a magasban.

A kerék közepe füstöl; füstöl és sistereg. Lezuhan a kőfalról. Megindul a tömött ezerek seregének.

– _Iléri, iléri!_ (Előre) – hangzik mindenfelől a tisztek és jaszaulok kiáltozása.

De a kerék megjelenése mást mond az elől jövő vakmerőknek.

Még oda se ért jóformán közéjök, kidurran belőle az első villám s egy ötven öles tüzfecskendés, amelynek minden cseppje kék lánggal ég tovább a kilövellés után, akár élőre akár holtra esett.

A török had eleje rémülten veti magát arcra, hogy ezt az ördögkereket a hátán engedje legurulni, de az már forgó tüzkerékké változik közöttük: lángot lő, égő olajat pökdös, violaszinü tűztulipánokat szór a tar fejekre, harci köntösökre; sisteregve, pattogva, dirregve durrogva ugrál rajtok tovább; küllőiből kigyózó sugarakban szórja fecskendezi, lövi a vörös, kék és sárga csillagokat.

A legvitézebb csapatok is őrült futással menekülnek e pokoli csoda elől.

S a keréknek mintha esze és akarata volna, nyomon követi a futókat, leüti a lábukról, befecskendezi őket eleven tüzzel: égő olajjal, égő kénnel; elsüti a puskájokat ugy, hogy egymást lövik; teleköpi tüzzel szemüket, szájukat, fülüket, nyakukat, ugy, hogy bukfencet vet tőle még a haldokló is. S megy a kerék tovább. Hosszu, tüzes mennykövek szállnak belőle s leütik a jaszaulokat a lovukkal együtt. A tüze csontig éget, a füstje fojt, a durrogása megsiketit. Lángokba öltözteti a csapatokat, amelyek mellett elrohan s nyomában nem maradnak mások, csak tüzkinban fetrengők, égő halottak s őrültként ugrándozó égő elevenek.

Hiába való a jaszaulok tombolása, a szeges ostor, a futók arcbaverése, nincs többé ember ezen az oldalon.

S a magyarok még rá kiugrálnak a romláson s aki a kerék utján fektében vagy a rémület dermedtségében ott maradt, ütik, vágják, kaszabolják irgalmatlanul.

XXXII.

Mekcseynek jó volt ott hagyni az aknát, mert három helyen törtek volna be a föld alatt az ókapunál.

Mig emitt a tüzes kerék dolgozott, az ókapunál a föld alatt folyt a viaskodás.

Itt a fal már oly romlott volt, hogy a török a kövek között szurkált be, a magyar meg ki, mig Mekcsey a föld alatt reájok szembe ásva, három helyen futamitotta meg őket egymásután.

A török utoljára felgyujtotta a kaput, s azon akart berontani, de persze vastag, erős falat talált a kapu mögött. Idejekorán berakatta azt Mekcsey.

Gergely amint a maga bástyája környékén a legények kirontását és az őrült futást látta, vizes bőrökkel teritette le az ágyukat és puskaporos ládákat; tiz embert az őrségen hagyott, a többit az Ókapuhoz vitte, hogy Mekcseynek segitsen.

Nem volt mit segiteni. A török had rémülete erre az oldalra is áthatott. Az ide vezetett tömegek közül csak a tüfensdik állták meg a helyüket. Ezek ott hullámoztak a kapu körül s lőttek és töltöttek, s megint lőttek szakadatlanul.

A falak tetején a palánk alá huzódva az őrök álltak, csupán az állások alatt hajladozott egy csoport katona. Ki-kiszurkáltak a fal hasadékain.

Gergely felfut a falra. Lenéz. Látja, hogy egy csapat török mozgolódik a fal tövében, ahol sem felülről, sem oldalt nem lőhetik őket.

A magyarok kiszurkálnak rájok, de ők részint a lyukatlan helyekhez lapulnak, részint guggolnak. Némelyiknél zsák van, némelyiknél kő.

A zsákkal, kővel a puska-réseket iparkodnak begyömöszölni, hogy a magyarok ne lőhessenek.

Hát ezeket a töméseket lökdösik ki belülről, ki-ki szurnak a törökre is.

A törökök meg, ahogy a magyar lándsa kilükken a falból, elkapják. Belekapaszkodnak ketten hárman is. Egy darabig fürészelnek vele, aztán kirántják a lándsát.

A magyar káromkodik.

– Ejnye! – kiált le Gergely a legényeknek. Ott a tűz! Tegyétek bele a lándsát!

A tűz ott ég a fal mellett. Husz katona is odaugrik s tartja a lándsa végét a parázs közé.

A török kapásra készen, vigyorogva lesi az uj lándsákat.

Hát egyszerre husz lándsa is kibökődik a falból.

Uccu elkapja a török, de bezzeg odasül a tenyere. S dühös szitkozódásukra bent a magyar katonák kacagása felel mostan.

XXXIII.

Október 12. Szerda.

Ezen a napon már olyan a vár, mint a rosta.

Harminckét napja, hogy lövik szünet nélkül, hol egyik oldalon, hol a másikon.

A török ágyugolyó annyi már a várban, hogy uton útfélen botlanak benne. A parasztok nyírfaseprővel verik félre az apraját az útból, nehogy az ostrom alatt bukdossanak rajtok. A nagyját részint az ágyukhoz, részint a falakra hordják.

Az újbástya és a földbástya között v-betü alaku nyilás. A tömlöcbástya oldala leomlott a mélybe. A földbástya csupa lyuk, mint a darázsfészek. A Bolyky toronynak csak két fala áll. A szeglet-torony, mint az egérrágta gyertya. Palánk csak itt-ott. A belső épületek is kidőlt bedőlt tetőtlen romok. A palotában mindössze három szoba van még, azokba is beesik az eső.

S kivül tutulnak a farkasok.

A faltoldozó munka ma már nappal is folyik. Gerendák és deszkák toldozzák a lyukakat. A kő csak támaszték ezek mögött.

Az ókapunál Mekcsey maga is hordja a követ. A fáradtakat biztatja, az Istent segitségre emlegeti. Előre látható: hogy itt erős lesz az ostrom. A falat hol Dobó, hol Gergely, hol Mekcsey vizsgálja. Mind a hárman azt találják, hogy a szeglettorony nem védi többé ezt a kaput; itt kézi bombákra van szükség. A faállványokat ilyen szerrel hordják meg. A résekhez ügyes puskásokat állitanak.

Gergely a szurok koszorukat, tüzes lapdákat, kalácsokat gyártja és hordatja mindenfelé.

Zoltay a Sándor-bástyán épít.

Fügedy az új-bástya töréseit láncokkal kötteti be.

Dobó lóháton jár, hol itt, hol ott röpködő golyók között, hogy a munka haladása egyforma legyen. Egy kis török lovon követi Balázs apród, és hordja a kapitány rendeleteit.

Ezen a napon Pető is lóhátra ült. A lába be van pólyázva térdig. Egy kicsit sápadt. Mekcsey őhelyette van az ókapunál, ő most a Mekcsey helyén van a belső haddal.

Érces mély hangon beszél hol itt, hol ott a népnek.

– Harminckét napja van itt a török, de bár itt lenne, mig az utolsót is a pokolba röpitjük. A király hada késik, de nem marad el! A mi bátorságunkról beszél az egész világ! Még száz esztendő mulva is azt fogják mondani a _bátor_ szó helyett, hogy _egri_.

Hogy nagy a csoportosulás a szónokoló vitéz körül, Dobó is megáll egy percre, hogy hallgassa mi az.

Az utolsó mondatra elmosolyodik, azt mondja elgondolkozva a mellette álló Ceceynek:

– Törődik is velünk a világ száz esztendő mulva, hogy milyen volt az orrunk.

Inkább magának mondja ezt, mint Ceceynek s mintha csak most venné észre, hogy fennhangon beszélt, igy folytatja:

– De az mindegy. Nem az orr a fő, hanem a lélek, és nem a jutalom, hanem a kötelesség.

Azzal elugratott a Sándor-bástya felé.

A vitézek tovább élednek a sok szép szótól. A helyüket megállották volna e nélkül is. De a szép szó úgy esik nekik, mint a jó bor. Nyelik jóizüen.

Pető félrecsapja a sisakját, és folytatja:

– Eljön ide maga a király is. Sorba állittatja az egri vitézeket, s mindegyikkel kezet fog. De meg is érdemlitek. Azt is hallottam, hogy csupa egri közkatonákból szedi ezentul a tisztjeit! Minden közkatona hadnagy lesz az ostrom után, – igy hallottam. Lehet aztán kapitány is! Semmi se természetesebb. Elvégre neki is olyan katona a legjobb, amelyik megállja a sarat.

Oldalt pillant, s meglátja a cigányt, aki kecske módon ugrik a levegőbe egy előtte elcsapó golyótól.

– No cigány, – mondja, – te nem kapsz még csak nemességet se. Te még egy törököt se ütöttél agyon.

– Akartam én, – feleli a cigány, – de ha elsalad elülem, isse meg a devla!

XXXIV.

Este felé egy fehér kendős török jelent meg az egyik résnél.

Megismerték, hogy Vas Miklós.

Egyszerre berántották. Ragadták Dobóhoz.

Utközben száz meg száz ajak kérdezte tőle:

– Mi a hir?

– Jön a had! – kiáltotta Miklós mindenfelé.

Dobó tanitotta rá, hogy ezt felelje a kérdezőknek.

A biztató válasz becikázta a várat.

Hát jön a had! Mégis csak igazat beszél az a Pető főhadnagy úr!

Vas Miklós levette Dobó előtt a turbánját, s kibontotta a patyolatból a levelet. Átnyujtotta.

Dobó megnézte a pecsétet. A püspöktől jött. A pecsét mellett tépte fel, s nyugodt kézzel bontotta szét a levelet.

Lóháton ült. Köréje oda csődült a nép. Mig ő a levelet olvasta, a nép az arcán iparkodott olvasni a levél tartalmát.

De olyan volt ez az arc, mint a vas. Mikor elkezdte olvasni a levelet, éppen olyan volt az arca, mint mikor elvégezte.

Összehajtotta a levelet és a zsebébe tette, aztán körül pillantott, mintha bámulna azon, hogy olyan sokan állnak ottan.

– Hát jön a had, – mondotta nyugodtan.

A főhadnagyok közül csak Pető állt ott. Ennek odaszólt, hogy más is hallhatta:

– A hadnagy urakat este hivatni fogom. Örvendetes hirt akarok közölni.

Aztán bement a szobájába, s bevonta maga után az ajtót.

Leült a székre. Vasnyugalmu vonásai szomorúakká változtak. Keserüen és reménytelenül nézett maga elé.

XXXV.

Ezen a napon más levelet is kapott Dobó. Egy paraszt ember hozta. A kezében levő levélről látszott, hogy a török küldi.

Ez volt Ali basának a harmadik követe.

A várbeliek már tudták, hogy Dobó a piacon fogja átvenni ezt a levelet. Az embert odaállitották.

Az esték hüvösek voltak, s a pihenő katonák ott a piacon tüzeltek. Szalonnát piritottak, s egy-egy pohár vizes bort ittak reá.

– Jobb lesz, ha elégeti kend, mielőtt a kapitány úr meglátná, – szólt jószivüen egy, – istenuccse ebül jár kend!

– Hogy eegetneem el, – felelte az ember, – nem az enyeem.

– De az ellenségtől hozza kend.

– Attaól hozom a ki küedte.

– Felakasztik kendet.

– Engem?

– Kendet ám. Egy hadnagyunkat is felakasztatta a kapitány úr. Az pedig úr volt ám, nemes ember, nem afféle zsíros paraszt, mint kend.

Az akasztófa még ott állt a piacon. A katona rámutatott:

– Ahun a: ott az akasztófa is még.

A paraszt megszeppent. Körülvakarta a fejét. Belenyult a tarisznyába.

Ekkor robogott oda Dobó.

– Mi az? – kérdezte. Ki ez az ember? Mit akar?

A paraszt a szüre alá tolta a tarisznyáját.

– Kovács Esvány vagyok, csókolom a kezeejt, – felelte a süvegét zavartan forgatva.

– Mit akar kend?

– Csak éppen bejöttem, mondok mit csinaalnak.

– Kend levelet hozott!

– De nem een.

S hogy erre Dobó szinte átszegezte a tekintetével, a homlokát törülgetve ismételte:

– Istenuccse nem hoztam!

S még hátrább tolta a szűr alatt a tarisznyát.

– Motozzátok meg! – szólt Dobó a katonáinak.

A paraszt sápadtan engedett. A tarisznyából előkerült a nagypecsétes pergament levél.

– Tűzbe! – kiáltotta Dobó.

A katona tűzbe dobta a levelet.

A paraszt reszketett.

– Een nem tudom hogy került hozzaam, – szólt mentegetőzve – valaki beletette.

– Vasba! – szólt Dobó a parasztra mutatva. – Aztán be a többi közé a vén gazembert!

XXXIV.

A sok ágyúzás miatt ezen a napon is (okt. 12.) esett az eső, csak este húzódtak szét a fellegek, amikor az erős szél végigrohant a tájékon.

A várbeliek látták, hogy a török a sáncokba gyült. Dobó csak háromszáz katonát hagyott pihenni. A többinek a törések körül készen kellett állania.

Tizenegy óra felé az utolsó felhőt is elfújta a szél az égről. A telt hold szinte nappali fénynyel árasztotta el Egert.

– Fegyverre emberek! – hangzott mindenfelé a várban. – Fegyverre azok is, akik nem katonák.

S a holdvilágos romok közül mindenfelől sisakos, lándsás alakok bontakoztak elő.

Bálint pap is fegyverbe öltözötten állt a piaci tartalékosok közé. A kezében akkora kópja, hogy vendégoldalnak is beillett volna. A két kocsmáros is oda sorakozott. A molnárok, az ácsok, a mészárosok, a belső munkás parasztok, mind fegyvert öltve várták a parancsot.

A vár népe érezte, hogy az utolsó próba ez.

Kivül a török-rézdobok peregtek már. A sáncok árkaiba úgy ömlött az ember, mint záporeső után a rohanó viz. Az emberáradat fölött lófarkas zászlók lebegtek. A sáncokon túl a török tiszteket lehetett olykor látni, amint paripáikon ide-oda jártak. A holdfénynél villogott a paripákon levő ékköves szerszám. Turbánjok patyolata ragyogó sisak köré volt csavarva.

A tornyos turbánu jaszaulok ide-oda nyargalászva rendezték a támadó csapatokat.

Éjfélkor meglobbantak a vár körül a török ágyúk, s öt percig tartó dörgés között okádták a várra a golyót, azután fölhangzott köröskörül az Allah-üvöltés, és a lófarkas zászlók szinte röpültek a falakra.

Az ókapu előtt s a fal tetején harminc helyen égett a tűz. A bombák, kalácsok és koszorúk sercegve fogtak lángot. Nagy szikrázó ivekben száz meg száz tüzes szivárvány.

De az ostromlók elszántan törik magukat fel a falakra. Az ostromlétrák gyorsan kapcsolódnak. A létrákon mókusokként szöknek fölfelé a janicsárok, az azabok, és a gyalogsággá tett lovasság.

Mig a katonák egyrésze a létrák kapcsait veri, másik rész a fölfelé törekvőket dobálja, önti a tűzzel.

A lófarkas boncsokok vissza-visszahullnak, de új meg új kezek ragadják fel. A letört létrák helyét jók foglalják el. A lehullt emberek vonagló testén át új csapatok özönlenek a létrákra.

Oly sűrűn jönnek a falon, hogy eltakarják a testökkel. Ahol a résen kiszúr a magyar lándsa, ott lehull a létráról a török, de nyomban ott a másik. Ki se kerüli a veszedelmes pontot, csak a szerencsére bizza, hogy a hasába megy-e az új lándsaszúrás, vagy elsiklik a hóna alatt a levegőbe.

Kapu már nincs. A falnak begerendázott szakadékait létrákon álló fejszések tördelik. A felülről leesők magukkal rántják olykor a fejszéseket is, s tűzben és vérben hempergőzve vonaglanak, mig a következő percben, a tolongók talpa elfödi őket.

– Allah akbar! Ja kerim! Ja rahim!

– Jézus velünk légy!

S hull a tüzes szerszám: csattog a csákány; durrog a bomba; recseg a létra; zuhog a fejsze; dühöng a vérzivatar.