Part 16

A palánkig jutott föl egyszerre valami ötven ostromló. A palánk recsegve hajol kifelé. Mekcsey elkapja egy legénytől a harci bárdot, s a palánk egy kötelére vág.

A palánk a rajta levő páncélosokkal együtt lezuhan és százával söpri le a törököt.

– Talpra fiúk! – kiáltja Mekcsey egy másfélöles kopjával a falra ugorva.

Hatalmas kövek s a zarbuzánokból belőtt félmázsás vasgolyók zuhognak le a földön összekeveredve hempergő törökökre.

De alulról is száll a nyil, meg a kő. Mekcsey fél arca vérbe borúl.

– Kapitány úr! – kiáltják neki. – Az arca!

– Tüzet! Tüzet! – üvölti Mekcsey.

S vascsizmás lábával lesöpri egy tűzrakás parazsát a földön fetrengökre.

A magyar is hull a falon. Egyik ki, a másik be. De nem nézik mostan ki a halott. Az elesett helyére új harcos hág alulról, és szórja a követ, a golyót, a tüzet mindaddig, mignem újra megtelnek az ostromlétrák, s a falig ért törököt buzogánynyal kell visszaverni.

Ezalatt a földbástyán is hasonló viaskodás folyik. Itt Dobó vezeti a védelmet. Mikor már a bombák és tüzes koszorúk poklán is áttört a török had, gerendákat hozat. Fekteti a falra, s igy söpreti a törököt.

A kis szünetet, amely igy keletkezik, arra használja fel, hogy lóra kap és az ókapuhoz nyargal, hogy lássa, mennyire tudnak itt ellentállani. Majd ahogy a tömlöcbástya felől visszatér, látja, hogy itt nincs ostrom. Odakiáltja a földbástyára a tömlöcbástya népét.

A bástya népének már amugyis oda volt a figyelme. Mindnyája szeretett volna részt venni az ostromban, s aki csak tehette, a palánkra állva, falra hajolva, ágyúra ágaskodva nézte, mint folyik az ostrom a szomszéd bástyán.

Igy történik, hogy a török ennek a bástyának neki veti a létrát. Először csak kettő, három, azután tiz, tizenöt.

Hogy innen nem hull sem a tűz, sem a kő, megindulnak nagy sebten fölfelé.

Mikorra az öreg Sukán a falon álltában visszafordul, már fel is lükkent egy sisakos töröknek a feje.

– Tyhü! az apádat! – rikoltja az öreg.

Odaugrik a kezében levő kopjával, s annak a bunkós végét égnek kanyaritva olyat csap reá, hogy a török tizedmagával hull a létráról.

– Ide, ide! Hé emberek! – kiáltja Sukán, a másik létra népét döfölve.

Pribék János az első, aki melléje futamodik, s az ágyúmester csizmadiaszékét egy fellépő zászlós töröknek a szeme közé vágja.

A lent őrködő katona segitségért fut. Két perc mulva ott van Pető a pihent nép egy részével s itt is száll a tüzes kalács, kő és bomba az ostromlókra.

Dobónak is ide fordul most már a figyelme.

Látja, hogy a nemzeti szinű zászlót golyó töri nyélben. Elhozatja az álló sereg zászlaját. Adja Nagy Istvánnak.

Már ekkor hajnal van.

Nagy István a hajnal piros világosságában fut fel a zászlóval. Nincs rajta páncél, se sisak, mégis felhág a bástya kiálló ormára, és keresi a vasfogót, ahová a zászlót betűzni kellene.

– Nem kell kitűzni, – mondja Dobó. – Elragadhatnák.

Ebben a pillanatban Nagy István a szivéhez kap, s egyet fordulva elvágódik a földön az ágyú mellett.

Dobó elkapja a madárként feléje szálló zászlót, s Bocskaynak adja.

– Tartsd fiam!

A törött zászló selymét lerepiti. Adja Kristóf apródnak:

– Teritsd Nagy Istvánra.

A hajnali világosságnál a Bolyky-bástyánál is megkezdődik az ostrom.

Ide nyolc zászlóval rohannak. A biborban kelő nap fénye égő rubintgombokká változtatja a boncsokok aranydiszét.

Már annyiszor megjárták ennél a bástyánál, hogy ide most csupa janicsár jön; a hadnak legvénebb és legpróbáltabb tigrisei. A fejükön sisak; az arcukon, nyakukon acéldrót-fátyol; a mellükön, karjukon vas; a lábukon könnyü szattyáncsizma.

Gergely és Zoltay ott van mind a kettő. Egész éjjel tétlenül kellett virrasztaniok, s hallgatniok mozdulatlanúl a három másik bástya pokoli ostromát.

No, de annál jobb ha világos van.

Valami kétszáz azab vizzel telt tömlőkkel sorakozik a bástya elé. Mindegy: szórni kell a tüzet, mihelyt fejet ér.

Itt nem az ostromló létrákkal kezdik. Amint a védők felgyülemlettek a falra, egyszerre ezer kéz mozdul meg alant, s a védőket a kő és nyilzápor boritja el.

Zoltayt egy kő fejen találta. Szerencse, hogy rajta volt a sisak. Csak az álladzót törte el.

Zoltay a helyzethez hiven: káromkodott.

– No megálljatok kutyák, – mondotta az álladzót letörve, – ezért ma száz orrot verek be a tietek közül!

S nem is tellett bele egy negyedóra, már fel-felhangzott a kiáltása:

– Nesze pogány a sisakomért!

S egy másiknak:

– Kellene Eger? Nesze!

Egy nagy tehénbőrös tárgy emelkedett ki a török táborból, hogy csuda volt nézni. Ötven azab volt csak a hordozója, belül belefért kétszáz janicsár.

Gergely most meggyújtotta a hordókat is.

Az óriás födél tekenős-béka gyanánt közeledett a falhoz. Ha a bőrt le is szedik róla csáklyával, mikorra meggyújtják, fölér a falra.

S még kérdés, hogy meggyújthatják-e? Nemcsak a bőr csepegett a viztől, hanem a fa is. A török tanult.

A nap kibukkant a keleti hegyek mögül és szembe sütött a Sándor-bástya védőivel. A nap is a töröknek segitett.

Amint az ostromfödél a bástya lejtőjére ért, Gergely nagyot kiáltott:

– Arcra!

A legények el nem tudták gondolni miért, de a nagy puskaropogás megérttette velök.

A török azt eszelte ki, hogy a nagy tárgy tetejét puskacsövekkel rakta körül. Orgonasipokként álltak a csövek a védők felé. Ezt pillantotta meg Gergely.

– Talpra! – vezényelte mostan. S hátrakiáltott:

– Hordót!

Leguritotta az első hordót.

A török nem borult most a földre, hanem vagy félreugrott, vagy átugrotta, s törtetett tovább előre.

– Két hordót! – kiáltotta Gergely.

A harmadikat maga igazitotta lökésre, s maga emelte a kanócot, hogy meggyújtsa.

A két hordó megint utcát csinált a lent nyüzsgő tömegben. A harmadikat egy vastagdereku janicsár elfogta, s az út gödrébe lökte. Behányta földdel.

Mikor rátaposott a földre, a hordó szétdurrant, s az égbe vetette magát a janicsárt a földdel együtt, s a körülállókból még valami húsz embert elcsapott.

Ez megzavarta a feltörekvő hadat, de hátúl hangzott a jaszaulok _iléri!_ és _szavul_ (Vigyázz!) kiáltása, s a vizes tömlők locsogása, amelyek a széthulló tüzet oltották.

– Most csak követ rájok! – kiáltotta Gergely.

Meg akarta várni, míg sűrűn lepik az útat s a falakat.

S a siketítő Allah-üvöltés, trombitálás és dobpergés között elő is tört újra a had. A létrák erdeje közeledett a falhoz.

Egy janicsár horgas-végü kötelet dobott a falra, s a jatagánt a foga közé szoritva, majomi ügyességgel mászta meg a kötelet.

A fejére kő hullott, és leütötte róla a sisakot. Kopasz feje olyan volt, mint a sárga dinnye a beforrott kardvágásoktól.

Mászott tovább.

Gergely lándzsát kapott, hogy leszurja.

Mikor a török már csak egy ölnyire van Gergelytől, fölemeli az arcát.

Izzadt volt ez az arc, a száj pedig lihegő.

Gergelyt mintha mellbe csapták volna, úgy megdöbbent.

Ez az arc! Ez Gábor pap, az ő néhai mestere! Ugyanazok a szürke szemek; ugyanaz a vékony bajusz; ugyanazok a kiálló szemöldökcsontok!

– Te a Gábor pap öcscse vagy! – kiált a törökre.

Az értetlenül mereszti rá a szemét.

– Üssétek agyon, – mondja Gergely elfordulva, – már magyarul se tud!

XXXVII.

Alkonyatig tartott a rettenetes ostrom. Akkor a török minden oldalon megverten vonult el a falak alól.

A vár körül ezrével feküdt a tömérdek holttest és sebesült, s a levegőt a csontjaikban törött vonaglók _ej vá_ (jaj) _jetisin!_ (segitség) és _meded Allah!_ (jaj Istenem) kiáltozása, nyöszörgése töltötte be.

De a vár is halottakkal és sebesültekkel volt tele, s a falak és állványok belől is pirosak voltak a vértől.

A vitézek fáradtságtól bágyadtan hordták össze a sebesülteket és halottakat.

A tisztek mosakodni és fürödni mentek. Dobó maga is olyan kormos volt a puskapor-füsttől, hogy ha az ő ismert nagy acél-sisakja nincs a fején, ember meg nem ismeri az orcájáról.

S igy ezen kormosan fogadta még a Baba ágyú mellett a jelentéseket.

– Hatvanöt halott, és hetvennyolc sebesült, öt mázsa puskapor, – jelentette Mekcsey.

– Harminc halott és száztiz sebesült. Puskapor nyolc mázsa, – jelentette Bornemissza Gergely. – A törést még az éjjel helyre kell állitani.

– Három mázsa puskapor, huszonöt halott, valami ötven sebesült, – jelentette Fügedy s az arcára tette a kezét.

– Te is megsebesültél talán? – kérdezte Dobó.

– Nem, – felelte Fügedy, – hanem olyan fogfájás jött rám, mintha tüzes lándsát forgatnának az arcomban.

A jelentést tevők között Dobó megpillantotta Varsányit is.

A kém dervis-ruhában volt, s mintha piros kötény volna előtte, véres a mellén le a lábfejig.

– Varsányi, – szólt Dobó a jelentéseket félbeszakítva, – jer ide! Sebesült vagy?

– Nem, – felelte Varsányi, – a halottakat kellett idelent hordanom, míg jelt nem adhattam.

– Hát mi ujság?

– Szalkay uram irt mindenfelé a vármegyéknek meg a városoknak másodízben is.

– És nem jött még eddig senki?

– Jött innen-onnan, – felelte Varsányi vontatott hangon, – de összevárják egymást, hogy nekivághassanak a töröknek.

Ebből Dobó megértette, hogy Szalkay sehonnan se kapott feleletett.

– Mit tudsz a törökről?

– Négy napja lődörgök közöttük, hát tudom, hogy borzasztóan el vannak keseredve.

– Hangosabban! – szólt felragyogó szemmel Dobó.

S a kém olyan hangon ismételte, hogy a körülállók is hallhatták:

– A török borzasztóan el van keseredve. Az idő hideg nekik. Élelmi szerük nincsen. Magam láttam, a tulajdon élő szememmel, mikor egy nógrádi ember öt szekér lisztet hozott tegnap. Tálakban és süvegekben hordták széjjel. Még csak azt se várták, hogy tészta legyen belőle: ették marokkal azon mód, amint a zsákokból kiszedték. De mi ez ennyi embernek?

– Kristóf, – szólt Dobó az apródnak. – Menj a mészárosokhoz. A legénységnek a legszebb marhákból vágjanak. Minden ember pecsenyét egyék ma is, holnap is.

És ismét a kémhez fordult.

– A janicsárok már tegnap erősen morogtak, – folytatta a kém,

– Hangosan!

– A janicsárok morogtak, – folytatta kiáltva Varsányi. – Azt mondták, hogy az Isten a magyarokkal van. Meg azt is, hogy ők hozzá vannak szokva minden hadi szerszámhoz, de tűzhöz nincsenek. Ilyen tüzes csodákat mint amilyenek ellen ők harcolnak, még nem láttak.

Dobó egy percig szótlanul nézett maga elé.

– Egy óra mulva, – mondotta, – légy a palota előtt. Vas Miklóst fogod elkisérni ujra Szarvaskőig.

Azután Sukánhoz fordult.

Az öregnek be volt pólyázva a feje, orra úgy, hogy csak a két szemüvege meg a bajusza látszott ki az arcából. Mind a mellett kemény recsegő hangon jelentette:

– A mai napon húsz mázsa porunk fogyott el.

XXXVIII.

A fölkelő nap ujra a falon láthatta az egri vitézeket, de a falak körül még annyi volt a holttest, hogy a dervisek nem győzték hordani.

Az ágyúk hallgattak. Maga az égi nap is dideregve kelt a hidegben s a város a völgyekkel együtt toronyig érő ködben volt.

A köd csak nyolc óra tájban oszlott el. Akkor a nap, mintha mégegyszer vissza akarná varázsolni a tavaszt, derült kék égből enyhén sütött alá.

A várbeliek is takaritották a halottaikat. A parasztok és az asszonyok saraglyákon és az ókaputól szekéren hordták őket össze. Bálint pap temetett. Márton pap a haldoklókat látta el utolsó kenettel.

A fölkelő nap világosságánál látni lehetett, hogyan vonulnak a vár felé a távoli hegyekről a különféle török hadak.

Látni lehetett, hogy ide vonják az összes hadi népet, s mihelyt valamennyien együtt lesznek, a teljes hadi erővel rohanják meg a várat.

A vitézek az éjjel az egésznapi harc után mély és hosszu álmot aludtak. Dobó engedte őket, csakhogy a bástyák körül kellett aludniok. A bástyákon csupán egy-egy őr vigyázott. S a tisztek is halálhoz hasonló mély alvásban voltak ezen az éjszakán. Bornemissza még nyolc órakor is úgy aludt a Béka ágyú alatt, hogy sem a trombitaszó, sem a jövőmenők zaja nem ébresztette föl. Egy pokrócba volt csavarodva, s hosszú barna haja a dértől fehérlett.

Mekcsey kendőt teritett a fejére, s a maga köpönyegét takarta reá.

Dobó az ágyúkat és mozsarakat apró vasszeggel töltette meg. A romlások elé néhol kővel megrakott kocsikat vonatott, másutt hordóval, gerendával, bőrrel, s más efélével tömetett. A falak párkányát a kőmivesek egyes helyeken lefaragták, hogy az ostromlétrák könnyen ne kapcsolódjanak. A falak tetejét meghordták kővel. A konyháról az összes üstöket kihordták, és megtöltötték vizzel. A bástyára az üstök mellé minden szurkot kihordtak, ami csak a várban volt. A palotán volt óncsatornát darabokra tördelve osztották széjjel. A mészárosoknak délre ökröt kellett sütniök nyárson. A kenyeret kihordták a piacra, ahol a várakozók és pihenők szoktak gyűlni. Össze rakták halmokba. Mihály a cipós diák nem bánta most, akárki akármennyit falatoz belőle. Szép barna dolmányba, sárga csizmába öltözve jelent meg a piacon a sütőknél, s csak annyit jegyzett be a papirosába: _Okt. 14. Hétszáz tzipó_.

Ezalatt pedig gyültön gyült a török. A hegyekről és dombokról ragyogó tarkan épáradat ereszkedett lefelé.

Tíz órakor a piac trombitása összehivót fujt. A vár népe egybegyülekezett. A piac közepén templomi selyemzászlók lobogtak. Egyiken Mária képe, másikon Szent István király, a harmadikon Szent János. Kopott fakó zászlók. A bástyává lett várbeli templomból valók. A papok egy asztalból hevenyészett oltárnál álltak. Violaszinü miseruha volt rajtok. Az asztalon szentségtartó.

A várbeliek tudták már, hogy ma mise lesz. Mindenki kimozsdva, kikefélve a legszebb ruhájában ment az isteni tiszteletre. A tisztek a virágok minden szinében, piros csizmásan, sarkantyusan; a bajuszuk kipödörve, a sisakjukon toll. Mekcseyn testhez simuló ragyogó új acéling volt. Az oldalán két kard; az egyik a kigyós kard, amelylyel csak ünnepen szokott járni.

Bornemissza Gergely hegyes acélsisakban jött. A sisak ellenzőjén három fehér darutoll. Ezüst madárláb tartotta ezt a három tollat. Ezenkivül csupán a mellén volt vas. A karjait piros bőr dolmány takarta. A kezén selyemkeztyü, amely kivül apró acél láncszemekkel volt boritva. A nyakán aranyhimzetü kihajtott gallér.

Zoltay nem is állta meg megjegyzés nélkül.

– De vőlegényes gallérod van!

– A feleségem munkája, – felelte Gergely. – Nem a török tiszteletére vettem fel, hanem a haláléra.

Zoltay is harci bőrdolmányba volt öltözve, s két kardot kötött. Sisakjának nem volt rostélya, hanem egy acélrudacska nyult le belőle az orra hegyéig, s köröskörül drótfátyol hullt a nyakára. Valami szpahi-tiszté lehetett az a sisak, itt vette a kótyavetyén, mikor az első kiütésük volt.

Fügedy talpig vasban jelent meg. A szeme zavaros volt. Fogfájásról panaszkodott.

– Annál jobban ütöd a törököt, – vigasztalta Zoltay. – Jó ha az ember ilyenkor mérges.

– Mérges vagyok én e nélkül is, – felelte morogva Fügedy.

Petőn csak sisak volt és szarvasbőrdolmány. Lóháton jött, mert még mindig nem tudott járni. Az egybegyültek hátamögé állott és onnan intett a kardjával üdvözlést a főtiszteknek.

A többi is a legjobb ruháiba öltözött. Nem a misére öltöztek, mert még akkor nem is tudták, hogy mise lesz, csak épen mindenki érezte, hogy ez a nap az utolsó. S a halál akármilyen csunyára festik is, rettentő nagy ur. Az ő tiszteletére öltöztek. Akinek nem volt más ruhája a rajtavalón kivül, az is kipödörte, kiviaszkozta legalább a bajuszát.

Már csak Dobó hiányzott.

Ragyogó páncélöltözetben jött elő. A fején aranyos sisak, a sisak csucsán hosszu fekete sastoll. Az oldalán széles ékköves kard. A kezén félig lemezes, félig ezüstláncszemekből alkotott vaskesztyü. A kezében aranyozott végü, vörös bársony markulatu lándsa.

A két apród mögötte hasonlóképen talpig vasban. Az oldalukon rövid kard. A hajuk a sisakból kihullámozva omolt a vállukra.

Dobó megállt az oltár előtt és levette a sisakját. Hogy a két pap nem tudott beszélni, Mekcsey szólott a népnek.

– Testvéreim, – mondotta a süvegét letéve. A tegnapi ostrom után látjuk, hogy a török minden hadát összevonja. A mai napon minden ellenséges erő összepróbálkozik a mi gyönge erőnkkel. De ahol az Isten van, az ő akarata ellen hiába tör a pogány! A szentségben, amit itt látunk, tudjuk, hogy az élő Jézus van jelen. Velünk van! Boruljunk le és imádkozzunk!

S a vár népe egyszerre letérdelt. Mekcsey a pap helyett elkezdte az imádságot.

– Miatyánk, Isten…

Halkan rebegték, mondatonkint.

Mikor az Ament is elmondták, hosszú ünnepi csönd támadt.

Márton pap Mekcseyhez hajolt s elmondta neki mit szóljon tovább.

Mekcsey felállt és szólt:

– Istennek ez a két hű szolgája most azért emeli fel a szentséget, hogy mindnyájatoknak teljes bünbocsánatot adjon. Az óra szorosabb, hogysem meggyónnotok lehetne. Ilyen órában az egyház megadja a feloldozást gyónás nélkül is. Csak magatokban szánjátok büneiteket.

S ujra letérdelt.

A minisztráló fiu csengetett. Bálint pap fölemelte a szentséget. A nép lehajolt arccal hallgatta, amint az agg pap a feloldozás szavait rebegi.

Mikor ujra fölemelték az arcukat, a szentség már vissza volt téve az asztalra, s a pap a kezeit áldásra kiterjesztve, könnyes szemekkel mozdulatlanul nézett a tiszta ég magasába.

A szertartás végeztével Dobó föltette ujra a sisakját. Fölállott egy kőre és szólott:

– Isten után nekem van szavam hozzátok! Ezelőtt harmincnégy nappal megesküdtünk, hogy a várat fel nem adjuk. Eskünket megtartottuk. Ugy állt ez a vár eddig, mint a tenger viharában a kőszikla. Most az utolsó próba következik. Az Istent hivjuk segitségül. Büntelen lélekkel, halálra készen kell küzdenünk a várnak és hazánknak megmaradásáért! Példátlan az a kitartás, amit eddig cselekedtünk, s példátlan az a gyalázat, amely itt a törököt eddig is érte. Bízom a fegyverünkben, bizom a lelkünk erejében, bízom Szűz Máriában, aki Magyarország pátronája, bízom Szent István királyban, akinek a lelke vele van mindig a magyar nemzettel, és legjobban bízom magában az Istenben! Induljunk testvéreim!

Megperdült a dob, és megharsant a trombita.

A vitézek acélos erővel ragadták föl a lándsáikat és csoportokra szakadozva oszlottak széjjel. Dobó lóhátra ült. Két apródja két kis arab lovon követte.

A papok ekkor misébe fogtak. A misén csupán a sebesültek voltak jelen, s azok az őrök, akiknek az imént a falakon kellett maradniok.

Dobó körülnézett mindenfelé. Látta, hogy a lovak nagy csoportokban katonák nélkül legelnek a közeli dombokon. Köröskörül mozgó lándsaerdő. A török tengerként özönli körül a várat.

Most már látni lehetett a két basát is. Ali basa rengeteg sárgadinnye alaku turbánban, sápadt vénasszony arc. A másik basa nagy őszszakállú óriás. Kék selyemkaftánja volt mind a kettőnek, de Alié világosabb. Az övükön levő fegyverek gyémántja fehér szikrákat vetett minden mozdulatuknál.

A bégek pompás lovakon ülve vezették a hadakat. Az agák meg a jaszaulok ültek még lovon. A többi mind gyalog.

Déltájban megdördültek a török ágyúk, s felhangzott a két török tábori zenekar.

Az ég megtelt füsttel. A levegő megreszketett az _Allah akbár_ kiáltástól.

Ekkor meggyujtották bent is a tüzeket.

XXIX.

A parasztokat, asszonyokat s egyéb bemenekült népet Dobó mind az üstök, s falak mellé rendelte.

A belső házakban nem maradt senki, csak a gyermekek, meg a palotában a két asszony.

Baloghné a fiát menteni jött ide, s maga is itt rekedt. A fiát vitézi iskolába adta: nem merte a szobába fogni. De haj: gyönge még a gyerek, nem hadba való még. Mi lesz vele a pogány fenevadak fegyvere alatt! De azért soha egy vonása se mutatta, hogy félti a gyermeket. Dobó vasakarata még az ő aggodalmát is lekapcsolta. Nem mert lélekzetet venni, ha ez az ember ránézett. Ugy volt mint a katonák: Dobó szavára gépies engedelmességgel mozdult minden. Az emberek elvesztették az akaratukat. Az ő akarata szállt meg mindenkit. Szava se kellett, csak intése, s az ember tagjai aszerint mozdultak.

Mi lett volna a várból, ha ennek az embernek csak egy hajaszála is félelmet mutat. Óvatosságra intett mindenkit; páncélt, vértet, sisakot öltetett mindenkivel, de mikor a halál megjelent a falon, személyválogatás nélkül vezette ellene a vár népét.

Senkise becsesebb a hazánál!

A szegény asszonynak az ostrom napjai gyötrelmesek voltak. Oh hogy reszketett minden reggel, mikor a fia Dobó mellé csatlakozott! Micsoda aggodalommal leste egész napon át, hogy nem sebesül-e meg az ostromban? S micsoda öröm volt neki, mikor Kristóf apród felváltotta a szolgálatban, s a fia fáradtan és puskaportól szennyesen rontott a palotába.

Ilyenkor mindig ugy fogadta, mintha távol utból tért volna haza: mozsdatta, fürösztötte; selymes hosszu haját fésülte, kefélte, s eléje adott minden jót, ami csak a konyhán találkozott.

– Ki halt meg? Ki sebesült meg a tisztek közül? – ez volt mindég a két asszony első kérdése.

A fiu nem tudta, hogy Éva kicsoda. Azt gondolta egri asszony, mint a többi, s hogy az anyja ide vette a palotába segitségnek. Hát csak elmondta a hireket. E hirek mindig a halottak felsorolásával kezdődtek, s a Gergely bácsival végződtek. Hogy ez a Gergely bácsi miket ki nem talál! Tele volt a lelke Gergely bácsi csodálatával. Elmondta hogyan, hány törökkel látta küzdelemben, s micsoda fortélyokkal vert le külön minden törököt.

Éva visszafojtott lélekzettel, sápadtan és büszkén hallgatta, s csak akkor mosolyodott el, mikor a fiu oda ért az elbeszélésben, hogy a török nem birt azzal a csodálatos Gergely bácsival.

Ez a két asszony az ostromok vihara alatt sirva remegve állt az ablaknál. Egy kis nyiláson át nem láthattak mást, mint az ide-oda futkosó népet, a fel-felpirosló tüzet, azután amint a sebesülteket hozták egyenkint, mindig sűrűbben és véresebben.

Baloghné a gyermekéért remegett, Éva az uráért. Rettenetes gondolat, hogy egyszercsak megpillantja azok között, akiket hoznak, vagy akiket a temetőgödör mellé hordanak, s ő még csak azt se mondhatja neki: Isten veled!

És az agg félnyomorék apa is itt van. Sokszor látja őt végigbaktatni a palota utján. A vállán akkora íjj, mint ő maga. A puzdrája hol üres, hol tele van nyillal. Oh csak oda kiálthatna neki:

– Apám! Édes apám! Vigyázzon magára jó kegyelmed!

Mikor az ágyuk ezen a napon megdördültek, a két asszony sirva borult egymás nyakába:

– Imádkozzunk hugom!

– Imádkozzunk néném!

S letérdeltek, arccal a földre borúltak. Imádkoztak.

S velük együtt imádkozott a távolban szanaszét Felső-Magyarország minden vidékén másfélezer asszony, minden nap, minden éjjel. És kicsiny gyermeki kezek kapcsolódtak össze a távol menedékein: imádkoztak az ártatlanok édes apáért, aki Egerben van.

– Jó Isten tartsd meg az életét édesapának! Hozd vissza nekünk édesapát!

Pokoli dübörgés, trombitaharsogás, Jézus kiáltozás, Allah-orditozás.

Már hozzák a sebesülteket. Vértől fekete saroglyán hozzák az elsőt. Fiatal sápadt katona. A lába térdben van ellőve. A borbélyok nagyjából bekötik. Minek vesződnének vele csak egy-két órai reménységnek kötik be a lábát, aztán ugyis elvérzik.

S hozzák a másodikat, harmadikat és negyediket. Az egyiknek az egész arca egy véres roncs. A két szeme hiányzik. Fogai kilátszanak az arcából. A másiknak a nyakában nyilvessző áll. Azt kell kivágni. A harmadiknak vállban van elcsapva a jobb keze. Leül a földre és vár hangtalanul, mignem a szemére ráhomályzik a halál.

Dobó száguldó paripán robog el a palota előtt. Nyomában messze elmaradva fut Kristóf apród. Hol a másik? – kérdezi az anya kétségbeejtő tekintete.

Amott fut az is a Sándor bástya felé: bizonyosan izenetet visz. Hála Istennek!

Már annyi a sebesült, hogy mind a tizenegy borbélynak dolgot ad. Már három török zászlót is hoztak a sebesültekkel. A török kiáltozás egyre hangosabb és hangosabb; a puskapor füstje elhomályositja a keleti és északi bástyák körületét.

– Irgalom Istene! – mondja Baloghné a fejéhez kapva. Mi lesz velünk, ha a török betör!

– Akkor én meghalok! – feleli Éva falnál sápadtabb arccal, de ércerős hangon.

S bemegy a fegyverszobába. Kardot hoz ki onnan, a Dobó kétköznapi kardját. Teszi az asztalra.

A nyitott ablakon át behallatszik a sebesültek nyöszörgése és jajgatása.

– Oh a szemem, a szemem! – sirja az egyik. Soha nem látom többé Isten szép világát.

– Koldus vagyok! – nyögi a másik. Mind a két kezem levágták!

A borbélyok körül már annyi a sebesült, hogy nem győzik kötözni.