Part 17
– Ki kell mennünk! – szól Baloghné. Segitenünk kell a borbélyoknak.
– Én is kimenjek-e? Én is kimegyek! Érzem, hogy a sebesültek ápolását se becsületszó, se parancs nem tilthatja meg.
Baloghné felnyitja az ajtót, s a távolba néz a tömlöcbástya felé. Dobót látja ott, amint iszonyu kardvágást mér a falra fellépő török fejére s amint a holtat visszalöki.
Balázs apród ott áll mögötte, leeresztett rostélyu acélsisakban. Az urának a lándzsáját, buzogányát, s egy másik kardját tartja a hóna alatt.
A nap tisztán és melegen süt az égből. Dobó egy rántással kicsatolja sisakját és átnyujtja Balázsnak. Azután zsebkendőt ránt elő az ővéből, és megtörli izzadt homlokát.
Küzd tovább hajadonfővel.
Balázs apród nem tudván hova tenni az aranyos sisakot, a saját fejére teszi.
A fiu is fent áll a falon. Az anya kiáltani akar neki, hogy álljon hátrább, de ugyse hallaná meg a fiu ebben a pokoli tombolásban.
S amint fölemeli a kezét, hogy a fiának intsen, a fiu elejti Dobó fegyvereit s a nyaka felé kap. Ugyanekkor megtántorodik, egyet fordul. Fejéről az aranyos sisak lehull és elgurul. A fiu arcra vágódik anélkül, hogy a kezével maga elé nyulna.
Az anya velőtrázó sikoltással üti el az ajtót; rohan oda. Felöleli a fiát, jajgatja, ráveti magát; ölelgeti, nevét kiáltozza őrjöngő fájdalmában.
Dobó egy pillantást vet a fiura, s fölveszi az elgurult sisakot. Két katonának int, s a fiura mutat.
A két katona felfogja a fiut: egyik vállon a másik térdben és beviszik a palotába, az anyja szobájába.
A fiu fekszik véres nyakkal, mint a meglőtt galamb, élettelenül.
– Oh nincs már nekem fiam! – jajgatja az ősz özvegyasszony.
– Talán csak elájult, – mondja az egyik katona, és lecsatolja az apród fejéről a rostélyos sisakot, mellvértet és egyéb vasakat.
A fiu nyakán azonban nagy lőtt seb tátong. Nem is a nyakán, hanem a derekán ment be a golyó. A nyakán csak kijött.
Az özvegy letörli a könyeit. Szeme vérbe borul. Felkapja az asztalon heverő kardot, amit az imént Éva hozott ki a szobából, s kirohan vele, fel a tömlöcbástyára.
Van ott már több asszony is.
Lent főzik a vizet, a szurkot, az ólmot. Hordják sebesen, amelyik forr: adják a katonáknak.
– Hideg vizet is hozzanak, innivalót! kiáltják a katonák, mikor egy-egy kis szünet támad az ostromban.
– A pincéhez asszonyok! kiált le Dobó. Csapra minden hordót! Hordjátok kupákban a katonáknak.
Az asszonyok egyrésze, a melyik a kiáltást meghallotta, szétrebben.
Imre diák ott jár fegyveresen fel és alá a pince előtt.
Hogy a sok asszony odarohan, beletaszitja a kulcsot a pinceajtóba.
– A tiszteknek ugy-e? – kérdezi Kocsisnét.
Margit asszony kiáltva felel:
– Mindnek deák uram, mindnek! A kapitány ur mondta.
Imre deák belöki a pinceajtót:
– Hátul a java! – kiáltja.
Azzal leereszti a sisak rostélyt, és a kardját kirántva rohan a tömlöcbástyára.
A török mindegyre nagyobb és nagyobb tömegben tör fel a bástyán. Már fel is ugrálnak. Gyilkos birokra kelnek itten a vitézekkel. Maga Dobó is torkon markol egyet, egy óriást, akinek csak a csontja van egy mázsa. Próbálja visszalökni. A török megveti a lábát. Egy percig mind a kettő liheg. Akkor Dobó összeszedi az erejét, és berántja; leveti az állvány magasából az udvarra.
A töröknek leesett a sisakja, s ő maga a kövek közé huppant, de megint tápászkodik, s visszaforditja a fejét, hogy jönnek-e a társai?
Ekkor ér oda Baloghné. Vércse-sikoltással suhintja meg a kardját a levegőben, s a török feje kétfelé esik iszonyu csapása alatt.
A többi asszony is fenn van már a bástyán. A katonák a viaskodásban nem veszik már át az égő szurkot, a követ, az ólmot, hát felhordják ők maguk, s a füstben, a porban, a lángban lezuditják a felkapaszkodó törökre.
Hull a halott és szaporodik az élő. Egy-egy kőhengerités, szurok és ólomöntés utcát tisztit az ellepett falon, de a holtak halma csak a pihent tömeg feljutását könnyiti meg. Az élők elkapják a visszahulló halottól a boncsokokat, s a lófarkas zászló újra ott táncol a létrán.
Dobó csodálkozó pillantást vet Baloghnéra, de nincs idő szólni. Ő maga is küzd. Ragyogó páncéljáról talpig csurog a vér.
Az asszony csapást csapás után oszt a felnyomakodó törökre, mig végre lándsaszúrás találja, s leomlik a földre.
Nincs már aki elrántsa. A küzdelem a fal tetejére csap. A holtakra rágázolnak az élők. Dobó egy kiálló oromra lép és lenéz.
Már az agák is itt vannak a faltövében. Veli bég egy nagy vörösbársony lobogót hoz lóháton nyargalva. A török harcosok a lobogó láttára új üvöltésben törnek ki.
A lobogó az Ali pasa győzelmi lobogója. Harminc vár és várkastély ormán hirdette már az idén ez a lobogó a török erő diadalát. Soha nem érte más, mint a dicsőség sugara!
Veli bég a földbástyához nyargal a lobogóval. Itt legfáradtabbnak látszik a védelem, mert már asszonyok is harcolnak.
Dobó sasszeme is észreveszi az aranytól ragyogó széles ünnepi zászlót. Petőhöz izen, s őmaga a földbástyára rohan.
Ember-ember ellen küzd itt. Meg-megjelenik egy-egy zászlós alak, meg visszatünik a mélybe. A harcosok a felszálló por és füst fátyolába burkoltan viaskodnak. A szurokkoszorúk és tüzes kalácsok vörös csillagokként mozognak és röpködnek a füstfelhők között. Dobó abban a pillanatban ér oda, amint egy felhágó török Szőr Mátyásba, a maklári molnárba meriti markolatig a jatagánját.
– Itt vagyok emberek! – dördül meg Dobó hangja a bástyán.
A katonákat e hangra új erő szállja meg, s a falra tolakodó kat Jézus-kiáltás és bünnek soha fel nem róható magyaro s káromkodások között öldöklik vissza.
Dobó látja, hogy a török talpig derbendi acélba van öltözve. Az ilyenről lesiklik a kard. Gyors elhatározással veti magát reá, és nyomja le a megölt molnárra.
A török vállas izmos ember; levetni igyekszik Dobót, de ez is nagytestü. Ott viaskodnak életre halálra, a holtak és gerendák között. A török tehetetlen dühében a vasat harapja le Dobó karjáról, aztán hirtelen visszacsap és arccal fordul fölfelé. De ez a halála. Dobó megtalálja a meztelen nyakat, s beleszoritja a lelket irgalmatlanul.
De még föl sem emelkedett, egy magasból lehulló töröklándsa csattan a lábába s végighasitva a bőrszijjat, megáll a lábikrájában.
Dobó fájdalmában felordit, mint az oroszlán. A térdére rogyva kap a lábához, és szemét a kin könnyei vizesitik meg.
– Uram! – mondja rémülten Kristóf apród. – Megsebesült?
Dobó nem felel, kirántja a lándsát a lábából és elveti. Egy percig összeszoritott ököllel áll és szivja a fogát, mig az ütés első mérge szétmulik. Azután egyet rug; próbálja, hogy eltörött-e a lába? Nem törött el, csak vérzik. Ahogy a fájás kiszállott belőle, ismét felragadja a kardját, s reá veti magát tigrisként a résen benyomakodó törökre. Jaj annak, a ki most eléje kerül!
Mig itt életre-halálra folyik a küzdelem, alig tíz ölnyire innen a másik résnél sereglik meg az ellenséges had.
A rés gerendái beszakadnak az irtózatos nyomástól, s a török győzelmi orditással ront be anélkül, hogy falat másznia kellene.
Egyik a másikat tolja, taszitja. Fegyver a jobb kézben, a balban boncsok. Az elől jöttek a bástyára rohannak a boncsokkal, a később jövők az állványok alatt várakozó sebesülteket s asszonyokat rohanják meg.
A sebesültekkel csak könnyen boldogulnak, de az asszonynép dühös rikoltással ragadja fel az üstöket és a kondérokat.
A vastagdereku Kocsis Gáspárné ugy locscsantja forró vizzel szembe az egyik nagyszakállu agát, hogy amint az aga a szakállához kap, ott marad a diszes szakáll a markában.
Egy másik asszony tüzes hasábfát ragad fel, s azzal üti fejbe a törököt. A fa szikrái csillagokként csapnak széjjel, s a többi asszony már fegyverrel száll szembe a pogányokkal.
– Üssétek! Üssétek! – bömböl a felnémeti kovács.
Odarohant a pörölyével az asszonyok közé, s ahogy ott hadakozik egymásnak vetett háttal három pogány, az egyiket úgy sujtja fejbe, hogy a török orrán száján öleset feccsent a vér.
A másik török erre hasbaszurta a kovácsot.
– Velem jösz a másvilágra kutya! – kiáltotta a kovács az iszonyu szúrásra.
S mielőtt lerogyott volna, még egyszer megforditotta a levegőben félmázsás pörölyét, s azután terült le a földre, mikor látta, hogy az ellenfele az iszonyu csapástól pogácsává lapitott sisakkal, zsákként zuhan a holtak közé.
Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz dühvel viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett; a hajuk kibomlott; szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben, de ők nem gondolnak mostan asszonyi voltukra, párduccokként esnek a töröknek. Kardjuk nem fog fel semmi csapást: ami rájuk hull, az az övék, de amit ők adnak, az meg a töröké.
– Éljenek az asszonyok! – hangzik mögöttük Pető kiáltása.
A főhadnagy pihent csapatot hozott. Maga is kardot ragadva ugratja a lovát egy tigrisként felszökkenő akindsinak, s leteriti a gerendák közé.
A katonái ezalatt polyvaként szórják szét a betolakodott törököt, sőt még a lyukon is kirontanak, s Dobó a falra térdelve meredt szemmel néz alá, mig kardjáról és szakálláról csepeg a vér.
A nekibőszült egriek ott verik a törököt a holtak között, a bástya alatt.
– Vissza! – kiáltja Dobó a torka minden erejéből.
De a harci zivatarban nem hallják azok a maguk szavát se.
Egy Tóth László nevű közvitéz a piros bársony lobogós béget megpillantva, neki ugrik. A kezében mordály van. A bég mellére süti. Egy kapás a lobogóhoz, a másik mozdulata, hogy az üres mordályt egy török szeme közé vágja. Aztán visszaugrik a zsákmánynyal, mig vele kijutott öt társát összevagdalják a janicsárok.
Dobó csak az látja, hogy Veli bég lefordul a lóról, s hogy a basa győzelmi zászlóját magyar ragadta el. Helyet mutat a pihent csapatnak, s balkarjának véres rongyain egyet csavarva, le a réshez rohan. Pető ott áll már gyalog, s a rés előtt levő mozsárágyúhoz emel egy lángoló fahasábot.
A lobogó után tóduló janicsárokat ez a lövés visszarugja.
– Tölts! – kiáltja Dobó az egyik katonának. Négyen itt maradjatok. Követ gerendát ide, ha van idő!
XL.
Éva maga maradt a halottal.
Egy percig megkövülten meredt reá, azután megmozdult. A fejére föltette a sisakot; a derekára a páncélt; a karjára a karvértet. A fiu kevéssel volt kisebb, mint ő. Beleöltözött a ruhájába.
A fiu kardja kicsiny volt. Bement a szobába, és kihozott egy egyenes, hosszu olasz tőrt. Ráöltötte a markolat szijját a csuklójára.
A hüvelyt ott hagyta.
Ment a meztelen tőrrel szinte futva, maga se tudva hova. Csak annyit tudott, hogy az ura Zoltayval együtt a külső várat védelmezi. De hogy a palotából merre kell a külső várba menni, azt nem tudta.
A nap már leszállóban volt ekkor, de a köröskörül gomolygó füstön át az is csak olyan volt, mint egy tüzes ágyu-golyó, amely függve maradt a levegőben.
A vár térképéről emlékezett, hogy a külső vár keletről sarló alakjában vonul a teknősbéka mellett.
A nap jobb kézt nyugszik, annak hát balra kell lennie.
Tiz katona jött szemben. Futva jöttek. Elől egy tizedes. A katonák jobb karja és jobb oldala vörös a vértől. A vállukon lándsát tartottak. A tömlöc-bástya felé rohantak. Aztán egy tántorgó katona jött. Az arcából csurgott a vér. Bizonyosan a borbélyokhoz akart menni. Még egy pár lépést tett, aztán elterült a földön.
Éva egy pillanatig tétovázott, hogy ne emelje-e föl? De egy második és harmadik halott vagy ájult is feküdt ottan. Ez a harmadik az egri biró nagyobbik fia volt. Az ablakból ismerte. A mellében nyilvessző állott.
Asszonyok jöttek a pince felől. A fejükön fakupák, a kezökben sajtár vagy füles fazék.
Futva mentek ezek is kelet felé. Éva hozzájuk csatlakozott. Ahogy az istállók mellett elmentek, egy kis lefelé lejtős alaguthoz értek, amelyben két lámpás égett.
Ez volt a Sötét-kapu. Ez kötötte össze a külsővárat a várral.
Mikor ezen átértek, a porban és füstben dübörgő pokolba jutottak.
A holtak szanaszét szóródva feküdtek lent a földön, fenn a lépcsőn, az állványokon. Az egyikben Éva megismerte Bálint papot. Hanyatt feküdt. A sisak nem volt a fején. Nagy fehér szakálla piros volt a vértől. A kezében most is ott volt a kard.
Éva egy buzogányt kapott fel a földről, és felrohant a lépcsőn. A viadal itt is birokkal folyt már. A katonák a falon állva lökdösték vissza a törököt. Egy asszony égő gerendavéget sujtott le a magasból. Egy másik tüzes furkót lóbált meg, és csapta a török fejére.
Ekkor a bástyán két ágyú dördül el egymás után, és lesöpri a törököt a falról.
Éva a lövésre odapillant, s látja Gergelyt, amint a kanócot tartja, s lefelé mereszti a szemét, hogy a lövése eredményét lássa.
A fal párkányán maradt törököt leverik, aztán egy percnyi szünet következik. A katonák mind hátrafordulnak, és torkuk szakadtából kiáltják:
– Vizet! Vizet!
Egy sisakos vén katona éppen Éva mellett kiált a fal-omladék egy kiálló kövéről. Az arcán harmatként gyöngyözik a véres verejték. A szeme alig látszik ki a vérből.
Éva megismeri az apját.
Elkapja a kupát az egyik asszonytól és odanyujtja neki. Tartja, segít neki.
Az öreg iszsza mohón. Piros egri óbor van abban, nem víz.
Az öreg nagyot húz belőle. A bajuszáról csurog a bor, mikor elveszi a szájától; aztán nagyot lélekzik.
Éva látja, hogy a jobb keze lángol az öregnek. Nem csoda: fából van csuklóig; bizonyosan a szurkos szalma kapott belé. Az öreg észre se vette.
Éva leteszi a kupát és buzogányt, és az öreg karjához kap. Tudja, hogy hol van felcsatolva a fakéz. Gyors ujjal oldja fel a csattot, s a fakéz repül a török közé.
Az öreg pedig fogja a kardját, és a bástyán kihajolva sujt ujra balkézzel egy rézholdakkal kivert nádpaizsra.
Éva tovább rohan az ura felé. Itt-ott egy halottat kell átugrania. Itt-ott egy égő csóva repül el a szeme előtt. Itt-ott egy golyó csattan a falba. A vitézek azonban mind isznak. Csak vizet kérnek, s az is nektár lett volna nekik. A bor? mintha isteni erőt innának magukba!
A lent kavarogva kiáltozó törökök zajába belerecseg a Zoltay kiáltása:
– Most gyertek kutyák, hadd izenek Mohamednek a paradicsomba!
S rá egy perc mulva csak ennyi:
– Jó éjszakát!
A török, akinek ez szólt, bizonyosan elfelejtett neki visszaköszönni.
– Iléri! iléri! – hangzik a jaszaulok üvöltése szakadatlanul.
S új tömegek, új létrák, új pajzsok emelkednek a holtak dombján.
Éva megtalálja végre Gergelyt, amint egy puskaporral töltött hordócskát gyujt meg, s vettet le a magasból.
Azután a sisakját a földre csapva ugrik egy asszony elé. A kupát elragadja tőle, s iszik oly mohón, hogy két oldalt kétfelé csurog a piros bor.
Éva a maga borát egy másik katonának nyujtja. Ott is hagyja a kezében. A sisakért fordul, de amint lehajlik érte, szurokfüst csap a szemébe. Mikorra kikönnyezi, Gergelyt nem látja sehol.
Ahogy jobbra balra néz, körülötte a katonák hirtelen leguggolnak.
Lent a tüfensik sortüze dördült el, alig tiz ölnyire a faltól. Éva sisakját megcsapta egy golyó, s később látta, hogy meg is repesztette.
Akkor Éva elhuzódott a faltól.
Lent szünet nélkül szólt a zene, s pergett a dob.
Egy hosszunyaku jaszaul éles torokkal üvöltötte a fal alatt:
– _Já ájjuhá!_ (Ide!)
A had kevert volt már odalenn. A janicsárok helyére a bőrsapkás azabokat és piros sapkás akindsiket hajtották.
Egy fehér-ruhás dervis, aki azonban sisakot viselt a teveszőr süveg helyett, lobogót ragadott a kezébe, és _iléri! iléri!_ – üvöltéssel indult közöttük tíz öreg janicsártól környezve a falak ellen.
A derviseket nem szokták lőni a miéink, de hogy ennek sisak volt a fején, s kard a kezében, lőttek reá. Magára vonta Éva figyelmét is.
Szél támadt. Elfujta a füstöt, s lobogtatta a háromgombos boncsokot a dervis kezében. Amint a vár felé fordult, Éva látta, hogy a dervis félszeme be van kötve.
– Jumurdsák! – sikoltotta tigrisharaggal.
S a kezében levő buzogányt sárga villámként röpitette le a magasból.
A buzogány túlrepült a dervis fején, és mellen talált egy janicsárt. A dervis meghallotta a sikoltást, és fölpillantott. Ugyanekkor a bástyáról újra beletüzelt az ágyú a katonaságba, s a dervist a csoportjával együtt füst boritotta el.
Mikorra a füst eloszlott az árokból, a dervisnek nyoma se volt ott, ellenben a falak megteltek a fölfelé rugaszkodók csapataival.
Gergely a bástyáról a romlásra futott.
Hajadonfővel volt. A kezében lándsa. Az arca puskaportól fekete.
– Sukán! – kiáltotta egy vértől lepett kopjával küzdő alaknak, – van-e még szurok a pincében?
A hangja rekedt volt. Az öregnek csaknem a füléhez hajolt a kérdéssel.
– Nincs, – felelte Sukán, – hanem egy hordó gyanta van ott. Jó lesz az?
– Hozassa tüstént a Perényi-ágyúhoz!
Az öreg mellett ott küzdött Imre deák. Letette a kópját és elrohant.
– Vitézek! – kiáltotta Gergely. – Szedjük össze az erőnket!
Tulnan visszhangként csapott át a Zoltay szava:
– Ha most visszaverjük őket, nem mernek többet jönni!
– Tüzet! tüzet! – kiáltották másfelől.
Az asszonyok rúdra öltött üstökben hozták a forró ólmot, és forró olajat.
Vas Ferencné egy lapáton parazsat hoz fel a falra, s aláforditja a törökre. De ugyanekkor a lapát is kiesik a kezéből: egy golyótól elcsapott kődarab üti halántékon. Neki esik háttal egy oszlopnak s összerogyik.
Egy asszony lehajol érte. Egy szempillantással látja, hogy vége van. A másik pillantása a Vas Ferencné mellett heverő bástyakőre esik. Felkapja a követ és a falhoz siet vele. Egy golyó mellben találja. Elbukik.
– Anyám! – kiáltja egy pirosszoknyás leány.
De nem borul az anyjára, hanem előbb fölkapja a követ amit az elejtett, és lezuditja ugyanott, ahol az anyja akarta.
A kő két törököt sújtott agyon. Csak mikor ezt látja, fordul vissza az anyjához, és felöleli, leviszi az állás lépcsőzetén
A füsttengerben lent egy csapat tekenős-béka paizs közeledik. A pajzsok alatt nem lehet látni az akindsikat, olyan szorosan jönnek egymás mellett.
– Vigyázzunk vitézek! – hangzik a Gergely szava.
– Vizet! Tüzet! – kiáltja Zoltay.
Most egy bádoggal bevont tárgy emelkedik ki a sáncból. Négy piad rohan vele a falhoz. A létrán levők elkapják s a fejük fölé vonják. Aztán jön a többi tárgy. Valamennyi bádoggal van bevonva, hogy a védők csáklyával le ne szakgathassák a tetejét.
– Forró vizet! – kiáltja hátra Gergely. – Sokat!
Éva ekkor hozzáugrik, és a fejére nyomja a sisakot.
– Köszönöm Balázs! – szól Gergely. – Dobó küldött?
Éva nem felelt. Lerohant a bástyáról forró vizért.
A bádoggal bevont tárgyak egymáshoz csatlakoztak. Alája beugráltak a könnyü ruházatu falmászók. Némelyik félig meztelen volt. A fejüket nem nehezitette sisak. Az övükből kidobáltak minden nehéz fegyvert. Csak a karjukon lógott szijjra kötve a görbe éles kard.
Széles vastetőzetté vált a sok összecsatlakozott tárgy. Az agák közül is ugráltak alája. Dervis bég is átszökött az árkon, s hozta a félholdas boncsokot.
– Vizet vizet! – kiáltotta Gergely.
Az ércfödél emelkedett. Mázsás köveket zuditottak le a falról. Az ércfödél szétnyilt és elnyelte a követ, aztán ismét összeállt.
– Forró vizet! – kiáltotta Zoltay is odarohanva.
Gergely ahogy meglátta Zoltayt, le az ágyúhoz rohant.
A gyanta már ott volt egy hordóban.
Gergely feldöntötte a hordót, és szólt a pattantyusoknak:
– Tömjétek az ágyúkba, amennyi beléjök fér! Verjétek be, hogy porrá zuzódjék! Kevés fojtást rá!
A falról ekkor zuditották le a forró vizet!
Ahova a kő nem tudott eljutni, a forró viz eljutott. A tárgyak egyszerre meginogtak, és szétlazultak. Alólok _ej vá_! és _meded_! üvöltéssel ugráltak ki a törökök.
Egyrészök a falon maradt. Ezekre Gergely rálőtt egy mozsár-ágyúval. De még mindig maradtak a falon. Gergely visszarohant a bástyáról.
– Gergely! – hangzott a Pető szava.
– Itt vagyok, – felelte Gergely rekedten.
– Ötven embert hoztam. Elég?
– Hozz még amennyit lehet! Rakasd lent a tüzet, és tiz ember hordjon mindent.
A tüfenkcsik ujabb lövése a mozsár-ágyú füstjével egybekavarodva elfátyolozta a falat egy percre. Ezt a percet a könnyü öltözetü falmászók arra használták fel, hogy újra elboritották a létrákat.
Gergely visszarohant a bástyára.
– Meg van már töltve? – kérdezte.
– Meg, – felelte az öreg kocsis Gáspár.
– Tűz!
Az ágyú lobbot vetett, és eldurrant.
A gyanta húsz-öles lángoszlopként szállott ki belőle. Még azok a törökök is leugráltak a falról, akiket az ágyúnak csak a szele ért.
A fal letisztulását a jaszaulok és tisztek dühös orditása követte.
A bástyáról látni lehetett, hogy fut el a faltól minden katona. Azab, piad, müszellem, deli, szpáhi, gureba, akindsi, mind összekeveredve rémülettel rohan a sáncok felé. És látni lehetett, mint tartóztatja fel őket a sok jaszaul, a sok aga. Már nem is korbácscsal, hanem karddal verik vissza a futásra mozdult tömeget, s azok véres fejjel dühtől tájtékozva kapják fel ujból az ostromlétrákat, s most már egyenesen a magyar ágyúk falára rohannak.
A dervis vezeti őket. Ő megy elől. A drága boncsokot a foga közé szoritva, paizs nélkül rohan felfelé.
A szomszéd létrán is egy aga mászik elől, egy nagy testü óriás. Turbánja akkora, mint a gólyafészek, kardja akkora, mint a hóhérbárd.
Gergely körülpillant, s ujra ott látja maga mellett az apródot.
– Balázs! – mondja neki, – menj innen!
S rekedt hangja a két utolsó szóban csengővé válik.
Balázs nem felel. Az az olasz kard van a kezében, amelyet a szobából hozott. Ott áll vele a létránál, amelyen a dervis jön fölfelé.
Gergely lepillant.
– Hajván! – kiáltja a felbukkanó óriásra. – Oh te barom! te bivaly! – folytatja törökül, – hát te azt hiszed, hogy nem fog a fegyver!
A török megdöbbenve néz. Széles nagy ábrázata megkövülten mered Gergelyre.
Ezt a pillanatot használja fel Gergely. A kezében levő lándsát a török szügyébe veti.
A török egyik kézzel a lándsába markol, másikkal iszonyu csapást mér Gergelyre. De a csapás a levegőt éri, s a nagy test iszonyu zuhanással esik egy bádog tárgyra.
A dervis ezalatt följutott.
Lándsaszurását fejének félrekapásával kerüli el Éva. A következő pillanatban végig vág a dervisen, s a kapaszkodó balkart találja el.
A dervis karján kétfelé esik a fehér gyapjuruha, de kivillanik alóla a ragyogó dróting.
Egy szökemléssel a falon terem. A szijjon lógó kardot a markába kapva, rohan Évára.
Éva hátrább vonult két lépéssel. A kardot mereven eléje tartva, kikerekedett szemmel várja a rohanást.
De a török régen járja a halál iskoláját: tudja, hogy a kinyujtott egyenes kardba nem jó belerohanni. Egy toppanással megállitja magát, s a kinyujtott kardra sujt, hogy félrecsapja, s hogy egy második vágással az apródféle legénykét küldje a lelkek hazájába.
De Éva is ismeri ezt a vágást. Gyors kört ir alulról fölfelé kardja a levegőben, s elkerüli vele a török kardot. Mikorra a török másodikat akar sujtani, már becsuszott az Éva kardja a hóna alá.
A dróting, ez mentette meg a törököt. Az acél szemek ropogtak, de a dervis ugyanekkor vágott, s a kardja fejen találta Évát.
A szegény asszony kábultan szédeleg, s eszméletét veszitve dől el az ágyú mellett.
XLI.
Mikor Éva felocsudott a kábulatából, egy düledezett gerendaépület alatt találta magát. A gerendák fölött tiszta holdas ég, s fehéren ragyogó csillagok.
Az első pillanatban nem tudta hol van. A feje valami hideg nedvességben feküdt; ez bántotta. Aztán megtisztázódott előtte minden.
Csend van. Tehát vége a harcnak. Vajjon ki az úr a várban: a török-e vagy a magyar? A falon egy őrnek egyforma lassu járása kopogott.
Föl akart állni, de nehéznek érezte a fejét. Annyit mégis látott e mozdulattal, hogy a bástya közelében van, s hogy mellette egy asszony fekszik arcra borulva, s egy katona, akinek nincsen feje.
A gerendákon át lámpafény vöröslött. Emberi lépések közeledtek. Egy rekedt férfi hang szólott:
– Az apródot vegyük-e előbb, vagy az asszonyt?
– Mind a kettőt, – felelte a másik.
– Mégis az apród…
– Vigyük hát az apródot. A kapitány úr még fenn van.
– A palotához vigyük, vagy a többi közé?
– A többi közé kell vinni. Halottnak ez is csak olyan halott, mint a többi.
Megfogta egyik lábtul, másik a hóna alatt és ráemelték a saroglyára.
Éva ekkor megszólalt:
– Emberek.
– Nini, hát él az ifiur? Hálistennek ifiur! Akkor a palotába vigyük.
Ez a megjegyzés a társának szólott.
– Emberek, – mondotta Éva, – él-e az uram?