Part 18
– Él-e? hát hogyne élne! Most kötik a borbélyok a lábát.
– Gergely hadnagyot kérdem én.
– Gergely deák urat? – kérdezte a paraszt csodálkozva.
És társához halkan szólott:
– Félrebeszél.
Azzal megfogták a saroglya két végét, és fölemelték.
– Emberek! – szólt Éva szinte kiáltva, – feleljetek nekem: Él-e Bornemissza Gergely főhadnagy úr?
Hogy ilyen parancsoló hangon szólott, a két paraszt csaknem egyszerre felelt:
– Él hát.
– Sebesült?
– Keze, lába.
– Vigyetek hozzá!
A két paraszt leeresztette a saroglyát.
– Hozzá?
Az egyik fölkiáltott az őrnek:
– Hé, vitéz! Hol a Gergely hadnagy úr?
– Mit akartok? – hangzott alá a Gergely hangja.
– Balázs ifiur van itt tekintetes úr. Valamit akar mondani.
A lépcsőn közeledő lépések hangja. Gergely jön sántikálva. Lámpás van a kezében. A lámpásban gyertya ég.
A lépcsők alján megáll, és szól valakinek.
– Lehetetlen, hogy holnap harc legyen. Annyi a halott, hogy két napig se birják eltakaritani.
A lámpás közeledik.
– Vegyétek le a sisakomat, mondja Éva.
A paraszt a csathoz nyul az asszony álla alatt.
Gergely ekkor ér oda.
– Szegény Balázskám, – mondja, – csakhogy élsz?
A paraszt leveszi a sisakot. Éva fejébe égető fájdalom nyilallik belé.
– Jaj! – kiáltja csaknem sikoltva.
Mert beleragadt a sisak bélése a vérbe, és hajba, s a paraszt bizony nem tudta, hogy a fején a seb a fekvőnek.
Gergely letette a lámpást, és az asszony fölé hajolt.
Az asszony látta, hogy még most is olyan kormos a Gergely arca, mint volt. A bajusza, szakálla, szemöldöke le van égve. A jobb keze vastag kötésben.
De az ő arca is felismerhetetlen volt. Annyi vér és annyi korom volt rajta. Csak a két tiszta szem fehére látszott ki a véres, füstös arcból, s Gergely idegein ugyanaz a meleg áramlás futott végig, amit akkor érzett, mikor a kerék dolgában járt, s a palota ablakában ugyanezeket a szemeket látta.
S a két szempár egy pillanatig egymásra irányult.
– Gergely! – szólalt meg ekkor az asszony.
– Éva! – kiáltotta Gergely megrendülve. Éva! Éva! Hogy kerülsz te ide!
S mivelhogy összecikázott az agyában mindaz, amit a gyermekéről hallott, s mind az, amit az apródnak vélt alak viseletében látott, megértette a legkeserűbbet a kérdés pillanatában. A könny kicsordult mind a két szeméből, és végigcsurgott puskapor-füstös orcáján.
XLII.
Erre az isszonyú ostromra háromnapi halotthordás következett. Az ágyúk lőtték a romokat, a romok tövében meg a dervisek és azabok hordták a halottakat.
És ez megszámlálhatatlan volt. Ember emberen feküdt a falak alján. Az árkokban a vértől akkora volt a sár, hogy néhol gerendapallót tettek át rajta, hogy járhassanak. S a holtak körül szétszórt és darabokra tört pajzsok, boncsokok, kardok, dárdák, puskák mindenfelé.
Éjjel-nappal hordta a török a halottait. Csupán a külső vár falai alól nyolcezer halottat kellett elvinniök. Csak harmadnapra tisztult el az utolsó halott is, amikor már a hollók le-leszálló csoportjait puskával kellett elriasztgatni.
De bent is nagy volt a veszteség. Márton pap, az ostrom után való délelőttön egyszerre háromszáz halott fölött énekelte el az _Absolve Dominet_.
A háromszáz halott ott feküdt sorjában a közös sirgödör körül. Közepén Bálint pap egyházi ingben, stólában, mellette Cecey fejetlenül, azután nyolc hadnagy, Balázs apród az anyjával, Szőr Máté a maklári molnár, Gergely a felnémeti kovács, Gasparics, Vas Ferencné, Baloghné, asszonyok, leányok, felismerhetetlen arcu, csonka és véres halottaknak nagy és csendes sokasága; néhol csak egy fej, néhol csak egy kar, néhol csak egy véres ruhatömeg.
A temetésen ott voltak az összes tisztek, maga Dobó is hajadonfővel, kezében tartva a vár zászlaját.
Mikor a pap beszentelte a halottakat, Dobó megszólalt, s beszélt el-elcsukló hangján a viszszafojtott sirásnak.
– Levett sisakkal állok előttetek, vérben és tüzben eltávozott vitéztársaim. Lelketek már ott van a csillagokon tul az örök hazában; porotokat áldja a jelen és a maradék. Meghajtom a vár zászlóját előttetek ti megdicsőült hősök, kik mindnyájan a hazáért haltatok meg, s Istentől várjátok jutalmatokat. Isten veletek! Az örökkévalóság világában, Szent István királyunk orcája előtt találkozunk!
S a várbeli ágyúk dörgése között bocsátották alá egyenkint a halottakat.
*
Vasárnap, október 16-ikán Dobó délután aludt egy órát, s amint kiheverte az álmot a szeméből, lóra ült, és a Sándor-bástyára lovagolt.
A várbeliek már ekkor nem épitettek, csak a réseket állták.
Az ágyuk szakadatlanul dörögtek.
– Eredj Kristóf fiam, – mondotta az apródjának, – nézd meg a Bolyky-bástyát, mit csinálnak ott? Én innen az ókapuhoz megyek.
Kristóf lóra ült. A sötétkapunál fához kötötte a lovát, s gyalog futott be, aztán végig a falon Bornemisszához.
Az egyik szakadékon át ágyúgolyó csapta meg. Csak lefordult a falról a kőtörmelékes deszkákra.
Az őr kiáltott Zoltaynak:
– Főhadnagy ur! A kis apród elesett.
Zoltay megdöbbenve ugrott fel a falra. Látta a fiu mellvasán a nagy véres horpadást. A katona mellette térdelt, s hogy a fiu feje a mellére hanyatlott, lecsatolta a fejéről a sisakot.
– Menj tüstént a főkapitány urhoz, – mondotta Zoltay a fiut magához ölelve. Jelentsd neki az esetet!
A fiu még élt. Arca fehér volt mint a viasz. Szomoruan nézett Zoltayra, s igy rebegett:
– Jelentse hogy meghaltam.
S azzal egyet sohajtott és csakugyan meghalt.[8]
A következő napon nem ágyuszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a halmokon és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni.
– Vigyázzunk! – mondotta Dobó, nehogy valami csel érjen bennünket.
S részint a föld alatt levő üregekhez, részint a szakadékokhoz állitotta az őrségeket.
Mert nem igen lehetett már a fal tetején állni sehol. A vár csak romhalmaz volt, s az emberek mint a kövek közt mozgó bogarak.
– Elmentek! Elmentek! – hangzott az öröm riadozása a várban.
Azonban a tisztek senkit se eresztettek ki a falak közül.
Nap fölkelte után negyedórával egy asszonyt jeleztek az őrök. A fejére boritott fekete selyem-feredse mutatta, hogy török asszony,
Maklár felől jött. Öszvéren ült. A magas kápáju csont-nyeregben előtte egy kis magyar gyermek. Az öszvért a kantárnál fogva egy tizenöt éves szerecsen fiu vezette.
Kaput nem nyitottak az asszony előtt. S azon egyszerü okból nem nyitottak, mert kapu nem volt.
Az asszony belovagolt a kapu mellett levő falnyiláson, s nem tudván magyarul, csak ezt a szót kiáltozta:
– Dobó! Dobó!
Dobó a kapuomladék tetején állva vizsgálódott a sáncok felé. A török nőt látta jönni. S azt is mindjárt gondolta, hogy ez az asszony a kis Szelim anyja. Mégis, hogy a nő az ő nevét kiáltotta, lejött az omladékról.
Az asszony leborult a lábához, azután ujra fölemelte a fejét, s térdén maradva nyujtotta feléje a magyar gyermeket.
– Szelim! Szelim! – mondotta a két kezét könyörgőn összetéve.
A magyar gyermek hat éves forma volt. Barna arcu kis okos szemü fiu. A kezében fából faragott lovacskát tartott.
Dobó rátette a kezét a fiu fejére.
– Hogy hínak fiam?
– Jancsinak.
– Hát a másik neved?
– Bojnemissza.
Dobó az örömtől megrezzenve fordult a Sándor-bástya felé.
– Gergely! Gergely! – kiáltotta. – Fussatok hamar Gergely hadnagy úrhoz.
De már akkor Gergely rohanva jött a bástyáról.
– Jancsikám! Jancsikám! – kiáltotta, mig a könnyei potyogtak.
S majd megette a gyermeket.
– Jer, anyádhoz!
A török asszony sápadtan ragadta meg a fiucskát. De úgy megragadta mint a sas a bárányt.
– Szelim! – kiáltotta. – Szelim!
Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem kapja.
Egy perc mulva jött Éva a palotából. A feje a homlokán át be volt kötve fehér kendővel, de az arca az örömtől piroslott. Kézen futtatta maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a rendes török ruhájában volt, s rettentő nagy kalácsba ragaszkodva futott Éva mellett.
Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez. Az egyik azt kiáltotta:
Szelim!
A másik azt kiáltotta:
Jancsikám!
S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.
*
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszercsak összepillantottak, s kezet nyujtottak egymásnak.
XLIII.
A török csakugyan megszökött.
Varsányi, aki az asszony után egy órára jött be a várba, elmondta, hogy a basák még egy ostromot akartak, de a janicsárok mikor ezt tudatták velök, a basák sátora elé csapkodták le a fegyvereiket, s dühösen kiáltozták:
– Ha mindnyájunkat felakaszttattok is, nem harcolunk tovább! Allah nincs velünk! Allah a magyarokkal van! Isten ellen nem harcolunk!
Achmed pasa ott a sereg szine előtt sirva és a szakállát tépve szidta Ali pasát:
– Alávaló nyomorult, – üvöltötte a szeme közé, – rossz akolnak mondtad Eger várát, juhoknak a bennök levő népet, most vidd a császár elé ezt a gyalázatot magad!
És csak a kérlelő bégek közbevetődésén mult, hogy a két pasa össze nem verekedett a hadsereg szine előtt.
A tisztek között is nagy volt a hiány. Veli béget ágyon vitték el a harctérről, Dervis béget is félig agyonverten találták meg éjjel a falak alatt.
Olyan félelem volt a táborban a magyarok iránt, annyi volt a tüzben és fegyverben sebesült, hogy mikor a pasák kiadták a topcsiknak a visszavonulásra való parancsot, a többi még a reggelt se várta be, hanem éjjel a sátorokat, podgyászokat ott hagyva utnak indult.
Varsányi szavára leirhatatlan öröm szállotta meg a várbelieket. Az emberek táncoltak, a süvegüket a földhöz csapkodták, a török lobogókat kitűzték, az ágyúkat kilőtték.
Márton pap a kezében levő keresztet az égnek tartva, az öröm őrjöngő hangján kezdte énekelni a zsoltárt:
– Te Deum laudamus!
A harangot kiemelték a földből s a gerendát, amelyen függött, két oszlopra téve, megkonditották.
Bim-bam-bim-bam szólt vigan a harang, s ahogy Márton pap a piac közepén a keresztet tartva énekelt, köréje térdelt a nép, maga Dobó is.
Azután Nagy Lukács felkiáltott:
– Menjünk utánok!
Ahány ló volt, arra mind katona ugrott, s utána! kirobogtak Maklár felé a török után.
A gyalogosok meg a sátorokba rohantak. Tömérdek puskaport, golyót és fegyvert hoztak. A sátorokat még hetek mulva is hordották.
Estére valamennyi lovas zsákmánytól roskadozva tért vissza a várba.
A vár népéből háromszáz halott pihent már lenn a közös sirban, s nyolcszáz sebesült feküdt még szanaszét szénán szalmán a vár belsejében.
A főtisztek is mind sebesültek. Dobó, Bornemissza, kezén lábán; Zoltay fekszik; Mekcsey tetőtől talpig a sebek és ütések gyüjteménye, Fügedy három fogával áldozott Mahomednek. Buzogánynyal ütötte ki valamelyik török, de vigan szenvedte, mert megszünt a fogfájása.
És seb nélkül nincs a vár népe között se férfi, se asszony, csak egyetlen egy: a cigány.
Sukánnak az utolsó jelentése igy hangzott:
– Nagyságos főkapitány úr, jelentem, hogy a várba lőtt ágyúgolyókat mind összeszedtük és megolvastuk.
– Mennyi?
– Hát ha azt nem számitjuk, ami még itt-ott a falakban van, öt hiján tizenkétezer.
_Befejezés._
Mikor az ostrom előtt Dobó segitséget kért a szikszói gyüléstől, azt felelték neki, illetőleg Mekcseynek, aki Dobót képviselte:
– Ha elegen nem voltatok, minek maradtatok a tisztségben! Ha megettétek a koncát, igyátok meg a levét is!
A két kapitánynak az volt erre a felelete, hogy az ostrom után mind a kettő lemondott.
Egész Európa tapsolt és ujjongott a győzelem hallatára. A királyt mindenfelől üdvözlő levelek dicsérték. A töröktől elfoglalt zászlóknak csodájára jártak a bécsiek. (Az Ali pasa bársonylobogója bizonyára ma is ott van a Habsburgok egyéb győzelmi jelvényei között.)
A király leküldötte Egerbe Sforzia Mátyás főkapitányt, hogy Dobót és Mekcseyt maradásra birja. De ezek hajthatatlanok maradtak.
– Kötelességünket megtettük, – mondotta Dobó. – Bár _mindenki_ úgy megtette volna! Adja át ő felségének tiszteletünk és hódolatunk kifejezését.
A király azután Bornemissza Gergelyt nevezte ki Dobó helyére Egervár főkapitányának.
Vége a regénynek.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Egy köböl bor 16 pint vagyis félakó.]
[Footnote 2: Ma rác templom.]
[Footnote 3: Szederkényi s más történetirók is Királyszéknek a mai pástot tartják, ahol a dézsmaház van. Ez a tévedés Tinódytól indult ki, mert ő irja:
_Csuda szép helyön Eger vára vagyon_ _Az völgyre fekszik egy hegy oromzaton._ _Északra ellenben Királyszéki vagyon_
Csakhogy amint a további sorokból kitünik, Tinódy nem tudta magát jól tájékozni. Azt mondja ugyanis:
_Délről fekszik város, egy völgybe vagyon_
A város akkor sem volt délről, hanem nyugotról. Délről Almagyar falu volt. Az összes térképek ezt mutatják. A város kerités fala hozzá volt épitve a várhoz. A pástról (akárki meggyőződhetik egy pillantással) nem lehetett a templom épitését nézni. A király a mai sánci iskola tájékán ülhetett. Eszerint ha Tinódy délre mondta a várost, ez a domb az ő déli irányának az északja: ez a domb a _Királyszéke_.]
[Footnote 4: Semmi se bizonyitja azt, hogy valamely nóta abból a korból való, amelyben először lekottázták.]
[Footnote 5: Vadaskert volt a mai Érsekkert.]
[Footnote 6: Ma kicsike falu van a jobbágy házak helyén, s ez a falu arról nevezetes, hogy egész télen át nem látja a napot.]
[Footnote 7: Budai Ferenc azt mondja, hogy Tinódi és más történetirók hibásan irják Jakabnak.]
[Footnote 8: Istvánffy és az ő nyomán a történetirók hibásan irják, hogy Tarjáni Kristóf fejéről lőtték le az aranyos sisakot. Tinódi a két apródot világosan megkülönbözteti, s megirja, hogy Kristóf apród a Bolyky-bástyához futtában esett el]