Az egri csillagok (I. kötet)

Part 3

Chapter 33,611 wordsPublic domain

Vicuskának egy pillanatra elgörbült a szája, de mindjárt vissza is igazitotta, és felült. Bámulva nézett Gergőre, mint a kismacska, mikor idegent lát. Majd az ölében heverő bábura esett a tekintete, fölvette; és azt nézte kismacskás nézéssel.

– Menjünk, – mondotta Gergő.

Lemászott a kocsi külső oldalán, és leemelte a kislányt is.

Egy azab ott ült éppen a kocsi mellett. Dárdája az ölében. Feje a kerék-agyon. A csutora mellette.

Aludt az úgy, hogy akár az egész tábor elmehetett volna annak az egy keréknek a hiján, amelyet vánkosul használt.

Gergő kézen fogta a kis Vicát, és vonta maga után.

Azonban ahogy a lovakat megpillantotta, megállott.

– A szürke… – rebegte. – A szürkét is haza kell vinni.

Vicuska nem szólt ez ellen semmit. Hiszen semmi se természetesebb, mint az, hogy a szürkét haza kell vinni.

Azonban a szürke össze volt kötve a kis töröklóval. A békót csak ki tudta nyitni Gergő valahogyan, de már a két kötőfék eloldozása lehetetlen volt az ő tudományának.

– A fene látott ilyet! – mondotta a csomót rángatva.

Boszuságában sirva vakarta a fejét. Aztán hogy sem a kezével, sem a fogával nem tudta a csomót eloldani, megfogta a szürkét és vezette.

Őr a lovak mellett is volt. De ez is aludt. Ülve aludt, háttal egy görbe fára ráereszkedve. Hortyogott. Gergő majdnem rávezette a két lovat.

A fűben elveszett a lovak lépésének a hangja. Mentek mint az árnyék. Sem a szekereken belől, sem a szekereken kivül nem ébredt rájok senki.

Egy alkalmas fatörzsöknél megállitotta Gergő a szürkét, és felmászott a hátára. – Üljön fel maga is – szólt a kisleánynak. Azonban a kis Éva nem tudott a törzsökre felmászni. Gergőnek ujra le kellett szállania. Föl kellett segitenie a kis Évát először a törzsökre, aztán meg a ló hátára.

Ültek egymás mellett a szürkén. Elől Gergely, mögötte a kis Éva. Kezében még mindig szorongatta a piros szoknyás bábut. Az eszükbe se jutott, hogy a leányka a másik lovon foglaljon helyet. Az nem az övék. Évica belekapaszkodott a fiu vállába. A fiu megrántotta a kantárt, s a szürke megindult ki az erdőből: vonta, vitte magával a töröklovat is.

Csakhamar rajta voltak az uton. A szürke már itt tudta a járást. Ballagott lomhán és kényelmesen.

Az út elhagyott volt. A hold csak ködösen világitotta meg. A fák fekete óriások gyanánt álltak az út mellett. Gergő nem félt tőlük. Magyar fák ezek mind.

VI.

A faluban egész éjjel nem aludt senki. Csak a jövevény vitézek tértek nyugalomra.

Bálint pap ott maradt Ceceyéknél és vigasztalta a vigasztalhatatlan házaspárt.

Az asszony olyan volt, mint az őrült. Egyik ájulásból a másikba esett. A falábu ember csak a fejét rázta a pap vigasztalására, s keserüen kiáltotta:

– Nincs Isten!

– Van! – kiáltotta vissza a pap.

– Nincs! – ismételte Cecey.

A pap erőt vett a haragján és csöndesen szólott:

– Amit az Isten ad, azt el is veheti; és amit elvesz, azt vissza is adhatja.

A vén nyomorék ember gyermekként zokogott.

A pap csak hajnal felé bucsúzott el tőlük.

Ahogy kilépett az ajtón, a zarándok fölemelkedik a tornácra vetett gyékény-ágyról.

– Tisztelendő uram, – mondja halkan.

– Mit akarsz, atyámfia?

– Nem fulladtak ám meg azok.

– Hát? Mit tudsz róluk?

– Azt, hogy a törökök vitték el.

A pap majdnem a falnak esett.

– Honnan tudod?

– Ahogy én is ott jártam a keresőkkel a patak partján, hát egy vakondok-turáson láttam a töröknek a lába nyomát.

– Török lába nyomát?

– Sarkatlan csizmanyom volt. A magyarnak nincsen ilyen.

– Hátha bocskornyom volt?

– Azon nincs sarkantyú. Jó az én szemem: töröknyom volt. Meg a töröklónak is ott volt a lába nyoma. Azt már csak tetszik tudni, hogy a török patkó milyen?

– Hát mért nem szóltál?

– Meggondoltam, hogy nem szólok. Szétszaladt volna az egész falu.

A pap izgatottan járt föl és alá. Egyszer az ajtónak lépett, de megállapodott, mielőtt a kilincsre tette volna a kezét. S megint visszatért.

– Igazad van, – mondotta a tenyerét a homlokára szoritva, – de hát mit csináljunk? Mit tegyünk!

– Tegye azt, amit én, – felelte vállat vonva Varsányi, – hallgasson.

– Borzasztó! Borzasztó!

– Az utakat járja a török most mindenfelé. Merre mentek volna? Keletnek? Nyugotnak? Csak verekedés meg halál lett volna belőle.

– Inkább haltak volna meg ők is! – szólt a pap fájdalmasan.

– Az Isten tudja, hol jártak már akkor azok, mikor mi ott utánok kereskedtünk.

A pap komoran állott a tornácon. Keleten az ég halvány rózsaszinre vált. Hajnalodott.

A faluban ekkor nagy kiáltás hangzik:

– Emberek! Emberek! Megjöttek!

A pap figyel. Mi ez?

A távolban mozgolódás. Összekeveredett kiáltozások. Néhány perc mulva veszett dörömbölés a nagy kapun:

– Ereszszenek be! Nyissák ki! Megjöttek a gyerekek!

A pap visszarohant.

– Van Isten Péter! Kelj fel, mert van Isten!

A két gyermek ott volt a kapu előtt. Ültek a szürkén. Vicuska a Gergő vállába kapaszkodva, Gergő meg büszkén és diadalmasan, mint valami generális.

VII.

Az udvarra betolakodott az egész falu: valami ötven ember és ugyanannyi asszony. Némelyik asszony csak éppen, hogy szoknyát vetett magára; a férfiak is sokan s üveg nélkül, amint a kiáltozásra kifutottak. Kapkodták a Gergő gyereket kézről kézre, meg Vicuskát, ahol érhették, ott csókolták.

– A Gergő mától fogva az én fiam, – mondotta Cecey, a kezét a fiu fejére téve.

A szegény özvegyasszony mezitláb, egy alsószoknyában, odaborult a Cecey lábához.

– Bátyám, – szólt Dobó előlepve, – adja ide nekem ezt a gyereket. Hadd vigyem magammal a felföldre. Vitézt nevelek belőle.

Azzal fölemelte a gyereket és azt mondta neki:

– Akarsz-e katona lenni, Gergő fiam?

– Akarok, – felelte felragyogó szemmel a gyerek.

– Lovad már van, – mondotta Dobó, – kardot is szerzünk a töröktől.

– Hát az enyim az a ló?

A kis töröklovat ott futtatták, dicsérgették a Dobó katonái az udvar tisztásán.

– Persze, hogy a tiéd, – felelte Dobó. – Hadban szerezted. Azt tehetsz vele, amit akarsz.

– Akkor a pénz is a mienk, – szólt büszkén a gyerek.

– Micsoda pénz te?

– Aki a nyeregben van.

Leoldják a szép bársony nyerget. Rázzák. Zörög. Megtalálják a csaptatót a kápán, hát csak úgy dől az aranyeső a fájából.

– Tyhü, kuttyázom adtát, – kiált föl Cecey, – most már nem én fogadlak fiamnak, hanem te fogadj apádnak. Szedd össze asszony, – kiáltott a gyerek anyjára.

A szegény asszony a nagy örömben szinte kővé válva nézte a földre pengő aranyakat.

– Az enyim? – dadogta hol Ceceyre, hol Dobóra, hol a papra nézve.

– A tiéd, – mondotta a pap. – Az Isten adta a fiad által.

Az asszony a köténye után kapkod. Nincs rajta. Egy ember odaadja neki a süvegét. Szedi az asszony az aranyat örömtől reszketőn.

A fia nézi. Egyszerre csak azt mondja:

– Jól eltegye, mert holnap ide jönnek.

– Kik jönnek ide?

– A törökök.

– A törökök?

A fiu igent int a fejével:

– Hallottam, mikor a török mondta a hóhérnak.

– A hóhérnak?

– Cigányhóhérnak. Egy csúnya ember.

– Hogy ide jönnek?

– Hogy ide jönnek és az úr kincsét elveszik.

Ezt mondva, rámutatott Ceceyre.

– Az én kincseimet? – szólt Cecey bámulva. – Megőrültél? Hát van énnekem kincsem?

A gyerek vállat vont.

– A himes ládákat is mondták, hogy hat van.

– Ez komoly dolog, – szólalt meg Dobó. – Gyerünk be a szobába.

Kézen fogta a gyereket és bevezette.

Kivallatják, kiszednek belőle mindent, amit a gyermek elméje megjegyzett.

– Sebhelyes arcu, barna ember. Milyen az a sebhely?

– A szájától a füléig egy vörös barázda.

– Bátyám, – mondja Dobó felpattanva a székről, – ez Móré!

– Hát ki is volna más! Meg akar szökni a zsivány, azért vezeti rám a törököt.

– De hát tudja az itt a járást?

– Volt itt valami hat éve. Összeforgattak nálam mindent. Ötvennégy forintomat elvitték, meg a feleségem kis arany keresztjét, meg két tehenemet.

Dobó haragosan toppogott fel és alá a szobában.

– Hány embere van bátyám, fegyverfogható?

– Talán negyven mindössze. Azok is többnyire vének.

– Kevés, – feleli Dobó. – Mi van ide legközelebb? Pécs, ugy-e? De ott Szerecsen János az ur, Zápolyapárti; minekünk ellenségünk.

– Futnunk kell, futnunk! – kiáltja elkeseredetten Cecey.

– De hová fussunk?

– Az egész falu csak nem futhat el tán. Hogy hagynánk itt a falut? Ej, mindegy. Mikor arról van szó, hogy a török ellen védekezzünk, csak magyar a magyar, akármilyen párti!

Azzal kiment.

– Lóra fiuk! – hangzott a kiáltása az udvarról.

– Megyek, ugymond Szerecsenhez. Addig is dolgozzanak. Minden háztetőt meg kell locsolni csurgásig. A falu népe szedje össze, ami értéke van és gyüljenek ide az udvarra. A kerités mellé köveket kell rakni, meg hordókat. Kasza, csákány, vasvilla legyen az asszonyok kezében is. Legkésőbb délre visszatérek.

Azzal felült a lovára és a katonáival együtt elrobogott.

VIII.

A Cecey háza kőfallal keritett nagy négyszögletü telken épült. De a kőfal alig embermagasságu, és bizony már romladozott.

Az udvarra már délelőtt odahurcolkodott az egész falu. Az ágynemü és butorhalmok között tehenek, kecskék és disznók futkostak, ludak gágogtak, kacsák bukdácsoltak és tyukok szaladgáltak. Egy ember kardokat, késeket és kaszákat köszörült a fészer mellett. A pap rengeteg szélességü rozsdás kardot kötött fel és az udvar közepén nagyokat vágott a levegőbe. Próbálta az öreg, hogy érti-e még?

Egynehány asszony meg üstökben ételt főzött az udvar sarkán.

Ceceynek valami hat egérrágta nyilszerszáma volt a padláson. Szétosztotta ezeket az öregeknek, akik vele a Dózsaháboruban résztvettek.

Déltájban visszaérkezett Dobó. Mindössze harminc zsoldost hozott magával, de a falubeliek igy is nagy örömriadással fogadták.

Dobó körüljárta az udvart. Itt-ott felhágókat, állványokat rakatott, köveket szedetett. Majd rendbeállitotta a falu fegyvereseit, – számszerint ötvenegy embert és fölosztotta őket apró csoportokra, s a kerités különböző pontjaira küldte őket. Ő maga tiz jó puskással a kapunál levő emelvényen foglalt helyet.

A falu két bejárójára két kürtöst küldött. Ezeknek kell jelezniök az ellenség megérkezését.

Nem kellett estig várakozniok.

Délután három óratájban megharsant a kürt a falu keleti bejárójánál, és nehány perc mulva vágtatást jött vissza mind a két katona.

– Mind itt vagyunk? – kérdezte Cecey.

Csak a Gergely anyja hiányzott. A szegény asszony meg volt zavarodva az aranyoktól. Egyre azt ásta, dugdosta. Ceceynél nem merte hagyni, mert attól tartott, hogy a török elveszi.

– Már most mindegy, – szólt Cecey a sisakját föltéve. – Reteszeljétek be majd a kaput. Zsákot, követ mögé! Az asszony bizonyosan elbujt valami verembe.

A katonák ezalatt odaérkeztek.

– Jönnek! – kiáltotta az egyik messziről.

– Sokan? – kérdezte Dobó.

– A fáktól nem lehetett látni, csak az elejét.

– Hát eredj vissza, – riadt rá Dobó haragosan, – aztán nézd meg, hogy hányan jönnek. Szaladni akkor is ráérsz, mikor kergetnek.

A pécsi zsoldos elvörösödve fordult meg a lovával, és visszavágtatott az ellenség felé.

– Hát ilyen katonák vagytok ti? – kérdezte Dobó az egyik közelében álló pécsi zsoldost.

– Dehogyis, – felelte az röstelkedve. – Ez csak a minap állott közibénk. Szabólegény volt. Nem próbált ez még háborut.

Néhány perc mulva megint robogott vissza a szabó, s a nyomában valami tizenöt piros sapkás akindsi.

Most már csakugyan kergették.

– Nyissátok ki a kaput, – mondotta Dobó.

És a puskásainak is szólott:

– Lőjjetek!

A tiz puskás célzott. A lövések ropogva dördültek el. A törökök közül egy janicsár lefordult a lováról, és beleesett az árokba. A többi visszahőkölt. Megfordultak és visszavágtattak.

A szabó benyargalt a nyitott kapun.

– Hát hányan vannak? – kérdezte Dobó mosolyogva.

– Sokan, – felelte a szabó verejtékesen és lihegve, – talán ezren is.

– Az semmi, – felelte Dobó, – hacsak százan vannak, akkor ma táncolunk.

– Ezret mondtam, uram.

– Jól értettem – felelte Dobó. – Az ijedt ember tiznek látja az egyet. Nincsenek azok, öcsém, csak százan, vagy annyian se.

A falu végén füst emelkedett föl.

Az akindsik már gyujtogattak.

– Jól meglocsolták a tetőket? – kérdezte Dobó.

– Széna, szalma az, ami ég, – felelte Cecey.

És hozzá pengette a kardját a kapu tetejéhez.

Akkor előbukkant az úton a félszemü janicsár. A derekán páncél. Az öve körültüzködve tőrökkel és pisztolyokkal. Mellette szintén lovon az a magyar, akit Gergő cigányhóhérnak nevezett. Mögöttük egy csapat akindsi, s oldalt egynéhány gyalog futó azab, aki égő csóvát dob a házak tetejére.

– Móre László: – harsan fel Dobó, a lábával is dobbantva. Te ország szégyene, te gazember!

A janicsár meghökkenve nézett a mellette lovagló emberre.

– Ne higyj neki, – feleli ez elsáppadva, – én nem vagyok Móré. Téged akar bolonddá tenni.

A janicsár megállitotta a lovát, hogy a hátul jövőkkel csoportosuljon.

– Ismerlek téged is Jumurdsák, – kiáltotta Dobó. Hát ez a török becsület, hogy azokat rablod, akikkel tegnap még harcoltál. Nem szégyenled tiszt létedre rablók közé állani!

A janicsár fölpillantott rá, de nem felelt.

– Gyere csak, gyere te bolond! – kiáltotta Dobó. Itt ugyan arany nincsen, hanem vasat, azt kaphatsz eleget.

Ezt mondva, célzott és közibök durrantotta puskáját a törököknek.

Jumurdsák meghanyatlott a lován és lefordult, lehuppant a porba.

Móré hozzákapott a lehanyatló janicsárhoz, de csak a tőrt kapta el az övéből. A másik pillanatban a paripája vékonyába csapott a tőr lapjával. A paripa nagyot szökkenve indult futásnak. Móré ahogyan csak birta, ütötte, csépelte.

– Ott megy az arany! – kiáltotta Dobó a törököknek.

Azok földet rengető orditással és ropogással rohantak Móré után.

És ahogy elrobogtak a ház előtt, Dobó olvasta őket:

– Tiz… husz… negyven… ötven.

Várt még egy percig, aztán leugrott az emelvényről.

– Lóra fiuk! – kiáltotta, – nincsenek ezek hatvanan se!

Lóra kaptak. Dobó a kapuból visszakiáltott Ceceynek:

– Azt a páncélos törököt, ha még él, be kell zárni! A falubeliek verjék agyon a gyujtogatókat.

És kiszáguldottak a kapun.

A falubelieknek nem kellett sok biztatás. A faluban már valami öt helyen kigyózott a füst az ég felé. Kaszákat és fejszéket forgatva, rohantak ki a kapun valamennyien.

Cecey a pappal meg két jobbágyával az útra sietett. Jumurdsák már ült. Csak ájult volt. A Dobó golyója éppen a szive fölött horpasztotta be a páncélját.

– Kötözzétek meg, – mondotta Cecey, és vezessétek az udvarra.

A török szótlanul engedte magát megkötözni.

– Tudsz-e sakkozni, – harsant rá Cecey.

A janicsár igent intett a fejével, és azt mondta:

– Nem.

Ahogy ott kötözik a kezét, a másik török is fölemeli vértől elboritott arcát az árokból.

– Kötözd csak, mondja az egyik paraszt, mig amazt agyonütöm.

– Megállj, – mondja Cecey.

Odabaktat a vérbe borult janicsárhoz és a kardját a mellének szegezve kérdezi:

– Tudsz-e sakkozni!

– Kaplaman, – feleli a török bágyadozva.

– Sakk?

– Sakk, sakk, matt? – kérdezi nyögve a török.

– Az, az, a bagoly rúgjon meg. Vigyétek ezt is az udvarra, ez az én rabom!

IX.

Dobóék csak este tértek vissza. Egy csomó köpenyeget, páncél-inget és mindenféle fegyvert hoztak magukkal. Még egy rabot is; Móré Lászlót lovon, összekötözve.

– Ennek a rablónak valami jó helyet! – mondotta Dobó a lováról leugorva.

– Hogy fogtátok el? – kérdezte Cecey szinte ugrálva örömében.

– Az akindsik fogták el minekünk. Volt annyi eszük, hogy fiatal lovat nem adtak alája. Könnyen utólérték. Mikor aztán javában kötözték, mink meg ővelük bántunk el amúgy magyar módon.

– Mind levágtátok?

– Mind nem. Csak amennyit lehetett.

– Hamar a legszebb tinómat! – kiáltotta Cecey vigan a szolgáinak. Két perc mulva nyárson legyen! De előbb bort ide! Azt a leghátulsót guritsátok fel a pincéből!

– Még ne, – felelte Dobó utána tekintve a kamrába kisért Mórénak. Hol van a Gergő gyerek?

– Mit akarsz vele? Amott játszik a tornácon a kislányommal.

És halkan azt mondta még:

– Ne szólj neki róla, hogy az anyját megölték.

– Hát megölték?

– Meg ám. Valamelyik gazember ráakadt a gyujtogatás közben, és leszúrta.

– És az aranyak?

– Az asszony a szoba sarkában fekszik, arccal a földre borulva, bizonyosan oda ásta el az aranyait.

Dobó boszúsan hümmentett. Aztán kiáltott a gyereknek:

– Gergő! Bornemissza Gergő! Gyere csak kis vitézem. Ülj hamar a jó kis paripádra lelkem.

– Hova mentek még?

– A rabokért bátyám, akikről ez a fiu beszélt.

– Hát egy kis bort igyatok legalább. Bort hamar – kiáltott a cselédekre. Él ám a törököd! Bent van a kamarában.

– Jumurdsák?

– A manó tudja hogy hivják: akit lelőttél.

– Az az. Hát nem halt meg?

– Nem. Csak elájult. A másikat is behoztuk az árokból. Attól tartok, hogy az nem marad életben.

– Attól tart? Fel kell akasztani a cudart!

– Hohó, – mondotta Cecey – ez az én rabom.

– Hát tegyen vele, amit akar. Hanem azt a Jumurdsákot vezettesse elő és adjon lovat alá.

A vitézek nagyokat húztak a kupákból. Jumurdsákot elővezették.

– No Jumurdsák, – mondotta Dobó, – hát kellett ez neked?

– Ma nekem, holnap neked, – felelte mogorván a török.

S hogy meglátta a lovát meg a rajta ülő Gergő gyereket, a szája is megnyillott bámulatában.

Dobó maga mellé intette a gyereket, és kivágtatott a kapun. A törököt mögöttük a vitézek vették közre.

– Tudod-e hova megyünk Gergő? – kérdezte Dobó.

– Nem tudom, – felelte a gyerek.

– Most megyünk kardért.

– A törökökhöz?

– Oda.

– Nekem?

– Neked. Félsz-e?

– Nem.

– Ez az első fiam, hogy ne féljen az ember. A többi aztán megjön magától is.

Nem beszéltek többet. Dobó egyszer ránézett a kisfiura, és könnybe lábadt a szeme.

– Az a fő fiam, – ismételte elérzékenyülten, – hogy ne féljen az ember!

A lovak lába fehér felhőket kavart a Mecsek kocsiútján, s a lovasok robogása megkeményült a köveken.

Gergő fülében mint az elhangzó harangszó utózengése ott csengett a Dobó szava:

– Az a fő fiam, hogy ne féljen az ember!

X.

A rabokat ott találták az erdőben. Mindössze hat azab őrizte őket.

Amint a magyar vitézek megjelentek az erdőben, a rabok felugráltak, és nagy éljenriadozással tördelték, szakgatták a bilincseiket.

A hat azab persze hat felé szaladt. A kardjokat, dárdájokat eldobálva futottak be az erdőbe.

A magyarok nem kergették őket. A rabokon volt az eszük. Azokat szabaditották fel a láncokból.

Dobó legelőször is a papnak nyujtott kezet.

– Dobó István vagyok, – mondotta.

– Somogyi Gábor a nevem, – felelte a pap. Áldja meg az Isten kegyelmedet!

A rabok is örömükben sirva borultak Dobó köré, és csókolták kezét lábát a szabaditójuknak.

– Ne nekem hálálkodjatok, – mondotta Dobó. Ez a kis fiu mentett meg benneteket.

És Gergőre mutatott.

A Gergő gyerek persze egész életében nem kapott annyi csókot, meg annyi áldást, mint ezen az egy napon. No de majd nem kap ezután; nem kap sok ideig.

Tizenöt szekér meg egy nagy rakás fegyver esett ott zsákmányul a magyaroknak.

Dobó, mielőtt osztakoztak volna, megkérdezte a raboktól, hogy ki a legrégibb fogoly?

A fiatal jobbágylegény fölállott a gyepről.

– Mi a neved?

– Kocsis Gáspár, szolgálatjára.

– Hová való vagy?

– Egerbe.

– Hol estél rabul?

– Fehérvár alatt.

– Tudod-e, hogy ezeken a szekereken kiknek a a holmija van?

– Egynehány hordóról, ágynemüről tudom. Szedték ezt uram mindenütt ezek a rablók.

Dobó a törökhöz fordult:

– Jumurdsák beszélj.

A török vállat vont:

– Szedtük, ahol Allah engedte szednünk. Ami a hitetleneké, az a miénk. Ahol találjuk, ott kapjuk.

– Akkor, – mondotta Dobó a vitézeinek – rakjatok szét mindent. Fel fogom osztani közöttetek.

Az egyik kocsiban egy öl mindenféle fegyver volt. Ez is szedett-vedett zsákmány, java része a Móré várából való. De volt közötte egy könnyü kis meggyszin bársony hüvelyü kard is. Dobó fölvette ezt a rakásból és igy szólt:

– Bornemissza Gergely jer ide. Vedd ezt a kardot. A tiéd. Légy hű vitéze a hazának, jámbor szolgája az Istennek. Áldás és szerencse legyen a fegyvereden.

Azzal felkötötte a kardot a gyerek derekára, és homlokon csókolta a kis vitézt.

A kis fiu komolyan fogadta ezt a kitüntetést. Oh vannak olyan pillanatok, mikor a gyermeki lélek megérzi a reá jövendő idők fuvalmát, s az ilyen pillanatokban a gyermeknek férfilelke van.

Dobó azután, ami a katonáknak nem kellett, a raboknak hagyta. Mindegyik rabnak jutott kocsi is, ló is. Mert a vitézeknek a kocsiba fogott sovány parasztlovak nem kellettek.

Ki volt boldogabb, mint a cigány. Nagyokat ugorva táncolta körül a neki osztott lovat, szekeret.

Azután rohant vissza a fegyver-rakáshoz. Ami rozsdás rossz fegyvert ott hagytak a katonák, azt kincsek gyanánt kapdosta magára. Török módon kendőt kötött a derekára, és úgy körültüzködte magát mindenféle késekkek, tőrökkel, hogy olyan volt, mint a sündisznó.

Egy tengeri nádból font ócska török paizs is volt ottan. Azt a karjára öltötte. Meztelen lábaira két nagy rozsdás sarkantyut kötött, a fejére meg sisakot tett; de volt annyi esze, hogy alatta hagyta a kalapját is. Azután egy hosszu dárdát kapott fel a földről, és mintha tojáson járna, olyan ünnepi lépésekkel odalejtett a törökhöz:

– Na Gyamarzsák, – mondta az orra alá piszkálva a dárdával, – hogy vagy te bibas terek?

Hogy erre mind elnevették magukat, Dobó rászólt a cigányra:

– Ne hetvenkedjél te! Hová való vagy?

A cigánynak egyszerre alázatossá lettyent a dereka.

– Mindenüvé csókolom kezsit, lábát, ahol muzsikáltatnak.

– Értesz a puskaigazitáshoz?

– Mint a madár a repiléshezs csókolom kezsit lábát.

– Hát nézz el majd ezekben a napokban Szigetvárra, a Török Bálint úr udvarába. Ott most akad munkád bőven.

A sovány kis cigányasszony könyörgött Dobónak, hogy hadd mondjon jövendőt.

– A feleséged? – kérdezte Dobó a cigánytól.

– Azs, – felelte a cigány, – de nem nagyon rígen: csak ma reggel óta.

A cigányasszony odaült a tűzhöz, összekotorta a parazsat, és fekete apró magvakat szórt reá.

– Datura stramonium, – szólt a pap, a magvakra tekintve.

A parázsról kék füstoszlop szállt fel. A cigányasszony kőre ült, és beletartotta a füstbe az orcáját.

A vitézek meg a volt rabok kiváncsian állották körül.

– A kezét… – mondotta néhány perc mulva a cigányasszony Dobónak.

Dobó odanyujtotta.

A cigányasszony fölemelte az arcát az égnek. A szemefehérével nézett fölfelé. És remegő ajkakkal beszélt:

– Vörös és fekete madarakat látok… Szállanak egymásután… Tiz… tizenöt… tizenhét… tizennyolc…

– Ezek az éveim, – mondotta Dobó.

– A tizennyolcadik madárral egy angyal repül. Leszáll hozzád és veled marad. Kendőt rak a homlokodra. A neve Sára.

– Eszerint Sára lesz a feleségem.

– A tizenkilencedik madár vörös. Sötét villámos felhőt hoz magával. A földön három nagy oszlop eldőlt.

– Buda? Temesvár? Fehérvár? – kérdezi Dobó tünődve.

– A negyedik is lángol már, te fenntartod azt, noha kezedre, fejedre záporként hull a tűz.

– Szolnok? Eger?

– A huszadik madár aranyszinü. A nap sugaraiba van öltözködve. A fején korona. A korona egy gyémántja öledbe hull.

– Ez jót jelent.

– Aztán megint vörös és fekete madarak szállanak egymás után. De sötétség áll be… Nem látok többé semmit… Lánc-csörgést hallok… A te sóhajtásodat…

Összerázkódott és elbocsátotta Dobónak a kezét.

– Eszerint börtönben halok meg, – szólt Dobó összeborzongva.

– Nincs ennek semmi értelme, – szólt kedvetlenül a pap. Mire való az ilyen ostobaság?

A cigányasszony már ekkor a Gergely kezét fogta. Az arcát a füstbe tartotta, hallgatott egy percig. Azután ismét az égre nézett.

– Galamb kisér az egész életen… Fehér galamb, csak a szárnya rózsás. De tűz és tűz övez folyton. Kezedből is tüzes kerekek indulnak… A galamb aztán maga marad és búsan keres egész életén…

Egy percre elhallgatott. Arcát a megirtózás kigyóvonalai vonaglották át. Elbocsátotta a fiu kezét, és tenyereit is az ég felé tartva, rebegte:

– Két csillag száll fel az égre. Egyik a börtönből. Másik a tengerparton… Ragyognak örökké…

S elirtózva nézett maga elé.

– Bolondság, – szólt ekkor boszusan Dobó. Öntsetek erre az asszonyra vizet!

S elrántotta a Gergő gyereket. Vitte magával a paripák felé.

– Hát evvel a rablógyilkos haramiával mit csináljak? – kiáltott a cigány a törökre mutatva.

– Akaszd fel! – válaszolta Dobó, anélkül, hogy hátratekintene.

És a nyeregbe vetette magát.

XI.

– No kutya török, – harsant fel Kocsis Gáspár, – meghalsz!

– Meghalsz! – kiáltották a volt rabok az öklüket rázva.