Part 4

– Megdegles! – szólt a cigány is. És az egyik hámfáról leoldotta a kötelet.

– A lábamat töretted a vassal! – kiáltotta Gáspár.

– Agyonvágtad az apámat! – szólt vérbenforgó szemekkel egy asszony.

– Elhajtottad a tehenünket, feldúltad a házunkat!

S a törököt haragos arcok és öklök viharozták körül.

Néhányan mindjárt le is akarták szúrni, de a rabságot szolgált nagyfejü paraszt elébe állott a maga kardjával, és igy szólt:

– Hogyisne! Hogy mindjárt vége legyen! Tüzet kell előbb rakni a talpa alá!

– Helyes! – kiáltották a rabok, – égessük meg az átkozottat!

A boszúállás gyönyöre mindenkit hóhérrá változtatott. Az asszonyok tördelték a rőzsét, és tüzet gerjesztettek a fa alatt.

– Emberek, – mondotta ekkor a pap, – ha ti most itten akasztással mulatoztok, megint jöhet egy kóbor török csapat, és megint rabul eshettek valamennyien.

A rabok ránéztek. A pap egy csontmarkolatu török lándsát tartott a kezében. Folytatta.

– Tudjátok, hogy ez az ember mit tett velem, a testem tetőtől talpig olyan, mint a főtt ráké; senkinek sincs annyi joga benne, mint énnekem.

A rabok nem szóltak ez ellen semmit. Egynehányan szemtanui voltak annak az esetnek, mikor a papot forró vizzel öntözgették a törökök.

A pap folytatta:

– Hát csak menjetek a vitézekkel, ameddig lehet az ő oltalmuk alatt, azután meg lehetőleg szanaszéjjel a járatlan, rossz utakon. Isten áldjon meg, és vezessen haza mindnyájatokat.

Ez utóbbi szavaknál áldásra terjesztette ki a kezét és imádkozón nézett fel az égbe.

Emezek szájában még ott volt a rabkenyér keserü ize. Nem kivántak másodszor beleharapni. Abbahagyták a tűzrakást és sietve ugráltak fel a szekerükre, kocsijokra.

A cigánynak is elment a kedve az akasztástól. Felszökött a kocsijára, és hátraszólt az asszonyának!

– Utánam Beske!

Gáspár összekötötte a maga kocsiját a Margitéval. Egy ülésen foglaltak helyet. Ezek talán az egész életükön át igy mennek egy kocsin.

– Jól meggyötörje! – kiáltotta vissza a papnak.

– Ne sajnálja a tüzet tőle! – szólt vissza egy asszony is.

És sorra elhajtottak.

A kocsis maradt utolsónak, az a kocsis, akit szakácsul használtak a törökök.

– Addig nem megyek el, mig vissza nem adom a pofont! – szólott.

És aszerint cselekedett.

Azután a pap maga maradt a törökkel.

XII.

Gergely azt hitte, álmodik. Ahogy ott ment Dobó mellett a kis fürge török lovon, azon tünődött, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy dicsőségbe?

Hol a lovat nézte, hol a szép kardot. A lovat meg-megsimogatta, a kardot kihuzta. Ha véletlenül törökökre bukkannak és Dobó azt mondja neki: Vágjad Gergő! hát az bizonyos, hogy Gergő neki vág most akár egy hadseregnek.

Immáron alkonyodott. Az eget pikkelyes felhők boritották, s ahogy a nap aranyozni kezdte az eget, olyanná vált az, mintha pikkelyes ércből volna az egész égboltozat.

Ahogy lefelé mennek a kanyargós úton, a Dobó lova egyszercsak megáll. A fejét fölemeli. Fuj és nyugtalanul kapálja a földet.

– A lovam törököt érez, – mondja Dobó visszafordulva, – álljunk meg.

Az induláskor két katonát bocsátott előre. Azokat várták. Meg is jött egynéhány perc mulva mind a kettö vágtatva.

– Lenn a völgyben egy törökcsapat jön az országúton, – jelentette az egyik Dobónak.

– Katonai rendben jönnek, – mondotta a másik.

– Messze? – kérdezte Dobó.

– Jó messze. Mikorra ideérnek, beletelik két óra is.

– Mennyien lehetnek?

– Vannak azok kétszázan is.

– Az országúton jönnek?

– Az országúton.

– Az a Kászon utócsapata, – felelte Dobó. – Mindegy: megtámadjuk őket.

Az országút szélesen kigyózva megy fel a Mecsekre. Dobó kinézett a csapatának egy olyan helyet, ahol az út kanyarulatát egy kiálló szirt szegi meg. Ott jól elrejtőzködhetnek, s meglephetik a törököt.

– Nem vagyunk kevesen? – kérdezte egy szeplős, szőke fiatal katona, akiről az első szempillantásra lehetett látni, hogy bársonyban nevelkedett.

– Dehogyis Gyurka, – felelte Dobó nevetve. – Mikor ilyen hirtelen rájok esik az ember, nincs idejök olvasni, hogy hányan vagyunk. Sötét is van. Aztán ha mind le se vághatjuk őket, hát elég az, hogy széjjel futnak. A falukban aztán egyenkint majd elbánnak velök.

A volt rabok akkor tüntek elő egy kanyarodásnál hosszu kocsisorban.

Dobó hozzájuk futtatott egy katonát, és azt izente nekik, hogy forduljanak vissza Pécs felé; onnan menjenek keletre nyugatra, csak északra meg délre ne.

Látni lehetett, hogyan ér hozzájuk a katona, hogyan áll meg a hosszu kocsisor, és hogyan fordulnak meg egyenkint, és hogyan megy az egész sor visszafelé.

Dobó ekkor Gergelyre nézett.

– Az ördögbe is, – mormogta kedvetlenül, – mit tegyek ezzel a gyerekkel?

Aztán fenhangon szólott:

– Gergő fiam, haza tudnál-e menni egymagadban?

Gergőnek könnybe lábadtak a szemei.

– Nem tudom, – felelte, az ingeujjába törölve a szemét, – talán hazatalálok.

Mert arra gondolt, hogy le kell mondania a szép katonai mennyországról, amelybe ezen a napon belecsöppent.

XIII.

A pap meg a török magukra maradtak.

A török állt a cserfánál. A pap a lándsára támaszkodva, előtte tiz lépésnyire. A kocsizörgés még egy darabig hallatszott, aztán az erdei csendesség vette őket körül.

A török ekkor megszólalt:

– Mielőtt megölnél, – mondotta sápadtan, hallgasd meg egy szavamat. A derekamon ez az öv tele van aranynyal. Az ilyen nagy zsákmányért megteheted azt, hogy el is temess.

A pap a lándsára támaszkodva állott a török előtt. Nem szólt semmit.

– Ha felakasztottál, – folytatta a török, áss nekem sirt itt a fa alatt, és tégy belé ülő helyzetben; fordits arcommal Mekka felé.

Aztán nem beszélt többet. Várta a papot, meg a kötelet.

– Jumurdsák, – szólt a pap, – hallottam tegnap, mikor azt mondtad, hogy az anyád magyar nő volt.

– Az, felelte a török megelevenült nézéssel.

– Eszerint te eredetileg magyar vagy?

– Az, – felelte a török a földre forditva a tekintetét.

– A törökök téged elraboltak gyermekkorodban?

– Úgyvan, uram.

– Honnan?

– Már elfelejtettem.

– Hány éves voltál?

– Nagyon kicsi.

– Anyádra, apádra nem emlékszel?

– Nem.

– Arra se, hogy mi volt a neved?

– Arra se.

– Semmiféle név nem jut eszedbe a gyermekkorodból?

– Nem.

– Különös, hogy a beszédet nem feledted el.

– A jancsár-odában sok magyar fiu volt.

– Nem ismertél egy laki gyereket, Imre nevüt, Somogyi Imrét.

– Ugy rémlik, mintha ismertem volna ezt a nevet.

– Kerekfejü, feketeszemü kis testes fiu volt, mikor elrabolták, s mindössze öt esztendős. A bal mellén egy lóhere alaku anyajegy, mint nekem.

A pap széjjelvonta a mellén az inget: lóhere alakra csoportosult három lencsét mutatott a válla és a mellbimbó között.

– Ismerem azt a fiut, mondotta a török. Láttam elégszer ezt a jegyet, mikor mozsdottunk. Csakhogy most más a neve: Achmed vagy Kubát, valami ilyenféle török név.

– Hát nem jártok együtt?

– Néha igen, néha nem. Ő most Perzsiában hadakozik.

A pap föl és alá járt a török előtt. Egyszercsak igy kiáltott rá:

– Hazudsz!

És élesen a szemébe nézett.

A török lesütötte előtte a szemét.

– Mindegy, – szólt a pap ismét nyugodt hangon, – én nem akarlak téged megölni.

– Oh uram! – kiáltott a török a térdére borulva, – lehetséges ez!

– Lehetségesnek lehetséges, de hogy okosságnak nem-e ostobaság, az más kérdés.

– Irgalmazz, kegyelmezz meg nekem! Vedd el mindenemet, és tégy raboddá! Az eb nem olyan hű, mint én leszek hozzád!

– Az itt a kérdés, szólt a pap, hogy te ember vagy-e vagy fenevad. Ha én téged elszabaditalak, mi biztosit engem arról, hogy megint nem ölöd és fosztogatod az én szegény nemzetemet?

– Allah verjen meg engem minden ostorával, ha valaha kardot fogok!

A pap a fejét rázta.

A török folytatta:

– Megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat.

– Jumurdsák, – szólt a pap összefonva a karjait, – te itt a halál küszöbén térdelve diskurálsz velem, és engemet bolondnak nézel. Avagy azt gondolod, nem tudom én, hogy a korán a gyaúrnak tett esküt nem tartja komolynak?

A török homlokát kiverte a verejték.

– Hát mondj uram te valamit. Mondj akármit, az meg van téve.

A pap az állát a kezén nyugasztva gondolkozott. Aztán igy szólt:

– Minden török hord magával valami amuletet, ami védelmezi őt a harcokban, és segiti a jószerencsében.

A török elsápadt.

– A pénzed nem kell, – mondotta a pap, – azt az amuletet kivánom tőled.

– Nyúlj a mellesem alá, – rebegte a török, – a nyakamon lóg.

Fölemelte a fejét. A pap csakugyan ott találta a kis kék selyemzacskóba varrt amuletet. Leszakitotta az aranyláncról, és zsebre tette.

Azután a török háta mögé lépett és elvágta a lábán, kezén és karján általcsomózott kötelet.

A török lerázta a két kezéről a köteleket és hirtelen megfordult. Szeme a tigris sárgán égő tekintetével villant rá Gábor papra.

Azonban a pap már akkor neki tartotta hegygyel a lándsát, és mosolygott.

– Nono Jumurdsák! Vigyázz, bele ne szúrd az orrodat!

Jumurdsák dühében szinte lángot fújva hátrált a pap előtt. Aztán mikor már valami húsz lépésnyire elment, megfordult és igy kiáltott vissza:

– Tudd meg ki volt a markodban ostoba gyaur. Én ama hires Jahja-pasa-oglu Mohamed fia vagyok. Kaphattál volna értem zsákkal az aranyból!

A pap nem felelt. Megvető pillantást vetett rája, s a lándsát a kocsijára dobta.

XIV.

A nap épen elsülyedt az éghatáron, mikor Gábor pap kocsira ült, és rátért az országútra.

A rabtársak kocsisorának a végét még látta, amint lefelé mentek Pécsnek, de azt gondolta, hogy ez csak az egyik rész, a többi északnak ment.

Az utat jól tudta hazafelé. Nincs is más országút erre, mint ez az egy: Pécstől Kaposváron át Székesfehérvárra, onnan meg Budára viszen. De ő csak Lakig megyen rajta, a Bakics Pál kastélyáig. Itt egy kis keskeny kocsiúton nyugotnak fordul majd a Balaton felé. Ott az ő faluja egy nyirfaliget alatt. Mennyire örülnek és csudálkoznak majd a hivei, ha meglátják, hogy megmenekült.

Leszállt és kereket kötött. Jókedvüen megveregette mind a két lónak a pofáját, aztán ujra felült, s neki ereszkedett a kocsival a lejtőnek.

Hanem az országutat a Dobó csapata állta el.

– Mért fordultál vissza? – kérdezte az egyik katona, miután megismerte, hogy a rabok közül való.

A pap nem értette a kérdést.

– Jön a török, – magyarázta a katona, – arra lesünk itt. Hát csak fordulj meg és siess Pécsnek, mint a többi.

– Megállj édes papom, – szólt ekkor Dobó odalovagolva. – Melyik a te falud?

– Kishida, – felelte a pap kedvetlenül.

– A Balaton mellett?

– Ott.

– Arra kérnélek, vidd el magaddal ezt a kis fiut és mihelyest lehet, küldd át nekem Török Bálinthoz Szigetvárába.

– Szivesen, felelte a pap.

– Félek, hogy valami baja esik, – magyarázta Dobó. Mink itt szétriasztunk egy jókora törökcsapatot, aztán látod, valamelyik megütheti.

A pap megforditotta a kocsiját.

– Felülsz? kérdezte Gergőtől, vagy a lovon maradsz?

– Majd a kocsi előtt megyek, – felelte búsan Gergő.

Dobó lehajolt a lován, és megcsókolta a gyereket.

– Isten áldjon meg kis katonám, – szólott, – tudom, hogy szeretnél részt venni a harcban, de még csizmád sincsen. Hát csak eredj a tisztelendő úrral, aztán egynéhány nap mulva találkozunk.

A pap eloldotta a kerékkötőt, aztán közibe vágott a lovaknak.

Gergő búsan poroszkálva ment hol a lovak előtt, hol a kocsi után.

XV.

Már jól beesteledett, mikor a kocsi elhaladt a pécsi vár mellett.

Nem szállottak meg. A pap azt akarta, hogy másnap délelőtt otthon legyenek.

Az egész Mecseket meg kellett kerülniök.

Éjfél felé kisütött a hold, és világitott nekik a keskeny agyagos kocsiúton.

Gergő most már mindenütt elől lovagolt, és mikor hidat vagy zökkenőt értek, megkiáltotta a papnak.

Éjféltájon egy csárdaféle épület fehérlett előttük.

– Nézz be, fiam, – mondotta a pap, – csárda-e vagy másféle ház? A lovakat itt megetetjük.

Gergő belovagolt az udvarra, és egy perc mulva visszatért.

– Üres ház, – mondotta, – az ajtaja is nyitva van.

– Mindegy, – felelte a pap, – itt egyet pihenünk.

Azzal befordult a kocsival az udvarra.

Egy fehér kis lompos kutya csahitolt eléjük. Ez már az előbb is fogadta Gergelyt, de ezenkivül senki se jelentkezett.

A pap leugrott a kocsiról, és bejárta a házat.

– Hé, ki van itthon? – kiáltozta be ajtón ablakon.

A ház sötét volt. Senkise felelt. Az ajtók tárva nyitva. A küszöbön egy széttört szekrény. Itt bizony a törökök garázdálkodtak.

– Hát biz itt magunk vagyunk, – szólt a pap visszatérve. – Legelsőbben is a kutat nézzük meg, mert nekem még ég a bőröm.

Lebocsátotta a vödröt és vizet húzott fel, azután keresgélésbe fogott a kocsiján.

Volt itt mindenféle: ágynemü, gabona, butor, egy egy hordó bor meg zsákok. Az egyik zsák puha volt. Azt kibontotta. Az volt benne, amit keresett: fehérnemü.

Egy kendőt meglocsolt a vödörből, és derékig levetkezve körülborogatta magát.

Gergő is leszállt. Odavezette lovát a vályuhoz, és megitatta.

A pap azután enni adott a lovaknak, s hogy az egyik zsákban kenyeret tapintott, azt maguknak bontotta fel.

– Éhes vagy-e kedves? – kérdezte Gergőtől.

– Éhes vagyok, – felelte a gyermek.

A pap kihúzta a kardját, de mielőtt megszegte volna a kenyeret, fölemelte az arcát az égre.

– Áldott a te neved Uram, – kiáltotta meleg és hálás hangon, – hálát adok neked Istenem, hogy kiszabaditottál a láncokból, és megadtad a mi mai kenyerünket.

Az ég tiszta volt és csillagos. A hold fénynyel telt fehér lámpagolyó gyanánt függött az égboltozat közepén, és világitott a vacsorához.

A kut kávájára ültek és ott falatoztak. A pap olykor a kutyának is vetett. Gergő meg a maga lovának törte és adta a kenyere felét.

A távolból ekkor halk dobogás hallatszott. A két evő felfigyelt. Szájuk megállott a mozgásban.

– Lovas jön, – szólt a pap.

– Egy, – felelte rá Gergely.

Azzal tovább ettek.

A dobogás lassankint ropogássá erősödött a száraz kocsiúton. Egynéhány perc mulva odaérkezett maga a lovas is.

Meglassitotta a lovát a csárda előtt, és beléptetett az udvarra.

– Mubarek olszun! – kiáltotta a papnak rekedt hollóhangon.

Töröknek nézte, hogy a fején ott volt a vizes kendő.

– Magyar vagyok – felelte a pap fölemelkedve.

Megismerte Mórét.

Gergő is megismerte. Összeborzongott.

– Ki van itt? – kérdezte Móré lefordulva a gőzölgő paripáról. Hol a gazda?

– Nincs itt más, mint én meg ez a kis fiu, – felelte a pap. A ház gazdátlan.

– Nekem ló kell, – szólt nyersen Móré. Pihent ló.

– Itt bizony alig akad, – felelte a pap vállat vonva.

– Nekem sietős az utam. Pénzem nincs. Ide kell adnod a te lovadat.

Egy pillantással végig mustrálta a két lovat, – a harmadik a Gergelyé az árnyékban legelt és kicsi lévén, hitványnak látszott, – aztán feleletet se várva, eloldotta a rudast a kocsitól.

– Hohó, – szólalt fel a pap, – legalább azt mondd meg: mért futsz?

Móré szemei dülyedtek voltak az izgalomtól. Nem felelt. Rávetette magát a paraszt lóra, és a maga még rosszabb lovát ott hagyva, tovaszáguldott.

– No, – mondotta a pap, – ez ugyan rövidesen csinál lóvásárt.

Ahogy megmozdult, észrevette, hogy valami kicsuszott a zsebéből. Fölvette és megbámulta. Aztán hogy rátapintott, eszébe jutott, hogy a török talizmánja az.

A kis zöld-selyem zacskóban valami keménykedett. Fölhasitotta a kardjával, hát egy gyűrű esett ki belőle.

A gyűrű köve szokatlanul nagy négyszögletes fekete kő, vagy sötét gránát vagy obszidián, nem lehetett meghatározni a holdvilágnál, de azt tisztán lehetett látni, hogy halványsárga topázból egy hold van rajta meg körülötte öt apró gyémánt-csillag.

A zacskó belsejében is tündöklött valami: ezüstfonalakból varrt török irás.

A pap tudott törökül, de a török irásjegyeket nem értette.

Ránézett Gergőre. A kis fiu a fehér ruhás zsákra dőlten aludt édesen.

XVI.

Milyen tisztán, milyen pompásan süt a nap az égből. Pedig a Balaton körül nem láthat egyebet, mint szenes háztetőket, szanaszét heverő holtakat, letiport vetéseket.

Oh ha a nap az Isten arca volna, sugarak helyett könny hullana a földre.

A pap előre tudta, hogy az ő faluja is meg van dúlva, mégis ahogy fölértek a dombra, s a kerti fák lombjain túl előmeredt a kormos tetőtlen torony, kicsordult a könny a szeméből.

Korom és düledék volt az egész falu. Sehol egy ép tető, sehol egy ép kapu. Az udvarokon bútortöredékek, hordódongák, liszthulladék, holt emberek és holt állatok.

És sehol egy élő ember, csak egy pár gazdátlan kutya, és egynéhány baromfi, amely el tudott menekülni a rablók keze elől.

A pap leszállt a kocsijáról, és levette a kalapját.

– Vedd le te is a kalapodat fiam, – mondotta Gergelynek. A halottak faluja ez, nem az elevenekké.

Leszállt a kocsiról, és a lovakat vezetve mentek tovább.

Egy nagy haju ősz paraszt égbe néző arccal keresztben feküdt az úton. Holt kezében még mindig tartotta a vasvillát.

– A biró, – mondotta a pap. Szegény András bácsi!

Megfogta a halott karját és elvonszolta az útból, hogy a lovak elmehessenek mellette.

Egy másik fiatal paraszt derékban megtörve lógatta holt fejét a keritésen le az utcára. Mintha nézné a vért, amely a fejéből a földre csurgott.

A disznója ott legelt mögötte az ágytollal ellepett udvaron. Azt nem bántja a török, mert nem eszik disznóhust.

És egy kis meztelen csecsemő gyerek is ott hevert a közelében a kapu mellett. A mellecskéjén iszonyu seb.

A pap fogta a lova kantárát és vezette. Nem nézett már se jobbra, se balra, csak az utat nézte, amelynek a pora sárgállott a napfényben.

*

Végre a paplakhoz értek.

Ennek sincs teteje. A megszenesedett fekete ollófák nagy _A_-betüket alkotva meredeztek a tető araszos hamuján, s az utcai ablak fölött fekete volt a fal a láng nyomaitól.

Akkor gyujtották fel ezt a házat, mikor őt forró vizzel öntözték, hogy adja elő a templom kincseit.

A pad még ott van az udvar közepén. Körülötte a nagy diófaláda töredékei, könyvek, lisztöntelék, üvegek, elgázolt szobai virágok, széklábak, edénycserepek. S a lábatörött asztal mellett egy feketeruhás öregasszony, aki hanyatt fekszik a két kezét hosszan szét nyujtva. S fekete vértócsa van alatta s körülötte.

Az a papnak az édesanyja.

– Itthon vagyunk, – mondotta a pap, Gergelyre forditva könnyekben ázó orcáját.

XVII.

Temettek két napon át szünet nélkül. A pap levette a kocsija oldalát, és három négy halottat vitt egy-egy fordulóval ki a temetőbe.

Gergő mindig a kocsi előtt ment. Az oldalán a kard, amit Dobótól kapott, kezében a temetői kereszt. A pap hol énekelve hol imádkozva vezette a lovakat. Neki is ott volt a kard az oldalán.

Odakünn betakarta a halottakat gyékénynyel, hogy a ragadozó madarak ne férhessenek hozzájok, s meg-meg visszatért.

Harmadnap délelőtt aztán egy asszony meg egy gyermek jelent meg a faluban. Ezek a Balaton nádasában bujdostak. Este meg két férfi jött haza.

Ezek ásták aztán meg a sirokat, és velök ásott a pap is.

Csak mikor a halottakat eltakaritották, akkor kezdett a pap ahhoz, hogy a hajlékát ahogyan lehet rendezze.

A házban három szoba volt, de mind beszakadt az égésben.

Az utcai szobát tetőzte be először a pap deszkával, hogy az eső ellen védve legyenek. Aztán egy szekrényt igazitott össze, és Gergelylyel hordatta bele az udvaron heverő könyveket.

Gergelynek a sok szomoru munka után tetszett ez a foglalkozás. Egyik-másik könyvet meg is forgatta, hogy képesek-e? Valami öt képes volt közte. Az egyikben mindenféle bogár volt, a másik meg tele volt virágrajzzal. Mindössze tán harminc pergamenkötésü könyv volt az egész.

Az asszony ezalatt a konyhát is rendbe szedte, és főzött. Cukorborsót főzött hús nélkül meg tojásos rántott levest.

Két tál étel egy egész falunak.

Ebéd után a pap kissé fölépült az ő bágyadt szomoruságából.

Kivezette Gergelyt a kertbe, ahol egy kis kápolnaszerü méhes állott. Ennek az ajtaját is felszakitották a törökök, de mert nem láttak benne egyebet, mint egy lócát meg egy bakasztalt s holmi üvegeket, nem is romboltak benne semmit.

– Fogj egy legyet, – mondotta a pap Gergelynek.

Leült a lócára és a szögletfelé fordulva kiáltott:

– Lucifer!

Egy ökölnyi nagyságu kecske-béka ugrált elő a szögletből. Meg-megállt és nézett hol a papra, hol a gyerekre.

A pap letette a tenyerét a földre. A béka beleugrott, és nézett a papra, mintha szólani akarna.

– Kedves kis békám, – mondotta a pap, – megéheztél ugy-e mióta nem láttál?

Azzal elvette a legyet Gergőtől, és a béka elé tartotta. A béka bekapta jóizüen.

Gergely idegenül nézte ezt a barátkozást. Ő bizony a békákat nem vette a tenyerére soha, inkább agyonverte, ha talált.

Mikor a pap jóllakatta a békát, egy rézcsövet vett elő az ablakfülkéből. Alul-felül megtörülte gondosan, s a béka lábait egy kis tükör fölé kötve, vizet csöppentett az uszóhártyájára. Aztán nézte sokáig, figyelmesen.

– Gergely fiam, – szólt hátra egyszer – gyere nézd te is.

Gergely bele nézett a csőbe.

– No mit látsz? – kérdezte a pap.

– Vörös folyóvizet. Folyik egyre folyik.

– Tudod-e mi az?

– Nem.

– Az az élet folyója fiam. A vér. Bennünk is igy folyik, igy csörgedez. A béka meg az ember. Mi a különbség? A vér csak vér, akár emberben van akár békában. De a béka boldogabb, mint az ember. Nincs országa, nincsenek kincsei. Minden közös a természetben. Az ember is boldogan élhetne, ha nem volna semmije se.

Gergely csak nézte a békát. A beszédet nem értette.

Ekkor egy asszony lépett be az ajtón. A kötényében hozott egy holt gyermeket, – olyan egy éves formát. Az arca vörös volt a sirástól.

– A Jánoskám, – mondotta sirásnak eredve.

– Eltemetjük, – felelte a pap, és fogta a kalapját.

Gergely is fölvette a keresztet, és megindult előttük.

– Elrejtettem őt, – beszélte sirva az asszony, – elrejtettem ijedtemben a gabonaverembe. Aztán én is elfutottam. Éjjel vissza akartam jönni, de akkor egy másik pogánycsapattal találkoztunk. Az egész nádast felverték. Isten tudja, kiket vittek el, kiket öltek meg. Mikorra visszajöhettem, az én Jánoskámat igy találtam. Oh Isten, Isten! Mért vetted el tőlem?

– Ne kérdezd az Istent, – felelte a pap a földet ásva. Az isten tudja mit csinál, te pedig nem tudod.

– De hát mért született, ha igy kellett meghalnia!

– Nem tudjuk: mért születünk; és nem tudjuk: mért halunk meg, – szólt a pap tovább ásva. Ne szólj többet az Istenről.

Az anya leoldotta a kötényét, és azzal együtt tette a gyermeket a földbe.

– Még ne! – szólt fuldokolva a papnak.

Füvet és virágot szaggatott. Ezt szórta a gyermeke fölé, miközben folyton jajgatott:

– Oh, hogy a földnek kell tégedet adnom! Nem ölelsz meg többet kicsi kis kezeddel! Nem mondod nekem többet ezt a szót: anyákám? Oh hogy azok a piros rózsák elhervadtak gyönge kis arcodon! Oh hogy azt a szép szöszke hajadat meg nem simogathatom többé!

És a paphoz fordulva mondotta:

– Milyen szép szeme volt! Úgy-e milyen szép barna szeme volt! Hogy tudott vele nézni, milyen kedvesen! Oh drága lelkem, nem nézel rám többé, sohasem!

A pap eközben behányta a földet a sirba, és meghalmozta, körülveregette az ásóval. Aztán egy ágat tört a temető szélén levő bokorból, egy keresztalaku ágat. Letüzte fejtől a halmocskára.

– Oh hogy az Isten elvett téged tőlem! – sirta az asszony a halmocskát átölelve.

És az arcát rányomta a puha földre.

– Az Isten elvette, az Isten vissza fogja adni, – felelte a pap az ásót és kapát a vállára vetve.

És folytatta:

– Némelyek előre mennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő, de a Teremtő ugy osztotta be, hogy aki a csillagok fölé kerül, legyen aki várja őt ottan.

Az asszony csöndesen sirdogálva ment a pap után, s hogy a pap elhallgatott, újra felzokogott:

– Milyen szép szeme volt! Úgy-e tisztelendő úr, milyen szép szeme volt!

XVIII.

Másnap lóra ültek és megindultak le délnek, Szigetvárába.

Felhőtlen meleg nap volt. A feldúlt falukban mindenütt temettek és tetőztek. Némelyik faluban csak egy-két ember lézengett, mint az övékben. Az ilyen faluk népét részint elhajtották a törökök, részint megölték.

Mikor elérték a szigetvári nádast, a pap azt mondta Gergelynek:

– Az úr itthon van.

– Itthon? kérdezte csodálkozva a gyerek. Honnan tudja?

– Nem látod a zászlót?

– Ott a tornyon?

– Ott.

– Vörös és kék.

– Az úr szinei. Ez mutatja, hogy az úr itthon van.

A náderdőbe értek, és egymás mellett lovagoltak.

A pap ismét megszólalt:

– Te fiú, nem gondolod-e, hogy Dobó meghalt?

– A harcban?

– Ott.