Part 2

– Az alatt, hogy vinné el az ördög az ilyen segitséget; mindig rabolva mennek haza felé.

– Azok a disznó akindsik.

– Azok.

– Könnyen végeztetek?

– Nem mondhatnám. Kemény falakból épült az a vár. Faldöntő ágyut nem hozott egyik fél se. A sugárágyu meg mit ér: mintha csak legyek szálltak volna a falakra.

– Jártam ottan, – jegyezte meg a pap, – sziklavár az, nem palánk. Ott volt-e Nagy Gergely?

– Ott. Azt érte az első ágyugolyó.

– Szegény Gergely. Isten nyugosztalja.

– Mit sajnálod! – szólt Cecey a papra. – Az se volt jobb a gazdájánál.

– Igaz, de mégis csak úgy került oda, mint jó alma a rosszak közé.

– Hát nem adták meg magukat?

– Nem. Neki kellett állitanunk az ötven bányászt a szikláknak. Nagy és nehéz munkájuk volt, mondhatom. A csákányok szikrát hánytak a kövön, és a vasrúdak egy-egy lökésre alig egy ujjnyit mentek a sziklaoldalba. És végre is sok kéznek még a kő is enged.

– Felrobbantottátok?

– Először is beizentünk Mórénak, hogy az akna tele van már porral. Akkor azt izente vissza, hogy várjunk reggelig. Vártunk. Mit tett az alatt a gonosz róka? Összehitta a vár népét és azt mondta nekik, hogy csak tartsák magukat keményen, ő kimegy a várból segitségért. – Jól van, – felelték azok, – de mivel biztositasz bennünket arról, hogy vissza is jösz? – Itt marad mind a két gyermekem, – felelte a lator, és minden arany, ezüst, marhám, mit kivántok többet? Azzal leereszkedett kötélen a vár faláról és elillant. Mink persze a nagy sötétségben nem vettük észre. Mikor aztán a nap fölkelt, és se követ, se fehér zászló, se kapunyitás, felrobbantotuk az aknákat. Nem hallatszott ide? Rettenetes dördülés volt. Majdnem a földre estünk. A falak ott leomlottak. Mink meg be a várba. A katonák olyan dühösek voltak, hogy Mórénak minden emberét leölték.

– A gyermekeit is?

– Azokat nem. Egy nagy boltozatban találtuk meg őket. Szép két kis barna fiu. Azóta ott vannak János királynál.

– Hát ti most Mórét keresitek?

– Én csak egy kanyarodót tettem érte ezzel a négy emberemmel, mert útközben egy csőszszel beszéltünk, akinek a pincéjében hált. Azt mondta, hogy erre Pécs felé jött.

– Te Magda – szólt hátrafordulva az asszony az udvaron súroló cselédnek, – hol a Vicuska?

– Nem láttam, – feleli a leány. – Ebéd után a kertben játszott.

– Szaladj csak, keresd meg!

– Az én kis leányom, – magyarázta Cecey Dobónak. – Vénségemre ajándékozott meg az Isten vele. Majd meglátod, milyen kis Tündér Ilona.

– Fia nincsen?

– Nincsen, felelte szomoruan Cecey. Hiszen ha fiam volna, öcsém, még a kezem is kinőne, mint a ráké.

Azonban a gyerek nincsen. A nagy beszélgetésben, levélolvasásban mindenki megfeledkezett a kis Vicáról. A leánycselédeknek dehogy is volt rá gondjuk. Mind ott dolgozott most az udvaron, s hogy a katonák a bajuszukat pödörgetve kacsintgattak rájuk, hát mind úgy hedergette a szoknyáját, mintha valamennyi katona mind leánynézőbe jött volna Ceceyhez.

Csakhamar tüvé tesznek mindent a ház körül. Cecey, Dobó, a pap, a cselédek, a katonák, mindnyájan keresnek, megkutatnak minden bokrot, minden játszóhelyet a kertben. Hol a Kató néne? Az vigyázott rája a kertben. Meglehet, hogy elaludt, s azalatt kiment a faluba a gyerek. Ki látta? Senkise látta. Egy fiucska a kert szélén beszélt vele délután. Ki ment el a kert szélén délután? Senki, csak a Gergő gyerek. Az öregapja lovát vitte legelni. De hát hol van a Gergő? Az sincs sehol. Bizonyosan kiment a lóval az erdőbe. Oh gyermeki könnyelműség! Hányszor megmondták neki, hogy a szedresen túl ne menjen a lóval.

Összekutatták a falu körül az egész erdőt, minden fát, minden cserjét, árkot, völgyet és bozótot. A Gergely anyja is jajgatva keresett. Az öreg Katóra ráakadtak az erdőben, az is keresett már régen, s rekedté kiabálta magát az erdőben.

Végre estefelé az egyik cseléd megtalálta a két gyerek ruháját a pataknál; a patyolat ingecskét, piros karmazsin cipőcskét, szoknyácskát, meg Gergő gyerek ingét, gatyáját, kalapját. Ott voltak szanaszéjjel a galagonyabokor mellett. Bizonyosan fürödtek.

A patak partján csakugyan ott a nyomuk a puha fővényben. A nagyobbik láb, amelyiknek széjjel vannak nyilva az ujjai, az a Gergő gyereké. A kisebbik lábnyom a Vicuskáé. Oh semmi kétség! A piros kis cipőket nem húzza fel többé az a kis gyermekláb. A fehér patyolat ingecskét nem ölti többé magára az a kis angyaltest. De a Gergő gyereket se látja többé a falu, a pajkos kis Gergőt, aki olyan eleven volt, mint a fürj, és olyan formás arcu, mint valami úri gyerek.

III.

– Az én nevem Margit; szólitsatok csak Margit néninek, – mondta a kocsin ülő rableány. – Majd mesélek nektek. Sok mesét tudok. Hová valók vagytok, édeseim?

– A faluba, – felelte Gergő.

– A paluba, – felelte a kisleány is.

– Melyik faluba?

– Itt az erdőn van.

– De mi a neve annak a falunak?

– A neve? A nevét nem tudom.

Ez a Margit kövérképü, mindig csókra álló száju parasztleány; az arca itt-ott kissé szeplős, és a nyakán két üvegből való gyöngyöt visel. A törökök egy somogymegyei pusztáról ragadták magukkal.

A gyerekek feleletére elmosolyodott, aztán rongyokból bábut csinált Vicuskának.

– Ez lesz a Vicuska babája; sárga a kendője, piros a szoknyája, – mondotta dalolva. – Öltöztetjük, ringatgatjuk, táncoltatjuk, altatgatjuk.

A kocsi mellett egy szélesmellü parasztlegény ballag, meg egy ragyás cigány. A cigányon sokszorosan foltozott kék nadrág és ugyanilyen dolmány van. A dolmánya zsebéből egy fasip tölcsére áll ki. A kocsi másik oldalán egy pap megyen; meg egy nagyarcu parasztember, aki lehet már negyven esztendős. A pap fiatalabb. Széles arcú magas ember. Se szakálla, se bajusza, de még szemöldöke sincsen. És vörös, mint a réz. Csak a két szemebogara fekete. Őt bizony ezelőtt egynehány nappal forró vizzel öntözgették a törökök, hogy adja elő a templom kincseit.

Voltak is az ő templomának kincsei!

Hát mondom: mindezek rabok szegények. A lábukon lánc. A kezük, – kinek elől, kinek hátul – szintén vasban. A legény a cigánynyal, a pap a paraszttal össze is van láncolva. A legény mezitláb. A bilincsét a lábán rongyokkal bélelte körül.

A rongyok már véresek.

– Álljunk meg, – igy könyörgött hátrafordulva olykor, – hadd igazitsam meg a bilincsemet.

A janicsárok azonban rá se hederitettek. Törökül fecsegtek egymással és legfeljebb csak egy közömbös tekintet volt a feleletük.

Gergelynek rátapadt a szeme erre a legényre. Milyen kicsiny az orra! És milyen kék lajbi van rajta! Ez nem fél. Ha a két keze nem volna hátraláncolva, tán mind elfutna tőle a török.

A legény csakugyan nem félt. Fölemelte a fejét és ráorditott a mellette lovagló görbehátu törökre.

– A tűz emészszen meg benneteket, pogány farkasok.

– Gáspár, Gáspár, – szólott le Margit a kocsi tetejéről, – viselje békén a sorsát, amint csak lehet. A nap, látja már nyugvóban van, meg kell állaniok.

Ahogy erre megtörülgette a szemét, a két gyerek is sirva fakadt.

– Haza akarok menni! – bömbögte Gergely.

– Apához! – sirta a kis Éva.

A törökök csakugyan megállottak. Leszálltak a lóról, és korsót vettek elő; mosogatták a kezüket, lábukat, arcukat, aztán letérdeltek vonalegyenes sorban napkelet felé megcsókolták a földet és imádkoztak.

Ezalatt csend volt.

A leány lemászott a kocsiról, és az inge széléből rongyot hasitott. Körülkötötte vele a legény lábát, s úgy tolta vissza jóságos vigyázattal a bilincseket.

– Áldjon meg az Isten, Margit, – mondotta sóhajtva a legény.

– Az éjjelre, ha lehet, teszünk rá útilaput, Gáspár.

Itt egyet sirt a leány. Minden órában sirt egynehány percig, de mindjárt dalolt is utána a gyerekeknek, mert mikor ő sirt, azok is sirtak.

– Hej de ihes vágyok, – fakadt szóra a cigány, ahogy ott ült mellettök a porban. – Saha iletembe nem valtam ilyen ihes. Három libát megennék egymágám.

A kocsis, – ez is láncolt lábu rablegény – elmosolyodott a cigány sóhajtására.

– Magam is éhes vagyok cigánypajtás, – felelte lenéző oldalpillantással; – de főzök is estére olyan paprikás hust, hogy mind nekünk marad.

– Hát te vágy á sákács?

A _te_ szóra megrándul a kocsisnak a szemöldöke, de aztán mégis felel:

– Csak este. Nappal rabolnak ezek maguknak ebédet is.

– Hát mióta solgáls á kontyos uráknál?

– Három napja.

– Nem lehet elfistelegni váláhogy?

– Nem ezektől soha. Nézd, milyen csizma van a lábamon.

Felvonta a lábát az ülésből. Nehéz vastag láncok csördültek föl vele.

– De hátha má nem főzsöl? – tünődött aggódva a cigány.

– Bizonyosan főzök. Tegnap olyat főztem nekik, hogy úgy nyalták utána a szájukat, mint a kutyák.

– Bárcsak én is nyalhatnám már a sájamat.

– Bort is raboltak délben. Itt van a kocsi farán.

– Nem isik a terek te!

– Dejszen nem török ez egy se, mikor bort lát.

– Na akkor nekem innepem ván, – ujongott a cigány, – olyan nótát pikulázsok nekik, hagy még táncsolnak is rája.

A félszemű janicsár az imádság végeztével nem inditotta meg a kocsikat. A hegytetőről már látszott az esti szürkületbe befátyolozott város. Az magyar fészek. Olyan darazsak laknak benne, akikkel nem jó tréfálni.

A törökök tanakodtak. Aztán a félszemű janicsár odaszólt a kocsisnak:

– Utánam! Be az erdőbe!

És bevitték a kocsikat, szekereket, jól be, valami öt percig tartó menéssel az erdőbe.

A nap eközben elsülyedt a fák között, és a tiszta égen feltünt az első csillag.

A törökök egy alkalmas tisztáson kipányvázták a lovakat. A pap kezét feloldotta a janicsár, és igy kiáltott rá:

– Tüzet rakni!

– Én azst jabban értem! – rikkant fel a cigány. – Nagyságos méltóságos terek ur, csókolom kezsit, lábát, hadd rakjak én tüzet, nekem azs a mesterségem.

– Hallgass, – rivalt rája a török.

Három asszonyt is elszabaditottak, hogy segitsenek a tüz készitésében. Az asszonyok aztán a pappal száraz ágat szedtek a fák alatt, és acéllal taplóval csakhamar tüzet gerjesztettek.

A kocsist is felszabaditották az ülésről.

– Olyat, mint tegnap, – mondta neki a félszemü török.

– Meglesz, – felelte a kocsis.

Vizet tett fel egy nagy vaskondérban a tüzre, s hogy a pap a cigánynyal hamarosan megnyúzta az ürüt, értő kézzel aprózta bele a kondérba. Hullott a husra vereshagyma is, meg paprika bőven, s bizonyára apritott volna burgonyát is a lébe, de ezt főképpen azért nem cselekedte, mert nem volt burgonyája. Tudták is abban az időben, mi a burgonya! Az urak ugyan már nagy ritkaságképpen kóstolgatták, de neve még nem volt, s a nagy általánosságban a krumpli még nem létezett.

A tüzet valami húsz különféle török telepedte körül. A kocsikat, szekereket kerités-körbe állitották. A lovakat kipányvázták kivül a szekereken.

A rabokat összehajtották egy csoportba. Tizennégyen voltak összesen: kilenc férfi meg öt nő, a két kis gyereket is beleszámitva. Csak eldültek szegények a gyepen. Némelyek mindjárt el is aludtak. A kis Vica is aludt már az ágynemü tetején. Fejét a Margit ölébe nyugasztva álmodott, és jobbjával a melléhez ölelve tartotta hitvány kis bábuját. Gergő mellettök elhasalva a tenyerébe hajtotta az arcát, és álmosan pislogott le a törökökre. A félszemü janicsár fölnézett egypárszor rájok. Ott hagyta őket a leánynyal a kocsi tetején.

A tüz magas lánggal égett. A törökök ölték a bárányt, a tyukot, a libát. A rabok buzgón dolgoztak az étel elkészitésén, s alig egy negyedóra mulva már javában rotyogott az üstökben és kondérokban a hús, és pirultak a combok a nyárson.

Az erdei levegőbe étvágyinditó ételszag vegyült.

IV.

Egy óra nem telt belé, s az András kocsis olyan pofont kapott, hogy két ölet repült a kalapja.

– Hogy a hetedik pokol emészszen el! – orditott rá a félszemü janicsár, – mennyi paprikát tettél ebbe az ételbe?

A paprikás a raboknak került, a cigány nem csekély örömére. Maguk a törökök a nyárson sült darabokat osztották meg maguk között.

A hordók eközben csapot kaptak. Bögrékben és tülkökben itták a törökök a magyar bort. A cigány felállott. Megtörülte a száját a kezébe, a kezét meg a nadrágjába, aztán igy csicsergett:

– Nagyságos méltóságos Gyamarzsák úr, csókolom kezsit lábát, hadd pikulázzsak eggyet a tistelt vendégség eremére.

A Gyomorzsáknak nevezett félszemü, – valójában Jumurdsák, – megfordult és gúnyosan felelte:

– Ide kukorikolnád a magyart, úgy-e? Majd pikulázok én mindjárt a hátadon!

A cigány kedvetlenül kutyorodott vissza az evők közé, és a fakanalat megintcsak forgatta.

A törökök is ettek, ittak. Közben csereberéltek, és osztozkodtak is. Egy lelógó bajszu komor akindsi kis vas-szekrényt vett le a kocsiról. Fölfeszitették. Aranypénz, gyűrük, fülbevalók voltak benne.

Ezen osztozkodtak meg ott a tüz mellett.

Gergő álmos volt, de nem tudta levenni a szemét az ő törökjéről. Félelmes, különös arc volt neki ez a csupa bőrfej. Mert ahogy a süvegét letette, egybeolvadt a feje csupaszsága az arcának a csupaszságával. És furcsán nevetett. Mintha szük volna a bőr az orcáján. Még a foga inye is kilátszott ilyenkor.

Vastag szarvasbőr-övet húzott elő a dolmánya alól, mikor a pénzt megosztották. Az öv már duzzadt volt a pénztől. A török fölkelt, és a szekerek mögé ment, ahol a lovak legeltek.

Gergőnek rajta volt a tekintete. Látta, hogy a török hogyan húz ki hátul egy fapecket és hogyan rakja bele egy kis nyiláson át a pénzét a nyeregkápába.

– Hát te mért nem eszel? – szólt a pap Gáspárnak.

A legény a csoport szélén ült, és komoran nézett maga elé.

– Nem kell, – felelte.

Kis idő mulva oda szólt a papnak.

– Ha tisztelendő uram elvégezte, egy kis beszédem volna, ha meghallgat.

A pap letette a fakanalat, és odacsörömbékelt Gáspár mellé.

– Hát mi kell fiam?

– Tisztelendő uram, – szólott a legény sötéten, – gyóntasson meg engem.

– Minek?

– Annak, – felelte a legény, – hogy tisztán menjek a másvilágra.

– Messze vagy még te attól, Gáspár.

– Nem olyan messze, mint gondolja.

Egy pillantást vetett a törökök felé, és igy folytatta:

– Mikor elvégezik a vacsorát a rabok, ide jön az a török, aki engemet megfogott. Ide jön, hogy a kezünkre zárja a békót. Hát én azt megölöm.

– Ne tedd azt fiam.

– Már én pedig igy határoztam, tisztelendő uram. Mikor idejön, elkapom az egyik kését, és beleszurom, bele a hasába! Hát csak gyóntasson meg engem.

– Fiam, – mondotta a pap, – én nem gyóntathatlak meg, mert én Lutheránus vagyok.

– Ujhitü?

– A neve uj hit, fiam, de valójában ez az igazi régi hit, amit a názáreti Jézus nekünk hagyott. Mink nem gyóntatunk, csak gyónunk. Mink azt tartjuk, hogy az Isten látja a mi lelkünket. De minek veszejtenéd el magadat. Látod, itt még magyar földön vagyunk, és Pécs itt van alattunk. Már sokszor megesett, hogy a magyar rabokat kiszabaditották.

– És ha nem szabaditanak ki?

– Isten jósága elkisérhet az utunkon. Van olyan ember elég, a kit ott a török földön ér el az Isten szerencséje. Rabláncon megy oda, és úrrá válik ottan. Gyere fiam, egyél. Az étel megerősit.

A legény komoran nézett maga elé. A pap ujból megszólalt:

– Minek hivtál, ha nem hallgatsz reám?

A legény erre fölkelt, és oda vánszorgott a többi közé.

A rabok többnyire fiatal és erős emberek. A nők között van egy kis sovány rongyos cigányasszony is. Ennek a keze lába cigányszokás szerint börzsönynyel van bepirositva, de még a haja is.

Időnkint hátraveti a fejét, mert a haja a szemébe lóg. És gyakorta szól cigánynyelven Sárközivel, a ragyás cigánynyal.

– Talán a feleséged? – kérdezik a rabok.

– Nem, – feleli a cigány, – de még lehet.

– Hát mit beszélgettek cigányul!

– Ast mondja ezs azs assony, hogy ha a tűzs mellé erestenék, megmandaná a jevendőnket.

– A jövendő az Isten kezében van, – jegyezte meg a pap, – ne tegyetek az ő nevében semmi komédiát.

A férfiak között két idős ember is volt. Az egyik egy sebhelyes arcu szótlan úrforma ember, akiről nem lehet tudni, hogy úr-e vagy hogy cigány ez is, mert semmi kérdésre sem ad feleletet. Az embernek erős puskaporszaga van. A másik egy terebélyes arcu paraszt. Ez már túl van a negyvenedik éven, meglátszik rajta. Mindig mereven néz, mintha csudálkozna, és úgy lógatja a fejét, mintha a feje sokkal nehezebb volna, mint más ember fiáé. Az igaz, hogy nagy is a feje.

A rabok ahogy ott ették a paprikás ürühust, csöndesen beszélgettek.

A szabaduláson kezdték persze, hogy hogyan lehetne a törököktől megszabadulni.

– Sehogy, – szólt röviden a nagyfejü paraszt.

Aztán, hogy lenyelte a kanál hust, azt mondta még hozzá:

– Én tudom. Én már kiszolgáltam egy rabságot.

– Konstantinápolyban? – kérdezték egyszerre hárman is.

– Ott, – felelte a paraszt mélyen bemártva a kanalát a vaskondérba, – tiz esztendeig söpörtem én a török földet.

– És hogyan szabadult meg?

A paraszt egy cobákon rágódva felelte:

– Hogyan? Hát ingyen. A Jézus palástja alatt. Egyszer felhoztak Belgrádba. Onnan szöktem meg a Dunán.

– És milyen az a rabság? – kérdezte egy tizenhat éves savószemü legény.

– Bizony öcsém, – felelte a paraszt, – nem sok tyúk mult ki miattam a világból.

– Gazdagnál szolgált-e? – kérdezte egy hang a kocsi alól.

– Magánál a császárnál, – felelte a nagyfejü büszkén anélkül, hogy rápillantott volna a kérdezőre.

– A császárnál? Mi volt kend a császárnái?

– Én tisztogattam az istállót.

– Hát az asszonyokkal mit csinálnak? – kérdezte egy fekete haju menyecske.

– Mit? Nektek még jobb a dolgotok. Amelyitek fiatal, ott is csak asszony, csakhogy török asszony, amelyitek meg vén, azt cselédképpen tartják.

– Ütik?

– Bezony nem is simogatják.

– Eszerint kend tudja az utat? – kérdezte a pap fölemelkedve.

– Tudom, – felelte a paraszt.

A pap föltette az egyik lábát a kerékagyra, és a tűz odasugárzó világosságánál a szemét hegyezve nézte a lábaszárán levő széles sima vasat. Apró karcolások látszottak azon. Valami rab följegyzései voltak: egy hosszú út szenvedései húsz szóban.

A pap olvasta a szavakat:

– Nándorfehérvártól _Hizarlik_ egy nap. Aztán _Baratina_.

– Nem, – felelte a paraszt, – öt állomás is van addig.

– Eszerint ez az öt kereszt öt állomást jelent. Tehát öt állomás. Aztán következik _Alopnica_.

A paraszt bólintott.

– Aztán _Nis_.

– Ez már Rácország, – jegyezte meg a paraszt a térdét átfonva. – Itt kezdik vetni a rézkását.

– Rézkását? – kérdezte felcsudálkozva egy asszony

A paraszt nem felelt.

A pap tovább olvasta a bilincs karcolásait.

– Aztán következik _Kuri-Kezme_.

– Itt sok a korpió-férög.

– _Sárkövi_.

– Itt három malom van.

– _Czaribród_.

– Itt engem megvertek.

– Miért? – kérdezték egyszerre hatan is.

– Mert eltörtem a lábam vasát.

– _Dragomán_, – olvasta a pap tovább.

– Ez már Bologár ország, – szólt a paraszt, – innen érkezünk Zsófiába. Ott sok a torony. Nagy város.

A pap folytatta:

– _Iktimán_.

A paraszt bólintott.

– _Kapiderven_.

– Itt havas vagyon.

– _Pozarki_ vagy micsoda.

– Az az, Pozárki, a fene essék belé. Sok a szunyog.

– _Filippe_.

– Ez is város.

– _Kaladán_.

– Itt egy cimborámat eladták.

– _Uzonkova_.

– Sok gyümölcsös kert.

– _Harmanli_.

– Itt egy török úr megvette Dávidka Antalt.

– _Musztafa-basa-Köpri_.

– Kőhid van itt jókora.

– _Drinápoly_.

– Röttentő nagy város. Itt láttam egy élőfánkot.

– Mi az? – kérdezték a rabok.

– Az, – felelte a paraszt – akkora nagy eleven barom, mint ez a rakott szekér, de még ennél is nagyobb; oszt csupasz, mint a bihal. Az orra meg akkora, hogy úgy bánik vele, mint más állat a farkával: mikor a legyek kénozzák, végiglődörgeti a derekán.

– _Corli_.

– Innen kezdve möglátjuk a tengört.

A rabok fölsóhajtottak. Némelyek a tenyerükbe hajtották az arcukat; mások könnyes szemmel bámultak maguk elé.

V.

A sebhelyes arcu, puskaporszagu ember ekkor megszólalt.

– Atyámfiai, – mondta rekedt érdes hangon, – ha megtudnátok engemet szabaditani, én mindnyájatokat kiváltanálak.

A rabok ránéztek. Senki se felelt.

Az ember visszapillantott a törökre, azután folytatta:

– Én úr vagyok. Van váram kettő; van pénzem, van katonaságom.

A rabságot élt paraszt vállat vont:

– Akkor úgy is megszabadulhat, mert kiváltják.

– Mi a neve bátyám? – kérdezte a pap.

– Cigány a nevem, – felelt a sebhelyes arcu boszusan.

Azzal fölkelt. Sántikálva ment néhány lépést a törökök felé. Aztán leült és figyelemmel vizsgálta a tűztől megvilágitott arcokat.

– Nem is úr ez, – szólt az egyik rab, – hanem cigány, talán éppen hóhér.

Gergő összeborzadt a hóhér szóra. Tekintete most a cigány-hóhérra tapadt. Mert ő úgy értette, hogy ez valósággal cigány-hóhér.

– Hiszen csak vasfű volna, – szólalt meg a feltört lábu Gáspár a kerék mellett.

Hogy a rabok csöndes és szomoru elmélázással ültek, folytatta:

– A vasfű az olyan fű, hogy lehull tőle a bilincs.

A janicsárok között nagy örömorditás támadt. Az egyik hordóban aszubort találtak. Ezen ujjongtak. A hordót oda guritották a tűz közelébe, és szürcsölgetve, csettegetve itták.

– Éljen Magyarország! – kiáltott Jumurdsák a rabok felé emelve a kupáját. – Éljen Magyarország, hogy ihassék a török, ameddig meg nem hal!

– Honnan tudsz te magyarul? – kérdezte a sebhelyes arcu úr, aki előbb Cigánynak nevezte magát.

– Mi közöd benne, – felelt kevély lenézéssel Jumurdsák. – Magyar asszony volt az anyám, attól tanultam.

A rabok már jobbra-balra elfeküdtek a fűben és iparkodtak az álomban keresni szabadulást. Csend volt közöttük. A pap is aludt. Mind a két keze a feje alatt. Bizonyosan vánkoson szokott aludni. A cigány hanyattfekve aludt, a kezét a mellén összekulcsolva s a két lábát Y-ként szétvetve. Mind mélyen aludt. Csak Gáspár sóhajtott fel mégegyszer félálmos panaszos hangon:

– Nem látom én többet szép Eger városát.

Gergő is szundikált már. Elszundikált azon a módon, amint finom kis napégett orcáját a tenyerében tartotta, csak éppen hogy a feje lejebb sülyedt, a dunyha kihajló csücskére.

S már el is aludt volna teljesen, ha a Cecey névre ki nem nyillik magától a füle kisajtója.

A cigány-hóhér rekedt hangja mondta ezt a nevet, és az ő törökje ismételte.

Ott beszélgettek a kocsi mellett.

– Nála van a Dózsa kincse, bizonyosan tudom, – mondotta a magyar.

– És miféle kincsek azok?

– Aranykelyhek, aranykupák, gyémántos, gyöngyös karperecek, nyakláncok, násfák, szóval minden, ami az urak kincse szokott lenni, ha ugyan be nem olvasztották rudakba.

– Itt a hegyalján?

– Itt. Azért is vonult félre a világtól.

– Fegyvere is van?

– Gyönyörű ezüstmívü kardok és páncélok. Lehet, hogy az egész padlása tele van. A szobájában tudom, hogy van valami hat nagy himes-láda. Ezekben lehet a legértékesebb holmi.

– Cecey… Sohasem hallottam ezt a nevet.

– Mert nem hadakozik már. Ő volt Dózsának a kincstartója.

– Kevesen vagyunk, – mondotta elgondolkozva a török. – Itt kell maradnunk holnap estig. Össze kell várnunk egy jó csapatot.

– Minek oda annyi ember? Ha sokan vagytok, sokfelé kell oztoszkodni. Öreg ember az már. És fából van keze lába.

– Mikor voltál ott legutoljára?

– Esztendeje lehet.

– Egy esztendő sok idő. Jobb, ha többen megyünk. Ha igaz, amit beszélsz, elbocsátalak, sőt meg is jutalmazlak. Ha nem igaz, fölakasztatlak a Cecey kapujára.

A török visszatért a tűzhöz, és bizonyosan a rab beszédét mondta el ottan, mert a katonák figyelemmel hallgatták.

Gergőnek már nehéz volt a feje. Elaludt. Meddig aludt, azt bizony nem tudja, de csupa rossz álmai voltak. Azt álmodta végül, hogy a törökök kivont karddal futkosnak az ő falujában, megfogják az anyját és kést szúrnak a mellébe.

Megrezzent és fölébredt.

Sötétség és csend mindenfelé. Csak az erdei bogarak halk és hullámos éjjeli zengése, a természet egyhangu hárfajátéka hallatszik. Az eget szakadozott felhők boritják. Itt-ott átragyog egy-egy csillag. Egy helyen a hold fehér sarlója átlóg a felhőn.

A tűz a fa alatt, mint egy rongyos szürke palásttal beteritett rézhalom, amelyből egy-egy darabka kivöröslik. A janicsárok ott feküsznek szanaszéjjel a fűben, a tűz körül.

Jumurdsák is ott fekszik. A feje alatt valami tarisznya; mellette valami kupa vagy bögre, nem lehet jól látni a sötétben.

Haza kéne menni. Ez volt a Gergő gondolata.

Nem szabad. Ez volt a másik.

Körülnézett. Csupa alvók. Ha ő átszökhetne köztük. De át kell szökni, másképpen nem kerülhetnek vissza a faluba.

A kis Éva mellette aludt. Megrázta gyöngéden, és a fülébe sugta:

– Vicuska! Vicuska!

Évica fölébredt.

– Menjünk haza, – susogta Gergő.