Part 18

S odanyujtotta a cigánynak a taplót meg az acélt:

– Csiholj cigány!

Mekcsey szó nélkül kanyarodott az ázsiai part felé. De messze voltak még: egy óránál is tovább kellett evezniök. Csendesen ültek a csónakban. Mekcsey Matyival fölváltva evezett. Olykor-olykor lebocsátotta az evezőt és a vizet mérte, azonban itt még mély volt a viz, sehol sem érte el az evezőlapát.

A törökök ezalatt folyton kiáltozva jöttek utánok.

– Perzevenk dinini szikeim! – kiáltotta az egyik.

– Perzevenk batakdsi! – kiáltotta a másik.

Amire Gergely is visszakiáltott:

– Perzevenk kenef óglu! Hersziz aga! Batakdsi aga!

Belenyult a tengerbe, és a térdén ujjnyi vastagságú fekete tésztává gyúrta a puskaport.

– No most Évám, a közepébe egy kis szárazat.

Éva kicsavarta a portartó szaru dugóját, és száraz puskaport öntött a lepény közepébe.

Gergely behajtotta a lepényt, s golyóvá formálta, belecsavarta a kendőjébe; csak egy nyilást hagyott, hogy a puskapornak tüzet adhasson.

– Föld, – mondotta Mekcsey a tenger közepén, ahogy lebocsátotta az evezőjét.

Jól dolgozott a fiu. Az a távolság, amely a törökök indulásakor közöttük volt, alig kisebbedett. S a törökök csónakja annyira lehetett, mint amennyire egy erőskaru ember el tudja dobni a lapos követ.

– Ég-e a tapló? – kérdezte Gergely.

– Ég, – felelte a cigány.

– No csak tartsd. Te meg Mekcsey evezz most lassabban, s úgy forditsd a csónakot, hogy oldalt kerülj.

Csak arra vigyázz, hogy belénk ne ütközzenek, hanem inkább mellettünk rohanjanak el, ha éppen nagyon nekünk jönnek.

– Majd kitérek, ne félj.

– Mikor már csak tiz lépésnyire leszünk, a cigány csuszszék le a csónak orráról a vizbe, a cigányleány is. Te is talán Éva, de csak abban a pillanatban, amint én a tüzet átdobtam. Nekik nem szabad észrevenniök, hogy itt csak derékig ér a viz. Hadd uszszanak!

Egyet szoritott még a kendőn s a fogaival is huzott rajta. Aztán folytatta:

– Ha a tűz kiveti őket a csónakból, te Mekcsey mégis maradj itt a csónakban az evező lapáttal. Mink ketten Jancsival a vizbe ugrunk, és az úszókat beretváljuk. Ha nagy lesz a zavar, akkor te Matyi a csónakjukat iparkodjál megragadni, s amelyik belekapaszkodik, azt vágd.

– Hát én? – kérdezte a cigány.

– Ti hárman a csónakunkat tartsátok, hogy Mekcsey föl ne düljön.

Aztán Éva füléhez hajolt, és belesugta:

– Te a csónak túlsó oldalán ereszkedj a vizbe, s bukj alá, nehogy a puskapor megüsse az arcodat. Azután kapd el a másik evezőt, és azzal üsd a törököt, amelyik közeledbe ér. Az evező mégis csak hosszabb, mint a kard.

A törökök észrevették, hogy a két csónak köze fogy. Diadalüvöltésük jelezte, hogy bizonyosra fogják a győzelmet.

Mikor már csak harminc lépésnyi volt köztük a távolság, Mekcsey ledugta a lapátot.

– Derékig ér a viz, – mondotta.

– Hát akkor álljunk meg, felelte Gergely.

S fölállott.

– Add ide a taplót, – mondotta a cigánynak.

Azzal átkiáltott a törököknek:

– Mit akartok?

– Majd megtudod! – felelték ezek farkasnevetéssel.

Gergely odaadta a taplót és kendőt Évának, s fölvette a csónak zsámolyát. Feléjök dobta.

A zsámoly nagy loccsanással esett a csónak elé. Az evező török, hogy viz loccsant hátulról a nyakába, abba hagyta az evezést, és visszanézett, hogy mi loccsant?

A csónak magától jött közelebb.

Mikor már alig tizenöt lépésnyire volt, Gergely odaérintette a puskaporhoz a taplót. A por vörös izzással sistergett.

Gergely csak egy pillanatig várt vele. Egy jól irányzott mozdulattal beledobta a török csónakba.

– A törökök már kivont karddal állottak ekkor, de hogy ez a tüzes sárkány átrepült, szétmozdultak. A következő pillanatban mintha tüzi szökőkuttá változott volna a csónak, aztán meg háromöles láng csapott fel nagy puffanással közöttük.

A török csónak felfordult.

A hat török hatfelé kapva loccsant bele a tengerbe.

– Rajta! kiáltotta Gergely.

Azonban a szemük káprázott az elvillant fénytől.

Egyik se látott semmit. Egy perc is bele telt, mig Gergely megpillantotta az első törököt, amelyik a csónakjukba kapott, s egy nagy rántással Mekcseyt kilóditotta.

Gergely rácsapott a karddal, s érezte, hogy a kardja keményet ért.

– Üssétek őket! – kiáltotta

De azok is csak félvakon dolgoztak.

Mikorra megjött a szemök ereje, Mekcseyt látták erős birkozásban egy vállas törökkel.

Gergely erre is rávágott és fejen találta. A török erre neki fordult, és az öklével ugy vállon ütötte Gergelyt, hogy a fiu majd elesett. De ekkor meg Mekcsey kapaszkodott a törökbe. Megragadta hátulról a nyakát, és belenyomta a vizbe. Tartotta mig csak bugyborékolt.

Ezalatt Jancsi is megtette a magáét: neki esett annak a töröknek, aki már egyet kapott Gergelytől. Addig vagdosta, döfködte, mignem a török a vizbe dőlt. Matyi meg egymaga két törököt szúrt agyon a vizben.

A hatból kettőnek sikerült elusznia a veszedelemből. Az egyik Szkutari felé vitte az életét. Olyan volt a vizen, mint valami sárgadinnye. A másik a zsámolyt a hasa alá fogva úszott nagy igyekezettel vissza Stambul felé, s ez meg olyan volt, mint valami úszó kutya.

XXVII.

Egy májusi délután három sárgaruhás olasz ifju, s két rövidszoknyás olasz leány jelent meg a Héttorony kapujánál. Az egyik ifjunál koboz volt, az egyik leánynál is. A másik leány tamburint tartott a hóna alatt.

Az őr az árnyékon félálmosan, pötyögősen állt, s talán el is aludt volna álltában, ha időnkint katonák nem járnak a kapu alatt.

Hogy az idegeneket meglátta, eléjök tartotta a lándsáját.

– Mit akartok?

– Olasz énekesek vagyunk, – felelte az egyik. – A várnagygyal szeretnénk beszélni.

– Nem lehet.

– De nekünk kell.

– Nem lehet!

– Mért nem lehet?

– Meghagyta, hogy idegent ne bocsássak hozzá mert sok a dolga. Hurcolkodik.

Valami hat katona állt és guggolt a fal árnyékában. Egy öreg cigányasszony jósolt ott nekik rostán rázott tarka babból.

Az egyik leány, a kisebbik, bátran odament a katonák közé, és megszólitotta a cigányasszonyt:

– Láláká. Az őr nem akar beereszteni. Küldj be valakit Veli béghez, hogy ajándékot hoztunk.

A cigányasszony éppen valami érdekes jóslatnál tartott. Öt csoportba osztotta a babot, és igy szólt a katonának:

– Most pedig nem folytatom addig tovább, mig be nem mégy a béghez, és meg nem jelented neki, hogy olaszok vannak itt, akik ajándékot hoztak.

A katonák felröhögtek. A megszólitottnak már vörös volt a képe az izgatottságtól. Egyet vakarintott a tarkóján, aztán fölkelt és besietett.

Nem telt belé tiz perc, ujra megjelent a kapuban, és intett az olaszoknak:

– Kövessetek.

Azzal megindult az olaszok előtt. Átvezette őket egynehány folyosón, majd egy kerten a malom mellett, majd ujból egy másik kerten, amely óriáslevelü salátával volt tele.

Ebből a katona leszakitott egy fejet, s azon nyersen levelezni kezdte. Megkinálta vele a leányokat is:

– Egyetek maruját.

A cigányleány elfogadott egy levelet, s odakinálta a társának.

– Nem kell, köszönöm Cserhán.

– De egyél mert ez jó.

– Tudom, hogy jó, de mink nem igy szoktuk.

– Hát hogyan? Sóval?

– Sóval, de főképpen kirántott csirkével.

Az egyik olasz tolmácsolta mindig a beszédüket, – s mivel hogy a két leány mindig beszélgetett, s néhányszor a tolmács elfordult, a leány mindig megszólitotta:

– Gergely, mit mond a Cserhán?

Két óriás fal között volt ez a kert.

Kettős vár. A hét torony a közepén külön fallal van összekötve.

– A tornyok is ilyen kettősek, – magyarázta Gergelynek a leány. – Egy katona beszélte egyszer a kocsmában, ahol az éjjel háltunk, hogy ezek a tornyok tömve vannak aranynyal, ezüsttel. Ő már söpört ottan, s benézett a kulcslyukon.

– Azért őrzi ezt annyi katona, – felelte búsan Jancsi.

Elérték a bég hajlékát. Nem is volt több ház belől a fal mentén, csak a sok vastag ágyú; minden ötven lépésre egy; mellette a rozsdás golyók gúlába rakottan.

A bég udvara tele volt ládával, meg egy vörös vászonból való sátor részeivel. Fegyverek, tábori butorok és szőnyegek hevertek szanaszéjjel a kavicson meg a virágágyakon. Aki innen elmegy, úgylátszik, nem fog találkozni azzal aki utána jön.

Tiz-tizenöt katona rakodott a ládákba.

A bég ott állt közöttük, és szintén salátát evett.

Félrehivta az olaszokat a bástyafal mentén, s egy kifelé néző vastag ágyú kerekére ülve, folytatta a salátázást.

– No mit akartok? – kérdezte jókedvüen.

Gergely előállt, és a kalapját a kezében tartva, szólott:

– Uram, mink olasz énekesek vagyunk, s az éjjel itt halásztunk a vár alatt. Tudod uram, szegények vagyunk, hát esténkint halásznunk kell. Hanem az éjjel nemcsak halat fogtunk. Ahogy kihuzzuk a hálót, valami megcsillanik benne. Nézzük micsoda, hát egy gyönyörü aranytányér.

– Mi a manó!

– Az uram. Nézd itt van, láttál-e ennél szebbet?

Ezt mondva a zsebébe nyult, és egy kis aranytányérat vett elő, amelynek a közepén remekül kivert görög istenalakok domborodtak.

– Masallah! – kiáltott a bég a tányérat forgatva.

S a szeme a gyönyörüségtől elmeredt.

– Magunk se láttunk ehez hasonlót, – folytatta Gergely. – Azon gondolkoztunk, hogy mit tegyünk vele? Ha eladjuk, ránk fogják, hogy loptuk, s Isten tudja, micsoda bajba kerülünk. Ha nem adjuk el, mit ér annak a tányér, akinek nincs mit ennie?

A bég ide-oda forgatta a tányért, s meg is emelgette.

– No, és mért hoztátok éppen nekem?

– Éppen azt akarom elmondani nagyságos uram. Ahogy ott tünődtünk, eszünkbe jut, hogy van itt a Héttoronyban egy jótevőnk, valami magyar úr. Kicsi koromban én az öcsémmel együtt rabja voltam ennek az úrnak.

– És jól bánt veletek?

– Tanittatott bennünket, és úgy szeretett mint saját fiait. Hát arra gondoltunk, hogy megkérünk téged engedd meg, hogy danolhassunk neki egyet.

– Hát ezért hoztátok nekem a tányérat?

– Ezért.

– És jól tudtok danolni? Hát danoljatok egyet.

Az öt olasz mindjárt körbe áll. Ketten megpenditik a kobozt, s egyszeriben rákezdik:

_Mamma_, _Mamma_, _Ora muoio,_ _Ora muoio!_ _Desio tal cosa,_ _Che all orto ci sta._

A két leány dala mint két hegedühang. Gergelyé, Jancsié, mint két fuvola. Mekcseyé, mint egy kisbőgő.

A bég abbahagyta a salátaevést is, tányérbámulást is, szinte lehetett látni, hogy nő a füle.

– Angyalok vagytok tik, vagy dsinek! – kiáltotta bámulva.

Az énekesek felelet helyett vig táncdalba kezdtek. A cigányleány kiperdült a középre, és a tamburint zörgetve irgett-forgott a bég előtt.

A bég fölkelt.

– Elnéznélek bennteket három nap, három éjjel, – mondotta, – de nekem holnap reggel Magyarországba kell mennem. Csatlakozzatok hozzám. Akár itt csatlakoztok hozzám, akár az úton, én amig velem lesztek, mindennap egy aranyat adok nektek.

Az öt olasz kérdőn pillantott össze.

– Uram, – szólt Gergely előlépve, – ha megengeded, amit kértünk…

– Szivesen. De kihez is akartok ti menni.

– Török Bálint urhoz.

A bég kedvetlenül terjesztette az öt ujját maga elé.

– Törökhöz? Ez egy kicsit bajos. Ő most a _mázsásban_ van.

– Micsoda mázsásban? – kérdezte Gergely.

– Hát, – felelte bosszusan a bég, – gorombán bánt a főmuftival.

XXVIII.

A bég mindazonáltal megtette az olaszok kedvét. Rábizta őket egy katonájára, s megparancsolta a katonának, hogy Bálint urat, – ha van kedve, ha nincs, – ki kell tenni az udvarra, mert az olaszok dalolni akarnak neki.

A belső vár kapuja is megnyilt. Annak az udvara már alig nagyobb, mint a pesti Erzsébet-tér. A két sakkozó most is ott ült egy fügefa alatt. Móré most is ott nézte a játékosokat; sőt most Maylád is odaszegődött, és a herceg boszuságára bele-beleszólt a játékba.

Csak éppen a mázsás bilincs cserélt gazdát.

Az öt olaszt megállitották a kapuban, mig Bálint urat elővezetik. Kihozták a ketrecből. Két katona a bilincsét emelte, hogy járhasson. Kitettek egy kemény faszéket az udvar közepére, arra ültették Bálint urat. Még szép, hogy az árnyékba tették. Igy aztán megülhetett az öreg. De nem is tudott volna megmozdulni a karvastagságu vasláncban.

Hát ült. Nem tudta mért ültették oda? A nyári kendervászon ruhája volt rajta. A fején nem volt süveg, csak sörénynyé nőtt fehér haja. Két kezét a bilincs lehuzta a szék két oldalára. Ötven fontot nyomott ez a két bilincs. Erőtlen öreg karjai nem birták emelni.

– Jöhettek, – mondja a katona az énekeseknek.

Azok elő is jönnek a kapuból. Megállnak sorjában egymás mellett, alig öt lépésnyire Bálint úr előtt.

A sakkozók is abbahagyják a játékot. Mi lesz itt? Hiszen ez pompás mulatság: olasz énekesek a Héttoronyban! Oda sorakoznak Bálint úr mögé, és várják a dalt, s különösen a két leány táncát.

– A fiatalabbik nem olasz, – jegyzi meg a herceg.

– Száz közül is megismerni, hogy cigány, – feleli Maylád.

– Hanem a többi, kitünő olasz tipus.

Véletlenül csakugyan barnák voltak valamennyien. Mekcsey a legvállasabb, Gergely a legnyulánkabb, Jancsi a legfeketébb szemü. Éva dióolajjal volt megbarnitva. A haját frigiai piros sapka takarta, mint valamennyiét.

Az öt olasz csak állt.

– No énekeljetek hát, – mondotta a katona.

Hanem biz azok csak álltak, merőn és halaványan.

A legfiatalabb olasz arcán végigcsordult a könny. A másikén is.

– Daloljatok hát ebatta komédiásai! – szólt rájok a török.

A legfiatalabb erre hangosan felzokogott. Oda tántorgott a láncokban ülő rabhoz, és a lábához vetette magát.

– Apám! Édes apám! –

És a könyjeiben fuldokolva ölelte át az öreget.

– Jancsi! Fiam! – rebegte elképedve az öreg.

S a félmázsás bilincs megcsördült a kezén. Magához ölelte a fiát, mintha egészen a szivébe akarta volna szoritani.

A fiu elfeledte, hogy énekes. Az apa elfeledte, hogy rab. Csak egymás arcát nem feledte el egyik se.

*

És Török Bálint ekkor sirt életében másodszor.

XXIX.

A Jedikulától egy nyillövésnyire az örmény kórház mögött egy kis napszámos-kocsma állt egymagában.

Kerti lakás lehetett az valamikor, valami szép márvány nyaraló még abban az időben, mikor Konstantinápolyt Bizancznak hivták. De haj az idő meg a földrengés meglazitja a márványkockákat is, letördeli a terasszok alabástrom balüsztréit, az ablakok kővirágait; kimozditja a lépcsőket, és dudvát ültet az oszlopok hasadékába. Lett a nyaralóból kurta-kocsma.

Járt ide mindenféle nép, s a gazda, akinek Milciades volt a keresztneve mellékesen, orgazdasággal is foglalkozott.

Ehhez vezette a cigány a mi fiatalainkat, s ez adott nekik szállást, olasz ruhát, aranytányérat, persze jópénzért.

Hogy im a Héttoronyban nem úgy sikerült az énekelőadás, amint szerették volna, a mi fiatalaink csaknem bajba kerültek.

A katona rögtön jelentést tett a bégnek, hogy az olaszok, valami rokonfélék, mert nagyon sirnak a rab körül, azonban a bég nem sokat törődött már a Jedikulával. Egy szép kerület Magyarországon, ahol ő lehet az úr, kellemesebb kép volt neki, mint a Jedikula, ahol ő is csak rab volt, mert bent kellett laknia a falak között, s évenkint csupán egyszer léphetett ki rajta, hogy imádkozzék az Aja Sofia templomában.

– Szamár vagy, – bődült a katonára. Azok az olaszok rabjai voltak annak az urnak, most pedig az én rabjaim.

Éppen a kalamárisát akarta ládába tenni. Kivont az oldalából egy nádtollat, és a tintás spongyába nyomta. Egy tenyérni kis pergamen darabra egynéhány szót irt, s odaadta a hüledező katonának.

– Nesze. Add oda az olaszoknak, és kisérd ki őket a kapun. Semmi bántódásuk ne legyen!

Gergely tudott annyira törökül, hogy elolvasta az irást azonnal amint a markába nyomták.

Ez volt benne:

_Ez az öt olasz énekes az én seregemhez tartozik. Ezt a temesszüköt adtam nekik, hogy senki őket ne bántsa, mikor mellettem nincsenek. Veli Bég._

Gergely eltette ezt gondosan.

Ránéz a katonára. Visszaemlékezik, hogy ezt a bagoly arcot látta már valahol. De hol?

Hát bizony ott ivott őkegyelme tegnap a görögnél, a mindenféle napszámos és hajós között. Látszik is az orra pirosságán, hogy bajban lesz, ha majdan Mohamed elé kerül.

– Eljösz-e te is a béggel? – kérdezi amint kifelé mennek a kapun.

S egy ezüst tallért nyom a markába.

– Nem, – feleli a katona a tallértól felvidámultan. A bég csak aknafúrókat visz, meg deliket. Az én uram holnaptól fogva Izmail bég.

– De ő még nem lakik itt.

– Nem; amott lakik abban a vadszőlős házban.

S egy vadszőlővel befuttatott házra mutatott, amely háttal nekiépült a régi Bizantz várfalának. Talán annak a köveiből is csinálták.

Estére ott itta már a bagoly az ezüsttallért a görögnél.

Ami ifjaink egy csinos kis márványszobában vacsoráztak. Riskásás ürühust ettek, s közben azon tanácskoztak, hogy a béggel térjenek-e vissza a hazájukba, vagy csak magukban.

Mert hogy Török Bálintot ki nem lehet szabaditani, azzal már számot vetettek.

– A béggel kell visszatérnünk, – mondotta Gergely. Ez a legkényelmesebb.

– Én nem danolok neki, – felelte Mekcsey. Danoljon neki a tüzes istennyila!

– Hát akkor rekedtnek teszed magadat, – felelte Gergely. Mért ne danoljak neki? Nem azt mondja-e a magyar közmondás is, hogy akinek a szekerén ülsz, annak a nótáját fujjad.

– Ha ezt megtudják odahaza, hogy mink egy törököt mulattattunk…

– Miért ne? Itten danolunk neki, otthon meg majd táncoltatjuk.

Jancsi nem vett részt a beszélgetésben. Maga elé nézett s ki-kigyöngyöztek a könnyei.

– Ne sirj Jancsikám, – mondotta Gergely, a Jancsi térdére téve kezét. Hiszen az a nagy lánc nem örökös. Meglehet holnap leveszik róla.

– Nem is beszélhettem apámmal, – felelte Jancsi sirva, – csak épen hogy a Ferkót kérdezte, arra feleltem. Azt mondtam neki: Otthon maradt, hogy ha én elpusztulok az úton, maradjon egy gyermeke az anyámnak.

Erre mindnyájan elhallgattak.

A cigányleány fogta a tálat és kivitte. A szobába besütött a hold, és elhalaványitotta a mécses világát.

– Még egy próbát kellene tenni, – szólalt meg Gergely. Még ugyszólván minden pénzünk megvan. Nálad van Jancsi ezer arany, énnálam háromszáz. Mekcseynél van annyi, amennyivel hazajuthatunk.

A cigányleány visszatért, s azt mondja Gergelynek:

– Nem nézitek-e meg a bagoly törököt? Olyan részeg már, hogy lefordult a székről. Sárközi a török költségén iszik, de ő még nem részeg. Matyival kockáznak.

Azonban, hogy ezen csak maga nevetett, ő is abbahagyta. Leült a gyékényre a többi közé, és az állát a könyökére támasztva, Évát bámulta.

– Az új bég, – mondotta Gergely, – kétségtelenül kap a pénzen. Csakúgy kap, mint a többi. Hátha ez tehetne valamit?

– Én mindent odaadok, ami nálam van, – felelte Jancsi. Az életemet is odadnám.

– Hát akkor tegyünk egy utolsó próbát.

– Igen, de hogyan juthatsz be éjjel a béghez?

– Felöltözöm török katonának.

Jancsi megragadta a Gergely kezét:

– Megtennéd Gergely? Megtennéd?

– Már teszem is, – felelte Gergely.

Azzal fölkelt, és beszólitotta Milciades gazdát.

– Gazda, – mondotta, – nekem egy török katona ruha kellene. Olyan, amilyent a Héttorony katonái viselnek.

A görög végigdörzsölte szénfekete bokros szakállát. Megszokta már, hogy ezek a vendégei álöltözeteket hordanak, de azt is megszokta, hogy mindennap két-három arany csendül tőlük. Ördög vigye őket, ha rablók, ha tolvajok, a fő az, hogy jól fizetnek. Ajánlotta is már nekik, hogy lakjanak a föld alatt levő teremben.

– Hát ilyen ruhám nincsen, – mondotta elvillantva a szeme fehérét, – de itt van egy részeg török, arról le lehet venni a turbánt meg a köpönyeget.

– Az is jó lesz, – felelte Gergely. De nekem szakál is kellene.

– Van bőven, – felelte Milciades.

– De nekem éppen olyan szakál kell, mint azé a katonáé.

– Akad olyan is.

Azzal egyet fordult, s alig öt perc mulva mindenféle kész szakállal, fekete szőrrel és ragasztóval tért vissza.

– Felragasszam?

– Ragaszd fel. Olyanféle képet csinálj nekem, mint azé a töröké.

És eközben beszélgettek.

– Ismered az uj béget, aki a Héttoronyba kerül?

– Hogyne ismerném, – felelte a görög. Topcsi volt. Oly neveletlen, hogy irni se tud.

– A többi tiszt se tud. Legfeljebb olvasni tudnak.

– De ez úgy hányja-veti magát, mint a szultán lova, noha az is többet tud nálánál. Hanem bezzeg mikor egy magánál nagyobb fát lát, hajlong, mint a kender szélfuváskor.

– Volt már hadban?

– Tavaly vele volt a császárral. Esztergom alatt meg is botozták.

– Eszerint gyáva?

– Gyáva és ostoba.

Gergely a ragasztótól jobbra és balra fintorgatta az orcáját.

De ekkor már úgy el volt változva, hogy Mekcsey majd felfordult nevettében.

A görög behozta a turbánt, a handsárt meg a köpönyeget.

– Allaha emanet olun, – mondotta Gergely tréfásan hajlongva.

Azzal kilépett.

A többi el akarta kisérni, de ő csak Jancsit meg Mekcseyt engedte maga mellé. Ahogy Jancsi útközben átadta az aranyait, ezt is visszaküldte. Csak Mekcsey maradt vele. Ez körülbelül ötven lépésnyire kisérte csendesen.

Félóra nem telt belé, ott állott a bég háza előtt.

Megzörditette a kapu réztányérát, s hogy erre egy vén kappan arca jelent meg a kapu nézőjén, igy szólott hozzá:

– Küld azonnal a béget a Héttoronyba. Baj van.

A kappan eltünt. Gergely visszavonult. Tudta, hogy a kappan megint meg fog jelenni, de azt is tudta, hogy, ha senkit se talál az ajtóban, senkinek se adhatja át a bég kérdéseit. Kénytelen lesz visszatérni a béghez, s megmondani, hogy a katona már eltünt. A bég majd egydarabig forgolódik morgolódik, végre is ki fog jönni, s megy a Héttoronyba.

Gergely ezt bölcsen kieszelvén, megindult szépen a Héttorony felé s a Drinápolyi kapunál – igy nevezték a Héttorony északi kapuját, – megállott.

A kapu zárva volt. Az őr a kapukövön guggolva aludt. A feje fölött hitvány olajlámpás égett a falból kinyuló vasrudon.

Köröskörül csöndesség.

Mekcsey husz harminc lépésnyire követte Gergelyt s hogy ez megállott, ő is megállt. Talán azért is állott Gergely a lámpás világkörébe, hogy Mekcsey láthassa.

A percek lassan multak, s Gergely magában szidta a török időt, hogy milyen lomhán jár.

S mivelhogy ember és bogár mind csak a fényességet nézi a sötétben, Gergely is az olajlámpásra forditotta a szemét.

– No megőszülök, mikorra kimászik az a bég, – mormogta magában.

Szegény jó dalia, te kedves szép csillaga a magyar dicsőségnek, nem fogsz te megőszülni soha! Vajjon milyen arccal néznél a jövendő tükörébe, ha most előtted föllebbentené valami égi kéz, s te látnád magadat rabbilincsben, ugyanezen a helyen; s látnád a török hóhért, amint azon a rozsdás lámpavason neked bokrozza a kötelet!

Az utca csöndjében kapudörrenés hallatszott.

Gergely megrezzent. Elindult sebesen a dörrenés irányába.

A bég jött.

Egyedül jött. Köpönyegébe volt burkolózva, s a fején magasra kalácsozott turbán fehérlett.

Gergely megállt egy percre, és hallgatózott, hogy jön-e valaki a béggel?

Nem jött senki.

Ekkor eléje lépett a bégnek.

– Uram, – szólott török katonai szalutálással, – nem Veli bég hivat téged. Én csaltalak ki egy igen fontos ügyben.

A bég visszahőkölt.

– Ki vagy te? – szólt a kardjához kapva.

Gergely is a kardjához nyult. Kivonta és markolattal nyujtotta oda a bégnek:

– Vedd, ha azt gondolod, hogy tartanod kell tőlem.

A bég visszataszitotta a kardját a hüvelybe.

Gergely is.

– Több jót hozok neked, mint gondolnád, – szólt Gergely egy pénzes zacskót emelve ki a köpönyeg belső zsebéből.

S megcsörditette az aranyakat.

– Fogadd bevezetésül.

A bég a tenyerébe vette a súlyos zacskót, de aztán visszaadta.

– Előbb tudnom kell: ki vagy, és mit akarsz?

Ezzel ő is a ház árnyékába lépett. Kőpad volt ottan. Arra ült, és figyelmesen nézett a Gergely arcába.

Gergely szintén a padra ült. Összefonta a karjait, és időnként a csipős álszakált vakargatva beszélt halkan és óvatosan:

– Az én nevem _Százezer Arany_. Azt hiszem, elég jóhangzásunak találod a nevemet.

– De nem álnév-e ez? – kérdezte a bég hunyoritva.

– Hamar kipróbálhatod. A te neved azonban: _Szegény Ember_, bár az kétségtelen, hogy jeles vitéz vagy, és hogy Magyarországon is részt vettél a diadalmas hadjáratban, mindenki tudja.

– Látom hogy ismersz.

– Hát, hogy röviden végezzünk: te holnap reggeltől kezdve várnagy vagy a Jedikulában, másszóval tekintélyes rab leszel te is. Évenkint egyszer kimehetsz a városba, s ha Allah hosszúra nyujtja az életedet, hát életedben összesen huszszor-harminczszor láthatod még Konstantinápolyt.

– Tovább.

– Tőled függ, hogy nagyobb és függetlenebb útat válaszsz magadnak. A Jedikulában van egy rab, egy dúsgazdag magyar úr: Török Bálint.

– Azt akarod kiszabaditani?