Part 19

– Te mondod. Hát tegyük fel, hogy azt akarom. Veled egynéhány új katona is jön; ha más nem: a szolgáid. Mi történnék, ha te holnap este kihoznád például Bálint urat, mintha a szultán hivatná.

– Naplemente után nem jöhet ki a várnagy se.

– A szultán parancsára kijöhet; dehát mondjuk nappal jön ki, veled és két katonával. Az utcák erre már néptelenek. Te a két katonát visszaküldöd, s ballagtok ketten Bálint úrral tovább. De talán ahelyett hogy a szerájba mennétek, a nevezett rabot egy hajóra vezeted; egy hajóra, mely a parton áll, és sárga zászlót lenget. Lehet az a hajó gabonaszállitó hajó is, egyszerü csónak is. Nincs olyan sok erre felé. Hát mondom: legfeljebb ruhát köpönyeget változtattok és lekanyarodtok ketten a hajóra.

– Ilyen egyszerüen!

– Nem éppen. A hajón, mihelyt elindul, háromszáz arany olvasódik a markodba, törökül szólva háromezer gurus, vagyis piaszter. Azután akár a vizen, akár a szárazon Tekirdagba megyünk. Ott egy emberünk jó lovakkal s ötszáz aranynyal vár téged. Az ismét ötezer gurus. Lemegyünk Athenbe, s onnan Olaszországba. Amint az olasz partra lépünk, ott ismét ötszáz arany hull a markodba.

– Ezerháromszáz…

– Eddig. Azt hiszem tiz évi fizetésed. Gondolhatod, hogy az az ember, aki Debrecent, Szigetvárt és Vajda-Hunyad várát mondja a magáénak, s aki ezeken kivül ura egy királyi birtoknak, csaknem az egész Dunántúlnak, az bizony könnyen kifizeti neked még azt a kilenczvenkilenc ezer aranyat is, ha mindjárt a fele vagyonától kell is megválnia.

– És ha nem kapom meg az első ezret se?

– Ha akarod már most is odaadom.

A bég gondolkozva nézett maga elé.

Gergely fölállt:

– Ha azt látnád, hogy megcsalunk, – pedig olyan magyart még nem láttál, aki csalna, hát akkor mindig van időd ráfogni Török Bálintra, hogy megszökött, s hogy te utána mentél egymagad és a hajón fogtad el. Akár a hajóról hozod vissza, akár a szárazföldről, neked fognak hinni, mert visszahoztad.

– Hát jól van, – szólt a bég is fölállva. – Holnap alkonyat előtt egy órával legyen az a sárga zászlós hajó egy nyillövésnyire a Héttoronytól. De már a parton várj. Miről ismerlek meg?

– Ha az arcomról meg nem ismernél, a turbánom szintén sárga lesz, kénsárga. Erről megismerhetsz.

– Egy órával naplemente előtt.

– Pont tizenegy órakor, – felelte Gergely.

Mert a török időszámitás szerint napnyugtakor van tizenkét óra.

XXX.

Éjfél volt, mikor Gergely visszatért.

– Itt van e még a bagolyképü török? – kérdezte, amint a korcsmába belépett.

– Alszik, – felelte Milciades.

– Megteheted, hogy holnap tizenegy óráig aludjék?

– Meg, – felelte a kocsmáros.

Azzal poharat vett elő. Vizet töltött bele, és valami port kevert el benne. A por elolvadt, mint a só.

Azután felrázta a törököt.

– Hé Bajguk! nem akarsz-e haza menni?

A török fölemelte a fejét, és zavaros szemekkel nézett maga elé.

– No idd meg ezt az egy pohár vizet, aztán menj haza.

A török rá se nézett a pohárra, csak kinyujtotta a kezét. Azután fölhajtotta. Ismét maga elé nézett. Egy mozdulatot tett, hogy föltápászkodjék, de megint csak visszahanyatlott.

Gergely öt aranyat nyomott a korcsmáros markába.

– Légy nyugodt, – szólt Milciades. – Ez innen el nem mozdul holnap estig egy tapottat se.

XXXI.

A hajót könnyü volt kibérelni. Egy négyevezős göröghajót kiválasztottak az Aranykürtben s megfogadták Tekirdagig, amely Konstantinápolytól egy napi út. Adtak neki sárga zászlót és két arany foglalót. Délután jókor ott állt már a hajó, ahova Gergely vezette s napenyészet előtt két órával felvonta a sárga zászlót.

Gergely ezután sietve a korcsmába ment. Felzavarták az álmából a törököt s azt mondták neki, hogy az aga a sárga zászlós hajó elé rendelte. Álljon ott a parton.

A török még mindig részeg volt Sárközinek kellett vezetnie. Ment a jámbor, ment a sárga turbánban. Azt se tudta, reggel van-e, este van-e, csak annyit jegyzett meg, hogy a bég odarendelte a partra valami hajó elé.

Gergelyék szanaszét szóródva csöndesen lappangva mentek utána.

Ha elfogadta a bég az ajánlatot, akkor amint a hajóra lép, ők is azonnal ott teremnek. Ha pedig a bég nem mer vagy nem tud cselekedni, akkor ám ő lássa, hogyan értik meg egymást a sárgaturbános atyafival.

Az első kérdés az volt, hogy hozza-e a bég Török Bálintot?

Ezt Cserhánra bizták. Nem közölték vele, hogy Bálint úr szökésre indul, csak azt, hogy a szultánhoz vezetődik, s mégegyszer látni akarják. A jel az volt, hogy ha megpillantja a béget, a két katonát és Bálint urat, fölnyullászkodik az utcasarkon a vadszőlőre, mintha egy levelet akarna szakitani. Ezt Mekcsey körülbelől ezer lépésnyiről megláthatja, s inthet a társainak.

Ők megint ezer lépésnyire járkáltak a part felé. Gergely dervisnek volt öltözve, Éva cigányleánynak, Jancsi persa kereskedőnek, Matyi kurd perecárusnak. Mekcsey halárusnak.

Éva ott guggolt Matyi mellett, és perecet evett.

Pontosan a kitüzött időben fölemelte Mekcsey a halas fatálat a fejére, és megindult a part felé.

Ez volt a jel.

Jancsi elsápadt. Gergely kipirult. Talán mindnyájan reszkettek.

S megindultak egymástól száz-kétszáz lépésnyire a part felé.

A hajó ott állott A szél erősen lobogtatta a kénsárga zászlót. A hajó tulajdonosa egy fiatal görög hagymakereskedő a hajó kormányrudjánál olvasgatta a napi bevételét.

És a hajó előtt ott állott bután a török, a bagoly képü. A fején sárga turbán. Mögötte ott ült a parton Sárközi és mosta a lábát a zöld tenger-vizben.

– Jön, – mondotta Jancsi Gergely mellett elmenve. – Istenem segits.

Gergely visszapillantott. Látta a béget, amint gyalog sétálva jött a fehérfejü magyar urral. Mögöttük két dárdás, fehérturbános katona.

A bég visszafordult és valamit mondott a katonáknak, mire ezek megfordultak.

Jancsi megindult sebes lépésekkel a hajó felé, de amint Gergely mellett el akart menni, ez megragadta a köpönyegét:

– Várj!

A bég meg Bálint úr ment lefelé békén.

Elmentek a kurd pereces mellett anélkül, hogy akár erre, akár a mellette ülő cigányleányra egy pillantást vetettek volna.

Bálint uron látszott, hogy ámul és bámul. A bég vidám volt. Egyre fecsegett.

Amint leértek a parton, a sárgaturbános török haptákba vágta magát.

A bég ebben a pillanatban visszafordult. A kardja elővillant. Visszafelé intett vele. Azután vércsemódon rohanta meg a sárgaturbános katonát.

Az már attól lerogyott a jámbor, hogy a bég a vállára csapott. Nem is védekezett.

Amint a bég leteperte a földre, körülbelül ötven katona rohant elő a bokrokból és házakból.

Először is a turbános katonát kötözték meg, aztán a cigányt. Majd a hajóra ugráltak fel, s lekapták a lábáról a fiatal görögöt is.

Mindenkit megkötöztek, aki csak a hajón volt.

Cserhán a nagy dübörgés és lárma közepette ott termett és sikoltozva könyörgött Sárköziért. Őt is megfogták és kötelet vetettek a kezére.

*

A nap éppen leereszkedett a keresztény városrész mögött, mikor Gergely a Konstantinoszlop mellett visszafordult. A hivei mind ott jöttek a nyomában. Porosak voltak és lihegtek.

Gergely megtörölte izzadó homlokát, és azt mondta Jancsinak:

– No úgy-e, hogy nem jó sietni!

Azzal elvegyültek az utcai néptömegben.

XXXII.

Junius közepe táján Veli bég Mohácsra ért az ő szilidárjaival és ötven aknászával.

Valahányszor török sereg ment Budára vagy a Dunántúlra, Mohács mezeje mindig a főállomás volt. Maga Szulejman is itt pihent mindig legnagyobbat. Arra a dombra huzatta fel a sátorát, ahol azon az emlékezetes napon állott.

Mekkán kivül nem volt a töröknek ennél kedvesebb helye.

A bég sátora már készen állott, mikor a sereg estefelé nagy fáradtan ide érkezett.

A bég először is megfürdött a Dunában, azután kappant vágatott, és mikor a nap leereszkedett, kiült a sátora elé.

A mező még fehérlett a tömérdek lócsonttól. A katonák is egy-egy lófejre tették a fatálat, úgy ettek. S mindnyájan a török szerencse mezején érezték magukat.

Az agák valami tizenöten körülállták a béget, és elmondták a napi jelentésüket. Azután amelyik elvégezte a mondókáját, leült a bég mellé a gyékény-szőnyegre. Együtt szokott vacsorázni Mohácson a tisztikar, s itt még a haragosok is kibékültek.

A bég elé egy lovas posta jött ezen az estén. Hirül adta, hogy Visegrád immár a törököké. Nem is harc utján jutottak hozzá, hanem hogy a várbeliek vizvezetékét elrontották. Kiszomjaztatták a várat. A benlevők Ferdinándtól vártak segitséget, de bizony az olyan magyar király volt, hogy az Istenre bizta a várait. Amade tehát megadta magát. Csak azt kötötte ki, hogy békésen elvonulhasson. A budai pasa esküt adott rá, hogy nem lesz bántódásuk. De bezzeg a népe nem esküdött meg. Amint a magyarok lerakták a fegyvert a vár közepén, s megindultak fegyvertelenül kifelé, a törökök rájok rohantak és lekoncolták őket.

– No akkor itt pihenünk két napig, mondotta Veli bég az agáknak. Máma alszunk, holnap mulatunk. Holnapután indulunk Nógrádba.

Mert Visegrád után az volt kijelölve a foglalásra.

A török posta folytatta az útját Konstantinápoly felé, Veli bég serege meg nagy alvásra dőlt.

Másnap délben egyetlenegy parancsot adott a bég a tisztjeinek:

– Estére mindenitek nálam lesz vacsorán. Van bor, de jó. Az olaszok fognak énekelni.

Vig ember volt ez a bég. Szeretett enni, inni. S valahányszor a török magyar földre lépett, rögtön elfelejtette a Mohamed próféta bortilalmát.

Azt mondja erre az egyik aga:

– Egy közembernek valami titkos jelenteni valója van, meghallgatod-e?

– Hát csak jőjjön, – felelte a bég jókedvüen.

Egy alacsony rókaszemü szilidár lépett elő. A ruhája rongyos, mint valamennyié. A turbánja alig nagyobb, mint egy gyermekzsebkendő.

– Az olaszokról van jelenteni valója a te szolgádnak, – mondotta.

– Hallgatom, – felelte a bég.

– Régóta gyanus a te lábad porának az az öt ember. Az első gyanum akkor ébredt, mikor láttam, hogy az egyik olasz papirosdarabokkal tisztitotta a többinek a kardját.

– Szamár vagy, – felelte a bég. – Tudhatod, hogy azok gyaurok. Mink felszedjük a papirost, mert lehet, hogy Allah neve van valamelyik szeleten, de azok a disznók Allah nélkül élnek, sötét eszüek és alábbvalók az állatnál.

A szilidár rendületlenül állt a helyén, és folytatta:

– A második gyanum Szófia táján támadt. Emlékezhetel rá, nagyságos bég, hogy zsákmányhozó szekerekkel találkoztunk, s az egyik szekér ott feküdt feldőlve az út mellett.

– Emlékezem.

– A csirkés ketrec széttörött, és a csirkék szétfutottak. Egy vén asszony egyre hivta őket, hogy: _polátyi-polátyi_! nem hallgattak rá sem a csirkék, sem a tyukok. Ez görög asszony volt. Egy török segiteni akar és szintén kiabál: _gak-gak-gak_! A baromfi erre se fut össze. Akkor az egyik fiatal olasz, az a leányképü elveszi tőle a búzás kosarat, és azt kiáltja a baromfiaknak: _pi-pi-pi_! _pitye-pitye-pitye_ _pityikéim! pityikéim!_ Erre minden baromfi őhozzá futott. Még meg is fogott egy tyúkot és összecsókolta.

– Hát mi van ebben?

– Az uram, hogy a tyúk meg a csirke értett magyarul. De az is ám, aki hivta őket!

A bég egyet hümmentett!

– Hátha olaszul is _pipi_ a csirke? Tudsz te olaszul?

– Olaszul? Nem.

– Hát akkor ne beszélj te teve!

A szilidár alázatos meghajlással fogadta a teve cimet, azután rendületlen kitartással folytatta:

– Hát mikor Belgrád mellett egy csikót cserélt az egyik szilidár? – Kereledse a neve. Valami paraszt adta el neki és tiz aspert fizetett rá a te katonád. A csikó azonban olyan vad volt, hogy senki se tudta megülni. Akkor az a legvállasabb olasz ráugrott, mint a párduc és megnyargalta. A csikó majd összeesett. Hát honnan tud az ilyen olasz énekes lovagolni?

A bég vállat vont:

– Nem a torkával lovagol.

– Engedd, hogy folytassam.

– Hát csak folytasd.

– Az este egy aga jött hozzánk, a legnagyobb termetü aga, akit életemben láttam.

– Manda aga

– Az. Ahogy elmegy az olaszok mellett, megáll a nyulánk előtt és azt mondja neki:

– Nini, te Bornemissza vagy! Amaz összerendül és azt feleli rá: Nem vagyok az. De isten engem az vagy te, – mondja az aga; – Bornemissza Gergely. És tovább beszél hozzá: Hát nem ismersz engem? Megvan-e még a szép gyürüd? Használt ám a tanács, amit adtál. Látod már aga vagyok. Csakhogy nem Hajván a nevem, hanem Manda. Nem fog a golyó.

– És mit felelt az olasz?

– Azt felelte: Nem tudom mit beszélsz, de azt tudom, hogy van egy ember, aki hasonlit hozzám. Honnan ismered annak a magyarnak nevét? Budán tudtam meg, – felelte az aga, mikor Török Bálintot elfogták, az ő kiséretében volt. Ejnye, hogy nem te vagy az. Nagyon hasonlitasz rá. Tiz aranyat vesztettél vele, hogy nem te vagy.

– No hát úgy-e, hogy nem magyar, te elefánt! – szólt megvetőn a bég.

– És mégis az, – felelte a szilidár diadalmasan. Az este meggyőződtem arról, hogy nemcsak ő magyar, hanem valamennyi. Amint a vacsorához üstöt állitottak fel, az egyik belemarkolt a bürökbe, és kihúzta gyökerestől, hogy a tűznek helyet csináljon. A gyökerekkel egy koponya is kifordult a földből. Mind az öten azt nézték és tanakodtak rajta, hogy török-e, vagy magyar? A te szolgád ott feküdt mellettök és aludni látszott. A te szolgád tud magyarul.

– Hát magyarul beszéltek? Mit beszéltek a kutyák? – szólt most már mérgesen a bég.

– Azt mondja az a fiatal nyulánk: bizonyosan magyar volt ez, mert a török eltemette a maga halottait. Akkor a másik a kezébe vette a koponyát és igy szólt: Akárki voltál életedben, a hazáért haltál meg: szent vagy énnekem! És megcsókolta a koponyát. Igy ásták el ismét a földbe.

– Jaramaz gyaur kutyák! – szólt a bég dühösen a kardjára csapva. Dehát mért nem jelentetted ezt azonnal, te vizi ökör!

– Már aludtál uram.

– Láncot rájok és hozzátok ide!

A szilidár örömtől ragyogó arccal rohant el. A bég komoran nézte a dombról, hogyan futkosnak a szilidárok mindenfelé a sátorok között.

Két óra is beletelt, mig a szilidár visszakerült. A homlokáról csurgott a verejték. Olyan volt, mint az ázott eb. A vállát vonogatva jelentette:

– Uram az olaszok…

– Nincsenek? – hördült fel a bég.

– Az éjjel megszöktek!

Vége a harmadik résznek.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Nehogy valaki azt gondolja, hogy hibásan irom ezt a nevet. A történetirók irták hibásan Tinódytól Horváth Istvánig. Az országos levéltárban ott van az a levél, amelyet a királyhoz küldtek, mikor az egri vár fölszabadult. Az aláirások közt tisztán olvasható: _Mekcsey_. Tehát nem _Mecskey_.]

[Footnote 2: Ezt a dallamot magam jegyeztem le Stambulban, ahol ennek a lehető leghívebben leirt szertartásnak szemtanuja voltam 1899. május 19-én.]