Part 17

– Itt esztek urak, – szólt a kövér Veli bég az asztal azon sarkára mutatva, amelyik szemben volt a Török Bálint helyével.

– No ha azok ott esznek, akkor én meg nem eszek itten – mordult fel Török Bálint.

És a háta mögött álló szolgához fordult:

– Hozd fel a tányéromat a szobámba.

Maylád egy darabig habozva állott, azután ő is odaszólt a szolgájának:

– Hozd az én tányéromat is.

És megindult Bálint úr után.

*

Veli bég vállat vont, de aztán mégsem állhatta meg szó nélkül. Azt mondja Mórénak:

– Miért utálnak ezek tégedet?

Móré haragosan nézett a két úr után és igy felelt:

– Mert magyarok.

– Nem vagy-e te is magyar?

– Épen azért. Két magyar csak megfér együtt, de három soha.

*

Török Bálint két hétig nem mozdult ki a szobájából, nem ment le az udvarra, s Maylád, aki árnyékává lett, szintén nem. Hallgatta a Bálint úr prédikációit az uj hitről, amelyet ama hires Calvinus János és Luther Márton terjesztett, s amely ugytetszik igazabban a régi Jézusi hit, mint a latin nyelvü római. Meg is irta levélben az ő Gábor fiának, hogy ő ezt a hitet vette fel a börtönben s hogy ő is ezt tartsa otthon.

Végtére is megunták a szoba négy falát, s Bálint úr egy napon igy szólott:

– Ne menjünk-e le a kertbe?

– Ott van a haramia.

– Hátha nincs is ottan?

– De hátha ott van.

– Ha ott van, ne szóljunk hozzá. Csakannyi a jogunk ott sétálni, mint neki.

– Csakannyi.

– Még több is. Mióta vagyunk mink rabok? Hiszen az csak két hete jött.

És lementek a kertbe.

Egy perzsa herceg volt ottan, az is régóta rab mint ők, meg egy másik ázsiai fejedelem, aki zöldre penészedett már itt a búbánatban meg az unalomban. Ezek sakkoztak. Reggeltől estig sakkoztak esztendők óta, és soha nem szóltak egymáshoz semmit.

Bálinték úgy ismerték már ezt a két sakkozó alakot, mint akár a márványkaput, amely a vértorony és az aranytorony között fal gyanánt szolgál; vagy akár azt az óriás termetü vén kurd méltóságot, aki a császár szidásáért a mázsás bilincset viselte, s a vas terhétől lankadottan ült vagy feküdt egésznap a Vértorony rácsos tömlöcében. Csak a szeme fordult arra, amerre a rabok sétáltak a bokrok között.

Hát a sakkozókra nem is néztek volna, hanem hogy egy uj alak ült mögöttük, és nézte a játékukat, ez feltünt nekik.

Ki a manó lehet ez a sárgakaftános kis vénember?

A lépéseikre megfordult.

Móré volt.

Fölkelt és ott hagyta a sakkozókat. Arcáról eltünt már az a bágyadtság, amely az első napon szinte betegnek mutatta. Apró fekete szemei élénkek voltak, s a járása is erős.

Elébe ment a két főurnak, és kihivó hangon szóllott:

– Miért gyülöltök engem? Mivel vagytok különbek mint én? Gazdagabbak vagytok? Itt nem gazdag senki. Nemesebbek vagytok? Van olyan régi a nemességem, mint akármelyiteké.

– Rabló voltál, – mordult rá Török Bálint.

– Hát ti nem voltatok rablók? Nem ott szereztétek-e a vagyonotokat, ahova a markotok elért? Nem harcoltatok-e egymás ellen is? Nem fordultatok-e hetvenhétszer hol a Zápolya arca felé, hol a Ferdinándé felé? Annak a nótáját fütyültétek, aki többet adott.

– Menjünk innen, – szólt Maylád kipirosodva, – hagyjuk itt ezt az embert!

– Dehogy megyek, – felelte Török Bálint. Soha életemben nem hátráltam.

S leült a padra. Nyugalmat parancsolt a haragjára, mert látta, hogy a kapu felől Veli bég jön egy török pappal, meg a két Móré fiuval. A két fiu is török ruhába volt már öltözve, de a fejükön még nem volt turbán. Hajadon fővel voltak, mint az apjok.

Maylád is leült Török Bálint mellé.

Móré szétvetett lábbal, egyik kezét csipőre téve állott előttük, és tovább hetvenkedett:

– Én ott voltam abban a harcban, a hol Dózsa Györgyöt levertük. Én voltam a mohácsi csatában, ahol huszonnégy ezer magyar vére ömlött ki a hazáért.

– Én is ott voltam, – szólt Maylád a mellére csapva.

– Hát ha ott voltál abban a vérkeresztségben, tudnod kellene, hogy akik onnan megmenekültek, testvéreknek nevezik egymást.

– Már engem pedig, az ilyen országuti haramia, nem fog nevezni testvérének, – szólt a haragtól kivörösödve Maylád. Én tudom, hogy mért rontották le Palota várát

– Azt lehet, hogy tudod, de azt nem tudod, hogy Nánát mért rontották le? Azt nem tudod, hogy a budai basa lába előtt hasal az egész magyar nemzet, és én Móré László, én voltam az egyedüli, aki azt kiáltottam neki: Eb ura kontyos! Évekig harcoltam az én kis csapatommal a török ellen. Nem Ferdinánd, se nem a magyar nemzet, hanem én Móré László, én vertem szét tavaly is az ő Belgrádba menő seregét; én Móré László, akit ti rablónak és haramiának neveztek.

Egyet fujt, aztán az öklével hadonászva folytatta:

– Lett volna annyi pénzem, mint Maylád Istvánnak valaha, lett volna annyi birtokom, váram és cselédem, mint Török Bálintnak, vagy annyi katonám, mint annak, aki a koronát csak ékességül hordja, akkor ma Móré László nevét a nemzet felszabaditójaként ünnepelnék. De mert nem volt, beszoritott a pogány Nánába, és földig lerontotta a váramat az átkozott.

Veli bég oda érkezett az imámmal, és igy szólt:

– Nem tudom miről vitatkoztok, de Szelimnek van igaza, mert ő közelebb áll az igazsághoz, mint ti hitetlenek.

– Micsoda Szelimnek? – kérdezte Török Bálint.

– Szelimnek, – felelte Veli bég, – akit ezelőtt egynehány nappal Móré Lászlónak neveztek a hitetlenek nyelvén.

Török Bálint keserűn fölkacagott:

– Szelim! És ez prédikál nekünk a hazafiságról! Coki pogány, az apád dicsőségét!

Bizony megüti, ha Veli bég közibük nem veti magát.

– Hitetlen disznó! – bődült a bég Bálint úrra. Mindjárt láncba veretlek!

Bálint úr felkapta a fejét, mint az orron ütött paripa. A szeme lángot vetett. Isten tudja mi történik, ha Maylád el nem vonszolja onnan!

A bég megvetően nézett utánok; bizonyára a zsebére is gondolt, hogy nem folytatta a Bálint úr szidását. E helyett Móréhoz fordult és olyan hangosan, hogy amazok is hallják, így szólott:

– A kegyelmes szultán örömmel értesült arról, hogy az igazhivők seregébe lépsz. Elküldte ezt a tiszteletreméltó papot, hogy megismerd a világosságot a prófétában, kinek áldott a neve mindörökké.

– Menjünk vissza a szobába, – mondotta Török Bálint. Menjünk vissza jó Maylád barátom. Azt hiszem a hideg lel engem.

*

Néhány nap mulva kiszabadult a két Móré fiú. Valami tisztséget kapott mind a kettő Konstantinápolyban.

Csak az öreg Móré maradt a falak között.

Törökék nem szóltak többé vele, de azt sokszor hallották, hogy ő is sürgette a szabadságot.

Veli bég egyszer igy felelt neki:

– Jártam az ügyedben megint a fényes portán. Megjött már Magyarországból a levél. A budai pasa szépen lepingált mondhatom. Azt irja többek között, hogy mikor Nánát ostromolták, pénzt szórtál a törökök közé, ezzel akartál elmenekülni.

És a fejét csóválva, nevetve folytatta:

– Öreg, öreg, te nagy róka vagy!

*

A töröké volt már Székesfejérvár és Esztergom is. A szultán maga járt ide, hogy a Dunántúlnak ezt a két bástyáját ledöntse. Csak mikor hazatért, télen értesült arról, hogy egy magyar úr a két fiával együtt áttért a Héttoronyban.

Magához hivatta Török Bálintot.

Bálint úr diszruhába öltözött. Ugyanabba a virágos kék atlaszba, amelyikben elfogták. Azóta se volt az a ruha rajta, de várta az Istentől, hogy még egyszer magára veheti. Csak a kard hiányzott az oldaláról.

Hintóban vitték. Mellette Veli bég ült. Mögötte két lándzsás őr lovagolt. Bekanyarodtak a szeráj kapuján, s a janicsár-udvaron át gyalog mentek a palotába.

Sok lépcső, de mind fehér márvány; sok délceg testőr, de mind szolga; nagy márvány oszlopok, puha szőnyegek, aranyozások, a keleti művészet minden filigran remeke lépten-nyomon. De Török Bálint mindebből nem látott mást, csak az előtte menő fehér kaftános szolga háta közepét, meg itt-ott egy vastag selyem-kárpittal beakasztott ajtót, amelyről azt gyanitotta, hogy a szultán ajtaja.

Egy kis terembe vezették, ahol nem volt egyéb, mint egy szőnyeg, s azon egy vánkos. A vánkos mellett meg óriás vizmedence, hasonlatos a budai templom sárgarézből való keresztelő medencéjéhez, csakhogy nem volt alatta oszlop, hanem egy márványlap, s benne víz helyett égő parázs.

Török Bálint ismerte már ezt a butort. Mangálnak hivják. Ez a kályha télen a török földön.

A szobában nem volt senki, csak a három ajtón a három szerecsen ajtónálló. Szoborként tartották a nagy fényes alabárdot. Mellettök Veli bég.

Bálint az ablakra nézett. Lelátott a zölden-hullámzó tengerre, s a tengeren túl Skutariba, mintha csak a budai palota ablakából nézne le Pest városára.

Talán ötpercig állott igy, mikor az ajtó kárpitja föllebbent és belépett rajta a szultán.

Kiséret sem előtte, sem utána, csak egy tizenhat éves, sovány, szerecsen fiú, aki megállt az őr mellett az ajtónál.

A bég hasra borult a szőnyegen. Bálint összetette a bokáját és meghajolt. Mikor fölemelte a fejét, a szultán ott állt a mangál mellett, és föléje tartotta a két tenyerét. Egy percig igy álltak szótlanul. A szultán akkor ránézett a bégre, és igy szólt:

– Menj!

A bég kiment.

– Régen nem láttalak, – kezdte a szultán. Nem változtál semmit. Mindössze egy kicsit megőszültél.

Gondolta Bálint: Hiszen te se fiatalodtál Szolimán. Mert megsoványodott a szultán, mióta nem látta, s nagy birkaszemei beljebb húzódtak, meg az orra mintha meghosszabbodott volna. Az arca éktelenül ki volt pirositva.

De nem szólt Bálint semmit, csak várta, hogy mi lesz.

A szultán keresztbe fonta a karjait, és igy folytatta:

– Tudod talán, hogy Magyarország nincs többé. Az az egynehány akol, ami még hátra van, csak időben van hátra. Ebben az évben az is meglesz. Hát nekem Budára egy jóravaló pasa kell. Olyan pasa, aki nem idegen a magyarnak, de nekem se. Te jeles ember vagy. A birtokaidat én visszaadnám. Mindent.

Bálintnak megmozdult az ajka, de hogy még se mondott semmit, a szultán folytatta:

– Érted mit beszélek? Hiszen te tudsz törökül.

– Evet, – felelt Bálint. Ami annyit tesz: igen.

– Hát én téged tennélek meg budai basának.

Bálinton alig észrevehető rezzenés. Arca komoly és bús marad. Tekintete lesiklik a szultánról a mangálra, amelynek arabeszkjein átpiroslik a parázs.

A szultán egy percre elhallgatott. Talán azt várta, hogy Bálint török módra a lábaihoz borul; talán azt, hogy magyar módon kezet csókol, vagy legalább is, hogy felel valamit.

De Bálint csak állott. S mintha nem is szultán előtt állott volna, összefonta ő is a karjait.

A szultán elkomorodott. Fel és alá ment vagy kétszer a szobában. Aztán megint megállt és türelmetlenül kérdezte:

– Hát nem akarsz szabad lenni?

Bálint fölocsudott.

Mert hol volt az ő lelke e szünet alatt. Bejárta az összes várait, birtokait, erdőit, mezőit, ölelte az ő feleségét, gyermekeit, ült a kedves paripáin, szivta a szabadság levegőjét.

Hát felocsudott a hangra, mint az álomból ébredő.

– Kegyelmes császár, – szólt mély megindulással, – ha jól értem a szavadat, a Verbőczi helyére akarsz engem tenni.

– Nem. Verbőczi meghalt, még abban az évben, és a helyét nem töltjük be többé. Én téged rendes pasának akarlak, a legnagyobb pasaságot adom neked, és a legteljesebb szabadságot.

– És hogy törökké legyek?

– Természetes.

– És a nélkül nem lehet?

– Nem.

Török Bálint nagyot sóhajtott. Végig nézett a szultánon és igy felelt:

– Felséges úr. Tudom, hogy nem vagy hozzászokva az őszinte szóhoz, de már én abban vénültem meg, hogy nem tudok mást mondani, mint amit gondolok.

– Hát mit gondolsz? – szólt fagyosan a szultán.

Bálint úr sápadtan, de nyugodt, határozott hangon felelte:

– Azt, hogy ha az egész ország a tied is, meg ha minden magyarból török lesz is, hát akkor én maradok egyedül, az utolsónak.

XXIII.

Veli bég elszörnyüködve hallotta az úton visszatérőben, hogy mi volt a titkos párbeszéd.

– Te meg vagy bolondulva! – mondotta Bálint úrnak. A nyakamat teszem rá, hogy az éjjel már bent hálsz a vértoronyban.

S egész éjjel ott járt az udvaron, várta a szultán itéletét.

Azonban az itélet sem azon éjjel, sem a következő napon nem érkezett meg. E helyett egy hét mulva az öreg sejk-ül-iszlam, a törökök hercegprimása jelent meg a Héttoronyban.

– Valami nevezetes gyaur van itt, – mondotta a bégnek. Török Bálint a neve.

– Igen, – felelt a bég hajladozva.

– A padisahnak, (Allah nyújtsa hosszúra életét), kedves gondolata az, hogy ezt az embert Magyar tartományunk kormányzójává tegye, s nem akar áttérni a hitetlen eb.

– Kutya.

– Arra kértem őt (Allah nyújtsa hosszúra életét), hogy hadd nézzem meg a foglyot, talán tehetek valamit. Tudod fiam, öreg és tapasztalt ember vagyok.

– Bölcsek bölcse vagy sejk, korunk Salamona.

– Én is azt gondolom, hogy egy kis türelemmel minden csomónak meg lehet találni az oldóját. Hátha meghatja az, hogy én magam hozom el neki a próféta világosságát. Először csak figyelni fog rám, aztán maga se veszi észre, hogyan cseppenik szivébe az igaz hit első magvacskája.

– Elég értelmes ember.

– Aztán látod fiam, ha megforditjuk ezt a gonosz hitetlent, nagy örömet teszünk vele a padisahnak.

S egyszerre mondották utána:

– Allah nyujtsa hosszura életét!

XXIV.

Délutáni nyolc órakor, vagyis a mi időszámitásunk szerint: két órakor Bálint úr a szobájában aludt, mikor az ajtót rányitotta a bég és betessékelte a főmuftit.

Bálint úr fölült az ágyában és zavarodottan dörzsölt egyet a szemén.

Nézte a nagyszakállu papot, akit sohasem látott, de akinek papi mivoltát a fekete kaftánról és fehér turbánról egyszerre megösmerte.

– Ébredj Bálint úr, – szólt rá a bég. Nagy becsület ér téged. Maga a sejk-ül-izlam őméltósága jött el hogy téged oktasson. Hallgasd őt figyelemmel.

Ezzel a bég lekapta a falról az ágymögi szőnyeget s a szoba közepére teritette, azután a saját kaftánját vetette le, hogy azt meg a szőnyegre teritse, de már ezt az öreg nem fogadta el. Leült és keresztbe tette a lábait. Szakálla épen a szőnyegig ért. Ravasz öreg szeme vizsgálódva járta végig Bálint urat, azután a koránban, – egy pergamenbe kötött tenyérnyi kis vaskos könyvben lapozott.

– Nem tudom mit akartok velem, – szólt Bálint úr, a dolmányát magára öltve, – hiszen én megmondtam a császárnak, hogy nem akarok törökké lenni.

A bég nem felelt. A főmuftira nézett. A főmufti felelet helyett szivéhez, homlokához és ajkához emelte a könyvet, aztán igy szólott:

– Allahnak, az irgalmasnak és könyörületesnek nevében. Abul Kazem Mahamed, Abdallah fia, aki Abd el Motalleb fia: aki Hazem fia, aki Abd Menaf fia, aki Kaszi fia, aki Kelab fia, aki Morra fia, aki Kaab fia, aki Lova fia, aki Galeb fia.

Bálint úr már kábulni érezte a fejét. Leült az öreggel szemben a székre, s várta, hogy mi lesz ebből?

Az öreg nyugodtan folytatta:

– Aki Fer fia, aki Malek fia, aki Madar fia, aki Kenana fia, aki Kazima fia…

Bálint úr ásitott.

Az öreg folytatta:

– Aki Modreka fia, aki Eliás fia, aki Modar fia, aki Názár fia, aki Moád fia…

S a nevek tengerét sorolta még el, mignem visszakerült Mahamedre és a születésére.

A bég már ekkor nem volt a szobában. Észrevétlenül kiosont, hogy a dolgait folytassa. A folyosón Mayláddal találkozott, aki szintén aludt, s most Bálint úrhoz ment volna, hogy felköltse.

– Ne zavard őt, – mondotta a bég. – Pap van nála. Az igaz vallásból nyer oktatást.

– A török vallásból?

– Abból, – felelte mosolyogva a bég.

És tovább sietett.

Maylád kővé változva bámult utána.

XXV.

Még a persa gyászmenet el se vonult, Gergely megfogta Évának a kezét, és megindult. Belefurakodott a tömegbe. Útközben szólt a cigánynak meg Mekcseynek:

– Jertek! Baj van!

Akkor aztán Mekcsey vette át a vezérletet. Széles vállaival utat tört magának a sürün álló népcsoporton. Amazok odaát nem nyomakodhattak a szent meneten keresztül. Egyrészt a rendtartó katonák nem engedték volna őket, másrészt az a sok handsár, amelyet ma a vallási düh villogtatott, mind ellenök fordult volna.

A mahomedánusok meg a sziiták különben is gyülölik egymást. A sziiták azt tartják, hogy Mohamed csak bitorolja a prófétaságot. A törökök meg azt tartják, hogy a persa nép eretnek és becsület nélkül való.

Végre sok nyomakodás és lökdösődés után kibontakoztak a néptömegből, s egy mellékutcába érkeztek, amely sötét volt.

– Fussunk! – szólt Gergely. – Az agát láttam meg Jumurdsákot.

És megindultak a sötétben. Futottak. Legelől a cigány futott, pedig azt se tudta, hogy miért kell futni. Végre is egy alvó kutyacsoportba szaladt bele, s felbukott. Egy kutya felsivalkodott, a többi ijedten robbant széjjel.

Mert tudni kell, hogy Konstantinápoly a kutyák paradicsoma. Itt vagy nincsenek udvarok, vagy ha vannak a házak tetején vannak; hát a kutya nem fér el sehova. Ezek a vörös-szőrü rókaformáju ebek százával lepik néhol az utcákat. A török nem bántja őket, sőt mikor egyik-másik kutya kölykezőben van, a kapuja mellé vet egy rongyot vagy gyékény-darabot, hogy segitsen rajta. Ezek az ebek tartják tisztán Konstantinápolyt. Még a mi időnkben is, – magam láttam, – hogy a négyszöglete s bádog szeméttartókat minden török a kapuja mellé üriti. A szemetet a kutyák megeszik. Mindent megesznek, ami nem vas és nem üveg. És nem is rútak, nem is vadak ezek az ebek. Akármelyiknek pattint az ember, hálásan és örömmel csóv álja a farkát. Nincs olyan köztük, amelyiket meg ne lehetne simogatni.

A cigány elesésére megállt az egész társaság, és Gergely elnevette magát.

– Ördög vigye el magát Sárközi, – mondotta, – minek fut ilyen bolondul?

– Ha kergetnek, – felelte a cigány feltápászkodva.

– Nem kerget itt már senki. Hallgatózzunk.

Az utca csendes volt. Csak a távolból hallatszott még a perzsák vad üvöltése.

Egynehány percig csendesen voltak. Várták, hogy jönnek-e a nyomukban?

– Én már nem futok tovább, – szólt Mekcsey elszántan. – Ha valaki rámtámad, beleszúrom a dákosomat.

De nem jött senki.

– Nyomunkat vesztették, – szólt Gergely. Hát cigány barátom, hol hálunk?

– A hold mindjárt felkel, – szólt a cigány. Nekem van egy ismerősöm, akinél meghálhatunk. Hanem az egy kicsit messze van még: a Jedikula mögött.

– A Jedikula mellett megyünk el? – kérdezte Jancsi.

– Ott, – felelte a cigány. Egy nyillövésnyire van az a kocsma.

– És azt mondod: kisüt a holdvilág.

– Kisüt. Sietnünk kell. Az a kocsmáros görög. Az a mi orgazdánk. Jópénzért ruhát is ad.

– Nem lehetne-e körülnéznünk a Jedikulát? – kérdezte remegő hangon Jancsi.

– Az éjjel?

– Az éjjel.

– Lehet, ha éppen olyan sietős, – felelte a cigány. – Csak le ne füleljenek bennünket.

Azzal megindult a fiuk előtt. Ovatosan átlépte a heverő kutyákat, s hogy a hold kisütött, mindenütt azon az oldalon ment, amelyik árnyékban volt.

XXVI.

Alvó házak és alvó utcák. Csak a kutyák csaholnak időnkint. Séhol egy emberi lélek.

A hold apró faházakat világit meg. Mind egyforma ház. Egyemeletes. Két rostélyos ablak az emeleten, de csak farostélyos. Ezek a hárem-ablakok. Aztán közben egy-egy kőház és megint a faházak végtelen sora.

Egy háznál megáll a cigány, és int, hogy csendesen legyenek. A házban gyermek sir és férfi hang hallatszik. Aztán egy női hang. Persze az ablakon nincs sehol üveg. S kihallatszik, ahogy a nő kiáltja:

– Csitt adta fattya! Hunyadi jön! (_Hunyadi gelijor_!)

A gyerek abban a szempillantásban elhallgat. Utasaink sietve haladnak tovább.

Még nincs éjfél, mikor a holdvilágos csillagos tenger ragyog fel egy kanyarulatnál a szemök előtt.

A cigány ismét hallgatózik, azután igy szól:

– Itt csónakba kell ülnünk, ha ugyan találunk csónakot, s megkerüljük a Jedikulát. Mert a Jedikula tulsó részén van az a kocsma.

– Hát itt is iszik a török? – kérdezte Gergely.

– Abban a kocsmában iszik, – felelte a cigány. – Van egy belső szoba, ahol csupa török iszik.

Ide oda járkált a homokos parton, végre egy cölöp mellett csónakot talált.

Ebben a pillanatban egy kis barnaruhás női alak denevérként suhant ki egy utcából, le a parton a cigányhoz.

A cigány meglepetten néz rá.

– Te vagy Cserhán?

A vajda leánya volt.

– Hol vannak a delik? – kérdezte lihegve.

A cigány a házsor árnyékára mutatott, ahol Gergelyék hallgatózva állottak.

A leány odafutott. Megragadta Éva kezét és igy szólt:

– Veszedelemben vagytok! Egy hollóképű aga jár a nyomotokban húsz katonával.

Éva Gergelyre nézett. Nem értette, amit a leány beszél.

– Folytasd, mondotta Gergely a leánynak.

– Nálunk volt az aga, – folytatta a leány, – alig hogy ti elmentetek. Összevissza kutatták az összes sátorokat, és karddal ütötték az apámat, hogy mondja meg hol vagytok? A barlangba is bementek.

– És ti a nyomunkba vezettétek őket?

A leány a fejét rázta:

– Két okból nem. Az egyiket nem mondom meg. (És itt Évára nézett.) A másik ok az volt, hogy Sárközi veletek jött, s talán megölték volna.

– Elég őszinte vagy, – szólt Gergely nevetve, – mink már találkoztunk velök.

– De jönnek! A nyomotokban vannak! Jertek hamar! Fussatok!

– Üljetek a csónakba, – mondotta Sárközi.

– A tengert a hold süti, – felelte a leány.

– Mindegy, – felelte Gergely. – Több csónak itt nincs. Ha meg is látnak, idő telik belé, mig csónakot keritenek.

Ezt mondva, megindult a csónak felé.

A hold megvilágitotta a tengert, s a magas bástyafalat, amelynek közepén négy torony négy hegyeskalapu csipkésgalléru vastag óriásként sötétlett bele az éjjeli világosságba.

Mikor a csónakhoz értek, fegyvercsörgés hallatszott az utcából.

– Jönnek! – szólt megriadva a leány.

A békák nem ugrálnak gyorsabban a vizbe, mint a mi utasaink a csónakba,

– A csónak szük! – kiáltja Gergely.

De a szava beleveszett abba az üvöltésbe, amely a parton felhangzott.

A leány is a csónakba ugrott. Mekcsey elkapta a cigánytól a két evezőt, s egyetlen roppantással leszakitotta róluk a szijjakat.

– Üljetek le, – mondotta hátrafordulva.

– Taszítsd el a csónakot! – kiáltotta Gergely.

Mert a csónak mellel a parton feküdt.

– Még nem, – felelte Mekcsey.

S fölemelt lapáttal várta a törököt, aki a társait száz lépéssel is megelőzve nyargalt feléjök.

– Gyere csak dervis! – mondotta dühösen Mekcsey, – gyere!

Jumurdsák azonban látva a fölemelt lapátot, visszahökölt. Csak a leeresztett handsár villogott a kezében.

– Gyere no! – kiáltott rá ujból Mekcsey.

S nemhogy eltaszitotta volna a csónakot, hanem még kiugrott belőle, és neki szaladt a lapáttal Jumurdsáknak.

A dervis visszafutott.

– Siess! – kiáltotta Gergely.

Mekcsey nyugodtan ballagva ment vissza a csónakhoz, s egyetlen lökéssel elválasztotta a parttól.

Eközben odaérkezett még valami tiz török, s bősz üvöltésük kisérte a csónak lengedezését.

De csakugyan nagy volt a teher. A csónak széle alig arasznyira állt ki a vizből. Mozdulatlanul kellett ülniök, hogy a csónak ne himbálódzék.

Amazok a parton eszeveszetten futkostak, hogy csónakot keritsenek.

– Hova menjünk? – kérdezte Mekcsey a cigányt.

A cigány a csónak túlsó farán kuporgott, s annyira vacogott a foga, hogy alig birt felelni.

– Kerüljük meg a várat, – mondotta.

– Mi van a váron túl?

– Semmi.

– Erdő, mező?

– Kertek. Bokros helyek.

A cigányleány felsikoltott:

– Csónakot találtak!

Csakugyan csónak indult el a partról. A csónak tele volt katonával. Hatan ültek benne, de csak két evezőjük volt nekik is.

A többi török ugylátszik szétfutott, hogy másik csónakot is keritsen.

– Hányan vagyunk? – kérdezte Mekcsey.

– Nyolcan, – felelte hamar a cigány.

Ő már akkor számot vetett a mennyiséggel.

– Csak hatan, – felelte Mekcsey, – mert te meg a leány nem vagytok harcosok.

Jancsi kivonta a kardját; Éva is, Matyi is. Csak Gergely motozott a zsebében.

– Elegen vagyunk, – felelte Mekcsey, – én majd az evezővel dolgozok.

– Nem harcolhatunk, – szólott Gergely. – Ha utólérnek bennünket, mind a két csónak felfordul. Azt ajánlom, evezz Szkutari felé.

– Hát ki nem tud úszni.?

– Én nagyságos úr, – felelte reszketve a cigány.

– Hát kapaszkodjál a csónak orrába, ha éppen felfordul.

– Nem úgy lesz az Pista, – szólt Gergely nyugodtan. – Csak evezz te a túlsó part felé, hogy ahol már derékig érő viz van, megvethessük a lábunkat.

– Hát aztán.

– Nézd én összecsomóztam itt két font puskaport. Ezt megvizesitem, és meggyujtom. Mihelyest közel érnek, odavetem közéjök. Akkor aztán ugorj ki a csónakból. Utánad én, aztán a Jancsi, aztán a Matyi. A törökök olyan zavartak lesznek, hogy könnyen elbánhatunk velök.