Part 16

– Nem én. Csak ahogy az úrfi elment, feltétettem magamat egy lóra. A lovásztársaim tettek fel, mert magam nem bírtam felülni. Hát tehetek én arról, ha nem a magam lovára tettek.

Hogy a társaság ezen felvidámodott, Matyi teljes bocsánatban részesült, s ez a részegen történt elszökése, éppen ez tetszett meg Gergelynek.

– Hova való vagy te Matyi? – kérdezte nevetve.

– Keresztesre, – felelte a legény.

– Hol a pokolban van az a Keresztes?

Milyen furcsa volna, ha most a kocsis igy felelne a kérdésre: Hej szegény Gergely úrfi, majd megtudja egyszer te-kegyelmed, hogy hol van az a Keresztes. Majd mikor szép szakállas ember lesz kegyelmed, majd mikor nagyságos úr lesz te-kegyelmed, ott ejti tőrbe a gonosz török, ott verik majd a vasat kezére lábára!

*

Három nap mulva útban voltak. Matyi volt a kocsis. Ők négyen felváltva rabok és delik. A kocsi egyúttal Évának szolgált éjjeli alvóhelyül.

XVIII.

Mi az ott az erdőn? Tábor-e, vagy falu? Rablótanya-e, vagy bélpoklosok községe? Temetés van-e benne vagy lakodalom?

Hát biz az se nem tábor, se nem falu, se nem rablótanya, sem bélpoklosok községe, hanem egy nagy cigánykaraván.

A sziklák árnyékán, a fák között rongyos sátorok barnállanak. Egyikből másikból füst kigyózik az égnek. Egy tisztáson meg szól a hegedü és döbög a dob: táncolnak a leányok.

Egy cigányasszony tanitja őket. Ismeretlen nyelven rikácsol egyikre, másikra. Kikapja a kezéből a tamburint és vén tagjait a tizenöt éves leány bájos lejtéseivel mozgatva mutatja, hogyan kell kéznek és lábnak lengő könnyüvé változnia a tánc művészetében.

A cigánylányok már a természettől megkapják ezt a művészetet, de köztük is akad azért szögletes, aki vagy nagyobb lábat vagy lustább vért kapott a születésében és hát az ilyenre senki se néz szivesen.

A táncosok különben mind fátyolos ruhába vannak öltözve. A fátyol kell a tánchoz. Lengései meghosszabbítják a tagok kerek mozdulatait; s a táncban az a fő, hogy a testnek semmi nehézsége ne lássék.

A cigányok egyrésze a táncolók körül ült. A gyerekek meg azon meztelenen utánozták a forgásokat. Még a két-három esztendős kis purdék is füstös angyalkákként forogtak és lejtettek a fűben; tamburin helyett kókuszhéjat vertek és fátyol helyett pókhálót lengettek a karjukon.

Egyszerre mint a bokorról felburranó verébsereg, úgy riadt fel valamennyi gyerek és rohant az erdő egy nyilása felé.

A mi öt lovasunk jött ott fáradtan, a lovat kantáron vezetve. A purdésereg éktelen nagy csicsergéssel rajozta őket körül, s baksisért nyujtotta apró tenyerét.

– Hol a vajda? – kérdezte Gergely törökül. Kaptok baksist mindnyájan, de csak a vajdának adom oda.

Azok bizony nem szaladtak a vajdáért, hanem tovább is ott tolakodtak és visitoztak a lovagok körül.

Éva már benyult a zsebébe, hogy egy marok rézpénzt vessen nekik, azonban Gergely intett neki, hogy ne tegye.

– Hájde! – kiáltott rájok a kardját fölemelve, mire a verebek ijedten röppentek széjjel.

De az idős cigányok is megrémültek. Ki a sátorba futott, ki a bokrok közé. Csak a nők maradtak ott várakozón bámulva az idegenekre.

– Ne féljetek, mondotta Gergely törökül, nem bántunk benneteket, csak épp a gyerekeket riasztottam szét, hogy ne visitozzanak. Hol a vajda?

Az egyik sátorból egy vén, de erős testalkatu cigány lépett elő. Török kaftán volt rajta és magas persa süveg. A dolmányán nagy ezüst gombok. A nyakában aranylánc. A kezében a vajdai nagybot.

– Mi nyelven beszélsz? – kérdezte Gergely törökül.

– Hát, felelt a vajda, törökül főképpen, de ha szolgálatotokra lehetek, tudok oláhul, persául, görögül, bosnyákul, rácul, horvátul, olaszul, magyarul, németül, csehül, franciául és spanyolul. Muszkául is beszélek egy keveset.

– Hát egyelőre csak beszéljünk törökül. Mitől rémült meg annyira a néped?

– Egy görög rablóbanda garázdálkodik erre. Azt mondják ötvenen vannak. A mult héten ebben az erdőben öltek meg egy kereskedőt.

– Mi nem vagyunk rablók, – felelte Gergely, csak eltévedt utasok. Turkesztánból jövünk. Mi is hallottuk azt a rabló történetet, s éppen azért tértünk le az országútról. Hát csak azt akarjuk, hogy adj nekünk egy vezetőt, aki elkisérjen bennünket Stambulba, és néhány napig velünk maradjon.

– Akár tizet is, – felelte a vajda. Hiszen nincs messze.

– Nekünk csak egy kell. Egy olyanféle embert, aki ismeri a járást a fővárosban; fegyvert igazitani és lovat gyógyitani tud.

A vajda gondolkozva nézett maga elé, aztán egy füstös sátor felé fordult, és kiáltott:

– Sárközi!

Az öt lovag szinte megrezzent e magyar szó hallatára.

A sátorból egy körülbelül negyvenöt esztendős szurtos cigány bujt elő. Oláh nadrág volt rajta és kék ing. Az oláh nadrág térde vörös posztóval volt foltozva. A hóna alatt magyar dolmány. Jöttében öltötte magára. Mikorra a vajdához ért, már be is gonbolta, a port is leverte a nadrágjáról, meg meg is fésülködött a tiz ujjával. Ragyás volt.

– Elkiséred a vitéz urakat a városba, és szolgálsz ott nekik.

Gergely egy ezüstpénzt nyujtott a vajdának.

– Oszd szét a purdék között, – mondotta. – Köszönöm a szivességedet.

– Mit hozzak magammal? – kérdezte Sárközi törökül s alázatosan.

– Csak egy pár szerszámot puska, vagy ijj-igazitásra, meg ha van valami sebre való jó íred embernek és lónak való.

– Igenis, uraim.

Azzal visszafutott a sátorába.

– Nem vagytok-e fáradtak ifjú uraim? – kérdezte a vajda. Jertek beljebb és pihenjetek le. Ettetek-e ma?

– Mit tudsz adni? Ha adhatsz valamit, megfizetjük.

– Hát akad valami, – felelte a vajda.

És megindult az idegenek előtt a saját sátora felé, amely egy terebélyes bükkfa alatt vöröslött ki a többi közül.

A vajdáné három kis sárga szőnyeget teritett a fűre. A leánya azon fátyolosan, amint táncolt, segitségül szegődött az anyjához.

– Hát van túrónk, tojásunk, rizsünk, vajunk, kenyerünk, – szólt az asszony. Csirkét is süthetek, ha megvárjátok szép ifjú vitézek.

– Megvárjuk, – felelte Gergely. – Őszintén szólva mindnyájan éhesek vagyunk, és az útunk nem éppen sietős.

A cigánynép körülsokadozta őket. Minden asszony jövendőt akart mondani. Némelyik már oda is guggolt, és rázta a tarka babot a rostában.

– Nincs időnk, – szólt Gergely a vajdának. – Kérlek rezzentsd szét őket.

A vajda fölemelte a botját, s rákurjantott a népére.

A botot tisztelték-e jobban vagy a vajdát, nincs kideritve a történelemben, de az bizonyos, hogy elég gyorsan szétoszlottak, s az öt vándor nyugodtan üdithette föl magát a sokféle ennivalóból, amit a vajdáné eléjök rakott.

– Ti hát vigan éltek, szólt Gergely a vajdának, miközben nagyot húzott a vizes kancsóból. Ünnep van ma, vagy mindig igy táncolnak a leányok?

– Holnap péntek van, felelte a vajda. Valamennyi leány ott van az Édesvizeknél.

Gergely hasznára igyekezett forditani minden szót.

– Mi még sohasem jártunk Konstantinápolyban, – mondotta. Most azért megyünk, hogy beálljunk a hadseregbe. Mi az az Édesviz?

– A törökök mulatóhelye, az Aranyszarv-öböl végén. Pénteken ott hűsel minden török család. A gyepen meg a fák alatt van az egész Stambul. Ilyenkor cseppen a cigánynak is egynéhány piaszter.

– Hát a leányaitok táncolnak?

– A lányok táncolnak. A vénasszonyok jövendőt mondanak.

– És nem féltitek a szép leányokat?

– Mitől? Ha rabul ejtenék is őket, csak visszaszöknének a szabad életbe. Annyira nem félnek, hogy bejárnak olykor a háremek udvarába is. Most is azért táncolnak együttesen, mert be akarnak kéredzeni a szerájba.

Mig ezek beszélgettek, Éva odaszólt Gergelynek:

– Hogy van törökül _viz_?

– _Szú_, lelkem.

Éva bement a sátorba és ezzel az egy szóval vizet kért, hogy az arcát és kezeit megmoshassa.

A cigányleány félrevonta a sátor hátulsó lepedőjét. Tágas és mély barlang volt ottan. A falból viz szivárgott és cseppekben hullt alá. Ezek a cseppek régen hullhatnak itt, mert medencét vájtak a sziklában.

– Fürödj meg, ha akarsz, jelezte a cigányleány.

És egy négyszögletes kis agyagdarabot nyujtott át Évának szappan gyanánt.

Éva ránézett. A cigányleány félig lehunyt szemmel nézte vissza. A nézése ezt mondta:

– Te fiu, de szép vagy!

Éva elmosolyodott és megsimogatta a leány arcát. Az arc sima volt és forró. A cigányleány elkapta a kezét, és megcsókolta. Aztán kifutott.

XIX.

Mikor már jól behaladtak az erdőbe, Gergely megszólitotta a cigánykovácsot.

– Sárközi barátom, volt-e már valaha tiz aranyad?

A cigány meglepődve nézett föl a magyar szóra.

– Volt már tebb is, de csak álmomban.

– Hát valóságban?

– Valóságban kettő volt egyszer. Azs egyiket két estendeig tartogattam. Egy kisgyereknek akartam adni. Azstán lovat vettem rajta. A ló megdeglett. Most se ló, se arany.

– Hát ha nekünk hiven szolgálsz, egynéhány nap alatt tiz aranyat kereshetsz.

A cigány csaknem egész testében ragyogott.

Gergely tovább kérdezte:

– Mért jöttél Törökországba?

– Hogy olyan erős voltam, mindenáron katonát akartak belőlem csinálni.

– Sohse voltál te erős.

– Hát nem is a termetemre mondom, csókolom kezsit-lábát, hanem a pikulázsásra volt nagy erőm. Mert pikulás voltam én, meg lakatos csókolom kezsit-lábát, astán minduntalan megfogott a terek. Lehozstak ide és műhelybe állitottak De biz én megsektem.

– Van-e feleséged?

– Lehetne, ha éppen akarnám.

– Eszerint nincsen.

– Most nincs. Ebben a karavánban nincsen.

– Hát aztán, ha akarsz, haza is jöhetsz velünk.

– Minek menjek én haza instálom? Azs én jó gazsdámat ugy se találom meg tebbet. Otthon meg megint csak elfog a terek.

– Hát szolgáltál valakinél?

– Bizsony salgáltam. Nagy úrnál salgáltam én. Minden nap pecsenyével tartott, aztán csak úgy barátságosan besélt velem, hogy ast mondja: Csináld meg est a puskát te fistes!

– És ki volt az az úr?

– Ki volt volna más, mint a nagyságos Bálint úr.

– Melyik Bálint? – Kérdezte Török Jancsi.

– Melyik Bálint? Hát a Terek Bálint nagyságos ur.

Gergely sietett megelőzni Jancsit a kérdésekben.

– Mit tudsz róla?

S intett Jancsinak, hogy óvatos legyen.

A cigány vállat vont.

– Nem levelezsek senkivel.

– Valamit csak tudsz róla?

– Csak ast, hogy rabul esett. Él-e vagy meghalt, nem tudom. Bizsonyosan meghalt, mert hallottam volna hírit.

– Melyik házánál dolgoztál?

– Sigetváron.

A két fiu összenézett. Egyik sem emlékezett a cigányra. Az igaz, hogy ők nem is sokat tartózkodtak Szigetvárott, hanem hol itt, hol ott a Bálint úr birtokain, s a tömérdek cselédei közül ha sokat ismertek is, valamennyit nem is ismerhették.

Gergely figyelemmel nézett a cigány arcára, aztán elmosolyodott:

– Emlékszem ám reád Most már emlékszem Jumurdsáknak voltál te egyszer a rabja és Dobó szabaditott meg tőle.

A cigány nagyot nézett, aztán a fejét rázva felelte:

– Nem Dobó. Egy kis hét éves gyerek. Valami Gergely.

És egyet sóhajtva, mély érzékenyüléssel folytatta:

– Áldja meg az Isten, ahol van, azt a gyereket. Annak tartogattam az aranyamat.

– Hátha én vagyok az a kisgyerek?

A cigány hitetlenül nézett Gergelyre.

– Én vagyok pedig, – mondotta Gergely. Még arra is emlékszem, hogy megházasodtál aznap, és hogy kocsit lovat kaptál Dobótól.

A cigány felszökött örömében, és összecsapta a levegőben a bokáját, azután Gergely elé vetette magát; átfogta a lábát és megcsókolta, miközben minden cigányáldást elmondott, ami csak eszébe jutott.

– Az isten hozott össze bennünket, – mondotta Gergely. Most már bízom benne, hogy nem jöttünk hiába.

Átadta a lova kantárát Matyinak és a fűbe heveredett. A többiek követték a példáját.

Gergely itt elmondta a cigánynak, hogy mért jöttek, s megkérdezte tőle, hogy mit gondol, hogyan juthatnának Bálint urhoz?

A cigány hol ragyogó szemmel, hol elcsüggedten hallgatta Gergelyt. Jancsinak kezet csókolt. Aztán igy szólt:

– Bejutni csak be lehet Stambulba is, talán a Héttoronyba is, de a nagyságos urat nem vizsipuskával őrzsík, mint a magamfajta csigányt.

És a fejét a kezében ringatva jajongott:

– Hogy itt van a segény Bálint nagyságos úr! Jaj, ha tudtam volna, bekiáltottam volna azs ablakon is, hogy jónapot kivánok, csókolom kezsit-lábát.

Gergelyék megvárták, mig a cigány képzelete elhányta a maga cigánykerekeit, aztán komoly gondolkozásra fogták őkegyelmét.

– Hát a városba csak be lehet menni, mondotta a cigány, máma különösen. Mert ma van a perzsa gyászünnep és ilyenkor annyi itt a búcsújáró, mint otthon aratás után. Hanem a Héttoronyba, oda még a madár se mer berepülni.

– Mindegy, – tüzeskedett Jancsi, – csak egyszer a városba bejussunk. Ott aztán majd meglátjuk.

XX.

Az aranyszarv olyanforma széles viz, mint a Duna. Öble ez a tengernek, s kürt alakjában nyulik fel Konstantinápoly közepén, meg túl is rajta az erdőkig.

Utasainkat egy rozzant halászcsónak hozta végig ezen az öblön. A csónak orrán Gergely ült, akinek legtörökebb volt a ruhája, közepén Mekcsey, akiről szintén piroslott a törökség; a többi a csónak belsejében foglalt helyet.

A lenyugvó napfényben aranyoszlopokként tüntek fel a minarék tornyai, s aranygolyókként a templomok kupolái. A tengerben mindez vísszatükröződött, s a bámulat kiáltásaira fakasztotta a mi ifjainkat.

– Alomvilág ez! – szólt Éva, amint ott ült a Gergely lábánál.

– Álomnál is szebb, – felelte Gergely, – de olyan ez lelkem, mint a mesebeli kastély: kivül pompás, belül szörnyetegek és elátkozottak lakják.

– Tündérváros! – szólalt meg Mekcsey is

Csak Jancsi ült csendesbúsan a csónakban. Szinte jól esett a szemének, hogy az épületek e rengeteg pompája között valami feketeséget is láthat.

– Micsoda erdő az ott? – kérdezte a cigányt, balfelé mutatva. Ugynézem csupajegenyefa. De milyen feketék erre a jegenyefák! No jól megnőttek.

– Nem jegenyefák azok, – felelte a cigány, – hanem csiprusok. Nem erdő azs ott, hanem temető. A pérai törökök feksenek benne.

Jancsi összerázkódott. Arra gondolt, hogy hátha az ő apja is ott fekszik már valamelyik ciprus alatt.

Gergely észrevette ezt, és hogy másfelé terelje a Jancsi gondolatait, igy szólt:

– Olyan város ez, mint Buda a Duna partján, csakhogy itt két Buda van, vagy inkább három.

– Én se gondoltam, hogy ilyen dombos város ez, – felelte rá Mekcsey. Azt gondoltam olyan sík mint Szeged, vagy Debrecen.

– Könnyü volt ezeknek ilyen szép várost épiteni, – szólt Éva is. Rablóváros Összerabolták ezt a várost a világ minden részéből. Vajon a mi királynénk butorai melyik házban vannak?

– A Mátyás királyét akartad mondani lelkem, – felelt rá Gergely.

Mert nem szerette ezt a királynét; s igaza is volt, hogy azok a butorok, amelyek Buda várában voltak, nem Lengyelországból kerültek oda.

A nap már leszállt, mikor a hidhoz érkeztek. A hidon lehetett látni, hogy nagy a tolongás.

– Ma sokan lesznek a gyászünnepen, – szólt a kaikos.

Amire Gergely azt mondta:

– Mi is arra jöttünk.

Jancsi erre újra megborzongott, és sápadtan nézte a kavargó embertömeget, amely a hidon át Stambulba nyomakodott.

XXI.

Ez a tolongás segitette be őket is.

A hidon álló őrök nem néztek senkit se és a stambuli utcákba belesodorta őket a nép.

Maguk se tudták hova mennek, csak úsztak az áradattal. Az áradat pedig fölfelé menőleg nyomult valami három utcán át. Akkor megállt. A tömeget katonák nyomták széjjel. Utat csináltak a persa bucsújáróknak.

Gergely magához szoritotta Évát. A többiek egy másik épület falához szorultak. Csupán szemmel vigyázták egymást.

Egyszercsak kivilágosodott az utca vége, s előtünt egy óriás nagy fáklya, aminőt a mieink sohasem láttak.

Mert nem aféle viaszfáklya volt az, aminővel Magyarországon kisérik a halottakat, hanem egy nagy vaskosár. Rúd végén tartotta a kosarat egy erős perzsa, s a kosárban kar nagyságu fahasábok lángoltak.

Ez az egy fáklya bevilágitotta az egész utcát.

Elől jött valami tiz gyászruhás barna ember. Rövidre nyirt bodros szakálluk és hátramaradt kis álluk mutatta, hogy perzsák.

Mögöttük egy fehér ló; a hátán fehér lepedő, a lepedőn nyereg; a lepedőn két x alakban keresztbe tett kard, s két fehér eleven galamb.

A két galamb lába oda volt kötve a nyereghez.

És a ló, galamb, kard, lepedő mind be volt hintve vérrel.

A ló után megint egy csomó gyászruhás ember. Valami keserves litániát énekeltek, amelynek minden sora ez a két szó:

_Husszein! Hasszan!_ és egy _hu!_ kiáltás, amely sajátságos dübörgő ropogással elegyedett.

A menet haladtával nyilvánossá vált, hogy ez a ropogás honnan ered.

Kétsorjában meztelen mellü perzsák következtek. Fekete ing volt rajtok sarkig érő; a fejük bekötve fekete kendővel, amelynek a sarka hátul a nyakukon lebegett. Csak mondom: a mellök volt meztelen.

És amint oldalt lépkedve jöttek, a Husszein-Hasszan szóra meglóbálják a jobb kezüket, a _hu!_ kiáltásra pedig a mellökre csaptak ököllel, a szivök tájékán.

Ez volt az a dübörgő ropogás.

A kék-veres folt a mellükön mutatta, hogy nem pápista módon veregetik a mellöket.

A mellverő perzsák lehettek körülbelől háromszázan. Oldalt állottak és csak a mellütés után tettek két három lépést.

Közöttük különféle szinü háromszögletes zászlók, többnyire zöldek, de van köztük fekete, sárga és vörös is.

A zászlók nyelén és itt-ott a perzsa gyermekek süvegén egy-egy ezüstkéz. Az Abbas martir kezét jelzi ez. Levágták ezt a kezet, mert inni nyujtott Husszeinnak, mikor a kerbelai csata után elfogták.

S mindig növekvő erővel hangzott az ének:

Hasz-szán! Hu-szein! Hasszán! Hu![2]

A fáklyák új fekete csoportot világitanak meg, amely egy zöld lepedővel leboritott tevét környez. A teve hátán egy kis zöld sátor, s abban egy gyermek, akinek csak az arca látható, meg olykor a keze, amint a sátor nyilásán egy-egy marok fürészporfélét vet ki a gyászruhás emberekre.

De e csoport után valami különös zörgés és csörömpölés hallatszik időnkint.

Egy-két perc mulva feltünik a menet folytatása. Ezek is oldalt lépkedve jönnek, s gyászingbe vannak öltözve. De ezeknél az ing a hátukon van nyitva. A kezökben ujjnyi vastag láncokból való korbács. Oly nehéz, hogy két kézre fogják. Az éneksorok végződésénél hol a jobb vállukon át, hol a bal vállukon át a meztelen hátukra csapnak vele.

– Elájulok! – szólt Éva, mikor meglátta, hogy az emberek háta véres és hólyagos.

– Pedig még ennél rettenetesebb is következik, – felelte Gergely. Egy török rab beszélt nekem erről a gyászünnepről, de én nem hittem el, hogy az emberek véresre verjék magukat, mikor nem szükséges.

– Azt a gyermeket csak nem ölik meg tán?

– Dehogy ölik. Az a két galamb meg az a gyermek az mind csak jelkép. Éjfélkor a két galamb lábáról levágják a zsineget. A két galamb Hasszan és Husszein lelke. Nagy orditás kiséri az égbeszállásukat.

– És a gyermek?

– Az az árván maradt perzsa népet jelképezi.

– Mi következik még?

– Kardos emberek, akik a fejöket vagdalják.

És csakugyan egy véres menet következett, egy kép, aminőt csak a pokol-rémes álom fordithat az ember szeme elé.

Ezek már fehérbe voltak öltözve. A feje valamennyinek leborotvált. A jobb kezökben handsár. Balkézzel mindegyik a másiknak az övébe ragaszkodik, hogy részint magát tartsa, részint a mellette levő társát.

És ezek is oldalt lépkedve jönnek. A litánia-szerü ének itt már üvöltéssé erősödik, és az éneksorok végén minden handsár megvillan a fáklyafénynél, és megérinti mindenki a saját kopasz fejét.

Ezek már fürdenek a vérben.

Némelyiknek az orra és füle mellett patakban csurog a vér, és pirosra festi a rajta lévő lepedőt. A fáklyák sercegve égnek a szellő fuvásától, s olykor esőnkint hull a szikra a véres fejekre.

És a levegőt a vér párája neheziti meg.

Éva behúnyta a szemét, és Gergely mellére borult.

– Bajod van? – kérdezte Gergely aggodalmasan.

– Iszonyodom, – felelte Eva.

– Mondtam úgy-e, hogy maradj otthon. Nem nőnek való az ilyen út. Húnyd be a szemedet báránykám!

Éva megrázta a fejét, és kinyitotta a szemét:

– Hát csak azért is nézem!

És bár sápadtan, de keményen nézte végig az iszonyú menetet.

*

Gergely nyugodtabb volt. Ő még gyermek korában megszokta a vér látását. Nem fáj az valami nagyon. Inkább az itt a megdöbbentő, hogy ezek az emberek nem sajnálják a véröket. És ilyen emberek ellen küzd a magyar több mint száz esztendeje szakadatlanul!

Eközben átpillant a véres tömegen az utca tulsó felére. Milyen különös az, hogy az ember észreveszi, ha valahonnan erősen nézik!

És őt nézte valaki.

A fáklyák fényénél látta, hogy két ember szeme mered reá.

Az egyik egy örmény, a hollófekete aga volt az, akinek a katonáit a levegőbe röpitette.

A másik Jumurdsák.

XXII.

A mult esztendő nyarán egy reggel azzal köszöntötte Maylád Török Bálintot, hogy az éjjel uj rabok érkeztek.

– Magyarok? – kérdezte Bálint megrezzenve, mint akit vizzel öntenek végig.

– Nem tudom még, – felelte Maylád. Csak annyit hallottam, hogy reggel, mikor kinyitották a kaput, végigcsörgött a lánca az udvaron. Ismerem minden rabnak a lánca hangját. Mikor az ágyamban fekszem, mindig tudom ki megy el az ajtóm előtt.

– Én is.

– Reggel új lánccsörgést hallottam. De nem egy ember jött. Kettő, három, talán négy is. Végigmentek az udvaron, de talán csak nem a Tas-csukuruba vezették őket!

Ez a Tas-csukura barlangféle börtön volt a Héttoronyban. Ez volt a siralomház a vértorony alján. Aki idekerült, az hamar megismerkedett a földöntúli élet titkaival.

Leballagtak a kertbe, ahol rendesen üldögélni szoktak. De ma nem vizsgálták sem a bokrok növését, sem az égen járó felhőket. Nyugtalanul várták, hogy az uj rabokat láthassák.

Lánc már nem volt a lábukon. Az a tömérdek arany, amit Törökné a szultánnak és a basáknak küldött, nem nyitotta meg a kaput, de megoldotta legalább a láncot.

A két ember különben is öreg volt már, s a várat kétszázötven családos katona őrizte. Nem szökött még onnan meg soha senki.

A belső őrséget uj váltotta fel. Egy potrohos bég jelent meg az udvaron, hogy a távozóknak parancsot adjon.

– Három a malomba menjen, – mondotta a homlokát törölgetve.

Mert mindig melege volt ennek a kövér embernek.

– Három a malomba menjen és követ vágjatok.

Megnevezte ki legyen az a három.

Aztán két alacsony emberkéhez fordult:

– Ti egy óra mulva visszajöttök. A fegyvertárt fogjuk takaritani.

Török Bálint alig várta, hogy a bég végezzen. Eléje sétált és megszólitotta:

– Jó reggelt Veli bég! Hogy aludtál?

– Elég rosszul, felelte a török. Ma reggel korán felzavartak, három uj rab jött Magyarországból.

– Csak nem a _barátot_ hozták tán ide?

– Nem a barát. Valami erőszakos ur ez. De nem is ur tán, hanem koldus. Inge sincs becsületes. Azt irják, hogy megrabolta a budai basát. Vele hozták a két fiát is.

– Mi a neve?

– Én bizony felirtam, de nem tudom. Nektek mind olyan különös nevetek van, hogy az ördög se tudja észben tartani.

Azzal anélkül, hogy köszönt volna, megfordult és valószinüleg egyenesen az ágyába sétált vissza.

Bálint ur megzavarodva ült le Maylád mellé.

– Megrabolta a budai basát? – szólt eltünődve. Ki lehet ez?

– Koldus? – folytatta a tünődést Maylád. Ha koldus volna, nem hozták volna ide.

– Akárki, szólott Török Bálint, az első dolgom lesz, hogy ruhát adok neki.

Az egész délelőtt tünődtek, töprenkedtek, elsorolván vagy ezer magyarországi és erdélyi nevet, de egyikben sem tudtak megállapodni.

Végre délben megjelent az uj rab a közös asztalnál, amelyet a belső udvar árnyékos felén teritettek.

Nézik mind a ketten. Nem ismerik. Látják rajta, hogy alacsony, kis ősz barna ember, s felében kopasz is. Magyar vászonruhába van öltözve, s rongyos. Mellette két ifju. Husz-huszonöt évesek. Látszik a vonásaikon, hogy testvérek, s hogy az öregnek a fiai.

Az öreg lábaira ugyanazt a könnyü acél-láncot tették, amelyet Török Bálint viselt vagy két esztendeig. Fényes volt az a lánc a viseléstől mint az ezüst.

Maylád eléje sietett a rabnak. Nem tudta kicsoda, csak azt látta, hogy magyar. Bálint is mély megindulással állt az asztalnál, s merően nézett az öregre.

Maylád nem tudott szólni semmit, csak megölelte az öreget. Bálint azonban az izgalomtól szinte reszketve kiáltott rája:

– Ki vagy?

– Móré László – felelte az öreg a fejét lehajtva.

Bálintot, mintha megütötték volna. Elfordult és leült.

Mayládnak is leestek az öregről a kezei.

A két ifju búsan állt az apja mögött.