Part 15

– Honnan ismerlek, – feleli nevetve az ifju. Vitéz korodból ismerlek, mikor még a padisah fegyverét viselted.

– Hát olyan régen forogsz te a táborban?

– Öt év óta.

– Nem emlékszem rád.

– Dehát mért hagytad ott a dicsőség zászlóját?

Mielőtt a dervis felelhetett volna, éktelen nagy rikoltás hangzott a tornác felől, de olyan, hogy a lovak bokrot ugrottak tőle, s majd elszakitották a kötőféket.

Az aga volt a rikoltó. Az ifjak odanéztek, hogy mi lelte, de nem láttak egyebet, mint azt, hogy az aga a rikoltástól ki van veresedve és iszik.

– Mi lelte ezt az embert? – kérdezi a deli a dervist.

A dervis megvetőn int a kezével:

– Nem tudod-e, – mondja, – hogy bort iszik.

– Honnan tudnám, – feleli a kérdező, – hiszen csutorából iszsza.

– Te talán nem vagy született muzulmán?

– Bizony barátom én dalmátnak születtem és csak ezelőtt öt évvel ismertem meg az igazhitet.

– Igy már értem, – feleli nyugodtan a dervis. – Hát tudd meg, hogy az aga azért rikolt, hogy a lélek lezavarodjék a fejéből a lábába, amig iszik. Mert a lélek a fejben lakik és a másvilágra megy, mikor meghalunk. Ott pedig tudod, hogy a borivásért megbüntetik az igazhitü ember lelkét.

– De ha nem bünös a lélek.

– Hát ez is azt gondolja, hogy a lelkének nem lesz része a bünben, ha elriasztja egy percre, de már én csak azt gondolom, hogy nem jó ilyen fogásokkal élni.

Azután egyet sóhajtva, folytatta:

– Az imént azt kérdezted tőlem, hogy miért hagytam oda a szent zászlót?

– Azt ám, merthiszen te vitéz katona voltál, és hát fiatal is vagy még, harmincöt éves legfeljebb.

A dervisnek láthatólag jólesett ez a dicséret, mert a szeme egyet lobbant, de aztán még búsabb lett tőle.

– A vitézség, – mondotta, – nem ér a szerencse nélkül semmit. Én mindaddig vitéz voltam, mig megvolt az amuletem. Egy haldokló öreg bégtől kaptam én azt, csatatéren. Egy hős lelke van benne. Az a hős a próféta mellett harcolt, de a lelke most is harcol azzal, akinél a gyürüje van. Azután rabul estem és egy pap elvette tőlem. Mig az velem volt, nem fogott engem se golyó, se kard. Amint az nem volt velem, egyik seb a másik után ért; a tisztjeim utáltak; az apám a hires Jaja-Oglu Mohamed budai pasa elkergetett, a bátyám, a hires Arszlán bég összeveszett velem; a társaim megloptak; rabságba is kerültem egypárszor, szóval: elhagyott engem minden szerencse.

A deli a dervis balkezére nézett, amelyen nagy sebforradás volt látható.

– A kezeden is van forradás.

– Van, – mondotta a dervis. – Egy évig nem tudtam mozgatni, mig végre egy szent dervis azt ajánlotta, hogy forduljak meg Mekkában háromszor. Hát lásd, már az első fordulásnál meggyógyult.

– Eszerint dervis maradsz.

– Nem tudom. Azt hiszem, visszatérőben van a szerencsém, s ha még kétszer megjárom a szent utat, ismét beállhatok a seregbe. De haj, – szólt sóhajtva, – mig az amuletemet meg nem találom, nem vesz engem tenyerére a földi szerencse.

– Hát reményled, hogy megtalálod?

– Ha kitöltöttem az ezer-egy napot, minden lehetséges.

– Hát ezer-egy napig vezekelsz?

– Addig.

– És a mecseteket járod.

– Nem, csak az utat Pécstől Mekkáig, s mindennap elmondom az olvasót, s ezeregyszer az Allah nevét.

– Bámulatos, hogy ilyen okos ember, mint te vagy…

– Alláhval szemben senki sem okos. Férgek vagyunk.

A dervisnek már ekkor a kezében volt a hosszú, kilencvenkilenc szemü olvasó. Imádkozásba fogott. A kocsis eltakaritotta a vacsorát, és szőnyegeket szedett elő. Kettőt a falra teritett. A harmadikkal a kocsiboritót takarta be. A legfiatalabb rab foglalta el ágynak a kocsit. A kocsi rudját felvonták a falra. Az egyik deli odafeküdt a rud mellé, s vánkosul nyerget tett a feje alá.

Ez úgylátszik őrködni fog, mig a többi aluszik.

A hold szinte nappali világossággal árasztotta el a karavánszerájt. Látni lehetett, mint fekszenek az emberek keresztül-kasul a falon, s mint készülnek az éjjeli nyugováshoz.

Ekkor egy vöröshajtókás szolga lépett a nyugodni készülő delihez, és igy szólt:

– Az aga hivat. Szólni akar veled.

A másik deli nyugtalanul emelkedett fel az ágyáról, s hogy emez szótlanul engedett az aga hivásának, utána nézett, és felkötötte a kardját, amely eddig leoldottan hevert mellette.

Az aga még mindig ott ült a tornácon. De már nem rikoltozott. Vörös orcával bámult a holdvilágba.

A deli meghajtotta előtte magát.

– Honnan jösz fiam? – kérdezte az aga.

– Budáról uram, – felelte a deli. A pasának ezidőszerint nincs reám szüksége.

– Olyan gyönyörü lovakat hoztál, hogy nem győztem nézni. Eladod?

– Nem uram.

Az aga dühös pillantást vetett az ifjura.

– Láttad az én lovaimat?

– Nem néztem uram.

– Hát holnap nézd meg. Ha valamelyik megtetszenék, talán cserélhetünk.

– Lehet uram. Parancsolsz még valamit?

– Nem.

És az aga összevont szemöldökkel nézett a deli után.

XIV.

Már mindenki aludt. Az aga is a szobájába tért, és lefeküdt a fehérfátyolos ablakok mögé. A fogadó udvarát emberhorkolás és lovak zabropogtatása töltötte be. Minden percben hallatszott egy lódobbanás, de mindez nem zavarta az alvókat. Az emberek fáradtan térnek be ide és úgy alszanak, mintha csendben és selyem ágyban aludnának.

Az idősebbik deli ekkor fölemelte a fejét, és körülnézett. A rab ifju is fölmozdult.

És összedugták mind a hárman a fejöket.

– Mit akart az aga? – kérdezte magyarul az idősebbik deli.

– A lovaink tetszettek meg neki. Megakarja venni.

– És te mit mondtál?

– Azt, hogy nem eladó.

– Persze, hogy nem eladó, – szólt boszusan az idősebbik.

– Aztán abban maradtunk, hogy holnap cserélünk valamelyik lóval.

A kocsi szőnyege szétvált, és a legfiatalabb rab szépmetszetü arca hajolt ki belőle:

– Gergely, – suttogta, az ujját az ajkára téve.

– Pszt, – felelt a harmadik deli. Mit akarsz Vicuskám? Nincs semmi baj. Aludjál.

– Mit akart az aga?

– Csak a lovunkat kérdezte. Aludjál kedves.

És ahogy közel volt a két arc, halk csókban érintkezett.

Azután a három ifju még egypár szót váltott.

– Nincs mit félnünk, – mondotta Gergely. Mihelyt virrad, tovább indulunk, és itt hagyjuk az agát a lovaival együtt.

– Hanem én holnap nem leszek rab, – szólt Török Jancsi. Legyen Mekcsey holnap a rab. Unalmas igy összekötött kézzel kocsikázni egész nap. Aztán ez a sok arany rettenetesen nyom. Mégis okosabb volna a kocsiba rejteni.

– Jó, jó, – felelte Gergely, – hát leszek én holnap rab szivesen, de mikor öltözzünk át? Az éjjel nem lehet, mert hátha az aga mégis korábban ébred.

– Hát akkor holnap Gergely, majd az úton, valami alkalmas helyen. Ördög vigye el ezt az agát!

– Nekem se tetszik, – szólt Mekcsey. Az ilyen urak nincsenek ahoz szokva, hogy holmi rongyos deli megtagadja a kivánságukat.

– Csak arra vigyázzatok – mondotta Gergely, – hogy ha valaki közelünkben van, magyarul ne beszéljetek. Ez a dervis is tud magyarul.

A dervis mellettük feküdt.

Össze volt guborodva, mint a sündisznó.

XV.

Reggel, mikor a nap éppen kelőben volt, az aga kilépett az ajtón, és egy óriási ásitásban eresztette ki a maradék álmot a fejéből.

– Bandsal, – szólt az előtte hajlongó szolgának, – hol az a két deli?

A szolga kereső pillantással fordult az udvar felé.

Az ajtó mellett ott guggolt a dervis. Az aga szavára fölállott a helyről, és igy szólt:

– Elmentek uram.

– Elmentek? – hördült fel az aga. Elmentek? – ismételte csodálkozva.

– El.

– Hogy mertek elmenni?

– Éppen azért várlak uram, – szólt a dervis, mert ez a két deli nem rendes járatu ember.

– Honnan tudod?

– Az éjjel kihallgattam őket.

– Mit beszéltek?

– Mindent össze-vissza, de főképen azt, hogy a magadfajta emberrel nem jó találkozni.

– Akkor el kell venni tőlük a lovakat, a rabokat, a kocsit, mindent.

És ahogy ezt mondta, hangja minden szónál emelkedett. Az utolsó szót már orditotta.

– Azt hiszem pénzök is van, folytatta a dervis. Az egyik rab azt mondta, hogy az aranyat nem birja cipelni.

– Arany? Hé szipáhik! Lóra valamennyien! Utána a két delinek! Ide hozzátok akár holtan, akár elevenen! De főképpen a kocsijokat.

A következő öt percben huszonkét lovas szipáhi vágtatott ki a szeráj kapuján.

Az aga utánuk nézett, és igy szólt a dervisnek:

– Mit beszélt még?

– Nem értettem mindent, mert halkan beszéltek. Annyi bizonyos, hogy magyarul beszéltek, és hogy az egyik rab nő.

– Nő? Azt nem is láttam.

– Férfi ruhába öltöztették, hogy fel ne tünjön.

– És szép!

– Bübájos.

Az aga szeme forgásnak indult.

– A zsákmányból megkapod a magad részét, – mondotta.

S befelé indult.

– Uram, kiáltotta utána a dervis, én janicsár voltam. Nem engednéd-e meg, hogy lóra üljek?

– De magam is megyek, – szólt a feltüzesedett aga. Hát csak nyergelj nekem is.

S azzal befutott a kardjáért, és lóra pattant.

A konstantinápolyi országúton csakhamar utolérték a huszonkét fegyveres szolgát. Azok észrevették, hogy az urok utánok vágtat. Visszatekintgettek. Az aga intett nekik, hogy csak menjenek tovább.

És porzott az országút a lovak patkója alatt.

Két óra nem telt belé, a csapat ujjongó orditása jelezte az agának, hogy a szolgái látják már a kocsit.

A szolgák ekkor magaslaton voltak, s hogy az országút lejtőre hajlott, eltüntek az aga szeme elől.

Az aga alig várta, hogy ő is felérjen az országút púpjára.

Megsarkantyuzta a lovát, és a dús zsákmány érzetétől lobogva vágtatott. Mögötte a dervis, mint valami szőrös ördög ült a lovon. Szoritotta és verte. A haja kibomlott a csomóból és kócos pemetté változtatta a fejét. Az agától a hirtelenében kapott kardot nem is volt még ideje felkötni, csak a kezében tartotta, s azzal ütötte a lovat hol elől, hol hátul.

A magaslaton aztán látta az aga, hogy az üldözöttek még jó távol vannak, de már észrevették a veszedelmet.

Ime a két rab is lóra pattan, s fegyvert kap elő a saroglyából. A kocsis holmi apróságot kapkod ki a kocsiból: szétosztja a lovasok között. Azok a nyeregkápába és elejébe rakodnak. Azután lekutyorodik a kocsis a kocsi alá. A kocsi alól fehér füst száll fel. Akkor a kocsis is lóra kap, és elvágtat a négy lovas után.

Az aga nem tud hova lenni ámulatában.

– Micsoda rabok ezek? – kiáltja hátra a dervisnek, – hogy nem akarnak kiszabadulni!

– Mondtam, hogy kutyák! – üvölti a dervis.

A tüz már belekap a kocsiba. A katonák zavartan állnak körülötte.

– Oltsátok! – kiáltja az aga. Verjétek szét a kocsit!

Aztán ismét kiált:

– Csak három maradjon. A többi menjen az ebek után.

Ebben a pillanatban lánghegygyé válik a kocsi, és irtózatos dördüléssel lobban fel.

Nem marad a téren se kocsi se ember, csak az egy borzas dervis, aki a levegő rugásától és robbanástól megsiketülve áll, mint a boszorkánymacska a kémény tetején.

XVI.

– Mi volt ez? – bődült fel az aga az országút porában, ahova a lova levetette.

A dervis le akart szállni a lováról, azonban az ő lova is meg volt zavarodva. Hátrafelé táncolt, s két lábra állt.

Majd őrült iramodással vágtatott neki a mezőnek, s a dervist a levegőbe dobálva ugrott árkon bokron át, miközben fehér tajtékot szórt a szájából.

Az aga feltápászkodott. Kiköpte a port, és pogány káromkodásban adott szárnyat a mérgének.

Körülnézett. Az országút mint a csatatér: vonagló lovak és heverő szipáhik; a kocsi helyén egy nagy semmi; az égen egy nagy trágya szinü felhő, amely az imént a kocsi volt.

Az aga lova is elszaladt. A hollóképü úr azt se tudta mihez kapjon.

Végre is megindult sántikálva a katonáihoz.

Hát biz azokat szétvetette a robbanás. Kinek a feje, kinek a lába hevert a porban; aki meg egészben maradt, arra se volt jó ránézni.

Az aga látta, hogy egyik se mozdul, hát leült az árokpartra, és nézett bután maga elé. Talán azt hallgatta, hogy hol és miért harangoznak olyan nagy zúgással; pedighát nem harangoztak sehol, csak a füle zúgott.

Ebben az állapotban találta őt egy óra mulva is a dervis, aki a maga vad paripáját csurgó vizesre nyargalva visszatért.

Odakötötte a reszkető paripát egy bükkfához; és az agához sietett.

– Nem esett bajod uram?

Az aga a fejét rázta:

– Nem.

– De valamidet csak megütötted!

– A tomporomat.

– Áldott legyen Allah, aki megszabaditott ebből a veszedelemből.

– Legyen áldott, – ismételte az aga.

A dervis sorra járta az úton és út mellett heverő lovakat, hogy nem lehetne-e még valamelyiket lábra állitani? No nem. Amelyik élt is, úgy meg volt nyomorodva, hogy csak a hollók becsülhették még valamire.

Visszatért az agához.

– Uram, mondotta. Vissza tudsz-e jönni a magad lábán, vagy feltegyelek erre a lóra!

– Ezt meg kell boszulni, – felelte az aga a lábaszárát dörzsölve. De honnan vegyek lovat és katonát?

És bután nézett a dervisre, mint az ázott tyuk.

– Azok az átkozottak bizonyosan Sztambulba mentek. Ott megtalálhatjuk őket – felelte a dervis.

– Hát jer, – szólt nyögve az aga, – segits föl a lóra, és vezess vissza a fogadóba. Szegődj mellém szolgának, mert te kitünő lovas is vagy.

– Szolgának? – kérdezte megütődve a dervis.

De aztán alázatosan lehajtotta a fejét és igy szólt:

– Amint parancsolod.

– Mi a neved?

– Jumurdsák, – felelte a dervis.

XVII.

Az öt magyar lovas ezalatt nagy szárnyasan szállt tovább a konstantinápolyi országúton.

A robbanás az ő lovaikat is megvaditotta, de biz ők nem nagyon bánták. Annál jobban repültek. Egyik a másikat előzgetve száguldott, s az utonjárók már messziről kitértek nekik: el nem tudták gondolni, hogy ezek a fiatal katonák versenyt futnak-e, vagy hogy üldözik őket?

De hogyan került közéjük Cecey Éva?

Azon az ünnepi estén, amint Gergelylyel találkozott, fölébredt benne az első szerelem hatalma. Gergelyt mindig szerette ő, de hogy innen is onnan is kényszeritették, nem tudott szabadulni. Gergelynek se birtoka, se önállósága, ő maga is a Török család gyámsága alatt. Levelezniök lehetetlen. Kezdte magát megadni a sorsának.

De a Gergely megjelenése minden más erőt lerontott. A nő csodálatos alkotása az Istennek. Az érzésével gondolkozik. Évának azt mondta az érzése: Ez a te párod! Ha az egész világ ellene beszél is, neki vagy teremtve!

És ő kitépte magát az okosk odásokból, és követte azt a belső szót, amely hatalmasabb volt, mint a királyné szava, és hatalmasabb, mint az anya szava.

A gyalui havasokon mentek át, s a reggeli napfény már az Aranyos vize mellett találta őket.

Az erdő új lombok halvány zöldjében pompázott. Mindenfelé az ibolya nyilt, s a völgyben a gólyavirág, a pitypang és kikirics virága sárgált mindenfelé. A levegő telt az erdő balzsamával.

– Most értem, miért nevezik ezt a patakot Aranyosnak, – mondotta Gergely. Nézd Éva, mintha aranynyal volna behintve a partja mindenfelé. De te gondolkozol: nem bántad meg úgy-e, hogy velem jöttél?

– Nem, – felelte Éva, – de valami bánt.

S fiatal üde arca bús volt. Szemei komolyak.

– Az, – folytatta, – hogy én mégis csak leány vagyok, és azt gondolom, erkölcstelen az én cselekedetem. Te ma örülsz annak, hogy szivem sugallatát követtem, de talán évek mulva, talán öregségünkben eszedbe jut, hogy nem a templomból vezettél ki engem, hanem egy vacsorázó szobából.

Mekcsey elől ment az oláh paraszttal, aki kalauzolta őket a hegyi úton. Ők ketten egymás mellett lovagoltak.

– Te fiatal vagy, – folytatta Éva, – s nincs pap a világon, aki bennünket összeesketne.

– Éva, – mondotta Gergely szemrehányó hangon. – Nem tartottál-e engem mindig testvérednek? Nem úgy érzed-e magad most is mellettem? Idegen vagyok én neked? És ha téged a pap hiányzása bánt, nem bízol-e bennem, hogy addig, mig megesküdhetünk, úgy oltalmazlak, hogy édes anyád se jobban. Ha te akarod, én a kezedet se fogom meg, én az arcodat se csókolom meg, amig a pap el nem mondja ránk a szent áldást.

– Fogd meg a kezemet; a tiéd. Csókold meg az arcomat; a tiéd! – felelte a leány. És ahogy ott lovagoltak egymás mellett, odanyujtotta a kezét, és odanyujtotta az arcát.

– A katekizmus beszélt belőled az imént, – mondta Gergely megkönnyebbülten. Látod én is pápista vagyok, de az én tanitómesterem nem a katekizmusból tanitott engem az Istenre, hanem az ég csillagaiból.

– Gábor pap?

– Az. Lutheránus volt, de sohasem akart senkit lutheránussá tenni. Ő azt mondta nekem: Nem az az igazi Isten, akiről a képek és irások beszélnek. Nem az a szakállas, mindenkit fenyegető hiszterikus vén zsidó. Az igazi Isten alakjáról nekünk gondolatunk nem lehet, csak az értelmét és a szeretetét láthatjuk. Az igazi Isten velünk van, Éva. Az igazi Isten nem haragszik senkire. Nincs haragja. Ha te fölemeled a tekintetedet az égre, s azt mondod: Istenem Atyám, én ezt a Gergelyt élettársamnak választom; és ha én is ezt mondom a te neveddel, akkor édes Évám, mi már házastársak vagyunk.

Éva boldogan nézett Gergelyre, mig az halkan, félig magába merülten beszélt. Oh az árvaságban nőtt gyermek korán érik komolylyá!

A fiu folytatta:

– A papi cerimonia Éva, az már csak a világ számára való. Dokumentálni kell a világnak, hogy lelkünk és szivünk szándéka szerint keltünk egybe, s nem ötletszerüen és nem időre, alkalomra, mint az állatok. A házasság édes lelkem miköztünk már meg van kötve, azt hiszem.

Mekcsey egy gyepes dombra ért. Megállt és visszafordult. Megvárta őket.

– Egy kis pihenés nem ártana, – mondotta.

– Jól van, – felelte Gergely. Szálljunk le. Látom, amoda lent viz is van. Az oláh itassa meg a lovakat.

Leugrott a lóról, és lesegitette Évát.

Leteritette a köpönyegét a fűre, s leheveredtek.

Mekcsey kibontotta az iszákot. Kenyeret és sót vett elő. Levágta a kenyér szárazát, és odakinálta a kenyeret elsőben Évának.

– Várjunk egy kicsit, – mondotta Gergely.

És Évához fordult.

– Mielőtt egy kenyéren lennénk, – mondotta, – ne kössük-e meg Éva a mi szövetségünket szóval is az Isten szine előtt?

Éva felállt.

Arca áhitatosan komoly volt, és üde és angyali. Odanyujtotta a kezét Gergelynek.

És amint ott álltak egymás mellett, egymás kezét fogva, Gergely levette a süvegét, és az égre nézve, szólt áhitattól remegő hangon:

– Istenünk, Atyánk. A te templomodban vagyunk; nem kőből rakott emberi épületben, hanem a te eged alatt, a te fáid között. Az erdőből a te leheleted árad felénk, a hegyekről a te napod süt reánk, és a magasból a te szemed néz bennünket. Ez a leány kicsi koromtól fogva kedves volt nekem, legkedvesebb a föld minden leányai között. Csak őt szerettem, csak őt fogom szeretni, siromig, siromon túl is. Az emberek akarata nem engedte, hogy a szokott módon keljünk össze, engedd, hogy legyen a feleségem a te akaratoddal.

És a leányra forditva nedves szemeit, folytatta:

– Leány, én ezennel az Isten színe előtt feleségemnek nyilvánitalak!

Éva könnyes szemmel rebegte:

– A tied vagyok.

Gergely fölemelte az ujját:

– Esküszöm, hogy szeretlek! Esküszöm, hogy soha el nem hagylak, semmi bajodban, semmi nyomorúságodban! Holtodig. Holtomig. Isten engem úgy segéljen!

Éva is föltartotta a kezét:

– Esküszöm, amire te esküdtél. Holtodig. Holtomig. Isten úgy segéljen!

S azzal összeölelkeztek, és megcsókolták egymást olyan áhitattal, mintha Isten áldó kezét éreznék a fejükön.

Mekcsey visszaült a kenyér mellé, és a szemeit törölgette.

– No, azt mondja, én ilyen házasságot még soh’se láttam; de azt érzem, hogy ez szentebb és erősebb házasságkötés, mint az lett volna, amit Gyaluban kötött volna kilenc pap előtt a tekintetes asszony.

Erre mindnyájan elmosolyodtak. Leültek, és hozzáláttak a falatozáshoz.

Este Hunyad várába érkeztek. Jancsi vacsorával várta őket. (Mindennap várta őket, hol ebéddel, hol vacsorával.)

Az utasok átöltözködtek. Évának női ruhát szedtek össze. Azután vacsorához ültek.

A vacsorán ott volt a vár papja is, egy beteges öreg úr, aki itt vénhedett meg a vár csöndességében, mint a hársfák.

– A tisztelendő urat azért hivattam be, – mondotta Török Jancsi, – hogy összeeskessen benneteket.

– Mi már azon túl vagyunk, – felelte Gergely. – Fölvettük a házasság szentségét az Isten szine előtt.

– Micsoda szertartás szerint? – kérdezte a pap.

– Ugy, ahogy Ádám és Éva. Talán biz az nem volt törvényes házasság?

A pap a fejét rázta.

– Micsoda? – szólt Mekcsey felhörkenve. Az Istennek nincs szüksége papra, ha valakit meg akar áldani!

A pap erre gúnyosan vállat vont.

– Lehet, – mondotta, – de az Isten nem ad ám házassági bizonyitványt.

– Tudjuk mi bizonyitvány nélkül is, hogy házasok vagyunk, – felelte Gergely.

– Az is igaz, – dünnyögte a pap, – de majd az _unokáitok_ nem tudják.

Erre mindnyájan elhallgattak. Éva elpirult.

Egy kis csend támadt a teremben. Gergely Évára nézett, aztán a paphoz fordult:

– Hát összeeskethet bennünket tisztelendő úr?

– Össze.

– Szülői engedelem nélkül?

– Anélkül is. Elvégre a bibliában nincs benne, hogy szülői engedelem kell a házasságra.

– Hát akkor, – mondotta Gergely, – tegyük meg Éva a _bizonyitványért_.

– Amint akarod, – felelte Éva egyszerüen.

Átmentek a kápolnába, s egynehány perc alatt meg volt az esküvő. A pap beirta a nevüket az egyházi könyvbe. Tanuknak odairatta a Török János meg a Mekcsey nevét.

– A szülőknek megküldöm az irást, – mondotta aztán a pap, mikor visszaültek az asztalhoz. – Ki kell békülni velök.

– Azt akarjuk is, – felelte Éva, – de kell egy-két hónap, hogy a haragjuk megcsillapodjék.

És Gergelyhez fordult:

– Hol töltjük azt a két hónapot?

– Hát édes angyalom te itt Hunyadon, én meg valahol másutt.

Ezt mondva a társaira nézett.

– Megmondhatjuk neki, – szólott Török János, – elvégre is egyek vagytok s nincs titok ezentúl köztetek. A papunk is jobb ha tudja, legalább ha valami baj ér bennünket, hát hirül adja két hónap mulva édesanyám asszonynak is.

– Hát akkor tudd meg édes ifjú párom, – szólott Gergely, – hogy mink már indulóban voltunk Konstantinápolyba, mikor meghallottam, hogy te menyasszony vagy. Mink hárman fogadást tettünk, hogy kiszabaditjuk Bálint urat, ami nagyságos apánkat.

– Ha lehet, – tette hozzá Török Jancsi.

A menyasszony komolyan és figyelemmel hallgatta az urát, aztán igy szólt:

– Bezzeg megjárta velem kegyelmed, édes uram. (Hol tegezte, hol magázta Gergelyt, mióta megesküdtek.) Mert én ugyan szivesen elhűselnék itt két hónapig is ebben a gyönyörü várban, de nem azt fogadtam-e ma két helyen is, hogy soha kegyelmedet el nem hagyom?

– Csak nem akarsz tán velünk jönni?

– Nem tudok-e úgy lovagolni, mint akármelyikök?

– De ez nemcsak lovaglás lesz angyalom, hanem veszedelmek útja is.

– Vívni tudok. Olasz mestertől tanultam. Nyillal lelövöm a nyulat. Puskával akár a fecskét is.

– Isteni asszony! – kiáltott Mekcsey a poharát felkapva. – Irigyed vagyok Gergely.

– Jó jó, – szólt Gergely aggodalmasan, – dehát az ilyen asszonyféle csipkés ágyban szokott ám aludni.

– Az úton nem leszek asszony, – felelte Éva. – Ide is férfiruhában jöttem, oda is férfiruhában megyek. De hamar megbánta kegyelmed, hogy elvett! Tisztelendő atyánk, válaszszon széjjel bennünket üstöllést, mert bizony csúffá tesz ez az ember: elhagy mindjárt az első napon!

A pap azonban inkább a kappan-mellet iparkodott a csontról leválasztani.

– Dehát te törökül se tudsz, – szólt utolsó ellenvetésképpen Gergely.

– Majd megtanulok az úton.

– Igaza van, – szólt Jancsi. – Én is tanítom, meg aztán nem is olyan nehéz az.

– Mondjon egy pár szót, – szólt az ujdonsült menyecske.

– Hát például: _elma_ annyit tesz, hogy _alma_; _benim, eynim; baba, papa; pabucs, papucs; sarampo, sorompó; daduk, duda; csagana…_

– Csákány! – kiáltotta Éva tapsolva. – Nem is gondoltam, hogy én tudok törökül is!

Az inas, aki felszolgált nekik, azt mondja halkan Mekcseynek, hogy egy ember akar mindenáron bejönni.

– Micsoda ember?

– Azt mondja: Mátyás.

– Mátyás? Micsoda Mátyás?

– Más nevet nem mondott.

– Úr, vagy paraszt?

– Olyan szolgaféle.

Erre mindnyájan elnevették magukat.

– Matyi az, hogy az ördög vigye el, – szólt Mekcsey. – Hát csak ereszd be: mit akar.

A megmátyásodott Matyi rákvörös képpel állitott be és Mekcseyre pillantva szólott.

– Csak azt akarom mondani, hogy itt vagyok hadnagy uram.

– Azt látom; de hol voltál az este?

– Az este is rendben voltam én mindjárt, de olyan hamar el tetszett jönni, hogy nem értem utól.

– De hiszen részeg voltál, mint a csap!

– Nem voltam nagyon, instálom.

– És hát hogyan jöttél el? Hiszen én elhoztam a lovadat.

Matyi egy kicsit megemelgette a vállát, szemöldökét, aztán dünnyögve felelte:

– Volt ott ló elég.

– Eszerint loptál.