Part 12

– Ereszsz be! – kiáltott Gergely dühösen, a kardjára csapva.

A török kihúzta a kardját.

– Takarodsz!

Gergely elbocsátotta a ló kantárát, és szintén kardot rántott. Talán abban bizott, hogy nincs egyedűl. Az óriás török egyet mozdult, és a kardját felvillantva, Gergely fejének csapott.

Gergely felfogta a vágást, s a kardja szikrát vetett a félhomályban. Ugyanebben a pillanatban macskaügyesen előre szökkent s visszacsapott. A vágás a töröknek a nyakát találta.

– Allah! – bődült fel a török.

A falnak tántorodott, de úgy hogy ropogva hullt a háta alól a vakolat.

Az emeletről kiáltás hangzott alá:

– Szurd!

Gergely markolatig döfte a kardját a török mellébe.

Bámulva nézett az óriásra, mikor látta, hogy az elejti a kardját, és zsákként dől el a fal mellett.

Gergely körülnézett. Fürjest kereste. Az sebesen futott a királyi palota felé.

Helyette három nagysüvegü janicsár közelitett dühös rohanással és szitkozódva. A fiu látta, hogy nincs veszteni való ideje. A kapura ugrott és benyitotta. Azután gyorsan elreteszelte belőlről.

Az esettől felizgatva remegő lábakkal tett egynehány lépést, azután hogy valaki dübörögve jött belülről a falépcsőn, leült a kapuboltozat alatt levő tölgyfapadra, és a homlokát törölgette.

Zoltay jött. Kivont kard volt a kezében. Nyomában Mekcsey. Az is kardot tartott. A kapualjban levő lámpás mind a kettőnek megdöbbent arcát világitotta meg, mikor őt meglátták.

– Itt vagy már? – kiáltott Zoltay. Nem esett bajod?

Gergely a fejével intett, hogy nem.

– Leszurtad a törököt?

Gergely a fejével intett, hogy igen.

– Gyere a szivemre, te kis hős! – kiáltotta Zoltay lelkesen.

És összeölelgette a tizenöt-esztendős fiut, aki az imént tette le a vitézség próbáját.

A kapun dörömböztek.

– Menekülnünk kell, – szólt Mekcsey, – a janicsárok összefutottak. Hanem előbb kezet fiú! Ne haragudj rám, hogy megbántottalak.

Gergely kezet nyujtott. Kábult volt. Azt se tudta mi történik vele. Szótlanul engedte magát tova hurcolni, csak akkor ocsudott fel, mikor a két ifjú lepedőkből kötelet csavart össze. Mekcsey felszólitotta, hogy ereszkedjék le elsőnek az ablakon.

Gergely lenézett.

Lent egy emeletnyi mélységben a királyi konyhakertet látta maga alatt.

XXXIV.

Másnap ismét megjelent Ali aga a királynénál, és igy szólt:

– A kegyelmes padisah jónak látja, hogy török katonaságot tegyen Buda várába, amíg fiad föl nem nevekedik. A gyermek nem képes Buda várát fentartani, a kegyelmes padisah meg nem járhat minduntalan ide két-három hónapi távolságból. Addig az ideig elég lesz nektek felség Erdélyország, meg az ezüst és aranybányák, meg a sóbányák, amelyek ott és ahoz közel vannak.

A királyné már akkor minden roszra el volt készülve. Megvető nyugalommal hallgatta a követet. Ez folytatta:

– A kegyelmes padisah tehát oltalma alá veszi Buda várát és Magyarországot; s néhány nap mulva irásban adja át császári igéretét, hogy téged és fiadat meg fog védeni; s mihelyt a gyermek nagykoru lesz, Budát és az országot visszaadja.

Az urak mind jelenvoltak Török Bálint és Podmaniczky kivételével. A barát a szokottnál is szintelenebb volt. A fehér kámzsával szinte egybefolyt az arca.

A követ folytatta:

– Budavár a Duna és Tisza vidékével együtt tehát a felséges padisah oltalma alá kerül, felségtek pedig Lippára költöznek, és onnan kormányozzák Erdélyt és a Tiszán tuli országrészt. Budán két kormányzó lészen: egy török és egy magyar. Ez utóbbi méltóságra a kegyelmes úr Verbőcy István őnagyságát fogja kinevezni, s birája és kormányzója lesz ő a tartomány magyar lakosainak.

Az urak a trón körül mind csüggedt arccal, leírhatatlan szomorúságban állottak.

Mikor a követ elment, egy percnyi csend maradt utána a teremben.

Akkor a királyné fölemelte a fejét és rájok nézett.

Verbőcy sirva fakadt.

A királyné arcán is könycsepp gördült végig. Letörölte és rekedten szólott:

– Hol van Podmanicky?

– Elment, – felelte Petrovich.

– Bucsúzás nélkül?

– Sváb kapásnak öltözve szökött meg ma hajnalban.

– Bálint még mindig nem jött haza?

– Nem.

XXXV.

A következő napon a törökök kidobálták a Boldogasszony templomából a harangokat. Az oltárképet leszaggatták; Szent István király állószobrát összedöntötték; az aranyozott és képekkel ékesitett oltárokat kiszórták a templom elé, s kiszórták a márványból és fából faragott angyal-szobrokat és a misekönyveket is. Az orgona is elpusztult. A cinsípokat két szekér vitte le a tábori golyóöntőknek; az ezüst sípokat és remek művű arany és ezüst gyertyatartókat, oltárszőnyegeket és oltárteritőket, miseruhákat három másik szekér vitte le a szultán kincstartójának. A templom gyönyörű falfestményeit bemeszelték. A toronyról leütötték a keresztet, s egy nagy aranyozott réz félholdat vontak és tűztek a helyére.

Szeptember 2-án fellovagolt a szultán a pasák kiséretében a várba. A két fia is vele volt.

A Szombati-kapuban díszbeöltözve várták az összes agák és trombita-harsogás között kisérték a templomba.

A szultán leborulva adott itt hálát a törökök istenének.

XXXVI.

September 4-én negyven ökrös szekér kanyarodott le a királyi várból a dunai hajóhidra.

A királyné hurcolkodott.

A palota udvarán ott álltak már a hintók is, s körülötte összesereglettek a főurak. Mindnyájan elkisérték, csak Verbőcy maradt itt s vele az ő kedves katonája: Mekcsey.

Gergely is ott állt az urak mögött, s egyszer csak megpillantotta Fürjest.

– No Gergely, – mondotta az leereszkedőn, – hát te nem jössz velünk?

– Semmi _te_, – felelte Gergely megvetőn, – nyulaknak öcscse nem vagyok.

A szőke legény megrándult, de aztán hogy Mekcseynek a szúró tekintetével is találkozott, hallatlanná tette a sérelmet.

Az öreg Cecey is ott volt lóháton az urak sorában.

Gergely rátette a kezét a nyeregkápára:

– Apám.

– Jónapot, fiam.

– Kegyelmed is elmegy?

– Csak Hatvanig.

– Éva is?

– Őt is magával viszi a királyné. Menj föl ma ebédre az asszonyhoz és vigasztald.

– Mért eresztik el Évát?

– Verbőcy mondta, hogy ereszszük el. A jövő évben, ne félj, visszajönnek!

Nem beszéltek többet. A testőrök megjelenése jelezte, hogy jön a királyné.

Jött. Gyászruhába volt öltözve. Asszonyai között ott volt a kis Éva is.

Könnyü, diószinü csuklyás selyem utiköpönyeg borult a vállára, de a csuklyát még nem vonta föl. Körülnézegetett, mintha keresne valakit.

Gergely átfurakodott az urak lovai között, és mellette termett.

– Te nem jösz velünk?

– Mennék, – felelte búsan Gergely, – de az uram még nem jött haza.

– Utánunk jöttök?

– Nem tudom.

Erre a válaszra a leányka arca is elborult.

– Ha nem jöttök utánunk, mikor látlak?

– Nem tudom.

Ekkor a fiu szeme megtelt egy könnycseppel.

A királyné már beült a nagy-terjedelmü födeles, ablakos bőrhintóba.

Vica a kezét nyujtotta Gergelynek:

– Ugye, nem felejtesz el engem?

Gergely azt akarta mondani: Nem, Vica, nem, még a másvilágon se!

De hogy nem tudott szólani, csak a fejét rázta.

XXXVII.

Tiz nap mulva a szultán is útrakelt.

Török Bálintot magával vitte rabláncon.

Vége a második résznek.

HARMADIK RÉSZ. A RAB-OROSZLÁN.

I.

Egy lovas állt a Berettyó partján, kék-köpönyeges, vörös-süveges, király-katonája.

Egyet intett a partról a süvegével, s átkiáltott a füzfabokrokon:

– Hahó! itt a viz!

Azzal leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló gólyavirág közé.

A ló térdig ment a vizbe, s lenyujtotta a nyakát, hogy igyék.

Azonban nem ivott.

Ahogy visszaemelte a fejét, orrából szájából csurgott a viz. Visszafujta és a fejét rázta.

– Mi lelte ezt a lovat? – dünnyögött a vitéz. Hát mért nem iszol ebadta Tatárja?

A ló megint lenyujtotta a fejét, megint kirázta a vizet orrából, szájából.

A mezőn át ekkor még tizennyolc különféle öltözetü magyar lovas érkezett oda s köztük egy szálas, sovány ember, akinek sastoll volt a süvegébe tűzve s köpönyeg helyett meggyszinű posztómente takarta a vállát.

– Hadnagy uram, – szólt föl a vitéz a vizből, – nem értem, mi a baja ennek a lónak: nem iszik!

A sastollas ember beugratott a vizbe, és figyelmesen nézett a hullámokra.

– Véres a viz, – mondta a fejét fölemelve.

A part köröskörül fűzfabokorral volt besűrűzve. A bokrok barkától sárgállottak; a föld kék az ibolyától. A tavasz édes illatát köténynyel hordta innen a délutáni szellő.

A hadnagy egynehány lépést ment fölfelé a vizben.

A parton egy ingre vetkőzött embert találtak, amint egy fűzfatörzsökön ült, és a fejét mosta a patakban.

A dolmánya, két sárga csizmája, süvege, kardja mellette hevert a gyepen.

Hát ettől a mosdástól vált véressé a Berettyó vize.

– Ki vagy te öcsém? – kérdezte a hadnagy.

Az ember fölemelte az arcát. Husz huszonkét éves barna ifju volt. A vér a félarcán sűrűn gyöngyözött.

– Ki vagy öcsém? – ismételte a hadnagy.

Az ifju kedvetlenül felelte:

– Mekcsey István vagyok.

– Én meg Dobó István, – mondotta a hadnagy. Hát mi bajod öcsém?

– Megvágott egy török, – felelte az, a tenyerét a fejére tapasztva.

– Török, – szólt Dobó megvillanó szemmel. A pogány mindenit annak a töröknek, nem lehet még messze. Hányan vannak? Hé fiuk! Kardra!

Azzal kiugratott a vizből.

– Ne fáradjanak, – szólt Mekcsey, – azt már nem ütik agyon.

– Dehogynem a pogány tagadóját! Nem lehet még messze!

– Itt van mögöttem – mondotta Mekcsey; – én már agyonvágtam.

– Hol?

– Itt van a füzesben mintegy ötven lépésnyire.

Dobó leszólitotta a lóról a fegyverhordozóját:

– Vedd elő a tarisznyát, – mondotta neki, – és lásd el az urfit tépéssel, kötéssel.

– Amoda feljebb vannak még, – szólt Mekcsey a tenyerét a fejére tapasztva.

– Törökök?

– Nem: egy öregúr meg a felesége.

Aztán megint lehajolt, hogy a fejét mossa.

Dobó a vizparton felszöktette a paripáját, s nehány lépésre egy másik embert talált.

Ez is ingre vetkezve ült a patak partján. Ősz öreg ember volt. Egy kövér öreg asszony mosta sirva a fejét.

– Adjon isten! – kiáltotta Dobó. Nagy-e a seb?

Az öreg fölnézett, és vigan felelte:

– Nem tud a török nagy sebet adni!

Akkor látta Dobó, hogy az öregnek csak fél keze van.

– Ejnye de ismerős! – mondotta a lováról leszállva.

Az öreg ujból fölnézett:

– Lehet, – mondotta, – hogy ismersz, én ugyan soh’se láttalak.

– Dobó István vagyok.

– Dobó? – szólt az öreg egy percig tünődve.

Azután fölemelkedett és fölkiáltott:

– Nini! Te vagy az Pista öcsém! Hát hogyne ismernél! Voltál is nálam, az öreg Ceceynél.

S itt a két ember melegen kezet fogott.

– Hát mi volt itt bátyám? Hogy kerülnek ide a pusztába?

– Ej, szól az öreg újból átadva a fejét a feleségének, a kutya pogány megtámadta a kocsimat. Még az volt a szerencsém, hogy az az ifju éppen akkor ért utól bennünket, mikor a pogány nekünk esett. No derék legény! Úgy vágta a törököt, csakúgy dőltek tőle. De magam is közibök csapkodtam ám a kocsiról.

– Hányan voltak?

– Tizen a kutyák, hogy a gyehenna emészsze meg őket! Még szerencse, hogy meg nem birtak. Van vagy négyszáz arany nálam, ha nem több.

S rácsörditett egyet az oldalára.

– Nem halt meg az ifju? – kérdezte az asszony.

– Nem egy cseppet se, – felelte Dobó. – Amoda alább mosakodik az is.

Ezt mondva, a közelben pirosló török halottra pillantott.

– Megnézem már, – mondotta – miféle néppel volt dolguk?

És benyargalászta a patak és út mellékét.

A füzesben hét holttestet talált: két magyart és öt törököt, az úton meg egy háromlovas hintószekeret, amely bele volt dőlve az árokba. Egy fiatal kocsisgyerek a ládák összerakásán fáradozott.

– Ne vesződj öcsém, – mondotta neki, – mindjárt kapsz segitséget.

Azzal visszatért Mekcseyhez.

– Nem egy török van itt öcsém, – mondotta neki – hanem öt. Szép vágások! Becsületedre válik!

– Még egynek kell lenni, – felelte Mekcsey. – Az talán a vizben van. Az én katonáimat megtalálta-e?

– Meg szegényeket, – felelte Dobó. – Az egyiknek kétfelé esett a feje.

– Csak hárman voltunk.

– És a török?

– Tizen voltak.

– Négy elfutott?

– El.

– Igy szokott a török, – felelte Dobó nevetve.

Azzal leszállott a lováról, és megnézte az ifjú fejsebét.

– A vágás hosszú, de nem mély, – szólt a sebet összenyomva.

Maga rakott rá tépést, és maga kötötte be szorosan egy gyolcsfoszlánynyal.

És eközben beszélgettek:

– Hát hova mégy öcsém?

– Debrecenbe.

– Csak nem Törökékhez tán?

– De éppen oda.

– Ejnye öcsém, van ott nekem egy kedves emberem: Bornemissza Gergely. Gyerek lehet még. Ismered?

– Éppen azért megyek. Levelet irt, hogy szeretne hozzám jönni a hadba.

– Már akkora a fiu?

– Tizennyolc éves.

– Persze a Bálint úr népe elszéledt.

– Biz azokat szétfújta a szél, mióta az úr nincs idehaza.

– Tinódy is elment?

– Ide-oda csavarog. De lehet, hogy most az is Debrecenben van.

– Hát tisztelem, csókolom azt is, meg a két Török fiut.

Mig igy beszélgettek, Dobó feltürte a zekéje ujját, és rongyot vett a kezébe. Az arcát, kezét mosta meg Mekcseynek, mig egy katona a ruháiról tisztogatta le a vérfoltokat.

– Az öreg ott van? – kérdezte Mekcsey, Ceceyék felé intve.

– Ott. Nincs nagy baja. Nem vagy éhes, öcsém? – Nem, csak szomjazom.

Dobó a kulacsért intett, a többi katonát meg elküldte a hintó rendbeszedésére.

Aztán Ceceyékhez mentek, akiket már a hintó mellett a gyepen találtak.

Az öreg is ivott, és egy pulykacombot tartott a kezében.

– Tartsatok velünk! – kiáltotta vigan. – Csakhogy nem esett bajod, öcsém!

A katonák összeszedték a zsákmányt: öt török lovat, ugyanannyi köpönyeget és mindenféle török fegyvert.

Mekcsey egy pillantást vetett a lovakra, azután a földön heverő fegyverekre mutatott.

– Válaszszon bátyám, – szólt Ceceynek. – A zsákmány közös.

– Kell is nekem, – felelte az öreg nevetve. – Van énnekem elég lovam, elég fegyverem.

– Hát akkor Dobó bátyámat kinálom meg egy fegyverrel.

– Köszönöm, – felelte Dobó. – Már hogy választanék. Nem harcoltam érte, nincsen jussom hozzá.

– De csak válaszszon.

Dobó a fejét rázta.

– A zsákmány a tied az utolsó gombig. Ajándékot meg hogy fogadnék el tőled?

– Nem adom ingyen.

– Az már más, – szólt Dobó vágyó pillantást vetve egy remek művü kardra. – Hát mi az ára?

– Az, hogy ha várkapitány lesz kegyelmed, hát engem szólit magához, ha szorul a csizma.

Dobó elnevette magát.

– Igy nem veszünk.

– Hát más árt szabok: jőjjön el velem Debrecenbe.

– Az se lehet öcsém. Én királyi biztos vagyok most. Bitang birtokokon szedem a tizedet.

– Hát válaszszon úgy, hogy ajándékozzon meg cserébe a barátságával.

– Az már úgyis a tiéd. Hanem hogy meg ne haragudjál rám, elfogadok egyet, a jövendő ismeretségünk fejében.

És a kardokat vizsgálva folytatta:

– Ezek úri törökök voltak. Az egyik bég. Vajjon hova valók?

– Azt hiszem, fejérváriak.

Dobó fölvette a kardokat. Az egyik bársonytokos türkiszes volt; a markolata aranyozott kigyófej; a kigyófej két szeme két gyémánt.

– No ez a tied öcsém, ezt nem választom, mert ez vagyont ér.

Két kevésbé diszes, török pengéjü kard volt még ottan. Dobó fölvette az egyiket, s karikába hajtotta a pengéjét.

– Ez aztán acél! – mondotta jókedvvel. – Hát ezt, ha nekem adod, megköszönöm.

– Szivesen, – felelte Mekcsey.

– De mármost, ha ezt nekem adod, tedd meg azt a szivességet, hogy vidd el magaddal Debrecenbe, és ha ott van Tinódy, mondd meg neki, hogy irjon rá valami igét. Amit akar. Van ott aranyműves, aki beleégeti a pengébe.

– Szivesen, – felelte Mekcsey. – Magam is iratok vele erre a kigyós kardra.

Egyet suhintott a görbe karddal, és felkötötte a másik mellé a jobb oldalára.

– Találtatok-e pénzt a török tisztnél? – kérdezte a Dobó katonáit.

– Még nem motoztuk meg.

– Hát motozzátok meg.

A legény néhány perc mulva magával hozta az egész törököt. Csak úgy a gallérjánál fogva húzta oda a gyepen.

Ott motozta meg.

A vörös-bársony bugyogón nem volt zseb, hanem az övében találtak egy zacskó aranyat, meg mindenféle ezüstpénzt.

– Ez jó lesz költségre, – szólt derülten Mekcsey. – Katona embernél mindig elkél.

Még egy rubintos turbánforgó volt ott, meg egy aranylánc. Ezt a bég az ingen belül viselte, s kókuszforgácsra csavart pergamen talizmánt hordott rajta.

Mekcsey a tenyerére tette a két aranymarhát és odakinálta Ceceynek:

– Ebből már kell választania bátyám uram.

– Tedd el öcsém azt is, – szólt az öreg a kezével legyintve. – Csak nem tüzök forgót vén létemre!

– Vigyük el a lányunknak azt a láncot, – szólalt meg az asszony. – Van egy szép kisasszony-lányunk, – mondotta magyarázón, – a királyné udvarában.

– Gyertek el öcsém a lakodalomba! – rikoltotta Cecey a lábát rázva. – Még egyszer kitáncolom magamat, mielőtt meghalnék.

– Ki veszi el? – kérdezte Mekcsey a láncot az asszony tenyerébe eresztve.

– A királyné hadnagya. Fürjes Ádám. Ismerik talán?

Mekcsey nemet intett.

– Derék ifjú, – mondotta az asszony. – A királyné házasitja ki a leányomat.

– Isten éltesse őket, – mondotta Dobó.

Mekcsey[1] a katonákhoz fordult és a ruhákat meg a disztelen fegyvereket nekik ajándékozta.

– Hát Dobó bátyám, – mondotta most már víg arccal, – csakugyan nem jöhet Debrecenbe?

– Ha egy kis érkezésem szakadna, bizony örömest elmennék. Majd meglátom egy hét mulva. Ez a tizedszedés, – szólt a fejét rázva, – minden napomat gonddá teszi.

– Nehéz munka.

– Bizony nehéz ebben a fölfordult világban, mikor mindenki a máséban akar szüretelni.

Dobó szolgája odahozta a Mekcsey köpönyegét és süvegét. Biz az mind a kettő kiment a formájából.

Mekcsey boszankodva forgatta a kezében a süvegét. Végig volt hasitva.

– Sohse boszankodjál, – szólt Cecey. – Ha nem volna meghasítva, nem férne most a fejedre.

A ruhák még vizesek voltak, no de estig majd megszáritja a nap, meg a szellő.

– Hát én most nem megyek el – mondotta Dobó, – hanem a katonáimból válaszsz egypárt, hogy elkisérjenek.

– Nem tudom, együtt megyünk-e, – kérdezte Mekcsey Ceceyékhez fordulva. – Együtt megyünk tán?

– Hova? – szólt az öreg.

– Debrecenbe.

– Együtt.

– No Akkor három katonát elfogadunk a hadnagy urtól.

– Amennyit akarsz, – felelte Dobó szivesen.

Mig az öreg házaspár uzsonnázott, ők ketten bejárták a holtakat. A holtak közt egy harminc éves forma nagytestü török kezét-lábát szétvetve hanyatt feküdt. Kék posztó-bugyogó volt rajta. A szemén érte a vágás.

– Ezt ismertem, – mondotta Dobó. Azt hiszem, egyszer verekedtem is vele.

A két magyar katona csunyán össze volt szabdalva; az egyiknek letakarták a fejét kendővel.

A törököket gyomron szúrták, és belevetették a Dobó katonái a Berettyóba, a magyaroknak meg sirt ástak a parton egy vén fűzfa tövében, és kardostól belefektették őket.

Szemfödőül rájuk teritették a köpönyegüket.

II.

Konstantinápoly déli sarkán egy régi vár áll. Falai magasak. Belül két köpcös torony, ilyenforma rendben:

A vár falát felében a Márványtenger mossa, felében faházak környezik.

Ez a hires Jedikula, magyarul Héttorony. A hét toronyba van betömve a szultánnak minden kincse.

A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől levőkben az ostromszerek, kézi fegyverek és ezüst kincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okmányok, iratok, könyvek.

Itt e hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindeniket másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényelemben, mintha otthon volna: járni engedik egész nap a várkertben, a zöldséges kertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat hármat is; leveleket irhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet.

*

Egy tavaszi napon két ősz ember ült a Jedikula kertjében egy padon. Mind a kettőnek könnyűfajta bilincs kigyózta körül a lábát.

Az egyik előrehajolva a térdén könyökölt; a másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte.

Ez, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét.

Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott itten.

Ültek szótlanul.

A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A ciprusok és a babérfák között virágzott már a liliom, tulipán, a pünkösdi rózsa. Fejük fölött egy vén pizáng öles levelei itták a napsugarat.

A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe fonta. Eközben a társára tekintett és igy szólt:

– Min gondolkozol Majlád barátom?

– Egy diófámon, – felelt az előrehajló. Fogarason van egy vén diófám.

A két ember megint hallgatott, aztán egynehány perc mulva Majlád szólalt meg:

– A külső ágai elfagytak. Kihajtott-e? Ezen tünődöm.

– Kihajtott bizonyosan.

Megint hallgattak egyet, aztán Majlád szólalt meg ismét:

– Hát te Bálint, min gondolkozol?

– Azon, – feleli búsan Török Bálint, hogy a kapi aga épp olyan gazember, mint a többi.

– Ezen én sohse kételkedtem.

– Azt mondták, hogy ravasz. Harmincezer aranyat küldött neki a feleségem, hogy ravaszkodja le ezt a láncot a lábamról. Ennek már három hónapja.

Megint hallgattak egyet. Majlád lenyult egy pitypangért, amely kisárgállott a fű közül. Leszakitotta. Egy darabig morzsolgatta a kezében, aztán lehullatta a földre. És megint megszólalt:

– Az éjjel arra gondoltam, hogy én még mindig nem tudom, miért ejtettek téged rabul?

– Azt jóformán magam se tudom.

– Te elvégre is megvoltál a magad fészkén: rólad nem mondhatták, hogy királyságra vagy fejedelemségre áhitozol.

– Magam is sokszor tépelődtem ezen. A töröknek nem kell ugyan valami nagy ok, hanem hogy mégis a sok közül mi ártott nekem leginkább, azt magam is szeretném tudni.

Az udvaron egy csapat kapudsi ment át dobszóval, azután ismét magukra maradtak.

Bálint folytatta:

– Azt gondolom mégis az az éjjeli beszélgetés volt a fő ok. A szultán azt kérdezte tőlem, hogy miért jelentettem meg a németnek az ő jövetelét. A németnek? – kérdeztem csodálkozva. Nem a németnek jelentettem én meg, hanem Perényinek. Az egy-kutya, – felelte a szultán; – Perényi a némettel tartott. És akkor a szultán dühösen szólt rám: Ha nem értesitetted volna őket, itt leptük volna a német tábort: minden urat elfogtunk volna és összetörtem volna Ferdinánd minden erejét. Hogy igy kiabált rám a ronda török, bennem is megmozdult a vér. Én tudod mindig úr voltam egész életemben és igy nem szoktam ahoz, hogy egyik gondolatomat a másikkal takargassam.

– Neki ágaskodtál?

– Nem voltam goromba, csak megmondtam neki, hogy éppen azért értesitettem őket a szultán jöveteléről, mert kimélni akartam a német táborban levő magyarokat.

– Ez nagy hiba volt.

– Még akkor szabad voltam.

– Hát aztán mit szólt?

– Semmit. Fel és alá járt előttem, aztán a basának azt mondta, hogy adjanak nekem egy jó sátort, ahol meghálhassak, mert holnap is beszélni akar velem.

– És beszélt veled?

– Soha többé. Egy nagy sátort adtak, de ki nem eresztettek. Ahányszor ki akartam lépni, tiz dárda állt a mellemnek.

– És mikor vertek rád láncot?

– Csak akkor, mikor visszafelé indult a szultán.

– Nekem azonnal láncot tettek a lábamra, mikor elfogtak, és dühömben ugy sirtam, mint a gyermek.

– Én nem tudok sirni. Nincsenek könnyeim. Nem sirtam soha, még az apám halálán se.

– A gyermekeidet se sirattad?

– Nem, – felelte elsápadva Török Bálint, – de valahányszor eszembe jutnak, ugy érzem, mintha kardot szurnának a mellembe.

És fájdalmas sóhajtással tette a tenyerébe a homlokát.

– Egy rab jut sokszor az eszembe, szólt bús elmélázással. Egy sovány rossz török, akit a Duna partján ejtettem fogságba. Évekig ott tartottam a várban. Az egyszer engem szemtől szembe megátkozott.

Nem beszéltek többet.

A távolból trombita-zene hangzott föl.

Néha arra figyeltek, aztán megint elmélyedtek a gondolataikba.

Mikor a nap már megvörösitette a felhőket, a várnagy végigment a kerten, és a rabok elé érve odaszólt nekik ugy oldalvást:

– Uraim, kaput zárunk.

Napnyugta előtt fél órával szokták a kaput bezárni, s akkor minden rabnak a maga szobájában volt a helye.

Majlád utána szólt:

– Kapudsi efendi, mi van ma, hogy úgy trombitálnak?

– Tulipán ünnep, – felelte a várnagy. A szerájban az éjjel nem alszanak.

Azzal odább lépett.

A rabok tudták már mi az. Tavaly tavaszszal is volt ilyen ünnnep. Ilyenkor a szultán minden asszonya ott van a kertben.