Part 13

A szultán női sátorokat állíttat fel a tulipán-ágyak körül, és ezekben az alsó rangú háremi nőkkel mindenféle csecsebecsét, gyöngyöket, selyemszöveteket, keztyűt, harisnyát, cipőt, fátyolt és más efféléket árultat.

Az ő egynehány száz asszonya sohase mehet ki a bazárba, hát esztendőben egyszer itt örülnek annak, hogy pénzt szórhatnak.

A kert ilyenkor zsibong a jókedvtől. A palotából kihozott papagájok, rigók, fülemilék és kanári madarak kalitkástól fel vannak függesztve a fákra és bokrokra, s versenyt énekelnek a muzsikával.

Este aztán kigyulladnak a Boszporus egy hajóján az illatos fáklyák és tarka papirlámpások, s az egész hárem zeneszóval hajókáz le a Márványtengerig.

A két rab kezet fogott a Vértorony alján:

– Jó éjszakát Majlád István.

– Jó éjszakát Török Bálint.

III.

– Mert nincs itt egyéb öröm, mint a jó éjszaka. Az alvó rab hazaálmodja magát.

Azonban Török Bálint nem tudott aludni. Ebéd után szokása ellenére lefeküdt, és aludt egyet, hát most nem volt álmos. Kitárta az ablakát és odaült.

Nézte a csillagos eget.

A Márványtenger sarkán a Jedikula alatt állt a hajó. Az ég csillagos volt és holdvilágtalan. Ilyenkor a csillagok szinte lobogva ragyognak, s a tenger tükre második éggé változik. A lámpionokkal világló hajó itt állt a magasság és mélység csillagai között. Két magas kőfal takarta el a rab szemei elől. És szólt a zene. Pengett a török cimbalom: a kánun, és csattogott a réztányér. De ő bármennyire is akarta hallgatni, gondolatai másfelé barangoltak.

Éjfél felé elcsöndesült a lármás zene. A nők maguk énekeltek. Mindig más és más hang, és más zeneszerszám.

De Török Bálint ezekből se hallott sokat. Az eget nézte, amely most már el volt boritva lassan vándorló sötét és rongyos felhőkkel. A rongyokon áttünedeztek a csillagok.

– Milyen más itt az ég is, gondolta. Török ég, török sötétség.

Aztán, hogy egy hosszú szünet állt be a hajón, igy folytatta a gondolatait:

– Még a csöndesség is más itten: török csöndesség.

Arra gondolt, hogy lefekszik, de olyan jól esett neki az az álmos zsibbadtság, hogy időt várt, mig a tagjai megmozdulnak. Azt várta, hogy az ő akarata nélkül mozduljon meg a teste, s igy menjen pihenni.

Ekkor az éji csendben hárfa szólalt meg ujból, s a lombokon át ezek az akkordok szállottak szét a sötétlő török éjszakába:

Török Bálinton valami fájdalmas-édes borzongás ömlött végig a szivétől le a sarkáig.

De nem mozdult.

A hárfa elnémult egy percre, aztán ujra felszálltak a remegő akkordok, és halk zokogásként emelkedtek föl az éjszaka sötétségében:

Most már fölemelte a fejét. Igy emel fejet olykor a ketrecben őrzött rab oroszlán a szél susogására, és néz elmeredő szemmel maga elé.

A hárfa akkordjai sóhajjá lágyultan enyésztek bele az éjjeli csöndességbe, aztán ujra összependültek a húrok, és egy vékony fájdalmas női hang dala hangzott föl tiszta magyar nyelven:

_Ki a Tisza vizét itta…_ _Vágyik annak szive vissza…_ _Hej! Én is ittam… belőle…_ _Megfájdult a szivem tőle…_

Török Bálint még a lélekzetét is visszatartva, emelt fővel, merő szemekkel nézett e hangok felé.

Ősz fürtei szinte szerte borzolódtak, arca szinte megmárványosodott.

És amint a vén oroszlán igy megkövülve hallgatta a dalt, szeméből kigyöngyözött két könnycsepp, és lecsordult orcáján, szakállán.

Sirt már Török Bálint, sirt. De még nem vette észre. Lelke úgy itta a régen nem hallott hazai dalt, mint a Hortobágy aszott mezeje az esőt, s mikor a dal megszünt, Török Bálint ráborult az ablak deszkájára. Ráborult és zokogott hosszan, keservesen.

IV.

Éjjel tizenkét óra tájban egy inas zörgetett a Török urfiak ajtaján.

– Gergely úrfi!

– No mi kell, – szólt Gergely felülve az ágyában. Bejöhetsz.

Nem aludt még. Gyertyánál olvasta Horáciust.

A másik két ágyban is fölébredtek a Török fiuk.

– A virrasztó küldött, – mondotta az inas. – Egy úrféle áll a kapun.

– Hogy hivják?

– Valami Kecske vagy micsoda.

– Kecske? Ki a kutya lehet az a Kecske?

– Győrből jött, és ide akar szállani.

Gergely a Győr szót hallva, egyszerre kiugrott az ágyából.

– Ki az te Gergely? – kérdezte Török Jancsi a paplan alól.

– Mekcsey! – kiáltotta vigan Gergely. – Ereszszétek be tüstént a vitéz urat!

Az inas elrobogott.

Gergely bakancsot rántott, és köpönyeget kapott a vállára. A két fiu is kiszállt az ágyból. (Jancsi tizenhat éves, Feri tizennégy most már.) Kiváncsiak voltak a vendégre, akit csak névből ismertek.

– Rendeljetek bort, meg ennivalót, – szólt vissza Gergely az ajtóból.

Azzal lerohant.

Mikorra leért, már ott állt Mekcsey az udvaron; mellette lámpással a virrasztó meg a várnagy.

Az emeletről is levillant egy lámpásnak a fénye; egy darabig ide-oda lengett az udvaron, aztán a jövevényen állt meg, aki éppen egy-egy tallérral bucsúzott a Dobó katonáitól.

– Csakhogy megérkeztem, – mondotta Gergelyt megölelve, – már majd elaludtam a lovamon.

– De Pista bátyám, mi van a fejeden?

– Turbán az irgalmát! Nem látod, hogy törökké lettem.

– Ne tréfálj bátyám! Véres az a kendő!

– No hát csak adj öcsém szobát, meg mosdótálat, aztán majd elmondom, hogy milyen az út Győrtől Debrecenig.

A lépcsőn egy asszonycseléd jelent meg, és kérdőn nézett a jövevényre.

Gergely egyet legyintett a levegőbe, mire a cseléd eltünt.

Gergely magyarázón fordult Mekcseyhez:

– Az asszonyunk nem alszik éjjel soha. Mindig az urát várja, vagy levelet az urától.

V.

Egy heti seblázat hevert végig Mekcsey a kastélyban. Ez idő alatt mindig ott voltak mellette a Törökfiuk meg Gergely. Itatták a vitézt veres borral, és nem győzték hallgatni az elbeszéléseit.

Az asszony is minden nap meglátogatta. Mekcsey még azon betegen elmondta, hogy Gergelyért jött: viszi magával a király seregébe.

A fiuk megdöbbenve néztek Gergelyre, az asszony szemrehányó bús arccal.

– Hát el tudnál minket hagyni? Nem voltam én anyád helyett anyád? és a fiaim nem voltak-e testvéreid?

Gergely lecsüggedt fővel felelte:

– Már tizennyolc éves vagyok. Itt élősködjek-e, itt haszontalankodjak-e, mikor az országnak katona kell!

– Te kellesz éppen? – szólt Törökné. – Nem várhatod-e meg az én fiaimat? Mindenki elfordul tőlünk, – szólt az asszony előtolongó könnyeit letörölve. – Ahonnan az Isten elfordult, elfordulnak az emberek is.

Gergely letérdelt az asszony elé, és megcsókolta a kezét:

– Édes jó anyám, ha igy érti az én elmenetelemet, akkor nem lesz belőle semmi.

Tinódy is ott volt a szobában. Aznap érkezett meg Érsekujvárról. Hirt hallani jött az uráról, de persze kérdést se mert tenni, mikor a kastélyt zászló nélkül, az asszonyt félgyászban találta.

Az ablaknál ült egy zöldre festett ládán, és kardpengére rajzolt.

Gergely szavára abbahagyta a munkát, és igy szólt:

Nagyságos asszonyom engedje meg, hogy beleszóljak ebbe a beszédbe.

– Hát csak szóljon Sebők.

– A madár mindig visszatér a fészkére, akárhova megyen is. Gergely is röpdösni akar egyet. Én azt mondom, hogy jó lenne, ha forogna a világban. Mert tetszik látni, a János urfi maholnap fölemberkedik, aztán neki is jobb, ha tanult katona lesz mellette.

Nem volt semmi nevetni való ezeken a szavakon, de mégis mindnyájan nevettek. Ez a Sebők diák mindig tréfás, mikor nem énekel, s ha komolyan beszél, akkor is azt sejtik már, hogy vidámság lappang a szava alatt.

– Hát majd meggondoljuk, – szólt mosolyogva az asszony.

És hogy a diák munkájára fordult a figyelme, azt kérdezte tőle:

– Hát megvan-e a vers?

– Meg bizony. Nem tudom tetszik-e nagyságodnak?

Azzal fölvette a kigyós kardot, és leolvasta róla:

_Aki bátor, az az erős._ _Aki erős, könnyen is győz._ _S aki győzve megy előre,_ _A Halál is megfut tőle!_

– Ezt irja az én kardomra is, – szólt Török János.

– Nem, – felelte a fejét rázva Tinódy, – arra mást fogunk irni.

Mekcsey megszólalt az ágyban:

– A Dobó kardjára a király nevét is rá kellene irni. Valami olyanfélét, hogy: Istenért, hazáért, királyért.

– Az már sűrűn forgó mondás, – felelte Tinódy. Ha ő ezt akarta volna iratni a kardra, magával vitte volna és ráiratta volna ő maga.

– Van eszemben valami, – szólt Gergely a homlokára téve az ujját. Mikor gyerek voltam, hallottam egy mondását. Azt kellene rámetszeni.

– Mi az?

– „Az a fő, hogy ne féljen az ember sohase.“

– Ez jó, szólott Tinódy, de igy bizony mezitláb megy a gondolat. Megálljatok csak.

Az állát a kezére támasztva nézett maga elé. A többiek hallgattak. Egy perc mulva felragyogott a szeme, és igy szólt: _Ha félsz, nem élsz!_

– Ez jó! – kiáltotta Gergely.

Tinódy beleütötte a ludtollat az ablak szélén álló fakalamárisba, és felrajzolta a kardigét.

Még egy kard volt ottan meztelen. A Dobóénak a párja. Azt Gergelynek adta Mekcsey.

– Hát erre mit irjunk? kérdezte Tinódy. Jó lesz-e ez, hogy: „Bornemissza Gergely, szaporábban nyergelj!“

– Nem, felelte Gergely a fejét rázva. Nekem nem kell vers, csak egy szó. Abban az egy szóban benne van minden vers és minden gondolat. Ezt irja rá Sebők bátyám: _A hazáért!_

VI.

Az ötödik napon betoppant Dobó. Nagy örömmel fogadták, s mióta a ház ura rabul esett, évek óta ez volt az első eset, hogy felrakták az asztalra az arany és ezüst edényeket. A házat valami szokatlan derültség sugározta be.

Az asszony mindamellett félgyászban és ékszer nélkül jelent meg az asztalnál, és érdeklődéssel hallgatta a hireket, amiket Dobó Bécsből és az országban levő urakról tudott.

Mert, hogy abban az időben nem voltak hirlapok, csak levelek utján meg egy-egy ilyen vendégtől lehetett megtudni, mi történik a politikai világban s az úri családok fáján melyik ág törött le, melyik hajtott bimbót.

Csak egy ember neve nem fordult elő sokáig a beszélgetésben: a ház uráé. Nem lehetett az örökké vérző sebhez nyulni, mig maga az asszony nem kezdte meg.

– Hát az én szerelmes uramról hallott-e valamit kegyelmed? – szólt végre az asszony, mikor a cselédség eltakarodott az ebédlőből.

Oh hogy elnedvesedett a szeme! Oh milyen felleg ereszkedett ettől a kérdéstől a szobára!

Dobó a fejét rázta:

– Mig ez a szultán meg nem hal, azt hiszem nem szabadul ő haza.

Nyers őszinteséggel volt ez kimondva, de abban az időben úgy mondták ki az emberek a gondolatukat, amint a fejökben megszületett.

Hogy erre az asszony arca elborult, Dobó boszusan szólott:

– Dehát meddig akar élni? Az ilyen zsarnokok nem szoktak tisztes vénségben kimulni!

És vigasztalón tette hozzá:

– Ha valami basát rabul lehetne ejteni, kicserélnék érte.

Az asszony tagadón ingatta a fejét.

– Nem hiszem Dobó uram. Az én uramat nem kincstári szerzemény-képen tartják fogva, hanem mint az oroszlánt szokták: mert félnek tőle. Igértem én már érte mindent, – folytatta búsan, – azt mondtam: vegyék el minden birtokunkat, ami a Dunán tul van; vegyék el minden arany és ezüst marhánkat, s még ezen kivül odafizetjük minden évben adóul minden jövedelmünket. A basák zsebreteszik, ami pénzt küldök, a szultán meg nem is felel nekik.

– Vagy hogy elő se mernek vele hozakodni

– Nem lehet onnan másképen kiszabadulni? – kérdezte Mekcsey.

Dobó felelt rá:

– A Héttoronyból? Sohse hallottál a Héttoronyról öcsém?

– Hallottam biz én, de azt is hallottam, hogy semmi se lehetetlen, ha az ember nagyon akarja.

– Édes Mekcsey uram, – szólt az asszony, – gondolhatja-e, hogy az én uram, meg az ő árván maradt családja nem akarja nagyon? Nem jártam-e érte a királyasszonynál, a barátnál, a budai basánál? Nem csusztam-e föl térden még Ferdinánd királyhoz is? Meg se mertem irni ezt az én boldogtalan uramnak.

S hogy erre az asszony sirva fakadt, kinos szünet állt be a teremben.

Azonban az asszony letörülte a könnyeit és Tinódyra nézett:

– Sebők deák, – mondotta mosolyt erőltetve az arcára, könnyekkel vendégeljük-e a mi házunk barátait? Nosza vegye elő a lantot, és amiket az uram szeretett hallani, – szólt új könnyeket törülve le a szeméről, csak azokat Sebők deák. Behunyjuk a szemünket, mig kegyelmed énekel, és azt képzeljük: ő is közöttünk ül.

Három év óta nem pendült meg itt ebben a házban a Sebők deák lantja. A fiuk már előre fölvidámultak az engedelemtől.

Sebők deák kiment a szobájába, és elővette a gitárszerü hangszert.

A Judit asszony históriáját mondta el csöndes elbeszélő hangon, miközben ujjaival a dallamot verte hozzá.

Ez jó vigasztalás volt. Holofernesben mindenki a szultánt értette, de haj hol van Judit asszony, aki elpusztitaná őt a földszinéről.

Azonban mikor az ének közepére ért, egyszercsak megváltozott a dallam az ujjai alatt, s ő mélyen búgó lágy hangon ilyen énekbe fogott:

_Sirva veszékel most szegény Magyarország_ _Mert tőle távozék hangosság, vigasság_ _Belőle kikele sok fényes gazdaság_ _És fogságba esék sok fényes uraság._

Az asztalnál ülőkön fájdalmas borzongás futott végig.

Dobónak is kicsordult a könny a szeméből.

– Folytathatom-e, kérdezte esdő hangon Tinódy.

Az asszony a fejével beleegyezőn intett.

Tinódy aztán elénekelte hogyan ejtette hálóba Bálint urat a török, hogyan vitte rabláncon magával először Nándorfehérvárra, azután Konstantinápolyba.

A hangja fájdalmas suttogássá változott, mikor az ének végére ért:

_Fohászkodik mostan sok gyakor sirással_ _Asszony-feleségöd az két szép fiaddal._ _Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal,_ _Sok szomorúsággal, gyámoltalansággal._ _Örömök sehol sincs te jó szolgáidnak,_ _Kik szivvel szeretnek, gyakran fohászkodnak,_ _Egynehány közülök tétova bujdosnak,_ _Ha megszabadulnál, mégis sokan várnak._

Itt már maga a lantos is elfulladt a sirásban. Merthiszen ő volt az a tétova bujdosó szolga, aki legjobban siratta az ő urát.

A két gyermek az anyjára borulva zokogott, s az anya mind a kettőt átölelve kiáltotta:

– Nincs árvább, elhagyottabb nálunknál a földön!

Egynéhány perc telt igy el a szomoru házban, aztán Dobó szólalt meg tompa keserű hangon:

– Mért nem vagyok én szabad ember! Ha egy esztendőmbe kerülne is, lemennék oda abba a városba, legalább megnézném, hogy csakugyan olyan erős-e az a börtön?

– Én szabad ember vagyok, szólt Mekcsey fölállva, és esküszöm a Mindenhatóra, hogy lemegyek! Le én! És, ha lehet az életem árán is kiszabaditom Török Bálintot!

– Veled megyek! – szólt Gergely fölállva, – veled tartok minden veszedelmen át az én uramért, atyámért!

– Anyám, – szólt megrázkódva az ifjú Török János. Itthon maradjak-e, mikor van ember, aki az apám szabaditására indul?

– Őrültség! – szólt sápadtan az özvegy.

– Ha őrültség, ha nem őrültség! – felelt Mekcsey kitüzesedve, én amit mondtam, megteszem.

– Én is veled megyek, – szólt röviden Tinódy. A karom béna, de talán az eszemmel használhatok.

– Mit akartok, – beszélt újból az özvegy. Amit két király meg egy királyi vagyon nem tudott megtenni, ti megtehetitek-e?

– Igaza van, asszonyunk őnagyságának, – szólt Dobó a nyugodtságát viszanyerve. Itt se pénz se mesterkedés nem használ, csak egyedül a szultán jóakarata oldhatja meg a bilincset.

– De ha az a jóakarat sohase jön meg? – pattant vissza Mekcsey.

Erre szomorú csend telepedett be a szobába.

VII

Másnap Dobó tovább ment. Nem marasztották, mert tudták, hogy számba van véve minden ideje. Mekcsey még ott maradt.

Behivta a szobájába Gergelyt és igy szólt:

– Megvártam, hogy alszunk egyet erre a tegnapi beszélgetésünkre. Nem magamért, mert én akármennyit alszom is arra, amit gondoltam, én lemegyek a török földre.

– Én meg veled tartok, – felelte Gergely határozottan.

– Elvégre is itthon most nincs háboru, aztán ki tudja, nem találunk-e valami egérlyukat?

– Ha felsülünk is a vállalattal, nem lesz okunk szégyelleni.

– Tinódyt elvigyük?

– Amint gondolod.

– Hát a Jancsit?

– Nem ereszti azt el az asszonyunk.

– Hát akkor ketten megyünk. Tinódyt hagyjuk itthon. Az öreg nem birja a kardot, sem a lovaglást.

– Amint gondolod.

– Meg aztán mink a fejünkkel játszunk. Az öreget kár lenne a halál utjára vinni. Ő a legtöbbet érő emberek közül való most az országban. Az Isten is azt akarja, hogy ide-oda kóboroljon, és éleszsze a szivek kialvó tüzét. Ez az ember a nemzet lelkéből kizengő fájdalom.

Az ajtót Török Jancsi nyitotta rájok. Lovagló ostor volt a kezében, és szarvasbőr salavári sárgállott rajta. A fején széles karimáju debreceni posztósüveg. A lábán sárga csizma.

Mekcsey mintha egy elbeszélést folytatna, csak éppen egy pilantást vetett Jancsira, aztán nevetve szólott:

– Az ám: a vörös nyul házasodik!

És Jancsira tekintve, magyarázón mondta:

– Nem ismered akiről beszélünk, de talán Gergely már emlegette.

– Kit? – kérdezte Jancsi érdeklődés nélkül való hangon.

– Fürjes Ádámot.

– És kit vesz el? – kérdezte Gergely mosolyogva.

Egy fakezü vén embernek a leányát.

Gergely arcából egyszerre elszállott minden pirosság.

– Cecey Évát? – kérdezte csaknem kiáltva.

– Azt azt. Ismered talán?

Gergely elkövült arccal nézett Mekcseyre.

– Ne komédiázzatok tovább, – szólalt meg Jancsi a lábaszárára csapva az ostorral. Nem erről beszéltetek ti mostan. Azt gondoljátok gyerek vagyok? Nem vagyok gyerek többé. Ezen az éjszakán nem aludtam. Van olyan gyümölcs, amelyik egy éjjel érik meg. Én az éjjel férfiúvá érlelődtem.

– Hát elbocsát édesanyád? – kérdezte Mekcsey.

– Nem szóltam neki, de az mindegy. Hunyadon igazitani valók vannak a várban. Azt mondom, hogy bizza énrám.

– Ez jó gondolat! – szólt Mekcsey. Eszerint indulunk.

– Akár még ma. Én arra öltöztem.

– Megálljatok, – szólt Gergely még mindig halaványan, – te valamit emlitettél az imént Pista. Igaz-e az, vagy csak úgy hirtelen koholtad?

– Amit Fürjesről mondtam?

– Az.

– Igaz. Maga az anyja dicsekedett vele, hogy a királyné hadnagyához adja feleségül.

Gergely most már vörös volt mint a cékla. Az erek duzzadoztak a homlokán.

– Mi lelt? – kérdezte Jancsi. Ismered talán?

Gergely a szinéből kikelten járt föl és alá a szobában.

– Hogyne ismerném, hiszen ő az én Évám!

– A te Évádat veszik el? – kérdezte bámulva Jancsi.

– Azt. De én nem hiszem.

És Gergely dühösen szinte toporzékolva kiáltotta:

– Megölöm a bitangot!

Mekcsey a saját nyugalmával akarta csillapitani.

– Megölöd. De hátha az a leány szereti?

– Nem szereti!

– Gondolod, hogy kényszeritik?

– Bizonyosan!

– És te szereted?

– Kisgyerek-korom óta.

– Akkor, mondotta Mekcsey, valamit kell tennünk.

És az ablak párkányára könyökölve folytatta:

– De ha teszünk is valamit, te nem veheted el. És hátha mégis összebarátkoztak?

– Hogy gondolsz ilyet, – felelte Gergely.

Mekcsey vállat vont.

– Leveleztetek?

– Hogy leveleztünk volna! Van énnekem szolgám, hogy ide-oda járassam?

Mekcsey megint vállat vont.

A tornácon szapora kopogás hallatszott.

Török Jancsi az ajtóhoz ugrott, és megforditotta benne halkan a kulcsot.

A következő percben lecsattant a kilincs.

Jancsi csendet intett.

Mert az öcscse volt a kopogó, s nem akarta, hogy az tudjon valamit az ő elhatározásáról.

VIII.

Izabella királyné Gyaluban telelt, s még a tavasz is itt érte.

A két ifju: Gergely és Mekcsey harmadnapra Gyaluban volt. Török Jancsi nem kisérte el őket, nehogy az anyja megsejtse az összebeszélést.

Törökné mindössze annyit tudott, hogy Gergely elment Mekcseyvel a Ferdinánd hadába, és hogy ezt a nyarat a katonák közt tölti, Demeterkor pedig visszatér.

Azonban az ifjak terve akkor már meg volt szőve. Abban állapodtak meg, hogy Gergely megtudja: szereti-e a leány vagy nem? Ha nem szereti, Gergely nem tehet egyebet mint hogy búcsut mond az álmainak; hapedig szereti, akkor Gergely, mintha ott se járt volna, eltünik, Mekcsey pedig csúffá teszi Fürjest, úgy hogy ne legyen Erdélyben leány, aki kedvet kapjon hozzámenni.

Ha aztán Gyaluban végeztek, a három ifju Hunyadon találkozik, s indulnak Konstantinápolyba.

A határig lóháton mennek. Jancsi magához veszi azt a pénzt, amit a vár tatarozására szántak, s még azonkivül is amennyit lehet, hogy ha kell, pénzzel is dolgozhassanak. Azután a határról vagy derviseknek, vagy kereskedőknek, vagy koldusoknak öltözve gyalog utaznak tovább, hogy a rablók és a kóbor török katonai csapatok ereje mellett elcsuszhassanak. Akár sikerül a Bálint úr kiszabaditása, akár nem, két hónap alatt megfordulnak, de talán előbb is, és Törökné nem fog nyugtalankodni a fia miatt.

*

A két ifju este érkezett Gyaluba. Mindöszsze egy szolga kisérte őket, akit Mekcsey Debrecenben fogadott fel. Mátyásnak hívták ezt a legényt, s csikós volt azelőtt a Hortobágyon.

Hát ez ment utánok egy kis deres török lovon, amelyet Mekcsey az utjában szerzett, s megtartott az öt közül.

Mindjárt az első háznál megszólitottak egy parasztot, hogy nem adna-e szállást?

A paraszt egy nagysüvegü oláh volt, de valami keveset tudott magyarul. Csodálkozva rázta a fejét, és a fejével együtt a nagy fekete süvegét:

– Nem a lakadalomra jöttetek-e, hogy hozzám akartok szállni?

– De éppen arra jöttünk, – felelték egyszerre mind a ketten.

– Hát ha arra jöttetek, mondotta a paraszt, mért nem szálltok a kastélyba?

A két ifju összenézett.

– Én, mondotta Gergely, – nem szállok oda, mert megbetegedtem az uton.

S valóban halavány volt, mint aki beteg.

– Csak a társam száll oda, – folytatta – és ha az első szobád üres, megfizetem.

A fizetés szóra megszünt az oláhban a csodálkozás: készséggel nyitott kaput a lovaknak.

– Hát nem késtünk el a lakadalomból? – kérdezte Mekcsey.

– Hogy késtetek volna el szép úrfiak, – felelte a paraszt, – avagy nem tudjátok-e, hogy holnapután lesz az esküvő?

Mikor a két ifju magára maradt a szobában, Gergely elcsüggedten mondta:

– Azt hiszem késön jöttünk.

– Magam is azt gondolom. De talán mégis lesz egynapi időnk. Mit tegyünk?

Gergely leült egy rossz szalmaszékre, és lecsüggesztette a fejét.

Mekcsey az ablakhoz állott, és a földből kibuvó liliomlevelekre bámult.

– Azt tartom, legjobb lesz, ha visszamegyünk, – szólt végre megfordulva. Egy álommal kevesebb, egy tapasztalással több.

Gergely fölkelt.

– Nem, – mondotta komoran. Az én üdvösségemet nem vetem ilyen könnyen a hátam mögé. Egy nap nagy idő. Arra gondoltam, hogy én itt maradok, te pedig fölmégy a kastélyba és ott leszel a vendégek között.

– És ha kérdeznek?

– Nem hivott-e meg Cecey? A fő az, hogy a leánynyal találkozzál, és megtudd, hogy a szive szerint választotta-e Fürjest? De ez lehetetlen, – szólt Gergely az izgalomtól kimerülten.

– Hát jó, – felelte Mekcsey, én fölmegyek a kastélyba, és beszállok a Matyival együtt, ha ugyan elfogadnak.

– Megmondod, hogy Cecey hítt. Az öregnek elvégre az életét mentetted meg.

– Az bizonyos. Magam is azt gondolom, hogy akármilyen orcával fogad is, a vége az lesz, hogy beszállok a kastélyba, és szólok a leánynyal. Ha lehet még ma, ha nem lehet akkor holnap. De nem jöhetnél-e velem, mintha inasom vólnál?

– Nem. Ha a leány azt mondja, hogy erőltették, akkor jobb, ha nem tudják, hogy itt vagyok.

– Akkor én Fürjest felpofozom!

– Addig ne tégy semmit, mig a leánynyal nem beszéltél. Akkor jer vissza azonnal, és majd meglátjuk mitévők legyünk.

Az oláh asszony puha ágyat vetett Gergelynek, és orvossággal, vizes kendővel kinálta. Hanem biz a beteg se le nem feküdt, se virágfőzetet nem ivott, se kendőt nem tett a fejére, csak föl és alá toppogott a szobában, és nagyokat ütött az öklével a levegőbe.

*

Mekcsey reggel visszatért. Gergelyt az asztalnál ta lálta. A mécses égett előtte, s ő maga a karjaira borulva szendergett.

– Mért nem feküdtél le? – kérdezte Mekcsey.

– Azt hittem nem fogok aludni.

– Hát a leánynyal beszéltem. Jól sejtetted, hogy nem szerelemből megy Fürjeshez.

Gergely megrázkódott, mintha vizzel öntötték volna végig.

– Mondtad, hogy itt vagyok?

– Mondtam. Hozzád akart rohanni, de én tartottam vissza.

– Minek tartottad vissza? – pattant fel Gergely.

– Nono. Bizony még nekem ugrasz szép köszönetképpen.

Gergely kérlelőn ölelte meg:

– Ne haragudj. Nekem parázs van a lábam alatt.

– Hát azért nem eresztettem hozzád, mert utána zúdult volna az egész udvar. Őneki szégyene kelt volna, nekünk meg bajunk.

– Hát mit mondtál neki?

– Azt hogy én megcsúfolom Fürjest, ő meg adja vissza a gyürüt.

– Mit felelt? – kérdezte égő szemmel Gergely.