Part 11

Gergely édes megrezzenéssel fordult vissza.

A Vica arcát látta, az ő pajkos szemeit, ahogy az utolsó teremből hozzá átpillantott.

– Gyere ki a folyosóra, – susogta a leány.

Gergely kisurrant. A leány már ott várta az ablakfülkében. Megragadta a kezét.

– Gyerünk le a kertbe!

S vezette. Négy vagy öt szobán mentek át. Valamennyi vastagon be volt teritve szőnyeggel, s valamennyinek le volt eresztve a nap felől való oldalon a kárpitja. A falakon király-képek és szent-képek. Egyhelyen lovas csatakép is. A butorokon és falakon aranyozások. Egyik szoba veres, a másik fehér, a harmadik kék. Mind más és más szinü. Butor valamennyiben kevés.

Egy ajtón végre a kertbe jutottak. Gergely föllélegzett.

– Magunk vagyunk, – mondotta Vica.

Fehér ruhába volt öltözve. A ruha valami fátyolszerű szövet. A haja egy-ágba fonva. A lábán sárga szattyáncipők. Állt az árnyékos homokuton, egy bokorcsoportozat mellett. Állt mosolyogva, hogy Gergely bámulta.

– Szép vagyok? – kérdezte azzal az őszinteséggel, amely még a gyermekkor ártatlanságából való.

– Szép, – felelte Gergely. Te mindig szép vagy. Olyan szép vagy mint a fehér galamb.

– A királyné varratta ezt a ruhát nekem, – folytatta Vica beleöltve karját a Gergely karjába. Jer, üljünk amoda a hársfák alá. Sokat akarok neked mondani, és te is bizonyára. Mindjárt megismertem a hangodat, mikor a vasrácson beszóltál, de nem hittem, hogy te vagy. Sokszor gondoltam rád. Az éjjel is felőled álmodtam. A királynénak is mondtam már, hogy itt vagy. Azt mondta, hogy ha a török elmegy, látni akar.

Leültek a hársfa alá egy márvány padra, amelynek a karja két ülő oroszlán. Innen le lehetett látni a Dunára, s a Duna túlsó partján Pestre. Kicsi kis piszkos város az a Pest. Magas kőfal keriti körül. A kőfalon belől apró házak. A kőfalon kivül sárga homokos mező. De Gergely nem nézte sem a Dunát sem Pestet, ő csak Vicát nézte. Bámulta a leány arcának liliomhoz hasonló üdeségét, gyönyörű fogait, gömbölyű állát, vidám, ártatlan szemeit.

– No most beszélj te, – mondotta a leány. Hogy élsz Törökéknél? Tanulsz-e még sokat? Tudod-e, hogy én most festeni is tanulok. No mit bámulsz úgy? Még egyet se szóltál!

– Téged bámullak, hogy milyen nagy vagy, és milyen szép vagy!

– Azt a királyné is mondta. Azt mondta, hogy most vagyok fejlődésben. A kezem, lábam most már akkora, hogy nagyobb nem lesz. Mert a kéz és a láb csak tizenhárom éves korig nő a lányoknál. Te is szép vagy Gergely.

Pirosság futott végig az arcán, és eltakarta a szemét a tenyerébe.

– Jaj milyen bolondokat beszélek! Ne nézz rám. Szégyellem magamat.

De a fiu is zavart volt. Elvörösödött a füle hegyéig.

Egy percig hallgattak. A hársfán egy madár csicsergett. Talán azt hallgatták. Dehogy azt hallgatták. Más zenét hallgattak ők. Ebben a korban szólal meg először az a zene. Magasztos mint az orgonaszó; halk, mint virágok közt járó szellő susogása.

– Add ide a kezedet, – mondotta a fiu.

A leány készséggel odanyujtotta.

A fiu fogta a leány kezét. Azt várta, hogy mit akar Gergely? Gergely csak hallgatott és nézett. Egyszercsak fölemelte szép lassan a leány kezét és megcsókolta.

Akkor a leány elpirult.

– Szép ez a kert, – mondotta Gergely a leány kezét elbocsátva.

Megint hallgattak. Egy hársfalevél leesett az ágról és eléjök hullott. Arra néztek mind a ketten, aztán a fiu megszólalt:

– Mindennek vége van.

Ezt oly búsan mondotta, hogy a leány szinte ijedten nézett reá.

Gergely fölkelt.

– Gyerünk Vica, mert hátha jön az atyám.

Vica is fölkelt.

Ujra karonfogta Gergelyt. Hozzá is simult. Igy mentek némán tiz lépést. Akkor azt kérdezte a leány:

– Mért mondtad, hogy mindennek vége van?

– Mert vége van, – felelte Gergely.

És még egynéhány lépést mentek hallgatva, mikor folytatta:

– Én érzem, hogy te nem leszel az én feleségem.

És felsóhajtott.

– Én meg érzem, hogy az leszek, – felelte vigasztalón a leány.

A fiu ránézett. A szemébe nézett.

– Igéred nekem?

– Igérem.

– Lelkedre?.

– Lelkemre.

– És ha a szülőid mást akarnak és ha a királyné mást akar?

– Megmondom nekik, hogy mink már megegyeztünk.

Végigmentek ujra a szobákon. Mikor a folyosóra nyiló ajtóhoz értek, Vica azt mondta:

– Mig itt a török, nem találkozhatunk, csak ha Bálint urral jösz. Akkor csak állj ide a kályha mellé. Azután kiizenek majd érted.

Gergely fogta a lány kezét. A leány érezte, hogy a Gergely keze remeg.

– Megcsókolhatlak? – kérdezte Gergely.

Eddig mindig megcsókolták egymást kérdés nélkül is. Gergely érezte, hogy ez a leány nem az a leány többé, akit otthon Keresztesen testvére gyanánt szeretett. Több.

A leány is érzett valami effélét, mert Gergely kérdésére mosolygó arca elpirosodott.

– Hát csókolj meg, – mondotta.

S nem az arcát nyujtotta, mint szokta, hanem az ajakát.

XXVIII.

Délután négy órakor fel volt öltöztetve a kis királyfi, s az udvaron egy aranyozott hintó várta, hogy leszálljon vele az óbudai völgybe, ahol a lesátorozott török tábor tulipánmező gyanánt tarkállott.

A királyné azonban még az utolsó órákban sem akarta bocsátani a gyermekét. A kezét tördelte; a fejéhez kapkodott és sirt.

– Nektek nincs gyermeketek! – mondotta. Neked nincs György barát, Podmanickynak sincs, Petrovichnak sincsen. Nem tudjátok mi az: elszakitani a gyermeket az anyai szivtől! Ki tudja mit akar vele a gonosz pogány! Nem szabad elhagynod engem Török Bálint! Reád bizom a gyermeket! Te magad is apa vagy: tudod, hogy mi az, mikor az anya a gyermekét a halálhoz bocsátja látogatóba. Úgy őrizd őt, mintha a magadé volna.

És mikor ezt mondta: _Nem szabad elhagynod engem_, megfeledkezve minden méltóságáról, térdre omlott a szőnyegen Török Bálint előtt, és a kezét könyörgőn nyujtotta feléje.

Ez a jelenet mindenkit megrenditett.

– Az Isten szerelmére, felség, – szólt György barát fölemelve az asszonyt a földről.

– Felséges királyné, – mondotta mély megindulással Török Bálint, – elkisérem a kisdedet; és esküszöm, hogy ha csak egy hajaszála is meggörbül, akkor én a szultánt leszúrom!

XXIX.

A szultán Óbuda alatt táborozott. Pompás, hármas sátora ott volt fölépitve a mai császár-fürdő helyén. Csak a neve sátor, valójában egy palotaszerü fa- és kelmealkotmány, amely belől termekre és fülkékre van osztva, kivülről meg ragyog az aranytól.

Délután öt óra tájban megindult a magyar hódoló menet a királyi palota udvaráról. Elől egy huszárszázad, utána a főurak katonasága, ezek után a kincsvivő apródok. (Az áruló Bornemissza Tamás kincseit vitték el a szultánnak ajándékul.) Ismét egy csapat királyi katona, majd a főurak válogatott daliái. Azután maguk a főurak s köztük a fehér-kámzsás György barát. Szép volt most ez a kámzsa, ahogy ott fehérlett Török Bálint virágos kék nyári atlaszmentéje mellett. Mint a kék ég meg a fehér felhő. A főurak között a kis királyfi hatlovas, aranyos hintója. Két udvarhölgy ül benne, meg a dajka. A dajka ölében a fehér selyembe öltözött kis piros-pozsgás, térden táncoló királyka.

A lovakat oldalt egy-egy hosszuhaju, selyem sipkás apród vezeti. A hintó mögött a testőrség. Ezek mögött a budai ostromban vitézkedett tisztek hosszu sora lovagol.

Gergely egy rézderes kis lovon Török Bálintot követte. Hogy az ura kedvetlen volt, maga is csöndes kedvvel lovagolt utána. Csak akkor derült föl, mikor hátrapillantott és meglátta az öreg Ceceyt. Milyen furcsán ül az öreg a lovon: az egyik lábát, a melyik fából van, meredten kinyujtva tartja, a másikat meg, amelyik csak térdig van fából, összehuzza. Aztán a jobb kezével tartja a kantárt s a kardja is jobbfelől van felkötve.

Gergely sohase látta őt se lovon, se fegyverben, hát csak elnevette magát.

No furcsa is volt az öreg, hogy igy ki volt nyalva. A nagy sastollas posztósüveg félre volt ütve a fején, a bajusza meg, – kicsi fehér bajusz, – olyan hegyesre volt viaszkolva, mint a legényeknek; s hogy immáron foga nem volt elől, meg a szemei is mélyen ültek az öregségtől, a vén Ceceyt inkább valami disz madárijesztőnek lehetett nevezni, mint diszmagyarnak.

Gergely hát fölnevetett, de mindjárt le is szólta érte magát, s vezeklésképpen megvárta, hogy köszöntse.

– Jónapot apám! – mondotta vigan, – hogyan nem láttam előbb?

– Csak itt csatlakoztam a menethez, – felelte az öreg bámulva. Hát te micsoda angyalbőrben vagy?

Gergely gyönyörü égszinkék atlaszból való apródruháját, és drága gyöngyházas kardját értette evvel a szóval.

– Az uram apróddá tett, felelte Gergely. Mindenüvé járok, ahova ő jár. A királyi palotában is forgok. Most meg a szultán sátorába megyek vele.

Dicsekedett. Mutatni akarta, hogy ő nem olyan semmi ember, mint amilyennek őt eddig tartották. Abban a körben forog ő, ahol Éva kisasszony.

A szent-Györgytér ember-emberháton telve volt. Az utcákon ki voltak nyitva az ablakok. A tetőkön és fákon gyerekek ültek és csimpeszkedtek. De mindenki csak a királykát nézte. Milyen csepp és máris választott király!

– Szakasztott olyan a fejetartása mint az apjáé volt, – mondotta egy asszony.

A kapúban ott piroslott egy tömegben Török Bálintnak háromszáz főnyi tiszta szép serege. Csupa somogyi fiu, s van közte egy, akinek a feje mindig kiáll a csapatból.

Hogy ezekhez értek, Török Bálint megforditotta a lovát. A kardja az égnek villant: állót intett a menetnek.

– Vitezeim! Fiaim! – szólt mélyrezgésü hangon a katonái előtt. Emlékeztek rá, hogy alig egy hónapja itt ennél a kapunál fogadta meg a szavamra minden főúr és minden katona, hogy Buda várát sem a németnek sem a töröknek nem adjuk?

– Emlékszünk, – felelt halk morajban a csapat.

Bálint úr folytatta:

– A németet elvertük. Most a török táborba megyünk a szultán elé. Isten a tanum és legyetek ti is tanuk rá, hogy én a tanácsban ezt a kimenetelt elleneztem.

Ezt dörgő hangon mondta. Aztán a hangja zengéstelenné vált, mikor ekképpen folytatta:

– Én édes fiaim érzem, hogy nem látlak többé bennetek. Isten a tanum, hogy csak a haza iránt való tekinteteknek engedelmeskedem. Az ég áldjon meg édes fiaim!

Nem tudott többet mondani: a hangja elcsuklott. Ahogy a kezét kinyujtotta, a katonák egyenkint szoritották meg. Ez a jelenet fojtó volt. A szemek megteltek könnyekkel. Török Bálint lehajolt, és egy katonáját arcon csókolva mondotta:

– Ez az én búcsucsókom mindnyájatoké!

Azzal megsarkantyuzta a lovát, és kilovagolt a várkapun.

– Ugyan-ugyan Bálint öcsém, – mondotta az agg Verbőcy, – mire való az ilyen ellágyulás?

Török Bálint megrántotta a lova kantárját, és boszusan felelte:

– Ne gondolja ezt ellágyulásnak bátyám. Megmutattam én elégszer, hogy nem vagyok ólomból.

– Hát aki nem fázik, ne reszkessen.

– No-no bátyám majd meglássuk, ki érzi meg jobban az időjárást.

– Ha nem mondta volna is a császár, – szólt közbe György barát, – el kellett volna hozzá éppen igy mennünk. Nem szabad ellenségnek néznünk, aki császár létére maga elhozza nekünk a hatalmát.

– György fráter, – szólt Török Bálint komor pillantással, – te okos ember vagy, de isten te se vagy. Ha az ember kivül a ruháján hordaná a szivét, a császár akkor is betakarná azt mielőttünk.

A barát nyugodtan felelte:

– Ha itt volna még a német a nyakunkon, te is másképpen beszélnél.

A kaputól a táborig a janicsárság állott sorfalat. Oly viharosan csokjasázták a magyar főurakat meg a kis királyt, hogy nem lehetett miattuk tovább beszélgetni.

A katonák és sátorok tarkaságában haladtak tovább, és egy pár perc mulva a bégek és pasák pompázó csoportját látták, amint eléjök jönnek a királyfi fogadására.

Ha valaki a magasból nézte volna ezt a két menetet, bizonyára olyannak látja vala, mint ha egy nagy virágos mezőn két sor mindenféle szinű tulipán halad egymással szembe. Mikor összeérnek, megállanak és bókolnak, aztán összevegyülve haladnak tovább a Duna partján észak felé, ahol egy palotaszerü hármas sátor zöldellik ki a többi közül.

XXX.

A szultán a sátora előtt állt. Az arca ki volt pirositva, mint rendesen. Mosolyogva bólintott, mikor György barát kiemelte a kocsiból a kékszemű kövér kis gyermeket.

Bementek a sátorba. Az ura mögött Gergely is belépett. Kellemes hüvösség és rózsaillat csapta meg. Az ajtónálló a többit visszatartotta.

A szultán sarkig érő cseresnyeszinű selyemkaftánba volt öltözve. A kaftánt a derekán fehér zsinór tartotta össze, de a kaftán olyan lenge patyolatselyemből volt, hogy a karja idomait látni lehetett. És ezektől a sovány karoktól reszket úgy Europa!

A szultán odabent a kezébe vette a gyermeket, és tetszéssel nézte. A gyermek rámosolygott és belemarkolt a szakálába. A szultán erre megcsókolta a gyermeket.

A jelenlevők mindnyájan megkönnyebbülten lélekzettek. Hiszen ez nem a vérengző Szolimán! Ez egy jólelkű családapa! A tekintete tiszta, a mosolygása őszinte. Ime a gyerek a turbánon levő gyémántcsillaghoz nyul. Odaadja neki játéknak. Aztán fiaihoz szól; – Bálint is érti, Gergely is érti:

– Csókoljátok meg a kis magyar királyt!

És a két szultánfi megcsókolja. Nevet rá mind a kettő. A gyerek is visszanevet.

– Elfogadjátok-e testvéreteknek? – kérdi a szultán.

– Hogyne, – feleli Szelim, – hiszen ez a gyerek olyan csinos, mintha Stambulban szülték volna.

Gergely egy pillantást vet körül a sátorban. Micsoda kéklő pompája ez a selyemnek! A földön is vastag virágos kékszőnyegek. A sátor falán kerek üvegetlen ablakok. Az egyiken át lehet látni a Margitszigetet. Lent a sátor fala mellett meg vastag ülővánkosok hevernek.

A sátorban nem volt más, mint a három főur: György frater, Verbőczi meg Török Bálint, azután a dajka meg Gergely, akit diszes ruhája miatt talán a kis király apródjának vélt az ajtónálló. Aztán ott volt a két szultánfi, két pasa meg a tolmács.

A szultán visszaadta a királyfit a dajkának, és tovább is gyönyörködve nézte, orcáját veregette, kenderszőke haját simogatta.

– Milyen szép, milyen egészséges, – mondotta a tolmácsra pillantva.

Mire a tolmács latinul szólott:

– A kegyelmes szultán azt mondja, hogy a gyermek bájos, mint az angyalok, és egészséges, mint a legüdébb keleti rózsa.

– Örülök, hogy láttam őt, – folytatta a szultán, – vigyétek vissza az anyjának, és mondjátok meg, hogy atyja leszek apja helyett, és hogy az én kardom őrködni fog rajta és országán.

A tolmács forditotta:

– Őfelsége úgy örül, mintha a saját gyermekét látná. Fiául fogadja őt, és világot uralgó hatalmának szárnyát kiterjeszti fölötte. Ezt mondjátok meg a királyné őfelségének, s adjátok át az ő legkegyelmesebb üdvözletét.

A szultán egy megyszinvörös selyemerszényt vett elő a zsebéből, és kegyes mozdulattal a dajka kezébe csusztatta.

Aztán mégegyszer megcsókolta a gyermeket, és a kezével búcsut integetve, a sátora belső részébe vonult.

Ez jel volt arra, hogy a szultán teljesitettnek tartja a kivánságát, és hogy mehetnek.

Mindnyájan fellélekzettek. Arcuk kipirult az örömtől. A dajka szinte futva vitte kifelé a gyermeket.

Kiléptek a sátorból. Itt a pasák karonfogták a főurakat, és nagynyájasan kijelentették, hogy a szultán meg fogja őket vendégelni. A kiséret többi része is, amelyik visszaviszi a királyfit, forduljon meg, és jőjjön vissza.

– Kisérd vissza a királyfit, – szólt hátra Gergelynek Török Bálint.

Azzal egy pasa karján eltünt a sátorban.

A nap már akkor leáldozott a budai hegyek mögött, és az égről a felhők tűze világitott alá.

A kis királyfi megint a hintóba került. Jobb kezével pát intett a pasáknak és a magyar főuraknak, aztán az aranyos hintó újra megindult a katonák csokjasázó két során fel a budai várba.

XXXI.

Gergely a hintó mögött lovagolt.

A fakezü Cecey elől ment az öregekkel, a fiatalok hátul.

Gergely ott lovagolt Zoltay és Mekcsey mögött egy hízásnak indult vöröses szőke ifjuval, akinek még az induláskor bemutatta magát.

– Fürjes bátyám, – szólt egyszer az ifjunak. Én csak most kerültem Budára, hát nem ismerek úgyszólván senkit.

– Mire van szükséged öcsém? Szivesen adok, ha tudok.

Azt hitte pénz kell a fiúnak.

– Egy kis dolgom akad éjfélkor a Szent-György-téren.

– Miféle? – kérdezte amaz elnevetve magát.

Mert most meg azt hitte, hogy a fiúnak szerelmi találkozója lesz.

Megrázta nagy vöröses szőke haját, és szinte kiáltva mondta:

– No lám!

– A dolog nem éppen nevetséges, felelte Gergely, de nem is valami komoly.

– Szóval: szív.

– Nem a: kard.

– Csak nem verekszel tán?

– Debizony.

– Kivel?

Gergely az előtte lovagló zöld selyematlaszba öltözött Mekcseyre mutatott.

Erre Fürjes nagyot nézett, és elkomolyodott.

– Mekcseyvel?

– Vele.

– Hallod ez fenegyerek ám!

– Én se vagyok libapásztor!

– Ez már németet is vágott!

– Hát én meg majd őt vágom!

– Tudsz vivni?

– Hét éves koromban kezdtem.

– Az már más.

Azzal kinyujtotta a kezét, és megtapogatta Gergely karján az izmokat.

– Nem vastag, mondotta, jobb ha megkérleled.

– Én? Már hogy kérlelném meg!

– Megver, – mondotta Fürjes aggodalmasan.

– Hogy lehet ilyet előre tudni! – felelt hetykén Gergely.

A mellét kifeszitve pillantott az előtte lovagló Mekcseyre, aztán azt mondta Fürjesnek:

– Hát lesz tanum ugy-e bátyám?

Fürjes a vállát vonogatva felelte:

– Hiszen ha csak tanu kell, hát szivesen, de ha valami baj lesz…

– Mi lenne?

– Már akármi, de én aztán helyetted, miattad nem verekszem.

A menetben mozgolódás és zúgás támadt.

Értelmetlen kiáltások, paripák hánykolódása. A nyakak mintha megmerevedtek volna: mindenki a várra nézett.

Akkor nézett fel Gergely is.

Hát lám ott lengett a budai kapun három nagy lófarkas zászló. A templomokon, tornyokon is. A kapunál pedig alabárdos török őrség turbánozik a magyar helyén.

– Elveszett Buda! – üvölti egy kisérteti hang.

S tőle mint az átszálló széltől megborzong az egész tömeg.

A fakezü Cecey az.

Senkise felel. Az arcok sápadtak. És a némaságot még dermesztőbbé teszi egy müezzin éneke, aki a Boldogasszony temploma tornyáról messze-búgó hangon illalláhozza az esti imát.

XXXII.

Gergely a sereg egy részével vágtatást rohant vissza a táborba.

Fel kell verni az urakat! Égbekiáltó gazság történt!

A sátornál azonban a vörös sapkás bosztandsik állták utjokat.

– Be kell mennünk! – kiáltotta szinte lángot okádva Mekcsey, – vagy küldjétek ki az urakat!

A bosztandsik nem feleltek, csak tartották a dárdájokat.

Gergely törökül szólott:

– Török Bálint urat küldjék ki egy szóra!

– Nem lehet! – felelték a bosztandsik.

Gergely egyet került a lovával. Fölment a dombra a szpáhik közé, hogy talán innen lekanyarodva hozzájuthat a lakomázó magyar urakhoz.

Egy sátor előtt magyar hang kiáltott rája:

– Te vagy Gergely?

Gergely megismerte Mártonfalvyt.

Ott ült egy szpáhi-sátor előtt, és két törökkel sárgadinnyét evett.

– Én vagyok, felelte Gergely.

– Mit keresel erre?

– Az uramhoz akarok jutni.

– Nem férhetsz ahoz mostan! Gyere tarts velünk!

Ezt mondván lekanyaritott egy szép falatot, és a bicskája hegyére tűzve, Gergelynek nyujtotta.

Gergely a fejét rázta.

– Nem kell.

– No csak gyere, – szólt Martonfalvay, – ez a két török jóbarátom nekem; aztán majd ha meggyujtják a fáklyákat, lemegyünk mink is, és hozzácsatlakozunk az urunkhoz.

– Dsere madsar testver! – szólt jókedvüen az egyik szpáhi, egy testes vállas barna ember.

És husos kezével hivólag intett Gergelynek.

– Nem lehet, – felelte mogorván a fiu.

És tovább ment.

Lekerült a sátorutcán a pattantyusok, vadászok és janicsárok közé, mig végre ismét a szultán sátorához jutott.

A bosztandsik itt is kört áltak; innenfelől se juthatott Török Bálinthoz.

A magyar ifjak még mindig ott vártak és kiabáltak, ahol előbb. A lakoma-sátorból kihangzott a török zene; pengett az érchúru kánun, dörgött a sok koboz, és sivalkodtak a sipok.

– Gazemberek! kiáltotta Mekcsey a fogát csikorgatva.

Fürjes csaknem sirt dühében:

– Ha az én uram a várban marad, nem esik ez rajtunk.

A barát apródja volt ő. Mindenhatónak tartotta a barátot.

S hogy a zene elhallgatott, mindnyájan kiáltoztak:

– Urak odabent! Gyertek ki uraink! A török megszállta a várat.

Azonban senkise jött elő. Az ég felhős volt. Egyszer csak megindult az eső, és esett körűlbelöl félóráig. Akkor elállott. Az égen úgy siettek a fekete felhők kelet felé, mint a menekülő hadak. De a hűs tiszta levegő jólesett a forró poros nap után.

Végre az urak éjfél felé előjöttek. Csoportosan tolongtak ki a sátor kapuján. A táborban hosszú fáklyás-sor kanyarodott fel Buda kapujáig, s a levegőt a keleti fáklyák füstje tette illatossá.

Már akkor Martonfalvay is ott volt, s a bosztandsik összebocsátották a külső urakat a belsőkkel.

Martonfalvay a lován ülve kiáltotta elő a lovászokat, s az urak egyenkint ültek fel a lovakra.

A fáklyák fényénél lehetett látni, mint válnak a piros arcok halaványnyá a rettenetes hir hallatára.

A barát úgy kiválott a fehérségével közülök, mint valami kisértet.

– Ne sirj! – mondotta a mellette lovagló Fürjesnek. Nem illik a könny férfi szemébe!

Egyenkint páronkint hármankint robogtak el a fáklyások utcáján az urak fel Budavárnak.

Gergely még mindig nem látta Bálint urat.

Martonfalvay ott állt mellette, és szintén aggodalmas arccal nézett a sátor kapujára, amelyből vöröses fény omlott ki az éjszakába.

Az utolsó úr, aki előjött, Podmaniczky volt. Ez tántorogva jött ki két török tiszt karján. Ugy kellett fölemelni a lovára.

Azután még egynehány tarkabarka szerecsen jött elő: a szolgák.

Azután senki.

A sátor kárpitja lehullt, és eltakarta a sátor világosságát is.

– Hát ti ketten mit vártok? – kérdezte egy strucctollas nagyhasu török.

– Az urunkat, Török Bálintot.

– Hát nem ment még el?

– Nem.

– Akkor ő az, akivel a kegyelmes padisah beszél.

– Megvárjuk, – szólott Martonfalvay.

A török vállat vont és elment.

– Én nem várhatom meg, – szólt Gergely nyugtalanul, – nekem éjfélkor fent kell lennem.

– Hát csak eredj öcsém, – felelte Martonfalvay, – aztán ha valami törököt találsz az ágyamban, hát csak vesd ki belőle.

Tréfának mondta, de Gergely nem nevetett. Kezet nyujtott Martonfalvaynak, és vágtatást ment fel Buda várába.

XXXIII.

A hold már akkor ujra kisütött, és megvilágitotta a budai utat.

A kapun álló lándsás törökök rá se néztek. Még most jöhetett, mehetett az egyes ember szabadon. Ki tudja holnap nem rekesztik-e ki a magyart végképpen a várból?

A ló menése csattogásra vált a kövezeten. Gergely a házak előtt is lándsás janicsárokat látott. Minden ház előtt egy janicsár. Minden tornyon egy félholdas lófark. Csak a Boldogasszony templomán áll még az aranyos kereszt.

Gergely a Szent-György-térre ért. Nagy bámulatára nem látott ott senkit.

Körüllovagolta a kútmedencét, az ágyukat. Senki, senki.

Ekkor leszállt, és hozzákötötte a lovát egy ágyunak a kerekéhez.

– Mit csinálsz itt? – kiáltott rája egy török.

– Várok, felelte Gergely törökül. Csak nem félsz tán, hogy elviszem az ágyut?

– Nono, – szólt a topcsi barátságosan. Hát török vagy te?

– Nem én.

– Hát akkor menj haza.

– De nekem itt ma becsületbeli ügyem van. Légy kérlek türelemmel.

A török ekkor a fiunak szegezte a dárdáját:

– Menj!

Gergely eloldozta a lovát és ráült.

A fehérvári kapu felől gyalog és futva jött valaki.

Gergely megismerte Fürjest, akinek szőkesége szinte világitott az éjszakában.

Eléje ment.

– Mekcsey a Bálint úr házában van, – szólott Fürjes lelkendezve. Jer, mert az utcán nem engednek beszélni a janicsárok.

Gergely leszállott a lováról, és gyalog ment tovább Fürjessel.

– Hogyan történt ez a gazság? – kérdezte Gergely.

Fürjes vállat vont:

– A lehető legegyszerübben. Mig a kiskirálylyal lent voltunk a táborban, a janicsárság bejött a kapun, mintha az épületeket akarná megnézni. Jöttek mentek, bámultak. De mindig többen. Mikor már minden utca tele volt, egy kürtszóra előrántották a fegyverüket, és mindenkit bekergettek a házakba.

– Gyalázatos módja a várfoglalásnak, – szólt Gergely keserűn.

A palota ablakai nyitva voltak. Az egyik emeleti ablakban két fej látszott.

A kapu előtt épp akkor váltakoztak az őrök, s a kapu alját egy nagytermetű janicsár állotta el.

– Mit akartok? – kérdezte félvállról.

– Idevalók vagyunk, – felelte Gergely szárazon.

– Most kaptam a parancsot, szólt a török, hogy: ki akárki, be senki!

– Én a Török Bálint házanépe vagyok, – szólt Gergely hevesen.

– Menj haza fiam, – szólt lenézően a török, – Szigetvárra.