Part 10

Hát megnyugodott abban, hogy ma az ő szegény kicsisége nagymosásba kerül, és ujra bámulni kezdte az ablakokat.

Amint igy tekintget, látja, hogy az udvar egy nyilásán a kert fái zöldelnek át. Mi lenne, ha ő oda besurranna? Csak úgy messziről megnézné az ő kis Éváját. Csak úgy messziről, mert a királynéhoz nem szabad közel menni.

Bizonyos, hogy ők a tulsó árnyékos részen vannak vagy a kertben, vagy valamelyik ablakban. Megismerné Évát messziről is. Megismerné az ő gyönge fehér arcát, édesmosolyu macskaszemét. Intene neki egyet a kalapjával. Aztán Éva találgathatná akár egy hétig is, hogy Gergely járt-e ott, vagy egy hozzá hasonló fiu, vagy hogy éppen Gergelynek a lelke.

A fal az udvaron tele volt nagy nehéz vasgyűrűkkel, amelyek arra valók, hogy a lovat hozzájok kössék, akik itt leszállanak.

Gergely is odakötötte a maga lovát, aztán csöndes andalgással átment a katonák között, és beosont abba a sikátorba, amelyikből a fák kandikáltak kifelé.

XXII.

Gergely azt gondolta, hogy ez a kert bejárata. Nem az volt, csak egy keskeny sikátor. Egyik oldala magas vasrácsozat, a másik oldala épület. A Mátyás király tudósai és művészei laktak valamikor ezen a részen, azután lengyel papok és szolgák Ulászló idejében, később meg asszonycselédek.

Gergely azonban minderről nem tudott semmit. Ő csak a rácsot nézte. A rács zöld volt, s a vasrudak vége aranyozott. A lombok néhol áthajoltak a rácson.

Gergely be-benézett. Néhol kavicsos utat látott, meg egy-egy zöldmázas cseréptetővel fedett kis kerti épületet. A rácsokon is itt-ott egy-egy vasholló ült; de némelyiknek már csak a lába volt meg. Gergely a lombokon át egynehány rózsaszinü foltot látott. Ezek női ruhák. Gergelynek a szive lázasan dobogott.

Izgatott kukucskálással ment lejebb és lejebb a kerités mellett, s egy vén hársfa alatt női csoportot pillantott meg.

Bölcső körül ültek. Világos rózsaszin ruhába voltak öltözve. Csak egy volt közöttük feketében, egy hosszukás arcu, vékonykezü nő. Ennek az arca halavány volt és szomoru. Csak akkor mosolyodott el, mikor lehajolt, és a bölcsőbe nézett, de a mosolygása is szomoru volt annak.

Gergely nem látott a bölcsőbe. Egy fehérruhás kövér asszonynak a háta takarta a bölcsőt. A kövér asszony hársfa lombocskát lengetett a bölcső fölött.

Gergely ide-oda keresgélt a rácson, hogy jobban beláthasson. Látta most már, hogy négy nő van összesen a bölcső körül, s egy ötödik ott hajladozik egy kehelyalaku nagy márványváza mellett.

A rácsozat mentén ahhoz futott le. Csakugyan az ő kis Évája volt. De hogy megnőtt! Vadgesztenyét szedett a földről egy kosárba:

– Vicuska! Cicuska! – szólt be halkan a rácson.

A leányka húsz lépésnyire lehetett. Valami nótát dúdolgatott. Az volt az oka, hogy nem hallotta a Gergely szavát.

– Vicuska! Cicuska! – szólt be ismét Gergely.

A leány fölemelte a fejét. Komoly csodálkozással nézett a rács felé.

– Cicuska! – ismételte Gergely csaknem kacagva, Cicus – Vicus, gyere hát ide!

A leány nem láthatta a tamariszklomboktól Gergelyt, de megösmerte a hangját.

Jött mint az őzike. Meg-megállva, meg-megiramodva, nagy bámuló szemeivel még csak nem is pillantva csodálkozásában.

– Én vagyok itt Vicuska, – szólt Gergely ujból.

Akkor a leány ott volt egy ugrással.

– Gergő, – mondotta a kezét összecsapva, – hogyan kerülsz ide?

Az öröm ragyogása áradt el rajta. És a rács nyilásához tette az arcát, hogy Gergely megcsókolja.

Azután mind a ketten fogták a rácsot, egymás keze mellett. A rács hideg volt. A kezök meleg. Az arca is mind a kettőnek kipirult.

A fiu elmondta röviden az idekerülése történetét, s eközben a leány arcát, kezét és ruháját vizsgálta.

Hogy megnőtt, hogy megszépült!

Más talán nem találta volna szépnek a leányt; hiszen abban a korban volt, amelyben csak a kezek meg a lábak fejlődnek, s az arc valami éretlen, a mell még fiús, és a haj még ritka, de Gergelynek mindez mégis szép volt. A leány nagy kezei tetszettek neki, fehéreknek és puháknak találta, s hogy a lábán formás cipők voltak, oda is vetett egy gyönyörködő pillantást.

– Egy gyürüt hoztam, mondotta Gergely elővonva a zsebéből a nagy török gyürüt. Az én jó mesterem hagyta ezt nekem. Én meg odaadom neked Vicuska.

Vica a kezébe vette a gyürüt, és tetszéssel nézte rajta a topáz-félholdat, gyémántcsillagokat. Azután beledugta az ujját és nevetett.

– Mekkora gyürü! – mondotta. De szép!

És hogy egy ujjon csak lotyogott a gyürü, két ujját dugta bele.

– Jó lesz, ha megnövök, mondotta. Addig csak legyen nálad.

Aztán gyermekes őszinteséggel mondta hozzá:

– Tudod, majd ha a feleséged leszek.

Gergelynek az arca elborult, és a szeme megnedvesedett.

– Nem leszel te az én feleségem Vica.

– Nem-e? – kérdezte a leány megütődve.

– Te már csupa királyok meg hercegek között élsz, nem adnak ilyen kurta embernek, mint én vagyok.

– Oh hogyisne, felelte a leány. Azt hiszed, hogy én valami nagyra tartom őket. A királyné is mondta egyszer, hogy csak szeressem a kis királyt, ha megnövök, majd szerez ő nekem egy szép vőlegényt. Van már nekem, azt feleltem vissza. Megmondtam a nevedet is, meg hogy Török Bálint a nevelő atyád.

– Megmondtad? Aztán mit szólt rá?

– Annyira nevetett, hogy majd leesett a székéről.

– Itt van ő is a kertben?

– Itt. Az a feketeruhás.

– Az? – Az ám. Ugye milyen szép?

– Szép, de én még szebbnek gondoltam.

– Szebbnek-e? Hát nem elég szép?

– Nem láttam a fején semmi koronát.

– Ha akarod beszélhetsz vele. Igen jó asszony. Magyarul nem tud.

– Hát?

– Lengyelül, németül, diákul, olaszul, franciául, szóval mindenféle nyelven, csak magyarul nem. A te nevedet is úgy mondja ki, hogy: _Kerkő_.

– Nem akarok vele beszélni, mondotta huzodózva Gergely, ámbátor egypár szót én is tudok németül. Hanem azt mondd meg Vicuska, hogy ha máskor is eljövök Budára, hogyan beszélhetek veled?

– Hogyan? Hát majd én megmondom a királynénak, hogy eresztessen be.

– És beeresztet?

– Hogyne. Engem úgy szeret, hogy mindent megenged. A szagos vizből is ád. Szagold meg csak a ruhám ujját. Ugy-e jószagu? A királynéknak mind ilyen jó szaguk van; aztán az imádságos könyvét is megmutatta. De szép képek vannak benne! Van benne egy Mária kékselyemruhában, rózsák között. Azt látnád!

A hárs alól valami olyanféle nyekergés hallatszott, mint mikor a macskának rálépnek a farkára.

– Jaj! – mondotta összerezzenve Éva, – a királyka felébredt. Várj itt Gergő.

– Vicus, – szólt Gergely, – nem várhatlak, hanem holnap eljövök.

– Jó, – felelte a leány. Mindennap itt légy ebben az órában.

És elfutott a királykához.

XXIII.

Semmisem úgy történik, amint az ember elgondolja.

Mikor Török Bálint haza érkezett, órákig nem lehetett vele beszélni. Bezárkózott a szobájába, és fel alá járt. Az alsó szobákban hallották az ő nehéz egyforma járását.

– Az úr haragszik, – mondotta Martonfalvay aggodalmasan. Talán csak nem énrám!

– Hátha még engem meglát, – gondolta Gergely.

Martonfalvay háromszor is fölmászott a lépcsőn, mig végre be mert nyitni.

Török Bálint a Dunára néző ablaknál állott. Azonmód volt öltözve, amint a török császárnál járt. Még a bársonyos diszkardot sem oldta le a derekáról.

– Mi az? – kérdezte visszafordulva. Mit akarsz Imre? Most nem akarok beszélni semmiről.

Martonfalvay alázatos meghajlással vonult vissza.

Megállt a tornácon, és zavartan vakarta a fületövét. Mert az is baj, ha szól. Bálint úr olyan, mikor haragszik, mint a zivatar-felleg: könnyen kilobban belőle a menykő. De hátha az is baj, hogyha nem szól? Akárki jön hazulról, az úr mindig örömest látja.

Török Bálintnak a háza a fejérvári kaput támasztotta. Egyfelől nyugatra nyiltak az ablakai, másfelől a Gellérthegyre. Martonfalvayt végre az segitette ki a zavarából, hogy amint lenézett az ablakon, Verbőcyt látta a ház ajtaján belépni.

Visszasietett hát, és megintcsak benyitott az ajtón.

– Nagyságos uram, mondotta, Verbőcy úr jön.

– Itthon vagyok, felelte Török Bálint.

– Gergely is itt van, – mondotta most nagy lélekzettel a deák, – a kis Bornemissza fiu.

– Gergely? Egyedül?

– Egyedül.

– Hát hogy kerül az ide? Jőjjön be.

Gergely egyszerre érkezett az ajtóhoz a galambősz szakállu hajlott hátu Verbőcyvel.

Hogy Martonfalvay mélyen meghajolt, Gergely is meghajtotta magát.

Ezzel az öreg úrral találkozott ő a királyi palotán. Ez előtt vitték a ludtollas deákok a papirtekercset. (Hej nagy hirü ember! Legénykorában ez még látta Mátyás királyt.)

– Isten hozott bátyám, – hangzott ki a szobából Török Bálint mély, férfias hangja.

S hogy az ajtónál észrevette Gergelyt, igy folytatta:

– Engedd meg bátyám, hogy a fogadott fiammal szóljak előbb. Gyere be Gergely!

Gergely azt se tudta élő-e vagy holt: állt cövekként a két úr előtt.

– Valami baj van talán otthon? – Ez volt Bálint úrnak az első kérdése.

– Nincs, – felelte a diák.

– Te a pappal jöttél? – kérdezte hirtelen Török Bálint.

– Avval, – felelte sápadtan a fiu.

– És hogy estetek rabul? Hiszen a pap meghalt. A fiaim is veletek voltak?

– Nem.

– Hát hogy kerültetek a törökök közé?

Az agg Verbőcy ekkor megszólalt:

– No-no Bálint öcsém, – mondotta jóságos mélyrezgésü hangon, – ne kiabálj úgy arra a szegény gyerekre, hiszen féltében se tud felelni.

És megsimogatta a fiu arcát, aztán leült a szoba közepén levő feketebőr karosszékbe.

A fiu a _féltében_ szóra úgy magához tért, mintha vizet loccsantottak volna az arcára.

„Csak az a fő, hogy ne féljen az ember!“

– Ugy, – felelte egyszerre bátran, – hogy égbe akartuk röpiteni a török császárt.

– Per amorem, – szólt elszörnyedve Verbőcy.

Török Bálint maga is meghökkent.

A fiu, – jőjjön, aminek jönnie kell: – elmondta minden szorongás nélkül: hogyan vitték a puskaport az országútra, és a pap hogyan tévesztette össze a császárt a basával.

– Micsoda meggondolatlanság, – szólt a kezét összecsapva Verbőcy, – micsoda szamárságot eszeltetek ki édes fiam!

– Nem ott a szamárság, – felelte a kardját a padlóhoz ütve Török Bálint, – hanem ott, hogy a pap nem ismerte meg a szultánt.

És ekkor a két úr egymásnak fordult.

– A szultán a mi barátunk! – szólt Verbőcy.

– A mi elvesztőnk! – felelte Török Bálint.

– Nemes gondolkozású úr!

– Koronás gazember!

– Én ismerem, de te nem ismered! Én jártam nála Konstantinápolyban is.

– Töröknek a szava nem szentirás. És, ha szentirás volna is, az ő szentirásuk nem a miénk, a miénk nem az övék. Az ő szentirásuk az, hogy a keresztényt le kell tiporni.

– Csalatkozol!

– Adja az Isten bátyám, de én annyira érzem a farkasszagot, hogy haza megyek innen. Fiam, – szólt Gergelyhez fordulva, – megmenthettétek volna Magyarországot!

És hogy ezt mondta, a hangja fájdalmas volt. Szavai nehéz ólom-rögökként estek a fiu szivére.

XXIV.

Másnap reggel azzal ébresztette fel Gergelyt Martonfalvay, hogy a ruhatárból egy szép sárgaselyem apródöltözetet tett az asztalára. És igy szólt:

– Az úr parancsolja, hogy öltözzél fel. Tiz órakor állj készen az udvaron. Bemégy vele a királyi palotába.

Azzal előfogta Gergelyt, mint valami gondos anya. Megmosdatta, felöltöztette; a haját középen kétfelé fésülte; az aranygombjait megtörülgette szarvasbőrrel; még a kénsárga dali-cipőket is ő akarta felhúzni a lábára.

– De már ezt nem engedem, – mondotta Gergely. Nem vagyok én olyan gyámoltalan fráter, hogy még a cipőt se tudnám felhúzni.

– Hát nem félsz?

– Mitől félnék deák uram? Hogy a királyné elé megyek? Nagyobb asszony az én asszonyom annál, ha nincs is korona a fején!

– Abban is igazad van, – felelte a deák tetszéssel nézve végig a fiun. De tudod mégiscsak királyné.

Török Bálintot szemben találta az udvar egy szolgája:

– Nagyságos uram, – mondotta lihegve, – a királyné ő felsége küldött, hogy azonnal jőjjön. Valami basa érkezik. Annyi kincset hoznak, hogy az szörnyűség.

– Megyek, – felelte röviden Török Bálint.

És a kisérő vitézeihez fordult:

– Nem ingyen hozzák, meglássátok!

A katonák az udvaron maradtak. Bálint úr Gergelylyel felment a széles márvány-lépcsőn.

Az alabárdos ajtónálló tisztelgőre emelte a bárdot, s azt mondta Bálint úrnak:

– Ő felsége a trónteremben van.

Ezt mondva jobbra mutatott.

– Akkor velem jöhetsz, – szólt Bálint úr Gergelyhez. Mindig a hátam mögött légy négy-öt lépésnyire, és katonásan állj; senkivel ne beszélj; ne krákogj, ne köpdöss, ne ásits, illedelmes légy!

Magas ivű csarnokok; szines és faragott falak; mindenütt arannyal tündöklő és koronás cimerek; magas széles ajtók; ezüst csillagokkal ékesitett kék mennyezetek; lépések zaját elnyelő vastag vörös szőnyegek. Gergely kábuldozott a pompától.

Ugy érezte magát, mintha minden sarokban egy koronás szellem állana, és azt suttogná:

– Királyok lábanyomán jártok. Ezt a levegőt királyok lehelték be itten. Ezek a falak királyok szavát hangoztatták vissza!

A trónteremben már öt fényes öltözetü ur volt jelen, mögöttük apródok és tisztek. A trón mellett két alabárdos testőr, de a trónon nem ült még senki.

Ez a terem is boltozatos volt, mint a többi, s a szilvakék selyem boltozat csillagai az égnek azt az óráját mutatták, amelyikben a nemzet Mátyást királyává választotta.

– Ő felsége hivja, nagyságos úr, – szólt egy díszruhás testőrtiszt Török Bálintnak.

Gergely magára maradt az apródok és a deákok között.

A mellette beszélgető két ifjúhoz fordult, és igy szólt:

– Bornemissza Gergely a nevem. A Török Bálint apródja vagyok.

Az egyik ifjú, – (vidám tekintetü napégetett szőke arc), – kezet nyujtott neki, és igy felelt:

– Zoltay István vagyok, a Batthyány úr hadából.

A másik egy rövidnyaku köpcös legény, csak összefonva tartotta karjait, és elnézett a Gergely válla fölött, mintha nem is venné észre.

Gergely megütődve bámult rá. Ez a bikafejü urfi bizony még megveti.

– Bornemissza Gergely vagyok, ismételte a mellét kifeszitve.

A bikafejü ránézett ugy félvállról, és azt felelte:

– Mi közöm veled öcsém. Apródnak _hallgass_ a neve.

Gergely elpirult. A szeme rávillant a gőgös ifjúra. Csaknem kiáltva felelte:

– Nem a te apródod vagyok! Akié pedig vagyok, az nem úgy hí engem, hogy _hallgass_, hanem úgy, hogy _ne türj bántást_!

A bikafejű végignézett rajta.

– No majd, ha kint leszünk az udvaron, megmondom neked a nevemet.

S a tenyerét érthető módon fölemelte.

– Nono Mekcsey, – szólt Zoltay közéjök állva, – csak nem izéled ezt a gyereket!

– Nem vagyok gyerek, ha bántanak, – felelte Gergely. – Engem Dobó István már hét éves koromban karddal övezett fel, és vitéznek nevezett.

A Dobó névre Zoltay megfordult és a Gergely vállára tette a kezét.

– Nini, mondotta, – te vagy tán az a gyerek, aki egy janicsárnak a lovát elvitted?

– Én, felelte Gergely büszke örömmel.

– Pécs mellett valahol?

– A Mecseken.

– No pajtáskám, akkor add ide mégegyszer a kezedet.

Megrázta, megszoritotta a Gergely kezét, aztán magához ölelte.

Mekcsey ezalatt háttal volt fordulva hozzájok.

– Ki ez a goromba ember? – kérdezte Gergely a széles hátu Mekcseyre intve.

– Igen jó fiu, – felelte Zoltay, csak egy kicsit tüskés.

– De én nem hagyom annyiba, tüzeskedett Gergely.

Rácsapott Mekcseynek a vállára.

– Hallja az úr…

Mekcsey megfordult.

– Éjfélkor a Szent György téren megösmerkedhetünk.

És a kardjára csapott.

– Ott leszek, – felelte röviden Mekcsey.

Zoltay a fejét csóválta.

A termen mintha szellő fuvalt volna át. Mozgolódás támadt. Két alabárdos testőr jött be az ajtón, aztán négy kis apród, aztán a királyné; utána a barát, Török Bálint, Verbőcy, Batthyány Orbán, meg az öreg Petrovich.

Gergely elpirosodva nézett az ajtóra. Még valakit várt, hogy jön. Természetesnek tartotta, hogy amint a férfiaknak fiu-apródjaik vannak, az ilyen nagyasszony is tart leány-apródokat. De nem jött leányapród egy se.

A királyné gyászruhában volt, csak a fején ragyogott egy vékony hold alaku gyémántos korona. A trónba ült. A két testőr mögéje állott; a főurak melléje.

A királyné körülnézett a teremben, még valamit kérdezett halkan a baráttól, aztán visszahelyezkedett a trónusába.

A barát ekkor intett a szemben levő ajtónállóknak.

XXV.

A török szultán küldötte jött: egy arany-sallangos fehér selyembe öltözött termetes ember. Amint az ajtón belépett, földig meghajolt, aztán futó sietéssel ment a trón szőnyegéig. Itt szépen előrevetette a két kezét, és hasra feküdt.

Vele együtt tiz apródféle citromszin-ruhás cirkászi fiu. Ezek is úgy siettek be, mint az agájok. Ketten-ketten egy-egy violaszinű bársonynyal boritott ládát emeltek, és letették kétfelől az aga mellé, ők maguk arccal szintén a szőnyegre borulván.

– Isten hozott Ali aga, – szólalt meg ekkor a királyné latin nyelven.

Gyönge rebegés volt a hangja. Nem lehetett tudni, hogy a melle erőtlen-e, vagy hogy mint afféle asszony el van fogulva.

A török fölemelkedett. Csak ekkor látszott micsoda széparcu arab ember. Lehetett negyvenéves.

– Felséges királynő, – szólalt meg latinul, s dercés reggeli hangon, – a hatalmas padisah üdvözletét hoztam trónusod elé. Kér, hogy fogadd olyan szivesen, mint ahogy ő adja.

Intésére az apródok fölemelték a ládák tetejét, s az aga egyenkint szedte elő a ragyogó aranyláncokat, karpereceket, selyem és bársony kelméket, egy szép drágaköves kardot, és buzogányt.

Odarakta a szőnyegre a királyné lába elé.

A királyné halvány arcán az öröm gyönge rozsája jelent meg, hogy e tündöklő kincseket szemlélte.

Az aga még egy kis csipkés ezüsttel boritott kristályszelencét nyitott fel és nyujtott át. Gyűrűk voltak benne, a mesés kelet legszebb kincseiből valók. A királyné leplezetlen gyönyörűséggel nézett ezekre a gyűrűkre.

– A kardot és buzogányt felség, a kis király őfelségének küldi az én uram, – beszélt tovább Ali aga, – s ezenkivül lent az udvaron áll három telivér arabsló; ezek ketteje a két szultánfitól való, akik ide eljöttek, és testvéri csókjukat küldik János Zsigmond őfelségének.

A királyné a főuraktól kisérve az udvari ablakhoz vonult. Egy testőr félrevonta az ablak vastag kárpitját. A terembe napfény szállt be. A királyné a tenyerét a szemére árnyékozva nézett le az udvarra.

Ott állt a három gyönyörü hófehér paripa aranynyal kivert drága keleti szerszámban, s körülötte a bámuló udvari nép.

A királyné halkan egynehány szót váltott a baráttal, aki a követhez fordulva ezeket mondotta:

– Őfelsége mély meghatottsággal és hálával köszöni a kegyelmes szultán ajándékait, valamint a két főherceg ajándékát. Mondd meg uradnak, a kegyelmes szultánnak, hogy jelöljön meg egy órát a király és királyné őfelségük küldöttjeinek elfogadására, akik e köszönetet tolmácsolni fogják a kegyelmes padisahnak.

A királyné bólintott, és vissza akart vonulni a termeibe, azonban az aga még nem végzett.

– Mindezeket az ajándékokat, – mondotta finom mosolylyal, – csupán annak jeleképpen küldi a hatalmas padisah, hogy ő János Zsigmond király őfelségét fiának tekinti, a felséges királyasszonyt pedig leányának. És semmisem okozna neki nagyobb örömet, mint az, ha elhunyt királyi barátjának fiát a kis király őfelségét láthatná, és atyai csókjával illethetné.

A királyné elhalaványodott.

– Ez okból, – folytatta a követ, – kéreti felségedet a hatalmas padisah, méltóztassék a kis király őfelségét a dajkával együtt kocsiba ültetni, és a kellő kisérettel hozzá bocsátani.

Ezen a _kellő kisérettel_ szón hangsúly volt. Senki nem értette most. Mindenki megértette másnap.

A királyné fehér volt, mint a fal. Hátradőlt a trónusán, nehogy elájuljon.

A teremben az elszörnyűködés halk moraja futott át. Gergely fázott.

– Mi az? – kérdezte suttogva Mekcsey.

– Nem értettem tisztán, – felelte Zoltay.

És Gergelyhez fordult:

– Te értetted? Te bizonyosan jobban tudsz latinul mint mink.

– Én értettem, felelte Gergely és _neked_ megmondom.

Azonban mielőtt szólhatott volna, a török hangja hallatszott megint:

– Nincs ok az aggodalomra, – folytatta a török körülpillantva. A hatalmas padisah csak az ő ellenségeinek félelmes, a jó barátokkal szemben ő is jóbarát. Egyébiránt ő személyesen jött volna el, hogy tiszteletének és jóindulatának kifejezést adjon, de a mi vallási törvényeink tiltják ezt, felséges királyné.

Itt megállt a beszédben. Várta, hogy vagy a baráttól, vagy a királynétól, feleletet kap. Azonban senkise felelt. Kinos csönd ült a teremben.

– Továbbá, – folytatta ekkor a török, – az én uram és császárom azt óhajtja, hogy János Zsigmond őfelségét mindazok az urak kisérjék el, akik Buda védelmében kitüntették magukat. Ismerni kivánja a magyar hősöket; valamennyit a maga hőseinek tekinti.

Hogy erre se feleltek, meghajtotta magát, és igy szólt:

– Ezzel elvégeztem a hatalmas padisah megbizását, s várom a kegyelmes választ.

– Délután három órakor megadjuk, felelte György barát a királyné helyett. Őfelsége a császár meg lesz a mi válaszunkkal elégedve.

A királyné felállt. Intett Török Bálintnak, s hogy az erre a trónhoz lépett, belefűzte a karját a karjába. Látszott rajta, mennyire uralkodik az idegein, hogy össze ne essék.

XXVI.

Ali aga délben a főurakat járta sorba: Fráter Györgyöt, Török Bálintot, Petrovich Pétert, aki nemcsak rokona, de gyámja is volt a kis királynak, továbbá Verbőcyt, Battyány Orbánt és Podmaniczky Jánost. Mindenüve egy-egy értékes kaftánt vitt, és mindenütt mézes szavakkal biztositotta az urakat a szultán jóindulatáról és bőkezüségéről.

A kaftánok között Török Bálintnak jutott a legértékesebb. Bokáig érő nehéz sárgaselyem volt ez. A többi kaftán mind egyforma ibolyakék volt, és narancs-sárga selyemmel kibélelt. Ez az egy kénsárga selyem volt, és habos fehér selyem a bélése. Maga az aranyfonalakból szőtt öv olyan szálazott aprólék munka, hogy egy emberéletbe kerülhetett, mig elkészült. A gombok rajta a nyaktól az övig gyémánttal körözött aranygombok.

Hogy a házbeliek összefutottak az ajándék csodájára, nevetve mondta nekik:

– Jó lesz paplannak.

Azután elkomolyodva szólott:

– Szedelőzködjetek: délután hazamegyünk!

Három órakor átment megint a palotába. Itt a főurak a könyvtár-teremben vártak már reá.

– A királyné nem enged, – mondotta György barát, – kérlek szólj vele.

– Én búcsúzni jöttem, – felelte hidegen Török Bálint.

A főurak elképedve néztek rája.

– Érzem a szelet, – szólt Török Bálint, – nem akarom, hogy kivül találjon az odumon.

– Az ország sorsával játszol! – szólt Verbőcy.

– Rajtam fordulna meg?

– A szultánt nem szabad elkedvetlenitenünk, – szólt közbe György barát.

– A fejemmel nem akarok neki kedveskedni.

– Ez meg van keveredve, – szólt a vállát vonogatva Verbőcy. Hát nem neked küldte-e a legszebb kaftánt? Nem téged ölelgetett-e köztünk legjobban?

Török Bálint rákönyökölt a nagy kéklő földgömbre, és maga elé gondolkozva felelte:

– Az okos madarász annak a madárnak sipol legszebben, amelyiket leghamarabb akarja tőrbe ejteni.

Az ajtónálló feltárta az ajtót annak jeléül, hogy a királyné elfogadja az urakat.

Hosszas és kinos vita keletkezett odabenn. A királyné féltette a gyermekét. A főurak az ország és a nemzet sorsát vetették fel a kérés megtagadása ellenében.

– És te nem szólsz semmit? – szólt a királyné Török Bálinthoz, aki a falnak támaszkodva szótlanul állott.

– Én búcsúzni jöttem felség, – felelt a királyné szavára előlépve.

– Búcsúzni? – kérdezte elámult szemmel a királyné.

– Még ma haza kell mennem. Olyan ügyek fordultak elő, hogy nem maradhatok egy percig se tovább. Beteges is vagyok…

A királyné ideges kéztördeléssel felelte:

– Várj. Ülj le ha beteg vagy. Mondd meg mitévő legyek?

– A kivánságnak engedni kell. Ha felséged nem teljesiti a szultán kivánságát, ki a kezes arról, hogy ellenünk nem bőszül? Akkor aztán nem fiának nevezi őfelségét, hanem rabjának.

A királyné a fejét rázva hanyatlott hátra a székén; és a zsebkendőjét az arcára takarva jajgatott:

– Oh jaj nekem nyomorúlt asszonynak!… Azt mondják királyné vagyok, de a földön csúszó koldusnak is több az ereje!… A fának nem fáj, ha letörik a virágát, oh, de az anyai szivet fájdalomból gyúrta a Teremtő!

XXVII.

Mig ezek a teremben történtek, Gergely az előszobában ácsorgott.

Ahogy ott áll az öles magas cserépkályha mellett, ugy érzi, mintha valami pók futna végig az arcán. Odakap. Hát egy pávatoll akad a kezébe.

A kályha két terem között volt, s mellette át lehetett látni a másik terembe.

– Gergely! – hangzott halkan.