Part 3

– A könyeik, amelyeket elég helytelenül, a földre sirnak. Már egyszer megmondták nekik, hogy a higiénikus köpőcsészékbe sirjanak, de a haszontalanok nem birják odáig visszatartani a könyeiket és állandóan összesirják a padlót. Ennek a párolgásából oly nedves, nyirkos itt a levegő.

Lajos dideregve hajtotta fel a gallérját. Elhallgattak. Az elhaló szélzugás utolsó hullámai most ültek el a fekete távolban. Aztán ismét nem hallatszott egyéb, mint a tizezer tollacska gyors, szorgalmas percegése.

– És a bűz? – szólalt meg félénken Lajos.

A titkár gunyos mosollyal felelt:

– Az a tisztességes szegénységnek a szaga. A bűnnek meleg parfönszaga van, mint a kokott fütött hálószobájának, mikor a hölgy lefekszik; a becsület hideg és kelkáposzta-szagu, mint a fütetlen diákszoba téli reggelen, mikor a diák felkel.

Lassan mentek a kijárat felé. Lajos még egy kérdést riszkirozott meg:

– És miért van itt sötét?

– Azért – mondta a titkár – hogy ezek ne lássák egymást.

– Hogy ne lássák egymást?

– Azért.

– ???

A titkár a füléhez hajolt:

– Igy csak a legközelebbi szomszédaikat látják s az a tény, hogy a szomszédjuk is csak olyan nyomorult, mint ők, megvigasztalja őket. De ha itt egyszer világosság támadna és ők hirtelen meglátnák, hogy mennyi sok ezren vannak, akkor rájönnének arra, hogy egyesülve elsöpörhetnének mindent és akkor itt minden összedülne. Hiszen érezte az imént… a puszta sóhajtásuktól inogni kezdett a vashid és megborzongott a menyezet. Hát még ha orditani kezdenének…

– Mi volna akkor?

– Azt ne is kérdezze. Szerencsére nem orditanak, mert a sötétben nem látják, mily rengeteg sokan vannak.

Ujabb szélroham bugott fel a mélyből. Meg kellett kapaszkodniok a hid vaskorlátjában. Az egész alkotmány megingott, hintált velük egy kicsit az ijesztő mélység fölött.

– Gyerünk innen – mondta izgatottan Lajos. – Van egy cigarettája?

– Majd künn adok, – mondta a titkár, – mert itt nem szabad gyufát gyujtani.

– Miért?

– Istenem, az is világosság. Ahányszor még itt egy-egy vigyázatlan látogató gyufát gyujtott, egy csomó szegény hangya ott lenn meglátta egymást. Egyszer a vasutasok álltak össze, egyszer a banktisztviselők látták meg a fellobbanó fénynél, hogy mennyien vannak, egyszer pláne az állami tisztviselők mozdultak meg, de hamar elfujtuk a gyufát. Egy kis ideig még hallatszott a nyüzsgésük, aztán elcsöndesedtek. Néztek egy kicsit abba az irányba, ahol a világosság fellobbant és kialudt, de aztán egyik a másik után visszagörnyedt az iróasztalra, sóhajtva. Akkor volt az, hogy a fahidat elvitte a vihar. De amióta vigyázunk, azóta nincs baj és a sóhajtás se olyan viharos. Inkább mélyről jövő és hosszabb. De csöndesebb.

– A zseblámpa nem árt nekik?

– Nem, mert az csak kis területre veti a sugarát. És a zseblámpára nem is néznek, mert hiszen ők a tisztességes hivatalnokok, akik, ha az ember a zsebébe nyul, mindjárt elforditják az arcukat. Nem tudják, hogy lámpáért nyulok, csak azt látják, hogy valami fényes tárgyat huzok ki a zsebemből és ez elég szegénykéknek ahhoz, hogy előbb durcásan elforduljanak és aztán mind ráhajoljanak a papirosra és vadul irjanak tovább.

A fehér fénnyel együtt elérkeztek a hid végére. Itt ugyanolyan vaserkélyben végződött a hid, mint aminőben kezdődött. A vaserkély mögött volt a kijárat ajtaja.

– Ki innen, ki! – fuldokolt Lajos és kirohant az ajtón. A titkár utána.

A nagy csönd után, amelyet csak itt-ott szakitott meg a gyomor-menydörgés és a sóhajtó szél, egyszerre pokoli zsivajba érkeztek. Egy nagy, vixelt teremben ezer meg ezer ember tolongott, kavargott, feketéllett. Fülrepesztő, állandó lárma harsogta tele az impozáns, mórstilü csarnokot. Néhány pillanat mulva, hogy Lajos füle kezdett hozzászokni a rettenetes zajhoz, észrevette, hogy a csarnok balfelén tolongó tömeg egy szót ismétel csupán, a jobboldalon kavargók pedig szintén mind egyetlen szót ismételgetnek, de egy másikat.

A titkár a két tömeg közt végighuzódó, a fényes parketten üresen hagyott ösvényen vezette végig Lajost. Élesen és egyenesen, mint a versaillesi kertész nyiróollója a fasor lombját, vágta el az ösvény jobbról-balról a két tömeget, amelyek közt nyilegyenesen vezetett az az ut minden korlát nélkül.

– Itt siessünk – magyarázta a titkár – mert ez nem nagyon érdekes. Jobboldalt nyüzsögnek a becstelen hivatalnokok, összekeverve a gazdag felekkel, vállalkozókkal, bankemberekkel, képviselőkkel, városi bizottsági tagokkal, mohó kereskedőkkel és össze-vissza, keresztül-kasul brudert isznak egymással. Az a sziszegő szó, amit valamennyien fáradhatatlanul ismételnek, amig a nyelvük ki nem lóg, az a „szervusz“. Itt szervuszolnak naponta tiz órát. Ennyi ideig tart, amig minden egyes becstelen minden egyes befolyásossal leszervuszol.

– És a másik oldalon?

– Ott a tisztességesek hemzsegnek s az a komor, morgó szó, amit lankadatlanul ismételnek, az a „maga“. Ugyanazok a gazdag felek, vállalkozók, bankemberek, képviselők, városi bizottsági tagok és mohó kereskedők, akik jobbról szervuszolnak, mikor minden becstelennel leszervuszoltak, egy földalatti átjárón átmennek a baloldalra és dühösen agyba-főbe magázzák a tisztességes hivatalnokokat, akik zordul visszamagázzák őket.

Lajos jobbra fülelt. Mint az erdő sürüjében zugó szél, hangzott:

– Sz… sz… szszsz… szszervuszszszsz… szsz… sz…

És balról, mint a basszust zakatoló nagy exploziós motor kipuffogója:

– Magamagamagamagamaga…

Jobbról mosoly, balról vadul villogó tekintet, jobbról tenyerek, balról öklök, jobbról kövérek, balról soványak, jobbról a jólét meleg szervusz-illata, balról a fent emlitett hideg magaszag. – Lajos reszkető szivvel futott végig a keskeny ember-alléen és már fáradtan, hajszoltan, kifulladva nyitotta ki a kijárat-ajtót. Megdöbbenve állt meg. Rettenetes égbenyuló, sürü őserdő zugott előtte, tele a könyvekből sejtett, de soha nem látott csodákkal, gőzölgő, forró párával, vad és fanyar illatokkal.

Az Aruvimi-erdő volt.

HATODIK FEJEZET.

Az ajtón tul – mint mondám – az Aruvimi-erdő képe tárult Lajos elé, illetve ama másolaté, amelyet a panamagyár az erdőről csináltatott. Kivülről ez az erdő látszott a gyár középső nagy üvegcsarnokának s valóban a Braunauer-cég költséget és munkát nem kimélve, e hatalmas, tiz-tizenöt pályaudvarral felérő üvegcsarnokot ama célból épittette, hogy benne elhelyezze a hires afrikai nagyerdő pontos másolatát. A gőzgépek, szivattyuk, dinamók, amelyek a gyár elképzelhetetlen lármáját csinálták künn, a gépházakban, főként azért voltak, hogy ezt a tropikus vidékről ideplántált erdőrészletet a kellő hőfokon tartsák, hogy földjét az afrikai termőföld vegyi feltételeivel ellássák, s hogy a kellő mennyiségü és minőségü esőt hullassák a kényes növényzetre. A cég gondossága oly nagy volt, hogy még a légköri villamosság is pontosan olyan volt ebben a szörnyü nagy üvegházban, aminőhöz az afrikai őserdő van szokva. Hosszu esztendők gondos munkája, kertészek, tudósok és neves utazók csüggedést nem ismerő küzdelme tette lehetővé, hogy ez az ideutaztatott erdőrészlet végre itt gyökeret verjen, sőt megéljen. Az erdő-másolat a cégnek huszonhárom és fél milliójába került, de idősb Braunauer Bernát, mikor ezt a költségvetést annak idején meglátta, igy kiáltott fel:

– Szivesen áldozok e célra még többet is, mert ha csak egyetlen államhivatalnok tántorodik is meg e helyiségekben, nem huszonhárom, de negyvenhat milliót lehet keresnie annak, aki érti a csiziót.

Pedig az erdőnek igen különös, inkább csak eszmei jelentősége volt a panamagyárban. Hogy jelentőségét megértsük, lépjünk be Lajossal és kisérőjével, a titkárral, az erdőbe.

Sürü lombozatu fákból állott, amelyek háromszor, sőt négyszer akkorára nőnek, mint a mi rendes erdei fáink. Ha elképzelünk egy közönséges, sürü magyar erdőt, amelybe a dus lombtetőn át alig tud bevilágitani a napfény, akkor csak némiképen van sejtelmünk arról a titokzatos és bánatos sötétségről, amely ebben az afrikai erdőben honolt, s amelynek hangulatáról csak ugy alkothatunk fogalmat, ha három, egymás tetejére rakott sürü magyar erdőt képzelünk el. A nevető, aranyszinü napfény itt egy-egy haragos-zöld derengéssé, de legtöbb helyütt csak mély violaszin árnyékká válva sejteti azt, hogy fenn, a fák fölött nappal van. S miként ha három erdőt egymás tetejére raknánk, a felső két erdő milliónyi kusza gyökere belelógna az alatta sürüsödő lombkoronákba, sőt ezen áthatolva görcsös-rongyos, szeszélyes ágazatait a legalsó erdő földjéig lógatná, ugy függnek, himbálnak, kuszálódnak egymásba az afrikai őserdő fantasztikus indái, légi gyökerei, kuszó növényei, karvastagságu futókái, olyan sürün, hogy némely helyen, emeletnyi magasságban, a sürü kuszaságba hullott falevelek rothadó humusszá, valóságos ujabb földdé válnak, amely ujabb földből ujabb kuszónövények, bokrok, fák, valóságos kis fiatal függő erdők nőnek ki az ember feje fölött belefuródnak a lombkoronákba s az egész erdő felső részét olyan sürüvé teszik, hogy arról az európai embernek csak ugy lehet fogalma, ha egy istentelen nagy, akkora zöld spongyát képzel el, mint Budapest. A föld felé ez a spongya ritkul, a likacsai nagyobbodnak, de még közvetlenül a föld fölött is olyan sürü, hogy akkora lyuk, amekkorán az ember átbujhatna, sehol sem látszik.

Ut nincs. A földön bokrok, tüskés bozót – akkora tüskékkel, mint az ember középujja – kidőlt és korhadt fatörzsek, amelyeknek csak az egyik vége tudott a földön maradni, a felső vége, ahogy ledőlt, a kuszó növényeken függ, amig apró darabokra nem rothad; bokornagyságura nőtt, kövér, husos moha s annyi kiálló gyökér, amennyi csak egymás mellett egymás alatt és fölött összegubancolódva elfér, itt-ott váratlanul felbukkanó, parasztház-nagyságu, málló, porladó kőtuskók, amelyekről senki se tudja, hogyan kerültek az erdő mélyére – ez az a talaj, amelyen végig kell haladnia annak, aki az erdőn keresztül akar jutni.

Meleg van. Nem száraz, hanem párás, gőzös, forróködös meleg. Mint a gőzfürdő elzárt kamráiban. Akár esik az eső, akár nem, az Aruvimi-erdőben mindig csöpög valami felülről. Langyos csöppek koppannak, a fatörzsek a sötétben csillognak a nedvességtől, minden vizes, párás, csuszós és forró. Ha esik az eső, azt csak ugy venni észre, hogy mindenütt folyik, csurog a meleg viz. Szabadon hulló esőcseppekről itt szó sem lehet. Csak arról, hogy ez a rettenetes, zöld spongya valahonnan még lucskosabbá, még szaftosabbá szivja magát. Ilyenkor aztán fényes délben is koromsötét van az erdőben. Hogy az eső elállott, azt csak abból venni észre, hogy egy-egy helyen ismét megjelenik a sötét violaszinü derengés, vagy valahol fenn a lomb-emeleten egy-egy mérges-zölden villódzó fényfolt.

A lélekzés felette keserves a nehézillatu nedves párában. Áporodott, savanyu iszap émelyitő szaga keveredik itt erős és tolakodó gyanta-illatokkal, a sürüből forró lehellet jön, mely egyesiti magában a szétmorzsolt babérlevél, az égett cukor és a parti napmelegben rothadó lusta tengerviz szagát. Kábit és bágyaszt ez a légkör, az orrlyukból egyenesen az agyvelőbe megy, olyan meleg, fulladt és nyomasztó, hogy az embernek a füle bedugul tőle, olyan csipős, hogy a szem könybeborul, az arc kipirosodik tőle, a pulzus százon felül ver, nem csoda tehát, hogy Lajos visszahőkölt, mikor ezt az erdőt meglátta.

– Mi ez? – hápogta rémülten.

A titkár felelt:

– Az Aruvimi-erdő. Ennek a tulsó végén van a kijárat.

– Amely Braunauer urhoz vezet?

– Dehogy. Braunauer ur nem bolond, hogy igy nehezitse meg a hozzá való eljutást. Az erdő két kilométer hosszu, akkora, mint a Margit-sziget, vagy mint az egész Andrássy-ut. Aki idáig eljutott, mint ön, aki látta a tisztességes hivatalnokok könyáztatta nyomoruságát és a megvesztegethetők parfümös jólétét, mint ön, az előtt most két ut áll.

– Vissza nem lehet menni?

– Nem. Az ajtó emez oldalán nincs kilincs.

Lajos rémülten nézett hátra. Valóban, a sulyos vasajtón semmi nem volt. A titkár megtörülte izzadó homlokát és folytatta:

– Két ut van. Az egyik megkerüli ezt az erdőt, sima és kavicsos, ez egyenesen Braunauer ur megvesztegetési irodájába vezet. A másik ut maga az erdő. Mert a másik kijárat a szabadba vezet. Csakhogy akkor ezen az erdőn kell átvágnia magát…

Szomoru mosollyal mutatott a feneketlen, sötétzöld sürübe.

– És ha ezen átvágom magam? – kérdezte Lajos.

– Akkor hazamehet.

– És ha nem tudom végigvágni rajta magamat?

– Akkor mindig visszatérhet a sima utra, mert ameddig vágta magát, addig nyomot vágott s ezen mindig visszajöhet. Mikor a cég ezt a panamagyárat épitette, akkor azért csinálta ide ezt az erdőt, mert ezzel akarja megtörni az utolsó, eddig még megmaradt energiát az idejövő emberben. Valamikor régen H. M. Stanley ur, egy egyszerü angol hirlapiró, az igazi afrikai nagyerdőn, amely az Aruvimi-folyó irányában halad a Kongótól a Nilus felé vezető földrészen s amely még dusabb, vadabb, sötétebb és gyilkosabb mint ez, keresztülvágta magát, késsel, baltával, hirlapirói ambicióval, az angol utazó kegyetlen és hóditó józanságával. Tehát ez emberi munka. Ha ön igazán tisztességes és a látottak után még mindig maradt önben annyi erő, hogy ne a boldogsághoz vezető sima utat, hanem a boldogtalan szegénységhez vezető ezt az erdőt válassza, akkor vágjon neki. Cégünk ugyan még akkor sem mond le önről, mert eddig még azok a kivételek is akik nekivágtak, szépen rendre visszajöttek. De rábeszélnem önt itt már egyik utra sem szabad. Sőt, én önt itt már elhagyom.

– Elhagy?

– Ugy van, ez a szabály. A végső habozás pillanatában az áldozat egyedül marad. S akármelyik utat választja, egyedül megy rajta. Isten önnel!

– Ne, ne… – nyögött Lajos – ne hagyjon itt!

A titkár nem felelt. A vasajtó mellé lépett és egy másik kis ajtót nyitott ki, amelyet eddig Lajos észre sem vett. A kis ajtó mögött szép mahagóni lift volt, piros bársony pamlagocskával, csiszolt tükrökkel, villamos lámpával és egy üveglap alá szögezett használati utasitással. Lajos szólni akart, de az ajtó becsapódott az orra előtt és Lajos az egyre távolodó zugásból következtetett arra, hogy a lift felszállt valahová a titkárral. Egyedül maradt az erdő szélén s balra nézett, ahol a sima, kavicsos ut vezetett a fal mellett az erdő sarkáig s ott nyilván megkerülve az erdőt, a másik fal mellett huzódott egészen a Braunauer Bernát irodájáig.

Aztán előre nézett, be a forrón lélekző, titokzatosan zugó, csöpögő-csurgó rengetegbe. Előtte a földön egy erős kertészkés, egy fürész és egy éles fejsze feküdt. A cég – ugylátszik – nem kivánta, hogy a tisztességes ember a puszta tiz körmével vágja át magát az erdőn.

– Mamus, – mondta félhangon Lajos és mamus alatt a feleségét értette, – mamus, reád gondolok e percben, amely a habozás perce. Reád, mamus és a tizenkilenc gyermekre. Adj tanácsot, mutass utat!

Ezt mondta, de a sötétben sehonnan nem jött semmiféle optikai vagy akusztikai tünemény, amelyre ráfoghatta volna, hogy mamus álláspontját jelzi. Még egyszer megszólalt, most már hangosan és türelmetlenül követelő kiáltással:

– Mamus, mit csináljak?

Semmi válasz.

– Mamus! – orditotta felsirva a forró sötétben Lajos, – te szegény, lesoványodott, korán megöregedett mamus, te volt budai bálkirálynő és bejegyzett gömbölyü, rózsás babaarc, akinek most hegyes, kemény és vörös az orrod, vizes és karikás a szemed, kihullt a hajad, előredült a fogad és minden évben két milliméterrel többet áll el a füled… mamus, aki csupa csont vagy és mégis nagyobb a hasacskád, mint a mellecskéd… mamus, te beesett arcu, beesett mellü, beesett hátu, beesett dereku, te drága, hű, gyermeknevelő, szomoru és komoly mamus, a legjobb és legbeesettebb mamus az egész világon, aki elcsunyultál az én tizenkilenc gyermekem és egyetlenegy becsületem miatt, akinek a szoknyája hátul hosszabb, mint elől, aki bajuszt kezdesz viselni a vékony és egyenes ajkaid fölött, te madármellü, aggódó tekintetü, keveset beszélő, rosszul táplált, angyalszivü budai mamus, aki a pesti meg nem értett szépasszonykák fogyókuráitól oly messze vagy, mint a menyország, ahová jutni fogsz, a büdös pokoltól, ahol a prémiér-mamus, a válópör-mamus, a szükszoknya-mamus és filharmonikusi mamus főni fog örökkön és a Belzebub kegyetlen ötletéből a fővés dacára hizni, hizni, egyre hizni… te jó mamus, most mondd meg, hogy mit csináljak.

Semmi válasz.

Lajos habozott.

UTOLSÓ FEJEZET.

Lajos hiába invokálta hű felesége szellemét. Hiába fülelt a gőzös, sötét, mérgeslehelletü erőd féle, nem jött semmi hang. Magára hagyatva állt ott és e pillanatban nem tudta, mit csináljon. Ha a sima utat választja, amely Braunauer Bernát irodájába vezet, oda már nem érkezik meg oly ridegen, oly egészen tiszta lélekkel, mint ahogy elindult. Rettegett attól, hogy a vad és erőszakos vesztegető könyen elbánik szegény fejével, amelyben lázasan kavargott mindaz, amit e rémületes gyárban eddig látott. A nagy és áthatlan sürüségü erdőnek nekivágni, hogy elmeneküljön, ki a szabadba, ahonnan esetleg postán is visszaküldheti a pénzt a vesztegetőnek? Lesz ehhez elég ereje?

Valóban, a gyár kitünően volt megszerkesztve. Ime, itt állott Tisztességes Lajos és anélkül, hogy becstelenné vált volna, ugy meg volt félemlitve, hogy nem mert a sima uton elindulni az iroda felé. És ugy meg volt gyöngitve, hogy nem érzett magában elég erőt az erdőirtással kapcsolatos menekvéshez.

Mikor igy állt és tünődött, konstatálta magán, hogy nem tud saját lelkébe belenézni. Egyszerü ember volt, aki nem sokat foglalkozott lélektannal és akinek nem volt gyakorlata abban, hogy bizonyos percekben mintegy szembeüljön önmagával diskurálni, vitatkozni kezdjen önmagával, ő még ilyen helyzetben nem volt soha. Minden munkátlan, tangózó pesti fiatalember ért ehhez, minden kis szerelemnél, a felületes zsúr-élet minden rongyos kis problémájánál a pesti fiatalember le tud ülni az ágya szélére és miközben lakkcipőjét lehuzza, szembenéz önmagával, mérleget csinál, sőt elhatározásra is jut. Lajosnak egyéb dolga volt az életben eddig, mint kriziseket megoldani. Ő itt állt, mint Buridán szamara és arra gondolt, hogyha valami közbe nem jön, itt állva elszárad s évezredek multán fogják megtalálni a falhoz támaszkodó mumiáját.

De közbejött valami.

Amint igy tünődött és kezdett lassan száradni, az erdő kusza bozótjából egy kis ember bujt elő. Akkora volt, mint egy hároméves gyerek, sötét rézbőre volt, amelyet azonban sürün benőtt a szőr. Stanley Avatikoban találta meg ezt a törpe emberfajt, amelynek létezéséről Hekataesus már Krisztus előtt 500-ban tudott. A gyár nem azért hozatta ezt az emberkét Afrikából, hogy az őserdő stilszerübb legyen, hanem mert tudnivaló, hogy az ősrengetegnek ez a törpe nép egyik legnagyobb veszedelme, amely még nehezebbé teszi az erdőn való áthatolást. A földbe hegyükkel fölfelé álló kis cövekeket vernek, amelyek hegye meg van mérgezve. Aki ilyen fa-tűbe belelép, egy óra mulva meghal. Falomb közül, fatörzs mögül nagyszerüen lőnek mérgezett hegyü nyilaikkal és gépies ügyességgel dobják az ellenfél testébe éles lándzsáikat. Azonfelül okosak, ravaszok és kegyetlenek. Ebédre embert esznek, ha más nincs.

Lajos mereven bámult a törpére.

– Én – mondta törpe – az erdő titkárja vagyok. Ön bizonyára erdei szellemet vagy erdei manót lát bennem, de ez csak az ön hiányos műveltségét jellemzi. Én itt titkár vagyok s azért fizetnek, hogy az erdőn átjutni akarókat az ut nehézségeire és veszedelmeire figyelmeztessem. Viszont az is kötelességem, hogy eláruljam önnek az erdő titkát.

– Halljuk, – mondta Lajos egy kis reménnyel a szivében.

– Az erdő titkát – hadarta a törpe – Stanley ur, a kitartó riporter, fejtette meg. A titok nyitja az, hogy az erdő csak akkor rettenetes, ha igy ránéz az ember és azt képzeli, hogy egyszerre kell minden akadályt leküzdeni. Stanley ur ugy hatolt át az erdőn, hogy minden egyes indát külön vágott el, minden egyes gyökeret külön-külön fürészelt át, minden egyes keresztben fekvő fatörzsön kézzel-lábbal kapaszkodott keresztül s igy ért végére sok havi keserves munka után a rengetegnek. Az egész erdőtől meg lehetne ijedni, de egyetlenegy gyökértől nem. Stanley urban az tartotta a lelket, hogy mikor ment, sohasem az egész erdőt nézte, sohasem az egészre gondolt, hanem mindig csak azzal az egyetlenegy darab fával vagy ággal foglalkozott, ami éppen az utját állta. Stanley ur mesterségesen megölte magában az általánositásra való hajlamot s kifejlesztette a kis részletek iránt való érdeklődést. Ha minden percben az egésszel állott volna szemben, elcsüggedt volna. De mert mindig csak a lába elé nézett, megjött a bátorsága, mert igy szólt: „ezzel az egy rongyos kiálló gyökérrel elbirok.“ S igy birt el minden egyes gyökérrel, indával, kődarabbal, fatuskóval, amig egy szép napon azon vette magát, észre, hogy átvágta magát a világ legrémesebb erdején. És akkor aztán visszagondolt az egész erdőre. Akkor már megint szabad volt az egészet egyszerre megnézni.

– Szavamra, – kiáltott lelkesen Lajos, – ha a jó isten kiszabadit innen, ezt elmondom Vázsonyinak.

– Valóban, – mondá a törpe, – ön helyesen fog cselekedni. Ez az erdő kitünő szimbolum mindazok számára, akik a korrupció-rengeteg ellen való küzdelemre hajlamosak. És az ön által emlitett kiváló politikus hasznát fogja venni Stanley ur módszerének, amely minden erdők örök titkát fejti meg.

– Megmondom neki! – kiáltott boldogan Lajos.