Az aruvimi erdő titka és egyéb szatirák

Part 2

Chapter 23,441 wordsPublic domain

– Brávó – dicsérte meg önmagát dr. Sepsi – ez rekord. De nem minden álszerkesztő gurul ilyen gyorsan. Speichel szerkesztő ur tizenhat másodpercig gurult.

Dr. Sepsi önelégülten ment vissza irodájába, amelynek ajtaján ez a felirás volt olvasható: CSAPOS. Tulajdonképen nem nagyon szerette ezt az uj hivatalát, amelybe a Braunauer-cég egy elsőrendü football-csapattól szerződtette el, melynek kiváló hátvédője volt. Hatalmas rugásai azonban felköltötték Braunauer Bernát figyelmét, aki sportbarát volt, s mikor nagy fizetést ajánltak neki, otthagyta a csapatot. De itt, e bürokratikus és gépies pályán azzal vigasztalta magát, hogy bizonyos sportszerüséget adott szerepének. Igy például az ő kérelmére fogadott a cég időmérőt, aki sportszerüen mérte a repülő álszerkesztők utját. De kiváló erő volt e téren, aki sok ujitással lepte meg a céget. A kokainoldatot is az ő tanácsára szerezték be, ami fejlett humanisztikus érzékéről tanuskodik. Már csak kevés, nagyon öreg álhirlapiró van, aki vissza tud emlékezni amaz időkre, amikor még kokain nélkül rugtak a bankokban. Ezek tudják, hogy dr Sepsi érdeme a helyi anaesthesia bevitele a zsarolásba. Csak a csaposi cim ellen voltak kifogásai. Braunauer Bernát azonban ragaszkodott e magyaros hangzásu cimhez és a világért sem akart belemenni, hogy a doktor felvegye a hőn óhajtott „sajtó-irányitó“ vagy a mások által is ajánlott segédrugalmazói cimet. Hogy Sepsi hiuságát kielégitse, inkább megadta neki a „csapos“ cim mellé a „nálamtitkár“ cimet, amit sokszor használt is, a doktor kéjes örömére.

– Ronda mesterség – mormolta szobájában dr. Sepsi, miközben a kokainos csizmát felcserélte ugyanolyan finom amerikai lakkcipővel, aminő a ballábán volt. A hivatalszolga a sajtó-csizmát a fogasra akasztotta, a doktor pedig hozzálátott a reggelijéhez, amely néhány korong kovásztalan kenyérből, ugynevezett mazóth-ból állott, melyet a doktor egy félpohár kávéba apritott vidám ropogtatással, addig, amig a kávé fönn ki nem dagadt a pohárból.

Tisztességes Lajos némán szemlélte végig a jelenetet a váróteremben, majd szerényen szólitott meg egy ujabb szolgát:

– Braunauer urral szeretnék beszélni.

– Tessék a titkárhoz – mondta a szolga és benyomta őt azon az ajtón, amelyen át az imént eltünt a titkár, aki „nem szereti ezt nézni.“

A titkár egy amerikai iróasztalnál ült és mikor Lajos belépett, az előtte álló tiszta papirosra ezt irta fel: „Budapest, Budapest, Budapest, Budapest, Budapest, Budapest, Budapest, – majd csupa nagy betüvel: BUDAPEST, csak azért, hogy Lajos várjon, féljen, álljon és remegjen az asztal mellett, hogy mikor kerül rá a sor. Majd hozzáirta ezt: Budapest, Pest, Buda, majd ismét ezt, lassan, nagyon szép betükkel: Bbbudapesttttttt, majd ezt Bukarest, majd ezt: BBBBBB s később hozzárajzolt egy kis rajzot, mely egyre kisebbedő körökből állt, a legkisebb kör közepén egy ponttal. Mikor mindezt elvégezte, az iv papirost összehajtotta hosszában, kivül ráirta azt, hogy Budapest, 1914. február 12., az aljára pedig ezt: B, b, B, b, 1914. Azzal oldalt félretette az asztalon, mint valami elintézett aktát, bemártotta a tollat és egy ujabb iv papirosra kezdett irni, fölül ezt irva rá: bbbudapppest, aztán hirtelen összeráncolt szemöldökkel, balkezét kinyujtva, mintha egy kérvényt akarna átvenni, türelmetlen, sürgető hangon igy szólt a félénken váró Lajoshoz:

– Mit akar?

– Braunauer urral szeretnék beszélni – mondta tisztelettel Lajos.

– Személyesen?

– Személyesen.

– Milyen ügyben?

Lajos lenézett a földre:

– Privát.

A titkár vontatottan beszélt hozzá, mialatt sietve tovább irt az uj ivre, most ezt irva rá vagy százszor egymásután: Braunauer BBB. Braunauer BBB. Fel sem nézett az irásból:

– Magánügy?

– Igen.

– Kérem – szólt a titkár – nekem tessék legalább körülírva megjelölni, hogy miféle magánügy, mert én Braunauer ur titkárja vagyok és addig nem bocsáthatok hozzá senkit, amig körülbelül nem tudom, miről van szó.

– Kérem – mondta Lajos emeltebb hangon – ha ez igy van, akkor nem csinálhatok belőle titkot. Én Tisztességes Lajos vagyok, állami másodszaglász vagyok és visszahoztam Braunauer urnak egy összeget, amit távollétemben nálam hagyott.

A titkár tovább irt, sietve. Balkezével közben megnyomott egy csengőt, mire egy szolga lépett be a szobába. A titkár fel sem nézve, nyugodtan szólt a szolgának:

– Az elmeorvost.

A szolga meghajolt és kiment. Csönd lett, csak a titkár kaparása hallatszott, amint a nagy B betüket rajzolta a papirosra.

– Kérem – mondta Lajos – mit jelentsen ez?

– Üljön le, barátom – szólt a titkár, – Önt elfogják szállitani a Lipótmezőre.

Lajos nagyot nézett:

– Engem?

– Önt.

– Azt nem! – kiáltotta Lajos. – Nem vagyok bolond. Ismétlem, visszahoztam a pénzt, amellyel Braunauer ur, igenis kimondom, megakart vesztegetni!

A titkár összehajtotta a papirost.

– Kérem – mondta – ne orditson, mert azzal csak sulyosbitja helyzetét. Hideg tussot kap.

Az ajtó nyilott és egy pápaszemes fiatalember lépett be.

– Doktor ur – fordult hozzá a titkár – ez az ur valami pénzt hozott vissza. Kérem, vigyék át a megfigyelő-osztályba és ha szüksége mutatkozik…

– Szervusz! – mondta Lajos az orvosnak. – Szervusz Viktor.

Iskolatársa volt.

– Szervusz! – mondta az orvos. – Hát te vagy a bolond?

Majd a titkárhoz fordult, mondván:

– Uram, ez az én Lajos barátom… nincs ennek semmi baja.

A titkár nagy szemeket meresztett:

– Nincs baja?

– Nincs.

– Hiszen pénzt hozott vissza!

Lajos mosolyogva szólalt meg:

– Uram, legjobb lesz, ha Braunauer urhoz vezet.

– Braunauer ur – felelt a titkár – künn van a gyártelepen. Az orvos ur felelősségére magammal viszem, mert én is kimegyek hozzá a rendes déli jelentést megtenni. Ha akar, jöjjön velem.

– Milyen gyártelepen? – kérdezte Lajos.

– Künn van a panama-gyárban.

És már vette is a kabátját.

– A panamagyárban? – kérdezte bámulva Tisztességes Lajos.

– Ott, ott, – mondá a titkár. – Jöjjön.

Elbucsuztak a vállalat elmeorvosától és lementek a lépcsőn. Lenn egy nagy, náthás automobil köhögött görcsösen. Beültek.

– A panamagyárba! – mondta a titkár a soffőrnek.

A kocsi zugni, zörögni, durrogni kezdett, aztán megindult. Néhány perc mulva már a külső Soroksári-uton repültek, puskaropogáshoz hasonló zajjal. Tizenkét órakor megálltak egy kapunál, amely magas, olajos deszkából készült palánkba volt vágva, amely palánk mellett már öt perc óta robogott a kocsi.

– Óriási telep! – mondta álmélkodva Lajos.

A palánk mögött, husz darab égbenyuló, füstokádó kémény alatt egy zegzugos, tornyos, hidas, kazános, koromtól fekete épülettömeg állott, amelynek nagyságától és összevisszaságától Lajos valósággal megijedt.

– Ne féljen – biztatta mosolyogva a titkár – ez csak kivülről ilyen ijesztő. A panamagyárban vagyunk.

Leszálltak a kocsiról. Tizenkét óra volt. A panamagyár az Első Magyar Kiviteli Drámagyár mellett állott s a napsugaras déli órákban látni lehetett, amint a drámagyárból vidám, kékzubbonyos, kormosképü magyar szinműirók tódultak ki ezrével ebédelni. Némelyiket a felesége várta az uton, egy fazékban az ebéddel, kézen vezetve kis gyermekét.

A titkár udvariasan előrebocsátotta Tisztességes Lajost. Beléptek a panamagyár udvarára.

NEGYEDIK FEJEZET.

– Hol a főnök? – kérdezte Lajos a titkártól, elfogódottan bámulva a hatalmas, zürzavaros gyártelepet.

– A főnök ur a gyár tulsó végén van, az irodában.

– Hát gyerünk, – mondta Lajos és elindult oldalt, a gyár mellett.

– Nem arra! – kiáltott a titkár.

– Hát merre?

– A gyáron keresztül.

– Ugyan miért?

Lajoson végigfutott a hideg, mikor a titkár vigyorgó arcát meglátta. Csak most vette észre, hogy a titkárnak minden második foga aranyból van, s hogy a füle nemcsak hegyes, hanem szőrös is.

– Az istenért – mondta rémülten – hát mit gyártanak ebben az ijesztő gyárban?

– Panamát – visitotta a titkár.

– Panamát?

– Azt. Tiszta panamát.

– És miből csinálják?

– Emberből.

– És nekem ezen keresztül kell mennem?

– Ha a főnök elé akar jutni, igen.

– Másként nem juthatok elébe?

– Nem.

Vijjogva nevetett a titkár. És hozzátette:

– Ez a gyár ugy van megépitve, fölszerelve és megszerkesztve, hogy aki ezen az elülső ajtaján tisztességesen megy be, az, miután végigment rajta, a hátsó ajtón már mint kész panamista lép ki. A hátsó ajtó pedig egyenesen a főnök irodájába nyilik. Ezért ül a főnök a gyár mögött. És mindig, mikor ilyen sárgacsőrü becsület-smokk akar nála jelentkezni, azt végigvisszük a gyáron. Ugy, hogy mire Braunauer ur elé kerül, már lehet vele beszélni, mert addig elvesztette a tisztességét. Látja azt a fekete patakot?

– Látom.

– Hát az ennek a gyárnak a szennyvize. Ott folyik ki a gyárból az a sok tisztességérzet, amit a kazánok kifőznek az ilyen szamarakból, mint maga! Maga hatvan korona vesztegetési pénzt akar visszaadni a főnöknek.

– Igen.

– Hát akkor, előre…

Lassan de biztosan tolta a bejárat-ajtó felé.

– Elhunyt atyám, – mondta kezét összetéve és a szép tavaszi égre feltekintve Lajos – te tudod, hogy nekem vissza kell adnom ezt a piszkos pénzt, tizenkilenc gyermekem nevét nem sározhatom be vele. Adj tehát erőt, ámen.

Mielőtt beléptek volna az ajtón, Lajos még egyszer végigjártatta tekintetét a gyártelepen. De nemsokig nézte, mert valósággal elkábult a fekete kémények, gőztokádó csavart csövek, függő hidak, égbenyuló vaskarok, daruk láttára, amelyek szorosan egybeépitett pavillonok közt ágaskodtak, meredeztek, kusztak egyik falról a másikra. A fülét be kellett fognia, akkora volt a zaj. A falakról kiálló kis vascsövek haragos böfögéssel taktusra köpték a gőzt, miközben olajos lé csurgott belőlük. Dinamógépek visitó bugása, a transzmisszió-szijjak észbontó csattogása, rettenetes illatu, felforralt kátrányos szaftok rotyogása, amely ugy hangzott, mintha ezrével sütögették volna a revolvereket, vagy mintha egy vörösen izzó tüzesfenekü völgykatlanba nagy zsilipeken át hirtelen beeresztettek volna egy libazsir-niagarát, veszetten visitó gőzfütyülők, amelyekből olyan erővel harsogott ki a gőz, hogy a cső végét ronggyá szaggatva vasdarabokat rántott fel magával a visszhangot dörgő felhők közé, – a nagy középcsarnok felől olyan csörömpölő és mégis gépiesen zakatoló vaslárma, mintha fölülről egy nagy pályaudvar üvegtetejéhez dühösen mozdonyokat vagdosna gyors egymásutánban és aljas boszuból egy elbocsátott pályaőr, kinek karját a szegény emberek haragos istene akkorára növesztette, mint a Muzeum-körut, a tenyerét akkorára, mint a Kálvin-tér, az öt ujját pedig akkorára, mint e tér kiágazó öt utcája, a Baross-utca, az Üllői-ut, a Ráday-utca, a Vámház-körut és a Kecskeméti-utca – ebben a lármában, amelyhez képest egy tüzhányó jubiláris kitörése csak ugy szólt volna, mint egy dugópuska, mikor csütörtököt mond, ebben a lármában, amelyhez fogható talán csak az a lárma volt, amellyel az őskorban vajudó Alpesek, miután a tenger visszahuzódott Budapest fölül, a Gellérthegyet előrenyomták addig a kis vasrácsig, amely ma sem engedi tovább, ebben a lármában, amelynek orkeszterében a legöregebb tölcséres tengeri vihar legföljebb az oboát játszhatta volna, a sistergő tüzes istennyila pedig a triangulumot, e lármában, amelyből csak Sümegi Vilmos hangja hallatszott ki tisztán, amint – meg sem erőltetve magát – ezt kiáltotta: „Só, só, só!“, ebben a lármában állt Tisztességes Lajos, harminc forinttal a kezében, rettenet és félelem nélkül, mint Szent János a templom előtt, mikor a hét angyalok kitöltötték a földre az Isten haragjának hét poharait „nagy zendülések, villámlások és menydörgések és nagy földindulás“ közepette (Ján. Jel. XVI. 18.) kétség és habozás nélkül, mert tiszta volt a lelkiismerete, állt, állt, amig meg nem szólalt és ezt nem mondta:

– Hát gyerünk, titkár ur.

Beléptek egy kis üvegajtón, amely magától csukódott be utánuk s amelyen belülről nem volt kilincs. Visszamenni innen nem lehetett. De itt benn kedves és nyugalmas csönd volt, a gyártelep apokaliptikus lármáját a kis ajtó kirekesztette, az csak ugy hallatszott ide, mint csöndes éjjeleken a messzi tengerzugás a Karsztra, mikor Kamerál-Moravicán megáll a gyorsvonat. Egy nyitott kandallóban vidám tüz pattogott s a tüz előtt egy zsakettes ur állott, aki a hivatalos lapot olvasta.

– Zabrugom schevalijé bu bu, spronc! – mondta a titkár egy érthetetlen és különös nyelven a zsakettes urnak, aki e szavakra mosolyogva nézett végig Lajoson és jóakarattal felelt:

– Gru, gru, kartum spronc.

És beirván nevét egy nagy könyvbe, tisztamagyarsággal, udvariasan mondta Lajosnak:

– Erre tessék.

A titkár kitárt egy szárnyas ajtót. Lajost előrebocsátotta. Egy jól fütött, szép, világos terembe értek. A teremben, tisztes távolban egymástól, négy finom amerikai iróasztal állott. Mindeniknél egy-egy pirospozsgás, kövér ur ült, nagyon elegáns ruhában.

– Milyen terem ez?

– Ez – mondá a titkár – az elfogadóterem.

– Kinek az elfogadó-terme?

– Senkié – mondta a titkár – ezt csak azért hivják igy, mert ezen a négy uron mutatják be önnek azt, hogy hogy néz ki az olyan hivatalnok, aki elfogadja a vesztegetési pénzt, ahelyett, hogy dőrén visszautasitaná. Ez után következik – majd azt is megnézzük, óh iszonyat! – a visszautasitó-terem. De egyelőre nézzen szét az elfogadó-teremben.

Lajos szétnézett. A hivatalnokok, mind a négyen, kivétel nélkül a körmüket piszkálták. Mindegyik mellett finommívü aranyozott ezüst szemétláda állott, amelybe előkelő mozdulattal belepöccentették mindazt, amit a Benvenuto Cellini egykori tervei szerint készült cizelált arany-nyelü elefántcsont manikür-készlettel rózsás körmeikből kipiszkáltak. De oly szépek, kövérek, tiszták és ápoltak voltak, hogy nem jött más a körmük alól, mint piciny, illatos, hófehér pehelyfoszlány. Lajosnak tátva maradt a szája. Mint minden államhivatalnoknak, ugy neki is a körömpiszkálás volt a hetedik menyországa.

– Mily jól élnek! – dadogta.

– Mert elfogadták a pénzt – súgta fülébe gyorsan a titkár.

Mondom, Lajos eltátotta a száját. A négy mintahivatalnok, azt hivén, hogy ásit, szintén kitátotta a száját. Szárnycsattogás hallatszott a levegőben. Imbolygó, rángatózó repüléssel, mint ahogy Wotan hollói jönnek, négy sült galamb repült be a hivatalnokok szájába. Inycsiklandozó sült zsirszag terjengett a szobában. Lajos a felesége nyári bőr-övére gondolt, amelyet megsózva-paprikázva szalonna helyett szokott reggelizni. És azok a galambok! Nem repültek be durván, egyszerre a hivatalnokok szájába, hogy ott kényelmetlenséget okozzanak. Előbb az egyik kis combjukat dugták be s megvárták, mig a hivatalnok ezt megeszi. Aztán a második combocskát, majd a két szárnyacskát tartották oda. Majd kecses mozdulattal, mint ahogy anya a gyermekének nyujtja emlőjét, kis izletes mellük-husát tartották oda s midőn a falánk száj ezt lerágta róluk, hirtelen megfordultak s azzal a gráciával, amelylyel a sanzonett hátul csomóba kapja és megemelinti a fodros rövid szoknyáját a nagydob ütésére, hirtelen, de szemérmesen odakinálták a hivatalnoki ajkaknak.

– Igy tizóraiznak, – sugta forró lehelettel a titkár Lajos fülébe, – igy tizóraiznak azok, akik elfogadják a pénzt.

A hivatalnokok parfümös zsebkendővel törülték meg a szájukat, a galambok maradványai pedig csontváz-szárnyaikkal halkan csörögve kirepültek a szellőztetőn. A hivatalnokoknak csak a körmük látszott ki a sok gyürüből, ami ujjaikat fedte, nem azért, mintha a körmükre nem jutott volna gyürü, hanem mert ezt piszkálni kellett. Olyanok voltak az ujjaik a sok aranygyürütől, mint a hosszu, gyürüs cső, amely a hajtóerőt közvetiti a fogorvos fogfurójához. De ilyen szomoru dolog eszükbe se jutott. Kéjesen mosolyogtak egymásra s az egyik halkan megszólalt.

– Figyeljen! – mondta Lajosnak a titkár.

– Adolf – mondta egyik kövér a másiknak – emeletet épittetek a villámra.

A másik unottan felelt:

– Az enyémnek már van. Én most összerakható ágyat szereltetek fel az autómban.

A harmadik ezt mondta:

– Én azt már meg is untam. Én most villamos konyhát rendeztetek be a harmadik szeretőm kisebbik motoros hajóján, mert a nagyobbik hajóján gázkonyha van.

– Gázkonyha a hajón? – kérdezte az első.

– Igen – mondta könnyedén a harmadik, – mert mind az öt szeretőmnek vettem egy-egy ilyen nagyobb hajót, konyhával és ha öten egyszerre rándulnak ki, megy utánuk egy hatodik gázfejlesztő hajó, amelyből csöveken megy a gáz a másik ötre, füteni és vilátitani. Nagyon praktikus dolog. Ajánlom nektek is.

Ketten beirták a noteszükbe, hogy még délután megvegyék babáiknak. A negyediknek nem volt notesze, ő aranycsomót kötött brüsszeli csipkekendőjére, hogy el ne felejtse.

– A kis gázfejlesztő hajót – mondta a harmadik – a legkisebbik fiam vette nekem a megspórolt uzsonnapénze egy részéből.

A negyedikhez fordult:

– Hát te min töröd a fejedet?

– Én – mondta a negyedik – a vagyonom átvizsgálásánál tegnap nagy fölösleget találtam, amivel már igazán nem tudtam mit csinálni.

– Add jótékony célra, – mondta az első.

– Eh, – mondá vállat vonva a negyedik, – tegnap épittettem egy kétezer ágyas kórházat a szegények számára. És az egész fölösleg rongyos tizenötezer korona. De már tudom, mit csinálok vele.

– A Dunába dobod?

– Nem… oda tegnap dobtam ötvenezer koronát. Más célra forditom. Ti is olvastátok, ugy-e, hogy milyen zavarokat okoz a Lánchid két évi elzárása. Hát ezen én segitek.

– Tizenötezer koronával?

– Kevesebbel. Tizennégyezerhatszázzal.

– Hogyan?

– Hát kérlek, tegnap Budára akartam menni, s mikor a Lánchidhoz értem, a kocsimat nem engedték behajtani még a hid előtti térre sem. Akkor ezt gondoltam: nem engednek behajtani, mert a hid el van zárva. Mi ez, ha nem behajthatatlanság miatt való eljárás? Az 1879: XL. t.-c., a Kihágásokról Szóló Büntető Törvénykönyv 22. §-ának harmadik bekezdése kimondja, hogy egy napi elzárás tiz forintnak felel meg. Mi sem egyszerübb tehát, mint hogy lefizetem a két évi elzárásért járó hétezerháromszáz forintot, avagy tizennégyezerhatszáz koronát, akkor minden rendben van, be lehet hajtani és az elzárás megszünt. Csudálom, hogy a város nem jött rá erre az egyszerü elintézési módra. Nekem is jó, mert sokat járok Budára, a háremem Budán van.

Kivülről orditás hallatszott.

– Mi ez? – kérdezte Lajos.

– Semmi, – mondta a titkár, – csak a hivatalszolgák dobják ki a feleket, hogy ne zavarják a hivatalnok urakat. Még a megvesztegetők se jöhetnek be. A pénz csőpostán csuszik az asztalukra.

A falióra hármat ütött.

– Hogyan? – kérdezte Lajos, – mikor ide beléptünk, déli tizenkettő volt. Alig vagyunk itt három perce, s az óra már három órát üt?

– Hja, – vigyorgott a titkár, – ez az ő hivatalos órájuk. Egy perc egy óra.

Rejtekajtókból libériás inasok drága bundákat hoztak a négy urnak.

– Gyerünk, – szólt a titkár, – a hivatalos órának vége.

A terem tulsó végén levő ajtóhoz mentek.

– Ez az ajtó – mondá elkomorodva a titkár – ama hivatalnokok termébe vezet, akik nem fogadnak el pénzt senkitől. Akik olyanok, mint maga.

– Gyerünk, nézzük! – kiáltott Lajos felragyogó szemmel és kinyitotta az ajtót.

Az ajtón tul sötét volt, de a mélyből, ahová az ajtó nyilott, olyan bűz csapott fel, hogy Lajos visszatántorodott. A bűz hideg volt és piszkos ruha, rothadó főzelék szagára emlékeztetett.

– Ez – sugta a titkár – a tisztességes hivatalnokok élete.

Lajos erőt vett magán és belépett a rettenetes levegőjü, nyirkos sötétbe. A titkár betette mögötte az ajtót.

A MESTEREK.

E regény szerzője, mielőtt áttérne az ötödik fejezetre, ujitást honosit meg a hazai folytatásos regényirodalomban. Jelen regényéről nem állitja, hogy a világirodalom remekművei közé tartozik, de azt büszkén vallja, hogy az olvasóval való figyelmes bánásmód tekintetében az elsők közt foglal helyet. Ez elvből kiindulva nem tesz ugy, mint más regényirók, akik egyszerre csak váratlanul befejezik a regényt, hanem, ismervén az illemet, ezennel bemondja a három mestert, ami azt jelenti, hogy az olvasó kegyes türelmét az itt következővel együtt még három fejezet fogja igénybe venni. E kis kitérés után pedig következik az

ÖTÖDIK FEJEZET.

Mikor beléptek a megvesztegethető hivatalnokok kellemes, világos, boldog, jól fütött, illatos és kényelmes terméből a tisztességes hivatalnokok vaksötét, nyirkos, bűzletes barlangjába, Tisztességes Lajosnak egy pillanatra elállott a lélegzete. A fürge titkár zöld üvegben erős angol sókat tartott az orra alá. Ez felüditette Lajost, aki szét akart nézni, de sötétben nem látott semmit.

– Várjon – mondá a titkár és zsebéből villamos zseblámpát vett elő. Megnyomta a gombot, mire szép kis fehér fény kezdett derengeni előttük. Lassan kibontakozott a kép. Az ajtó, amelyen át ide beléptek, mind össze csak egy kis erkély-félére vezetett, amelynek korlátján kihajolva le lehetett nézni a mélységbe. Vagy tizszer olyan mély volt ez a barlang, mint egy rendes pesti pince. A fejük fölött pedig olyan magasan volt a tető, hogy ezt a magasságot a zseblámpa be se tudta világitani, csak kimondott szavaik visszhangjából következtettek arra, hogy a barlang magasabb, mint akármelyik templom. Az erkély keskeny vashidban folytatódott, amely a széditő fekete mélységet merészen hidalta át. Fölöttük, alattuk, jobbra-balra mellettük a nedves, rothadó szagu feketeség, előttük semmi egyéb nem volt, mint a vékonyka vashid, amin végig kellett menniök, hogy a tulsó lyukhoz érkezzenek, amely ebből a rémes ürből kivezetett.

– Szent isten – dadogta Lajos – hol vannak itt az emberek?

– Lenn – mondta a titkár.

Kongó léptekkel ballagtak a hid közepéig, s itt a titkár lefelé forditotta a zseblámpa fényét. Kis vártatva messze, messze lenn, olyan mélyen, hogy egészen picinyeknek, hangyáknak látszottak, a küzködő, gyönge fényben látni lehetett a hivatalnokok százait, amint rozoga asztalokon görnyedve irtak. A levegőt furcsa zaj töltötte meg: olyan volt ez a zaj, mintha valami nagyon sürü, egyhangu eső esnék.

– Ez a hang – szólt a titkár – annak a rengeteg sok tollnak a percegése, amellyel lenn ezek a szegény emberek szorgalmasan körmölnek.

Lajos elvette a gukkert, amelyet a titkár a kezébe nyomott. Lenézett a csövön keresztül. Megdöbbenve látta, hogy nem száz meg száz, hanem ezer meg ezer kis sovány, rosszul öltözött emberke ül és ir legalább tizezer piciny asztalka mellett és egyetlen egy sem emeli fel a fejét. Egyszerre csak elhalaványodott, megremegett kezében a látcső és el kellett vennie a szeme elől, mert forrón és hirtelen elboritotta a szemét a köny. Magamagát látta meg a kis hangyák közt, magamagát személyesen, amint az Állami Benzin Bűz Megállapitó Állomás ingadozó asztala mellett ül és szántja tollával, evvel az átkozott kis fekete ekével, az emberi elmék minden nyomoruságának örök szántóföldjét, a fehér papirost. Kibuggyanó könye, mint eső a földre, lehullott az ő fehér papirosára. Ekkor hirtelen a szeméhez kapta ujból a gukkert és lenézett önmagára, hogy mit csinál. Lenn, a hangyanagyságu Lajos az ő pici iróasztalán, amely akkora volt, mint egy sakkrejtvény egy fekete kockája, felitatta a papirosáról az itatóssal a lehullott könyet és egy akkora zsebkendővel, mint egy pepita nadrág egy fehér kockája, megtörölte picinyke szemét. A feje akkora volt, mint egy mákszem és a szine is olyan volt, de nem mint a friss fekete máké, hanem szürke, mint azé a máké, amely a mákos veknin látható a péknél. Akkor eszmélt fel, mikor alulról valami fojtott, mély menydörgés szólalt meg s szállt elhalni a magas, sötét boltozatba. E dörgést bugó szélroham követte, amely elkapta a kalapot Lajos fejéről s megrázta a keskeny vashidat.

– Mi ez? – kérdezte ijedten Lajos.

– A menydörgéshez hasonló zaj – mondta a titkár – a sok-sok ezer gyomornak a korgása amely egyesülve mordul itt az ég felé, de a tető, amely parafával van bélelve, elfogja a hangot ugy, hogy senki nem hallja meg.

– És a zugó szél?

– Az ő sóhajtásuk – mondta a titkár, – mert amikor egy-egy akta után pontot tesznek, mind sóhajtanak. Azért van ez a hid vasból, mert a régi hidat, amely fából volt, elvitte a sóhajtásuk karácsony táján. Akkor sóhajtják a legnagyobbakat, karácsony ennek a barlangnak a szélviharos időszaka.

– És a pocsolyák lenn, amelyekben megcsillan a zseblámpa fénye?