Part 1

AZ ÉRDEKES UJSÁG KÖNYVEI

SZERKESZTI: KABOS EDE

MOLNÁR FERENC

AZ ARUVIMI ERDŐ TITKA

ÉS EGYÉB SZATIRÁK

BUDAPEST

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA

AZ ARUVIMI ERDŐ TITKA

ÉS EGYÉB SZATIRÁK

IRTA

MOLNÁR FERENC

BUDAPEST

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA

LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMÁSA, BUDAPEST

AZ ARUVIMI ERDŐ TITKA.

ELŐSZÓ.

Nyájas olvasó, fogadj tőlem ezuttal egy igen rövid rémregényt. Mindössze néhány fejezetre fog terjedni, s amikor mind a ketten megunjuk, egyszerüen befejezzük. Nem igérek semmi különöset, csak azt, hogy ha te előbb találnád befejezni a regény olvasását, mint én az irását, akkor én ezt meg fogom érezni s kevéssel azután magam is abbahagyom. Nem kell tehát megijedned tőle. Még csak annyit, hogy az Aruvimi-erdő Afrikában van, s nevét az Aruvimi-folyótól nyerte, amelynek folyását és sellőit H. M. Stanley hirlapiró, a londoni királyi földrajzi társaság tiszteletbeli tagja, 1887-ben kutatta fel. Az Aruvimi-erdőben, vagy más néven Afrikai Nagyerdőn nevezett H. M. Stanley százhatvan nap alatt vergődött keresztül a legnagyobb testi és lelki kinok közepette.

ELSŐ FEJEZET.

Csöngettek.

– A papa – mondta egy kis fiu és bekiáltott a másik szobába: – mama, gyere, hazajött a papa.

A másik szobából kijött Tisztességes Lajosné, a papa neje és igy szólt:

– Terka, nyissa ki az ajtót az urnak és aztán rögtön hozhatja a vacsorát. Ti pedig, gyerekek, Gyurka, Pista, Sanyi, Feri, Lajcsi, Dönci, Dani, Miki, Gida, Jancsi, Erzsi, Nusi, Mici, Ella, Ilonka, Gertrud, Margitka, Etelka és Magduska, üljetek szépen az asztalhoz és ne rohanjatok mindig rá szegény papára, mikor este fáradtan jön haza a hivatalból.

A gyerekek asztalhoz ültek. A papa belépett, s miután megölelte nejét, a gyerekekhez fordult:

– Szervusztok gyerekek.

– Jó estét papa! – hangzott kórusban.

Az apa leült közibük s nemsokára elmerült a párolgó leves kanalazásában.

– Lajos – mondta a felesége, miután a gyermekeknek levest adott – egy ur volt itt délután és itthagyta ezt a boritékot.

Egy boritékot adott át urának, melyet a rögtön felbontott. Három darab huszkoronás hullott ki belőle, semmi más.

– Mi ez? – kérdezte az apa.

– Nem tudom. Egy ur hozta, itthagyta és csak azt mondott, hogy tiszteltet szépen. A neve Braunauer.

– Braunauer Bernát?

– Igen.

– Tudom.

Az apa arcán könnyed pir futott végig, zsebretette a boritékot, amelybe előzőleg visszahelyezte volt a három huszkoronást és tovább kanalazta a levest.

Tisztességes Lajos állami hivatalnok volt. Magyar királyi pénzügyi másod-szaglász volt az állami benzinbűzmegállapitó-hivatalban. Nyájas olvasó, aki nem vagy jártas a hivatalok rengetegének tömkelegében, bizonyára fejcsóválással fogadod e ritkán szereplő hivatal nevét. Pedig ott van, Budán, a Ló-utca 4-b. alatt, egy bérházban, amelyet az állam kizárólag e hivatal céljaira bérelt ki egy országgyülési képviselőtől. Ebben a hivatalban állapitják meg hivatalosan a benzin erősségét szakavatott férfiak, akik közt Tisztességes Lajos a másod-szaglász igen halványan dotált és egyébként sem kimagasló állását töltötte be.

A hivatal keletkezése és működése elég érdekes és eléggé ismeretlen ahhoz, hogy néhány szóban elmondhassuk. A hivatal (teljes cimén: Magyar Királyi Állami Benzin Bűz Megállapitó Állomás) egy magáncég, a Braunauer Bernát és Társai Egyenruha-Vegytisztitó Részvénytársaság kezdeményezésére létesült.

Miért kezdeményezte éppen ez a cég a hivatal létesitését?

Ehhez tudnunk kell azt, hogy mivel foglalkozott a Braunauer-cég. A Braunauer-cég feje és megalapitója, Bernát, egy napon arra az ideára jött, hogy vállalatot alapit, amely a Budapesten lakó összes egyenruhás állami alkalmazottak ruhájának vegyi tisztitását elvállalja. Az eszme kitünő volt. Ezer meg ezer levélhordó, táviratkihordó, postakocsis, hivatalszolga, portás, fogházőr, kézbesitő, rendőr, vámszedő, pénzügyőr stb. stb. hordja az állam egyenruháját. Az államnak érdeke, hogy ez a ruha mindig tiszta legyen, a sok ezer szegény embernek pedig nem telik minden héten vegyitisztitóra. A cég tehát hajlandó ezt a rengeteg sok egyenruhát: sapkát, nadrágot, kabátot, köpenyt állandóan, adott időközökben vegyileg tisztitani, amiért az államtól dús fizetséget kér. Nem telt bele három hónap, dr. Gurnemancz képviselő kijárta a dolgot, annak idején a pártkassza csinos összeget kapott, dr. Gurnemancz a vállalat jogtanácsosává lett és az állam megbizta a céget az állami egyenruhás alkalmazottak ruháinak vegyi tisztitásával, egyelőre három millió és hétszázezer tisztitással, próbaképen. Ha ez beválik – mondta az államtitkár édes mosollyal – akkor megkötik a végleges szerződést.

A cég berendezkedett. Hatalmas telepét Budán állitotta fel, egy háromemeletes bérházban. Az egyenruhás alkalmazottak tartoztak ruhadarabjaikat hetenkint egyszer a cég telepére szállitani – bizonyos turnusokban – s másnap értük mehettek. A cég, miután ujabb összegeket juttatott a pártkasszának, s miután dr. Gurnemancz ugy küzdött, mint egy kölykétvesztett oroszlán, megkapta a végleges és kizárólagos szerződést, nyolcvan évre. Ugyanekkor véglegesitette ideiglenes tisztitó-telepét.

A tisztitási munka igen egyszerü, modern vegyészeti elv szerint folyt. A ruhákat beszedték a BEADÁS feliratu helyiségben, hozzájuk sem nyultak, s másnap visszaadták a jelentkező tulajdonosnak a KIADÁS feliratu helyiségben. Az állami szubvención kivül ezért a vegyi műveletért a cég maguktól a ruhatulajdonosoktól személyenkint csak negyven fillérnyi dijat szedett. A cég szavatosságot vállalt a tisztitásnál tönkrement ruhákért, de erre soha nem került a sor, mert, mint nem győzzük eléggé hangsulyozni, a cég működése csak arra szoritkozott, hogy hétfőn beszedte a ruhát és kedden – anélkül, hogy hozzányult volna – visszaadta a tulajdonosnak. Id. Braunauer Bernát közben megszerezte a magyar nemességet, még pedig burnótkövi előnévvel, ifj. burnótkövi Braunauer Berci pedig b. Barnóczy Benő név alatt verseket és darabokat irt s lóversenyistállót tartott Captain Bernhard néven. Ez mind nagyszerüen, simán ment, a család gazdagodott, a levélhordót pedig, aki panaszkodott, hogy a folt benne maradt az uniformisában, ugy rugták ki a panaszával együtt, hogy soha többé nem jutott eszébe panaszra menni. A Braunauer-cég üzletét két alapra helyezte.

1. arra, hogy hozzá sem nyul az egyenruhákhoz, tehát kiadásai a minimumra szoritkoznak,

2. arra, hogy az állami alkalmazottak fenntebb felsorolt ezrei _ételfoltot_ (ami a folt-kontingens legnagyobb százalékát teszi) – nem fognak ejteni ruháikon, több okból, amelyek közül elégnek látszik felemliteni azt, hogy nincs mit enniök.

És igy éltek boldogan évekig, amig a cég egy elbocsátott alkalmazottja nemtelen boszuból föl nem jelentette a céget, azt mondván feljelentésében, hogy a cég nem tisztitja a ruhákat, mert soha életében még csak egy liter benzint sem vásárolt. A cég nem ijedt meg ettől az aljas rágalomtól. Braunauer bácsi látogatást tett a szomszédoknál és kétszázhusz koronáért rá birta Halastavassy Benő magánhivatalnokot és száznyolcvan koronáért Schmeckedig Mór utazó-alkuszt arra, hogy följelentést adjanak be ellene az előljáróságnál, följelentést, amelyben panaszkodnak a tisztitó-telepből kiáramló orrfacsaró benzinbűz miatt és követelik, hogy a telepet az ugynevezett bűzös gyári-övezetbe helyezzék ki. A miniszteriumban, ahová az elbocsátott hivatalnok följelentése ment, Brunauer bácsi a két bűz-följelentés hivatalos aktáival védekezett. Ekkor azonban Agyafurtovics, a közismert államtitkár, felhivta magához Braunauer bácsit.

– Bátyám – mondta neki – baj van.

– Tudom, tudom – hagyta rá a bácsi – följelentettek, hogy benzin nélkül tisztitunk.

– Nem, nem – szólt ravaszul az államtitkár – mi ennek a rágalomnak nem ülünk fel, hiszen láttuk a két följelentést, amit benzin-bűz miatt tettek a szomszédok.

– Nos? – kérdezte megnyugodva Braunauer bácsi.

– Nos – mondá kajla pillantással és ördögien vigyorogva az államtitkár – nem is emiatt van baj, hanem amiatt, hogy az önök telepének elviselhetetlen benzinbűze miatt panaszkodnak a szomszédok. Ha ezen nem segit, kihelyezzük az ön telepét.

– Az istenért – kiáltott Braunauer bácsi – ezt én privatim mondom méltóságodnak: soha még egy csöpp benzin be nem tette a lábát az én telepemre. Mit akarnak tőlem?

– A közelgő választások – mondá az államtitkár – valóban közelegnek…

A többi diszkréten morajló párbeszéddé csöndesedett. Braunauer bácsi fizetett a pártkasszának, fizetett Halastavassy és Schmeckedig uraknak, hogy a panaszt visszavonják és minden rendben volt.

Illetve, Braunauer azt hitte, hogy rendben van. A cég továbbra sem eresztett be a telepre egy deci benzint sem, de a szomszédok megtudták, hogy Halastavassy és Schmeckedig százakat kerestek a följelentéssel. Nem telt bele egy hónap és háromszáznegyvenhat följelentést adtak be az előljárósághoz, mindenik följelentésben élénk szinekkel ecsetelve azt az utálatos állapotot, hogy a Braunauer-féle tisztitóból kiáramló benzinbűz türhetetlenné teszi a környék levegőjét. Braunauer rémületében ceruzát ragadott és kiszámitotta, hogy ha a háromszáznegyven följelentőt lefizeti, s aztán lefizeti azt a hatszázat, aki rögtön jelentkezik mikor megtudja, hogy keresni lehet, akkor kétszer annyi pénzt adott ki, mint amennyit kiadott volna, ha tényleg kitisztitaná benzinnel az egyenruhákat. A legborzasztóbb helyzetbe jutott. Körülbelül ezer szomszédot pénzelni évről-évre, rengeteg kiadás. A becsületes utra térni és tényleg benzinnel tisztitani, szintén nagy kiadás és amellett megmaradnak az összes panaszok. Akik benzinbűzt éreznek benzin nélkül, azok nagyon érzékenyek lesznek, ha valóban szerepelni fog a benzin. Máshová menni? Uj telket venni, gyárat épiteni? Mind rengeteg pénzbe kerül. Braunauer bácsi rémülten rohant vállalata jogtanácsosához, dr. Gurnemancz országgyülési képviselőhöz. Hosszas tanácskozás után fölmentek az államtitkárhoz és felajánlották, hogy viselik egy felállitandó állami hivatal költségeinek 80 százalékát, s adnak a pártkassza céljaira bizonyos összeget, ha az állam felállit egy kis hivatalt, amely minden hó elsején megállapitja a Braunauer-cég által tisztitásra használt benzinről, hogy szagtalan, s ezzel mindennemü szomszédi zsarolásnak és följelentésnek elejét veszi. A Braunauer-cég viszont kötelezi magát, hogy ezentul sem nyul hozzá a ruhákhoz sem benzinnel, sem egyébbel, s a benzint csak arra használja, hogy minden hó elsején belőle mintát mutat be az Állami Benzin Bűz Megállapitó Állomásnak, amely aztán kimondja, hogy a bemutatott benzin bűze olyan kismérvü, hogy az ellene emelt vagy emelendő panasz épp az állami véleményre való hivatkozással elutasitandó. Ez volt Braunauer bácsi számitása szerint a legolcsóbb megoldás. Az államtitkár el is fogadta, fölvette a pénzt a pártkassza céljaira, elfogadta a 80 százalékos hozzájárulást az uj hivatal költségeihez és igy szerveztetett meg a Magyar Királyi Állami Benzin Bűz Megállapitó Állomás Budán, a Ló-utca 4-b. alatt, dr. Gurnemancz képviselő bérházában, az első emeleten. A hivatal állott egy hivatalvezető miniszteri osztálytanácsosból, egy miniszteri titkárból, két pénzügyi főszaglászból, egy pénzügyi szaglászból, két pénzügyi másodszaglászból, egy raktárnokból, egy tartálynokból, egy vegyészből és két irnokból, meg egy hivatalszolgából.

Ebben a hivatalban volt egyike az emlitett két másodszaglásznak Tisztességes Lajos, akinek ha valaki vézna kis alakját, vékony nyakon ingadozó nagy, szomoru fejét és keskeny, szinte gyerekesen szük vállait látta, nehezen hitte volna el, hogy tizenkilenc élő gyermeknek atyja.

Ismétlem, kanalazta a levest, miután megtudta, hogy Braunauer Bernát a lakásán járt és minden üzenet nélkül hatvan koronát hagyott nála egy boritékban. De sovány, csontos fején végigszaladt a pirosság, mikor a boritékot zsebretette, mert Tisztességes Lajos tisztességes ember volt és Agyafurtovics államtitkár bizalmát éppen azzal vivta ki, hogy soha senki semmi módon nem férhetett hozzá.

– Miféle pénz ez? – kérdezte a felesége.

– Piszkos pénz – morogta Tisztességes Lajos – holnap reggel visszaviszem neki.

MÁSODIK FEJEZET.

Tisztességes Lajos reggel nyolckor elindult hazulról, hogy burnótkövi Braunauer Bernátnak visszavigye azt a hatvan koronát, amelyet az asszony tegnap gyanutlanul fogadott el a vállalkozótól. Mielőtt elindult volna, megcsókolta mind a tizenkilenc gyermekét és elköltötte szerény reggelijét. Reggelije a magyar államhivatalnokok szokott reggelije volt: egy szem olajbogyó, egy kicsiny bőrdarab neje tavalyi nyári bőrövéből, forró vizben puhitva, sóval és papirkával s egy darab ugynevezett „állami piritós“, amely ugy készül, hogy egy jól átjátszott kártyát zsirban kisütnek és paniroznak. Lajos jó étvágygyal fogyasztotta el a tök tizest, az olajbogyót mohón nyelte el, az öv-szalonnát pedig szájában magával vitte az utra, mert annak megrágása bizonyos időt és szorgalmat igényelt.

Lement a harmadik emeletre és sógorától kölcsönkért villamosra nyolc krajcárt. Erről váltót adott, majd nemsokára vigan fütyörészve ment ki a kapun. A fütyörészés idejére az övcsemegét mellényzsebébe tette, mert a két élvezet kizárta egymást, s Lajos különben sem tartozott ama kéjencek közé, akik az élvezeteket mohón halmozva mindenben egyszerre akarnak tobzódni. De lelkiismerete friss és üditő volt, mint egy pohár bécsi viz s állandóan kiegyensulyozott jókedvben tartotta e férfiut.

A villamos-állomáson várakozott.

Nem szeretett emberek közé járni. Az volt a rögeszméje, hogy Pesten még akkor is ragad romlottság az emberre, ha egyszerüen végigmegy az utcán. És Lajos meg akarta őrizni ártatlanságát, tehát se jobbra, se balra nem nézett, behuzta nyakát a gallérjába, mint hózivatarban az utcaseprő. De hiába volt minden.

Jött a villamos és Lajos felszállt rá. A nyolc krajcárt odaadta a kalauznak, kapott ezért egy jegyet, amelyet gondosan összehajtott és a gomblyukába tüzött. Chamberlain orchideát hordott a gomblyukában, Lajos jegyet. De nem zugolódott. Állt hátul a perronon és nézte a világ folyását, remegve, hogy valami korrupció ragad rá. Rövid robogás után megtörtént az első gonoszság. A kocsi hátsó ütközőjére felkapaszkodott egy gyerek, igy akarva kijátszani a villamos vasuttársaságot. Lajos meghánytavetette a dolgot, s ugy találta, hogy az ifjui romlottság ellen tenni kell valamit. Felnyitotta tehát a toló-ablakot, kihajolt rajta s a gyermek kalapját lefricskázta a földre, ugy számitva, hogy a gyermek a kalapjáért leugrik s aztán nem éri többé utól a kocsit. Lajos jól számitott. A gyermek előbb a fejéhez kapott, majd ártatlan kék szemeit Lajosra emelve, felköpött rá, aztán leugrott a kocsiról. Lajosnak előbb Tisza Kálmán hires mondása jutott eszébe: hogyha valakire ráfröccsen valami, várja meg, amig megszárad, mert akkor lehull magától. De utóbb eszébe jutott, hogy ez csak a politikai életre vonatkozik. Megtörülközött tehát s elővéve mellényzsebéből a zamatos bőrdarabkát, csöndesen folytatta reggelijét.

A következő állomáson azonban olyasvalami történt, ami igazolni látszott Lajos emberkerülő modorát. Egy kis kövér, cilinderes ur szállott fel a kocsira és a perron egy sarkába támaszkodva állt, amig a kalauz oda nem lépett hozzá.

– Szabad kérnem? – mondta a kalauz.

– Nem ismer, maga marha? – szólt feddő hangon az idegen. – Szabadjegyem van!

A kalauz pislogott.

– Kérem – mondta – legyen szives megmutatni.

Lajos már az idegen fellépéséből sejtette, hogy nincs szabadjegye s a kalauz gyanuja csak megerősitette ebben a nézetében.

Az idegen szuró pillantást vetett a kalauzra és kotorászni kezdett összes zsebeiben, még azokban a kis zsebekben is, amelyekbe bele sem fér egy szabadjegy. Kereste mindenütt, az erszényében, a gyufaskatulyájában, a cvikkertokjában, a kalapja bélésében, az órája fedele alatt, a cipőjében, a harisnyájában, a zsebkendője ráncaiban.

– Talán a bélésbe csuszott, – jegyezte meg jóakarattal Tisztességes Lajos, aki az utolsó percig nem szünt meg az embereknél egy kis jóhiszemüséget feltételezni.

A kövér idegen erre összes béléseit megmarkolászta, majd a homlokára ütött, mintha ott találta volna meg a jegyet.

– Otthon felejtettem! – kiáltott fel. – A nachtkasztlin maradt.

A kalauz savanyuan mosolygott. Elővette a jegyfüzetet és egyet nyalt viharvert mutatóujján.

– Hova tetszik? – kérdezte.

Az idegen jóakaró mosollyal szólt:

– Ide a szomszédba megyek csak, nyolc krajcáros jegy kellene, de ne adjon jegyet, mindjárt leszállok, inkább adok magának három krajcárt, maga is jól jár, én is jól járok, a társaságnak meg ugyis elég milliója van.

A kalauznak közben megszáradt a mutatóujja, tehát ismét nyalt rajta egyet, mondván:

– Nem lehet kérem.

És a jegy után nyult.

– Ne… ne! – mondta a kis kövér ember és megfogta a kezét, hogy ne téphesse ki a jegyet – Ha nem megy bele az üzletbe, akkor legalább keressen maga, itt a nyolc krajcár, nem kell jegy.

– Nem lehet kérem – mondta a kalauz rideg becsületességgel, letépte a jegyet, odaadta neki és a markát tartotta. Az idegen mosolyogva vont vállat és egy hatost tett a kalauz markába. A kalauz vissza akart adni két krajcárt. De az idegen csak egy krajcárt vett el tőle, a másik krajcárra nézve kegyesen intett. A kalauz eltette a krajcárt, haptákba állt, balkeze a nadrág zsinórján ahogy katonáéknál tanulta, jobbkeze a sapkája simléderjén, s teli tüdőből üvöltötte:

– Alássan köszönöm, nagyságos uram!

Az idegen ismét kegyesen bólintott.

Tisztességes Lajos összegezte a történteket:

1. az idegen szabadjegyet hazudott, ingyen akart utazni. Ez nem sikerülvén neki:

2. az idegen három krajcárért akart utazni s öt krajcárt megtakaritani, a kalauzt lopásra és sikkasztásra csábitva. Ez sem sikerülvén:

3. az idegen meg akarta fizetni a rendesárat, de a kalauzt sikkasztásra csábitotta csak azért, hogy ő ingyen, azaz a más pénzén lehessen gavallér. Ez sem sikerülvén:

4. az idegen megfizette a rendes árat, de a szokásos borravalóból ötven százalékot levont, mert minden áron nyerni akart, de egyben az egész afférben, mint gavallér, felül akart maradni.

– Mennyi romlottság, – mormogta magában Tisztességes Lajos – mennyi gazság egy egyszerü kis villamosjegy körül és mily szép, mily fölemelő, hogy egy egyszerü és szegény kalauz korrektségén mindez megtört, elporzott és visszaloccsant az idegen aljasságának tengerébe, mint hullám a fekete szikláról.

– Ön derék ember – sugta Lajos a kalauz fülébe, hogy az emberiség nevében megjutalmazza őt – ön derék ember. Nagyon jól tette, amit tett.

– Igaz is – suttogta vissza neki a kalauz – nem lehet tudni, hogy nem az igazgatóság detektivje-e!

És ravasz vigyorgással ment be a kocsiba. Lajos kebelében savanyu érzések szálltak fel és fojtogatták a torkát. De nem szólt semmit. Elraktározta emlékezetében a kalauzt amaz emberek közé, akikben csalódott.

Ellenőr pattant föl a kocsira. Megnézte a menetlevelet, irt rá valamit s azzal elindult jegyet tépni.

– Kérem – mondta, mikor Lajos jegyét megnézte – nem a földről szedte ezt fel uraságod?

Lajos elpirult.

– Pardon – mondta a kalauz – a szám azért nem stimmel, mert…

És mutogatott valamit a menetlevélen. Az ellenőr vad tekintettel adta vissza Lajosnak a jegyét, boszuból kétszer akkora darabot tépve le belőle, mint illett volna s ujjával megfenyegette Lajost. Azzal meglátva a pocakost a cilinderrel, feszes haptákba állt és hangosan köszöntötte:

– Jó reggelt, méltóságos uram.

Az idegen kegyes mosollyal bólintott. Robogtak tovább. Az ellenőr leszállt, s a méltóságos ur a kalauzhoz fordult:

– Mondja… körülbelül mikor érkezünk Budára?

– Pardon – mondta a kalauz – uraságod jegye csak a hidig érvényes…

– Jó, jó, barátom – mondta a kis kövér – ne akadékoskodjék annyit, mindenáron csak tömni akarja a társaságot… hiszen mindössze csak két állomást megyek a hidon tul.

Tehát mégis nyert az üzleten. Lajos épen ki akarta szájából venni a bőrt, hogy kellőképen szörnyüködhessék, mikor az idegen megszólalt:

– És mondja meg, barátom, annak az ellenőr urnak, hogy ha már megszólit, akkor adja meg a cimemet rendesen. Én nem vagyok méltóságos ur. Én kegyelmes ur vagyok.

Lajos erre rémületében lenyelte a bőrt. Hosszu hivatalnoki pályáján most először történt meg vele, hogy megrágatlanul ment le a torkán a csemege. Szerencsére állomás következett és leszállt. Kissé kiábrándultan fordult be egy mellékutcába és sietve ment addig a házig, amelyben a burnótkövi Braunauer Bernát-cég összes vállalatainak központi irodája volt, de amelyen francia és angol mintára csak egy levelezőlapnyi nagyságu fekete márványtábla jelezte ezt a kapu alatt, a táblán szép, dülten irott matt-arany betükkel:

BRAUNAUER.

Előkapta a zsebéből a tegnapi hatvan koronát, amely még az eredeti boritékban volt s kissé izgatottan nyitott be az előszobába.

HARMADIK FEJEZET.

Az előszobában libériás inas fogadta Tisztességes Lajost.

– Braunauer urral akarok beszélni – mondta Lajos az inasnak.

– Tessék erre, a titkár urhoz.

És benyomta egy zöldposztós ajtón. Lajos egy váróteremben találta magát, ahol épp egy álhirlapirót kisért ki a titkár. A titkár igy szólt az álhirlapiróhoz:

– Megengedi szerkesztő ur, hogy bemutassam önnek dr Sepsi urat? Ő vállalatunk csaposa.

– Csaposa? – kérdé remegve az álhirlapiró.

– Igen. Szerkesztő ur most megkapta a nyolcszáz koronát, amit kért, de a világ előtt fenn kell tartanunk egy kis látszatot, s ezért most szerkesztő urat dr Sepsi, vállalatunk csaposa, ki fogja dobni és le fogja rugni a lépcsőn. A lépcső alján egy királyi közjegyző ül, aki erről jegyzőkönyvet vesz fel, aztán szerkesztő ur távozhatik. Mi szivesen adunk pénzt, de ha valami botránypörben ez kisül, mi igazolni akarjuk, hogy mi szerkesztő urat kirugtuk. Ne méltóztassék félni, a lépcső élei le vannak gömbölyitve s az egészet vastag, csomózott, nyiratlan futószőnyeg fedi.

– Köszönöm – mondta kissé kelletlenül mosolyogva az álhirlapiró – különben is jól ki vagyok tömve, mert innen egy bankpalotába megyek, ahol márványlépcső van. De a fejem, uram, a fejem nem birja már a lépcsőt. Borzasztókat koppan, ugrik egyik fokról a másikra és ne feledje, hogy kopasz vagyok!

– Fájdalom – mondá társasági mosollyal az elegáns titkár – a lerugástól nem tekinthetünk el… legfölebb annyit tehetünk, hogy megadjuk önnek azt a kedvezményt, amit csak kivételesen kap három-négy idősebb, érdemes, régi álhirlapiró…

– És mi az? – villant fel a másik.

– Az, az, – felelt a titkár, – hogy adunk önnek egy vivómaszkot a fejére. Ez megvédi a koppanásoktól. Életlen lépcső, szmirna-rendszerü szőnyeg, fejvédőmaszk… igazán mindent megteszünk az ál-sajtóért.

Szolgák jöttek egy intésre s ellátták az álszerkesztő fejét a vivómaszkkal.

– Isten önnel – mondta a titkár – én nem szeretem ezt nézni.

Besietett a szobájába.

– A viszontlátásra! – kiáltotta utána az álhirlapiró s azzal dr Sepsihez fordult:

– Mehetünk?

– Azonnal – szólt a csapos és egy szócsőhöz lépett, amelynek vége a falból állott ki. Dr Sepsi, mintha szenvedélyesen csókolta volna a szócsövet, ugy állt ott előtte.

– Halló – hangzott fojtottan. – Közjegyző ur? – - – Kérem, vigyázzon. Álhirlapiró érkezik. Kérem bejegyezni: Ruggyanta F. Elemér, született 1873-ban, Vámospércsen, nős, hat gyermek atyja, vagyontalan. Bejegyezte? Köszönöm.

Érdekes és liberális szokás volt a cégnél, hogy a vallást soha nem kérdezték.

– Kérem a közepére állni – szólt üzletszerü hangon a vállalat csaposa. – Ugy. Köszönöm. Ajánlom magamat.

– Szolgája – dadogta az álhirlapiró és remegve várta a történendőket. Nem mert hátranézni.

A csapos unott hangon orditotta:

– Takarodjék, gaz zsaroló!

Azzal hirtelen bemártotta jobblábát az odakészitett erős kokain-oldatba s igy érzéketlenitve az áldozatot, olyat rugott belé azon a helyen, amelyet az emberi test egyensuly-viszonyai szinte predesztináltak erre a műveletre s ahová bizonyos ősi ösztönnel az álhirlapiró várta is a mozdulatot, hogy hangos csörömpöléssel és dübörgéssel gurult le tőle a földszintre.

– Tizenegy másodperc! – kiáltotta fel az időmérő, aki kronométerrel a kezében állott lenn.