Part 12

Ez az kicsiben és karrikaturában, amit ugy hivnak, hogy életmüvészet. Ez az, amit a franciák tudnak és mi nem tudunk. Ez az, amit végig kellene vinni az embernek mindenféle dolgában az egész életen keresztül – „kellene“ ugy mondom, mert én, isten bizony, nem vittem végig, – ez az, ami egy ember külső képét konzerválja, megrajzolja, színt, karaktert ad neki. A pesti ember többet ad végül a konflisnak, mint a berlini ember az automobilnak. Mégis a berlini embert sapkalengetéssel üdvözli a soffőr, amikor kiszáll a kocsijából, a pesti ember után pedig istállószagu megjegyzést tesz a kocsis. A pesti ember többet költ egy másodrendü kis kocsmában, mint a párisi egy jobbfajta helyen és mégis, a pesti embert lenézi a pincér, mert csak spriccert ivott, a párisit meg hallatlanul tiszteli a pincér egy üveg furcsa és olcsó ásványvizért, amit rendelt. A pesti ember annyit költ a ruházkodásra, mint egy asszony, de hitelbe teszi és ezért a szabó megváratja és lenézi őt, holott olcsóbban élne, ha készpénzzel fizetne és akkor másoknak kellene őreá várniok, mikor próbál. Igaz, hogy ebben szerepet játszik az is, hogy a pesti embernek nincs készpénze, de nem lehet eltagadni azt, hogy nálunk például még azok is hitelbe dolgoztatnak a szabónál, akiknek nem is esnék nehezükre kifizetni készpénzzel a ruha árát. Tudja isten, mintha csak azért tennék, hogy drágábban és rosszabbul éljenek. Nálunk vannak ügyvédek, akik annyit költenek konflisra, hogy abból a pénzből egy igen elegáns egyfogatu, gummikerekü, számozatlan kocsit tarthatnának, libériás kocsissal. Nem. Inkább veszekszenek a kocsisokkal, szépen magukra engedik száradni a sok drága pénzükért a smucigság hamis zománcát, rosszabbul élnek, kevesebbet mutatnak és többet költenek.

Mindez nem valami fontos probléma, de az életnek a tudományához hozzátartozik, mert az élet látszatokból áll a nagy többség számára és nincs száz között kettő, aki az életét belül, magának, mosollyal, fölénnyel éli végig s akinek nincs szüksége erre az alapjában véve hamis svindler-tudományra. Tehát ez a tudomány hasznos tudomány, mert az élet tulajdonképen mégis csak a svindlereké, – és most a világért sem gondolok Salamonra, aki egy nemes, tiszta és büszke szegénységet takart el a tömeg előtt ezzel a módszerével. De gondolok arra a millió emberre, aki felnő, megőszül, végigverekszik az életen és még mindig nem tudja, hogy nem magának él, hanem a világnak és hogy annak, aki másnak él, nevetni is máskép kell, fizetni is máskép kell, ebédelni is máskép kell, jönni, menni, dolgozni, cselekedni is egészen máskép kell, mint hogy szeretne.

A KÖZVETITŐ.

Heltai Jenő a maga szelid és bölcs módján megmondta egyszer a Pesti Hirlapban mindnyájunk véleményét a jótékony pumpokról, versben. Kénytelen vagyok ennek dacára megénekelni ezt a témát, mert, komolyan mondom, nincs az a járvány, amely az idén jobban és szorgalmasabban pusztitott volna hazánkban, mint épen a jótékony pump, az isten tartsa meg. Az idén jótékony volt mindenki, akinek csak ép volt a lába. Azt hiszem, ha annyian adtak volna pénzt jótékony célra az idén, amennyien gyüjtöttek, már minden humanitárius egyesület kiakasztotta volna a Megtelt-táblát. Jótékony volt itt a jószivü uzsorás, a szőrösszivü és prémesmáju emberbarát, jótékony volt a háziur, aki miután letette a bicskát, amelylyel megnyuzta a negyedik emeleti lakókat, fölvette a perselyt és gyüjtött a hajléktalanoknak, jótékony volt a szép hölgy, aki minden szezonban öt-hatszáz korona gombostü-pénzt csinál magának ilyen gyüjtésekből, jótékony, természetesen gyüjtőleg jótékony volt báró Keserves, akinél ötforintos koldusok egyebet még, mint pofont a lakájtól, nem kaptak, jótékony volt smuckai Smutzigh udvari tanácsos és tüdővész-közangyal, aki még egyet-kettőt gyüjt néhány évig, hogy ezzel is megszolgálja a magyar nemességet, amit ezen a cimen husz krajcárral olcsóbban kapott, jótékony volt a főpincér, aki az én bőrömre az elaggott markőrök üdülőházának második billiárdtermére gyüjtött egy papagájszinü levélbélyeggel, amit a számolócédulára ragasztott, amire az volt nyomtatva, hogy négy fillér, amiért felszámitott négy krajcárt, fizettetett érte nyolcat és rossz visszaadás utján hozzávett tőlem még kettőt, gyüjtött a szinésznő, aki már nem kap szerepet, tehát szalonokban mint jótékony angyal vigyorog ki savanyu arcot vágó öreg urakból néhány koronát, amit a nevezett vig aggastyánok csöndesen elmormolt átkokkal füszerezve nyujtanak át, jótékony volt ősz nagyatyám, aki Isaszegnél esett el, de fölkelt és most hosszu fehér álszakálla révén elnök a kutyahamvasztás szent ügyét előmozditó egyletben, jótékony volt pici unokám, aki persellyel a kezében jár éjjel a Helvecia kávéházba és szeparéba viszi a cigányt, jótékony volt unokaöcsém, aki elvállalta, hogy én jótékony cél érdekében dijtalanul olvasok fel az ő kaszinójukban, jótékony volt morganatikus nagybátyám, aki megkért, vegyem rá a Góth-párt, hogy ingyen utazzék az északi határra az ottani gyomorhurut ellen küzdő egylet külön e célra készült hangversenyére, jótékony volt itt én édes uram isten mindenki, aki tehette, mindenki, aki másvalakit be tudott ugratni valami munkába, pénzkiadásba vagy nehéz szolgálatba a jótékonyság ürügye alatt, röviden és őszintén: jótékony volt itt mindenki, aki egy krajcárt sem akart adni jótékony célra és ezt ügyesen óhajtotta leplezni.

El kell mondani a szép régi anekdotát, mert még soha ugy nem passzolt, mint ahogy most passzol. Akik ismerik, ne olvassák el. Áll a szegény zsidó Bécsben az utca sarkán és keservesen sir. Arra megy egy másik izraelita és megszólitja:

– Miért sir, szegény ember?

– Miért ne sirjak – mondja az – mikor tizenhárom gyerekem van, tizenkettő betegen fekszik, a feleségem halálán van és nekem nincs egy megveszekedett krajcárom sem.

– Mennyi pénzzel volna magán segitve, jó ember?

– Ezer forinttal.

– Jöjjön – mondja a jószivü – én magának egy félóra alatt megszerzem az ezer forintot.

Az ámulva megy vele, ez meg vezeti, egyenesen az öreg Rothschildhoz. Fölmennek hozzá, a jószivü bemutatja a siró embert s megmondja, hogy ezer forinttal segitve van rajta. Rothschild benyul a zsebébe, kivesz ezer forintot, odaadja a siró embernek, aki hálát rebeg és elrohan. A másik ott marad és némán áll Rothschild előtt. Áll, áll, áll. Azt mondja neki Rothschild:

– Hát maga mit vár?

– Mit várok? – mondja ez, – hogy mit várok? A proviziót várom. _Hiszen én hoztam a pasast!_

Ebben a viccben már ezer évvel ezelőtt, amikor először hallottam, azt találtam jónak, hogy a jószivü ember pasasnak nevezi a koldust. A vicc tulajdonképen abban a perverz ötletben rejlik, hogy attól kéri a proviziót, aki ezer forintot adott. De a perspektiva, az emberismeret és a világbölcsesség ott van, hogy a koldust, aki kér és kap, baleknek, pasasnak, áldozatnak, olyannak tekinti, mint aki az üzletben alul maradt. Hogy nem az a balek, akitől kipumpolnak ezer pengőt, hanem az, aki kapható arra, hogy Rothschild rajta kimutassa a jószivét. És ezzel egyszeribe jogosultnak is látszik előttem, hogy proviziót kér, hiszen oly ritka példányt hozott, hogy igazán tiszta nyereség, jó üzlet, sőt uzsora volt Rothschild részéről az, hogy ennek csak ezer forintot adott.

Nem akarok egy jótékony egyesületet sem megsérteni, de valóban vannak köztük kitünő pasasok, amelyek rettenetes betegségekről vannak elnevezve, jó fejős teheneknek, amelyeknek nem lehet ellentállni és amelyeken mindenki olcsón elégitheti ki a jótékonysági viszketegét, amely természetesen száz eset közül kilencvenkilencben nem abból áll, hogy az emberben viszket valami abban az irányban, hogy adjon, hanem abból, hogy neki viszket a szegény ember tenyere és ő megy gyüjteni helyette. Már most épen ezeknek az embereknek a nagy serege, épen ez a néhány ezer ur és hölgy, aki szenvedéllyel gyüjt, ez áll őrt a magyar jótékonyság kapujában és ez háborodik fel akkor, ha valaki a jótékonyságnak e neme ellen mer felszólalni. Ezek azok, akkik szőrösszivünek nevezik azt, aki kidobja őket az iveikkel és a perselyeikkel, ezek azok, akik minden ilyen cikk után, mint aminő ez is, névtelen levelet irnak az irónak, hogy cinikus és szivtelen kutya ön, sajnálja a pénzét a szegény embertől ön, holott pezsgőt zabál ön és fütött szobában feküdjön betegen ön, ne éljen sokáig ön és hulljon ki a haja önnek, iró ur. Ezek azok az emberek, akik ezeket irják és én mondhatatlan kéjjel olvasom el e leveleiket, mert látom belőlük, hogy megpukkadnak a dühtől, ha van valaki, aki a kis kártyáikba néz és aki a körmükre üt. És ezek az emberek a maguk sokaságával és sokféleségével, mert vannak köztük méltóságos, kegyelmes urak és asszonyok és vannak köztük szegény emberek is, oly hatalmas falankszban állnak velünk, pumpolandó emberiséggel szemben, hogy igazán nagyfoku elkeseredés szülte kényszerü bátorság kell ahhoz, hogy megmondja nekik az ember a véleményét.

Most pedig, hogy kellőleg kigorombáskodtam magamat velük, itt következik rövid pontokba foglalva az a bizonyos vélemény, amit meg szeretnénk mindnyájan mondani nekik.

1. Jótékony ember Magyarországon nem az, aki pénzt ad a jótékony célra, mert annak más neve van, az a smucig disznó. Az sem jótékony ember, aki kapja a pénzt, mert annak is más neve van, annak neve: „maga örüljön, hogy él és örüljön, hogy ennyit kapott, mert ha még egy szót szól, soha többé egy vasat sem kap az egylettől, hálátlan kutya“. Ez az ő neve. A két lény közt, a smucig disznó és a hálátlan kutya közt áll a jótékony ember, ez az, aki se nem ad, se nem kap, hanem közvetiti a smucig és a hálátlan közt az üzletet s ebből legtöbbször erkölcsi, de néha anyagi hasznot is huz. Mit szépitgessük a dolgot. Ebből él.

2. A jótékony ember nemcsak kéri, de meg is kapja a proviziót Rothschildtól. Mert ki a Rothschild? Én vagyok, te vagy, mi vagyunk, ti vagytok. Aki két krajcárt dob a perselybe, az egy Rothschlid-rész, és mi tizezren, akik adtunk, együtt egy Rothschild vagyunk, aki felé a jószivü emberbarát kinyujtja a kezét provizióért és mi meg is adjuk azt neki köztisztelet, magyar nemesség, udvari tanácsosság, magas tiszteletbeli állás, fényes jubileum, vagy gyönyörü temetés formájában. Igenis, itt látszik tisztán és világosan, hogy az adakozótól jár a provizió és mi adunk neki népszerüséget és országos hirnevet, nem azért, mert szeretjük és tiszteljük, hanem, mert ő az, aki a mi lelkiismereti furdalásainktól, amelyek abból állnak, hogy mégis aljasság az, hogy amikor én a Hungáriában cigányzene mellett vacsorázom, azalatt az Angyalföldön késsel vágják el a torkát egy szegény vándorlegénynek, mert ötven krajcár van nála, – e lelkiismereti furdalásaiktól, mondom, megszabadit minden héten és még hozzá aránylag olcsón, mert csak néhány koronát kell érte fizetnünk.

3. A jótékony ember Magyarországon proviziót huz a szegény embertől is, aki elé nagyképpel odaáll, mikor odaadja neki az én pénzemet. És ha semmi egyebet nem vesz tőle, mint azt, hogy abban a pillanatban ő képviseli az örömtől siró szegény koldus előtt az emberiség szivét és a Krisztus tanitását, már ezért is megérdemli, hogy bekötött szemmel a kaszárnya udvarára állitsák, egy sirgödör elé és husz katona töltött fegyverrel vegye őt célba, majd a vezénylő tiszt parancsszavára odarohanjon hozzá és jól összevissza pofozza. Én láttam gyerekkoromban egy ünnepélyt, amikor egy egyesület felruházott szegény gyermekeket abból a pénzből, amit a jobbmódu iskolásgyerekektől szedett be szigoruan. Egy császárszakállas ur, aki maga bizonyára nem adott a dologhoz többet két hatosnál, oly sugárzó mosollyal adta át a csizmákat a siró szegény embereknek, oly fenkölt ábrázattal inkasszálta a szegény anyák köszönetét, oly kéjjel engedte megcsókolni a kezét, oly kéjvágyóan élvezte ki ezeket a perceket, hogy azt hiszem, istennek képzelte magát, aki a mennyekből szállt le csizmát és bekecset hozni az éhező kisfiuknak, miközben józan és egyszerü gyermekszivemre már akkor oly undoritó benyomást gyakorolt, hogy szerettem volna rákiáltani: „mit csókoltatja a kezét, hiszen mi adtuk össze a pénzt és aki nem hozta el csütörtökön, az „be maradt zárva“.

4. Röviden összefoglalva az előző három pontot: ezen a világon semmi téren nem áll oly magas polcon a közvetitő, mint a jótékonyság terén, természetes tehát, hogy e az a pálya, amelyen senki sem bolond a kinálat vagy a kereslet pártjára állni, ha karriert akar csinálni, hanem mindenki a közvetités felé törekszik.

5. A magyar és speciálisan a budapesti jótékonyság az, amely megcsinálja a professzionátus szegény ember tipusát.

Miért? Mert nálunk nem ugy van, hogy előbb van valami baj, amin segiteni kell és aztán ehhez a bajhoz alapitanak egy egyletet, hanem forditva van. Előbb összejön husz ember, aki fel akar tünni, szerepet akar játszani, elő akar lépni a hivatalában, kormány-elismerést vagy királyi kegyet óhajt, ezek huszan megcsinálják az egyletet, aztán keresnek hozzá valami betegséget vagy nyomoruságot és mikor már ez is megvan, keresnek a nyomorusághoz szegény embert. El tudom képzelni, hogy vannak szegények, keresett, szépszakállu öregek akik nagyobb dijért inkább az uj egylettől hagyják magukat segélyezni és biztos tudomásom van róla, hogy épen a szegény gyermekeket felruházó egyletek és asztaltársaságok ugy csábitják el egymástól a segélyzendőket, mint a football-egyletek a jó játékosokat.

Ezeket óhajtottam tisztelettel lemondani e sulyos napokban, amikor báró Keserves feltünési viszketege nem énrám bizza, hogy egy szegény kollégám házbérét szép titokban kifizessem és e tudatban nyugodtan dobjam ki azt a két bárónét, aki reggel felkölt egy persellyel, hanem aki megköveteli tőlem azt, hogy azokat a célokat szolgáljam koronáimmal, amely célokért ő előbb királyi, majd udvari tanácsosságot kap és ha a lánya férjhezmegy, akkor a lapokban mint ismert emberbarát szerepel. És aki megrevolverez a jótékonyság gondolatában rejlő erkölcsi hatalommal, aki feltételezi rólam, hogy meg se merek mukkanni az ő svindler kis játékait látva, mert félek attól, hogy cinikus gazfinak fognak tartani s azt irják nekem névtelen levélben, hogy smucig és szivtelen kutya ön. De nem bánom, jól esett egy kicsit megmondani nekik. Ne legyen nekik se fenékig tejföl.

DIALÓGUS.

Párbeszéd Budapest sokat emlegetett éjjeli életéről és arról a kérdésről, hogy miért van nálunk egy egész kis társadalom, amely kizárólag éjjel él. Természetesen két ember beszéli végig ezt a dialógust, az egyik a rendes ember, a másik a rendetlen.

_A rendes:_ Mert ha valami igaz volna abból, amit a külföldi pornografikus müvek és a rosszakaratu német ujságcikkek irnak, tudniillik, hogy Budapesten virágraszóló éjjeli élet van, amelynek villamos fényében a világ legszebb kokottjai ragyognak, tüzesszemü „tzigankák“ és erdélyi oláh menyecskék ropják a borjupörköltet zeneszó mellett az Andrássy-ut közepén, deli magyar betyárok és villogószemü barna gabonaügynökök rugják a port a csárdákban, reggel felé pedig csókolózik az egész világ és piritott „varottascht“ meg „főischpan“-t szerviroznak a pincérek aranyszinü tokayer kapcsán, – akkor, nem mondom, nem csodálnám, hogy épen a legokosabb, legelmésebb emberek: az irók, ujságirók, zeneszerzők, szinészek, meg egyéb müvészek reggel feküsznek le és este kelnek. De igy…

_A rendetlen:_ Önnek látszatra igaza is van. De ha felhasználja az alkalmat, s tőlem, régi éjjeli embertől, meghallgatja az éjjeli élet magyarázatát, mindjárt más nézeten lesz és meg fogja tudni magyarázni a többi rendes embereknek, hogy a budapesti éjjelezésnek – persze, nem a lumpolást értem, hanem a professzionátus, csökönyösen folytatott éjjeli életet – sokkal mélyebb és szebb okai vannak, mint azt a rendes emberek hiszik.

_A rendes:_ Halljuk, halljuk.

_A rendetlen:_ Egyszerü oka annak, hogy itt legalább ötszáz ember éjjel él, az, hogy Pesten éjjel sokkal jobban, tisztességesebben lehet élni, mint nappal.

_A rendes:_ Halljuk a példákat.

_A rendetlen:_ Minden rendszer nélkül fogom összehalmozni az éjjeli élet előnyeit. Először is éjjel nincs lárma. A művészember, akinek nincs pénze arra, hogy a Hüvösvölgyben villát épitsen magának, kénytelen az Erzsébet-köruton lakni és éjjel irni a regényt, mert csak éjjel van nyugalom. Aki éjjel dolgozik, annak éjjel is kell ennie. Az éjjeli kocsmának kicsiny lévén a közönsége, sokkal jobban és izletesebben főz, mint a nappali. Tehát éjjel jobban lehet enni Pesten, mint nappal. A kávéházban nappal négyszáz vendégre esik átlagban hat pincér. Éjjel három pincér van, de nem kétszáz vendég, hanem csak husz. Tehát mig nappal körülbelül hetven vendégre esik egy pincér, addig éjjel hétre esik egy. A kiszolgálás tehát pontosan tizszer olyan jó éjjel, mint nappal. Gyerünk tovább. Azt kell föltételeznünk, hogy nappal Budapest kilencszázezer lakosa közül legalább nyolcszázezer ébren van. Tehát élek nyolcszázezer ember közt. Éjjel legfölebb, ha két-háromezer van ébren, tehát, lakom egy városban, amelynek rám, éjjeli emberre nézve csak két-háromezer lakosa van, szóval lakom egy faluban, amely villammal van világitva, kövezve van, amelyben ragyogó kávéházak vannak, s amelynek kétezer lakója közül ezer rendőr. Mit szól ehhez a mesebeli faluhoz, ehhez a közbiztonsághoz, ahol minden emberre egy rendőr jut?

_A rendes:_ Ideális.

_A rendetlen:_ Minden ideges embernek, aki szellemi munkát végez, utópiája egy csöndes kis falu, amelyben a kultura minden vivmánya meglegyen. A világ legcsöndesebb faluja, vagy villatelepe, vagy fürdőhelye pedig egy világváros, éjszaka. Minden sarkon kocsi, minden sarkon vendéglő, kávéház, minden kávéházban orvos, ügyvéd, mérnök, minden, ami kell. Az igazi éjjeli ember nem jön zavarba soha. Ha másnap fontos tárgyalása van, tudja, melyik kávéházban talál ügyvédet, ha baja esik, tudja, melyik éjjeli doktor melyik kávéházban tanyázik, nem tudok foglalkozási ágat, amelynek képviselője éjjel ne volna valahol található, még pedig rendesen épen a legtehetségesebb, legjobb képviselője. Még éjjeli államtitkár is van, nem szólva az éjjeli képviselőkről, vegyészekről, kereskedőkről, meg a többiről.

_A rendes:_ És ülnek a kávéházban és nem csinálnak semmit.

_A rendetlen:_ Beszélgetnek, némelyik félrevonul egy magányos asztalhoz és a levelezését végzi, vagy irodalmat ir, némelyik hangszerel, a másik számit, a harmadik üzletet köt, itt tulajdonképen egy megszükitett, kisebbre fogott, de azért épen olyan intenziv élet folyik, mint a nappali, s ez az, amit a rendes emberek nem tudnak megérteni, mikor elitélik azokat az embereket, akik egész éjjel a kávéházban ülnek, ahelyett, hogy otthon aludnának és reggelre kelve munkához látnának. Nem akarják megérteni, hogy Pesten éjjel nem lumpolás folyik, – folyik az is, de a nagy többségnél nem, – hanem egy furcsa és a pesti szegény viszonyoknak megfelelő rendes kis élet, amely elmenekült a nappal elől, akár azért, mert az ember ideges és nem birja a nappali lármát és nyüzsgést, akár azért, mert nem bir rendes lakást fizetni, ahol magának a munkájához nyugalmat biztositson, akár egyéb okból.

_A rendes:_ Mi az az egyéb ok?

_A rendetlen:_ Egyéb ok alatt értem az életnek azt a végtelen kényelmét, amit csak az éjjel nyujt a szegény és intelligens embernek. Aki egyszer ebbe belekóstolt, aztán megpróbált megint nappal élni, az visszasirja az éjjeli nagy kényelmét és azt a megkönnyitett életet, amit az éjszaka jelent. Persze mindvégig művészemberekről, ujságirókról, vagy legalább is olyan emberekről van szó, akikre nézve mindegy, hogy mikor vannak ébren. Mert jó iró, vagy vegyész lehet az ember éjjel is, de jó miniszteri hivatalnok, vagy jó tanár nem.

_A rendes:_ No és mik a nagy kényelmek?

_A rendetlen:_ Ezeket is csak ötletszerüen sorolom fel. Például az üres utca. Ahol ugy sétálok, ahogy nekem tetszik, ahol nem kell kitérni, köszönésekre vigyázni, tolakodni és az átjáróknál a kocsikra vigyázni. Tudja mi az: a Rákóczi-uton nappal keresztülmenni? Tudja ön, mi ez egy ideges embernek? És éjjel semmi: kellemes kis séta. Másik kényelem: a gondolkodás lehetősége. Éjszaka nem jön a nyakamra senki, nem keres a levélhordó, a szabó, az ismerős, az állásnélküli iskolatárs, a néni, a bácsi, az álbarát, az ismerős, az, aki „épen erre járt“, éjjel én vagyok az ur, mert egy lépés és egyedül vagyok.

_A rendes:_ Ez már valami.

A rendetlen: Ha nappal fiakkerre akarok ülni, a kocsis van felül, mert kegyelmet gyakorol velem, ha elvisz. Éjjel ugyan nem olyan szépek a kocsik, mint nappal, de ha az állomásra megyek, én válogatok, örülnek, hogy vihetnek. Ugyanigy vagyok a kávéházzal, a vendéglővel, a hajnali ujságárussal, a korai órában a gőzfürdővel, mindennel, ami éjjel, vagy kora hajnalban nyitva van.

_A rendes:_ Ez is valami.

_A rendetlen:_ Mindazt, ami Pesten nappal hibás és rossz, mindazt, ami nappal Pesten Pest, azt az éjszaka megjavitja. Összes intézményeink szükek ennek a gyorsan fejlődő városnak. Több, nagyobb a szükséglet, mint a kielégités. Hát éjjel sokkal kisebb lévén a társadalom ugyanazok mellett a kielégitések mellett, kényelmesebb és jobb az élet. Éjjel nem szük a kocsiforgalomnak a Baross-utca és éjjel nem életveszélyes a Calvin-téri villamos-forgalom. Tovább megyek, éjjel nem drága semmi, mert be vannak csukva a boltok és nem lehet vásárolni. Épen ezért nem is ébreszt vágyakat az emberben az éjszaka. Nem lát meg dolgokat a kirakatban, amiket meg kéne venni. Nem lát csodás nőket, akiket el akar érni, mert akiket lát, azokat elérheti, ha kedve van rá. Éjjel minden férfi egy hóditó, egy hatalmas nőcsábász, mint Pesten mondják, mert nem lehet olyan rút, oly esetlen és ügyetlen, hogy bármely nő, akit ő kiválaszt magának, ne szeresse. A nagyváros furcsa berendezkedése, a rendőri bölcseség és az emberi álszemérem teszi, hogy éjjel egyszerüen meg van forditva a világ: nem a férfi hajszolja a nőt, hanem forditva. És sok kiséletü, szerény igényü, ostoba és sikereket nem ismert férfi van, akinek ez egyszerüen növeli az önérzetét és az életkedvét.

_A rendes:_ No hiszen, ha azokat is nőknek tekinti…

_A rendetlen:_ Kénytelen vagyok vele, amig a jóisten nőknek tekinti őket. Ebben a kérdésben pedig egyedül ő a kompetens, amig ő gondoskodik a teremtésükről. Majd ha ön rendezi be a világot férfiakkal, nőkkel, növényekkel, kövekkel meg minden egyébbel, akkor önt fogom megkérdezni, hogy kit tekintsek nőnek és kit férfinak. Egyelőre azonban el kell ismernem, hogy egyike a legérdekesebb társadalmi tüneményeknek az a négy-öt órai idő, amelynek keretén belül a férfi és a nő között való természetes viszony egyszerüen megfordul.

_A rendes:_ Azért, mert éjjel kisebb a társadalom, ép oly elviselhető, vagy elviselhetetlen, mint nappal. Azzal, hogy kevesebb emberből áll, nem változik.

_A rendetlen:_ Ez épen a nagy tévedés. Minél kisebb a társadalom, annál jobb. Gondoljon csak az eddig leirt legkisebb társadalomra, a Robinson szigetére, ahol az egész társadalom Robinson Kruzoéból és az ő Péntek barátjából állott. Milyen szép, jó, szeretetteljes kis társadalom volt az! Már három ember rosszabb társaság, négy még rosszabb és igy tovább. Én legalább ezzel magyarázom azt a titkos és sokat is megmagyarázhatatlannak tartott köteléket, amely az éjjeli társadalom embereit egymáshoz füzi. A kocsis udvariasabb, a vendég türelmesebb, a pincér szolgálatkészebb, mint nappal, mindenki jobb, melegebb, közlékenyebb, emberszeretőbb, mint például délben. Gazdag urak ilyenkor intim beszélgetéseket folytatnak szegény koldusokkal, élettörténetek hangzanak el olyan emberek szájáról, akiktől nappal igazán nem érdekli az embert semmi, komolyan figyelik az elbeszélést olyanok, akik nappal nagy szerencsétlenségek mellett is közömbösen tudnak elmenni. Nem is lehet vitatkozni ezen, ezt megmondja önnek tapasztalásból mindenki: éjjel az emberek sokkal jobban szeretik egymást, mint nappal.

_A rendes:_ Szóval mindezekből vonjam le azt a konzequenciát, hogy bolond, aki nappal él és önöknek, az ön ötszáz, vagy ezer társának van igazuk, mikor kinevezik az éjszakát nappallá.