Part 11

– Ez egy igazi, hamisitatlan palack Lacrimae Christi. Drága, nagyon drága…

Szünet áll be. James Rothschild szürcsöl egyet a drága nedüből és Heinéhez fordul:

– Mondja, Heine… hiszen maga olyan okos ember… mivel tudná maga megokolni, hogy ezt a bort Lacrimae Christi-nek, a Krisztus könnyeinek nevezik… na, halljunk valami elmés megokolást!

És várta a szellemességet.

Heine ránéz, szomoru kis mosoly jelenik meg az ajkán és csöndesen azt mondja:

– Báró ur, ezek Krisztus könnyei. Mert Krisztus sokat sirt. És még most, fenn az égben, az Atyaisten jobbján ülve is sir, ha lenéz és látja, hogy két olyan rongyos zsidó, mint mi, ilyen jó bort iszunk.

Aztán James nem tette többé próbára Heine szellemességét.

*

„– Van Párizsban egy Rothschild-kórház. Valahányszor egy szegény lengyel zsidó Párizsba érkezik, első dolga az, hogy elmegy a pályaudvarról egyenesen a Rothschild-kórházba és ott fekszik három hétig. Akár beteg, akár nem. Ha beteg, azért, mert beteg. Ha meg nem beteg, hát a három heti jó kosztért, finom életért, meg azért, hogy miért ajándékozza ő ezt a három hetet Rothschildnak? Az egyszer biztos, hogy mindenkinek első dolga ez a három heti maródi. Hát jött egyszer egy szegény, nagyon szegény rabbinus Lengyelországból Párizsba, kifeküdte az obligát három hetet és a kórházból egyenesen elment Rothschildhoz.

– Alászolgája.

– Jónapot – mondja Rothschild és már nyul a zsebébe – mivel lehetek szolgálatára?

– Báró ur – mondja nagyon előkelően a rabbi – én nem vagyok koldus, én csak azért jöttem, mert én mindenütt fölkeresem a nagy embereket. Jöttem tiszteletemet tenni.

– Igen, igen – mondja Rothschild és átnyul abba a zsebébe, ahol a nagyobb aranypénzek, a huszfrankos louis-k vannak. – Ön tiszteletét jött tenni.

– Igen.

– Hát itt van egy arany.

– Köszönöm, – rebegi a rabbi – köszönöm.

Zsebredugja a pénzt és indul. A báró szeliden utána szól:

– Tisztelendő ur, kérem…

– Tessék.

– Ha majd máskor is eljön hozzám tiszteletét tenni… mert én sejtem, hogy még el fog jönni… izé… hát ne fáradjon föl ide az emeletre, hanem menjen a földszinten balra, az udvarba, ott van az én jótékonysági irodám, ott müködik Kohn ur, az majd… izé… szóval egyenesen hozzá tessék fordulni.

– Alászolgája – mondja a rabbi és távozik. Két hét mulva ismét megjelenik, de nem megy az udvarba Kohn urhoz, hanem megint egyenesen föl az emeletre, Rothschild báróhoz. Hogy miért? Mert Kohn ur lenn minden kedden ezüstpénzt osztogatott. Ötfrankos tallérokat. A rabbi tudta ezt és neki nem volt elég az ezüst-adomány. Hát beállit megint a báróhoz. A báró nagyot néz.

– Kérem, – szólt a rabbi – jöttem tiszteletemet tenni.

– Kérem – mondja a báró és átad neki megint husz frankot, aranyban.

– Köszönöm – rebeg a rabbi és távozni készül. A báró megint utána szól:

– Tisztelendő ur, egyszer már kitanitottam önt, most szerényen megismétlem… az udvarban balra, minden kedden, monsieur Kohn… jegyezze meg jól: monsieur Kohn, az udvarban, minden kedden, balra.

A rabbi erre visszajön az ajtóból és dühösen szól:

– Ejnye, báró ur. Micsoda dolog ez? Kicsoda ön? Ön báró Rothschild, a világ leggazdagabb embere. _És ön akar engem koldulni tanitani?_“

*

„– Fölmegy egyszer egy lármás kéregető a párizsi Rothschildhoz:

– Kérem – mondja – mégis csak disznóság, hogy önnek harminc milliója van, én meg éhen halok. Hogy egyezteti ezt ön össze az egyenlőség gondolatával?

– Kérem, kérem – mondja nyugodtan Rothschild – fogja, itt van egy frank.

Az ember vigyorog:

– Egy frank? Ön egy frankot ad nekem?

– Igen. Ön azt mondja, nekem van harminc millióm. Viszont francia meg szintén harminc millió él ebben az országban. Önre tehát jut egy frank. Itt van. Hogy egyezteti ön össze az egyenlőség gondolatával azt, hogy _önre több jusson, mint másra_?“

*

„Ugyanez a Rothschild egyszer megnézte Amsterdamban Six polgármester hires gyüjteményét. A gyüjteményben megtetszett neki négy kép: Van der Mer van Delft, Ruysdael, Rembrandt és Peeter de Hoog egy-egy képe. Odalépett a polgármesterhez és egyszerüen szólt:

– Ezt a négy képet megvenném. Rothschild vagyok.

– Nem eladó – mondta hidegen és gőgösen a polgármester és hátat forditott neki.

– Kérem – mondta Rothschild – én csak azt mondtam, hogy megvenném. Ezt fönntartom most is. Ha majd eladó lesz, irjon nekem egy sort és én minden összeget megadok ezért a négy képért.

Két év mulva kap Rothschild egy levelet a polgármester aláirásával. A levélben csak ez volt:

_Eladó. Ára két millió frank._

Másnap, még mielőtt a képeket megkaphatta volna, elküldött a polgármesternek Rothschild egy csekket két millióról és csak ennyit irt egy levélben:

_Csak egyre kérem, csomagoltassa be gondosan a képeket._

A négy kép azóta a Rothschild-muzeumban van. Igy vásárolt képet Rothschild Alfonz. A mostani bankárok azonban, ugy látszik, nem tanultak tőle“.

A TUTISTA ÉS A NIMOLISTA.

A legjobb osztrák irók egyike, Felix Salten itt volt Pesten, felolvasást tartott, egy-két mulatságon is résztvett, aztán hazament Bécsbe és onnan a Berliner Tageblattnak tárcát irt Budapestről. Nagy örömünk lehetett ebben az érdekes és szép tárcában, mert valóságos lelkesedéssel irt Budapestről Salten, egy kicsit szerette a politikánkat, eddig még külfölditől nem hallott értelmességgel és szimpátiával irt a magyar nyelvről s leirta azt a tettvágyat, lelkességet, hirtelen fellángoló vadságot, hangos és mégsem intenziv cselekvést, amit itt megfigyelt. Szeretettel irt rólunk, látszott, hogy néhány napi itt időzése alatt megfogta ennek a városnak furcsa és egészen speciális lendülete, de amellett nem dobta sutba ujságirói okosságát sem és alapjában véve igazságosan itélt rólunk.

Főként két megjegyzése ragadta meg figyelmünket. Az egyik, amelyben azt mondja, hogy szenvedélyes élvezők vagyunk. A másik, amelyben azt mondja, hogy rettenetes gyorsan fejlődünk, palotáink, boltjaink csak ugy nőnek ki a földből. Mikor igy konstatálja a gyors és intenziv élvezést és a rohamos vállalkozást, igaza van. Csak egyben téved. Nem ugyanazok élveznek, akik vállalkoznak. Meg kell neki magyaráznunk, – örülök, hogy alkalom van rá – hogy néhány ezer normális életü embert leszámitva Pest lakossága kétféle elemből áll. Hogy egészen megértessük magunkat, segitségül kell hivnunk két budapesti argot-szót. (Ez is jellemez bennünket: az az argot-nkat a tolvajnyelvből csináljuk). Az egyik szó a _tutista_, a másik a _nimolista_. A „tuti“ szó a francia tout-ból, az olasz tutto, tutti szavakból csinálódott és jelenti a mindent, a sikert, a pénzt, a szerencsét, a hatalmat, a tekintélyt, – ebből kifolyólag a tutista a minden-birtokos, a hatalmas, a pénzcsináló, a tekintélyes, az aranyláncos, a jófellépésü, a szerencsés, akinek minden sikerül, aki előtt minden nyitva áll. Tutista tehát Lánczy Leó, Khuen-Héderváry, tutista Carnegie és Beöthy László, a német császár és Csortos Gyula, mindenki, akinek szerencséje, ereje, hatalma van, aki divatban van. Ezzel szemben a „nimolé“ szó, amely a nem-ből, a nincs-ből, a nihil-ből, a niemand-ból csinálódott, jelenti a semmit, a pechet, a szomoru sikertelenséget, a divatból kimentséget, a hiábavaló küzködést, még ha tisztességgel és tehetséggel párosul is. Nimolista tehát a szegény ember, aki állásért jön könyörögni egy csomó jó bizonyitvánnyal, nimolista Justh Gyula, nimolista az orosz cár, szegény, nimolista az egész szerb haza, nimolisták Haverda, Jánosi és Vojta, ellenben tutista a királyi Curia, – hogy még érthetőbb legyek: a hercegprimás nimolista, gróf Mailáth György tutista, az irodalomban Petőfi nimolista, (fiatalság, tehetség, szegénység, boldogtalan szerelem, korai halál), Heinrich Gusztáv tutista (magas állás, gyönge tehetség, tekintélyes szakáll, lármás és ügyes fellépés, jó reklám), a festészetben Hollósy Simon nimolista (tehetség, élhetetlenség, szegénység, számüzöttség), László Fülöp tutista (ügyesség, összeköttetések, müvészietlenség, csinosság, élelmesség, gazdagság). Ime már maga a budapestianizmus, ez a keverék éjjeli, kávéházi-, artista-, pincér- és kocsisnyelv megcsinálta a választó vonalat a két nagy tábor közt, amelyből ennek a városnak a lakossága áll.

Komolyan megfogva a kérdést: a tutisták azok, akikről Salten azt irja, hogy palotákat, fényes üzleteket és vagyonokat csinálnak. Minden vagyon, amikor csinálódik, erőszakos uton csinálódik. Nagy és nagyon rendezett államokban. Németországban, Franciaországban, Angliában vannak vagyonok, amiket évszázadok hangyamunkájával gyüjtöttek nagyapák, apák és fiuk. Itt nálunk a vagyon egy-két év alatt csinálódik meg, hamar, amig él a vagyonszerző és ez nem megy erőszak és rablás nélkül. Itt fogja magát egy ember, nekimegy a pénzcsinálásnak, keresztültipor mindenen, megvesztegeti a hivatalnokot, a bankigazgatót, a házmestert, a városi üzletatyát, az álhirlapirót és vállalkozást csinál. Tönkreteszi a parasztot, kidobja a beteget, felrugja a szülő anyát, kistájgerolja a családot, elcsábitja a biztosállásut, elveszi a félkrajcáros hasznot a kisvállalkozótól, csal, lop, rabol és gyilkol, kirugja a kéregetőt, nem ad semmit semmiféle célra, csak rohan a vagyon után és véres erőszakkal, frakkos gazsággal, uzsorával, estélyekkel, automobillal, elszegényedett képviselők és megingott tisztességü hivatalnokok becsületének romjain meg is csinálja. A vagyon megvan husz-harminc év alatt, azalatt a nagy ragadozó, a Tutista megöregedett, megkapja az obligát vesebajt vagy arterioszklerózist, a sok börzétől, szivartól, izgalomtól, spekulációtól meghibban a szive, még vánszorog egyideig Nauheimban és a Margitszigeten, aztán meghal. Persze, a boldog Salten csak a palotát látja, amit épitett, meg a husz villamos lámpát, ami a boltja előtt ég. Náluk, Saltenéknál, Bécsben, az a palota már szürke a régiségtől, a fiu örökölte az apjától, akinek gyára van Csehországban és azzal szerezte a vagyonát, hogy nem fekete papirosba csomagolta a varrótüt, amit Délamerikába exportált, hanem piros papirosba és igy lefőzte az angolokat, akik jobb varrótüt csinálnak, de a római pápa kedvéért sem térnek el attól a szokástól, hogy fekete papirba pakolják a tüt, már pedig a délamerikai vevő különösen babonás és visszadobja a kereskedőnek a fekete csomagot, mint ezt egy kereskedelmi szaktudósitó jelentésében olvastam. Saltenéknél Bécsbe ugy csinálódik egy vagyon, hogy valaki talál egy bányát és azt kiaknázza, nálunk pedig ugy, hogy két tutista összeáll a kávéházban és azt mondja: ki kell tekerni ennek a Grünbaumnak a nyakát, csinálunk a kávéháza mellé egy nagyobbat, diszesebbet és őt tönkretesszük. Aztán majd ideadja olcsón az egész életét. A derék utleiró csak az éjjeli villanyfényben lobogó gyönyörü kávéházat látja. Én tudom, hogy Grünbaumnak ezért agyon kellett lőnie magát és most kinn fekszik a temetőben.

A Salten élvezői, tisztelt hölgyeim és uraim, az élvezők, azok a nimolisták. Itt az élvez, akinek semmije sincs. Elsején elfizeted a fizetésedet házbérre, szabóra, mosásra, hazaküldesz negyven forintot Böszörménybe mamáéknak, jön a suszter, a gázszámla, a gyerekeknek tandij és dr. Bővitett tanár ur számtanának uj kiadása, marad összesen tizennyolc koronád. Minden ember, akiben egy kis életismeret és belátás van, megmondhatja: nincs-e igaza a nimolistának, ha ezzel a tizennyolccal elmegy az orfeumba, megiszik hat üveg sört, küld egy forintot a cigánynak, hogy játszsza el a Csingilingi prütty cimü kuplét, aztán mielőtt hazatér, bemegy a Mahagóni-kávéházba és ott husz krajcárért megiszik egy csésze fekete piszoklét kávé cimén, elolvassa az összes estilapokat, annak az egynek kivételével, amit kilop a rámából, hogy legyen az ágyban mit olvasnia, körülnéz a bronzvereteken és a csiszolt tükrökön, megnézi a berakott japáni pimaszfát és az opálkék mümárványimitációs üvegmozaik-fittyfrász-asztalt, kéri az Illustrated London News-t, nem kapja meg, nem is nagyon akarja, elálmosodik, káromkodik kettőt csöndben, egyet hangosan, leakaszt egy jó prémes bundát, meglátja, hogy nem az övé, szeretné elvinni, megijed a börtöntől, ráfanyalodik a saját korpásgalléru részletfizetéses átmenetijére, megnézi az aprópénzét, van még van egy forint husza, ebből konflisba ül, hazahajtat, ott pofozkodik a kocsissal, följelenti, kap a rendőrtől egy unott gorombaságot, nem jön a házmester, aztán jön a házmester, aztán nem megy a lift, aztán fölmegy gyalog a negyedik emeletre és káposztaszag van és cselédszobaszag van és alvás-szag van és lefekszik aludni és elalszik és ő most egy vivőr volt, egy Lebemann volt, egy lump volt, egy élvező volt és a kitünő, okos és derék Salten véletlenül meglátta őt ma éjjel és azt irta róla a Berliner Tageblattba, hogy ő egy élvező, egy tüzes magyar élvező, sőt élvhajhász, aki keleti bujaságból és magyar lendületből tobzódott és élvezett és éjszakázott. – Pedig… pedig ő tudja, szegény, hogy ő egy nimolista és azért élvez, mert ha még csak nem is élvezne, akkor igazán a szeméten rothadhatna el attól a kulturától és attól a polgári kényelemtől, amit ez a tündérváros a szegény embernek nyujt. Tanukul hivom az ugynevezett élvezetek legközelebbi szemlélőit, az éjjeli mulatóhelyek tulajdonosait és pincéreit, hogy nem ez-e az igazság. Hogy nem a legnagyobb ritkaság-e Pesten, hogy egy gazdag ember költ pénzt éjszaka a hejehujahopp-kávéházakban, hogy nem kizárólag a kétforintos és hatkoronás cechelők tartják-e fenn az éjjeli életet, kivéve azt a két-háromezer sikkasztót, aki hetven-nyolcvan koronát is költ és akinek a sorsa a tavaszi lóversennyel dől el, mert tudniillik akkor vagy visszateszi a pénzt, vagy nem teszi vissza. Nem először konstatálom, de mert azóta csak még inkább meggyőződtem a valóságáról, ismételnem kell: ezek a kávéházi és orfeumi cechek, ezek a kerületi kaszinóbarlangokban elbakkarázott nyolcvan koronák és kilenc koronák és harminchét korona ötvenek nem egyebek, mint csupa _elvetélt tőkék_, tőkeembriók, amelyeket a párisi kistőkés elrak a postatakarékba vagy az ő kis bankjába, de amelyeket a pesti kispolgár elver, szétpofoz, még embriókorában megszül, mert nem érdemes neki kis-vagyont gyüjtenie, nem érdemes viselnie a kistőkével való terhességet kilenc és kilencven évig, mert ugyis kétszer annyit fizet a lakásáért, mint kellene, ugyis ötszörösen veszik meg rajta a hus, a kávé, a liszt, a kenyér, a közlekedés árát és végül ugyis csak nem a munkájából él meg, hanem valamelyik rabló tutistának a kegyelméből, vagy a sógora nagybátyjának a protekciójából, vagy abból, hogy egyszer tévedésből többet ad neki vissza a főpincér egy huszkoronásból, mint amennyi járna neki. Az egész kispénz-életnek ez a nagy irrealitása, ez a levegőben való lógása, ez a bizonytalansága, meg az a körülmény, hogy a nagy rablók épen az életszükségletekre: a kenyérre, a lakásra, a villamos vasutra, a világitásra, a marhahusra vetik magukat, ahelyett, hogy aranybányákkal svindliznének, ez teszi azt, hogy a kisember nem oszthatja be rendesen a pénzét, nem tehet félre, nem hagyhat a gyermekére néhány ezer koronát, ez teszi azt, hogy a kisember kénytelen beülni az Andrássy-uti kávé-zsinagógákba és estilap-bazilikákba, a Mahagóni-kávéházba vagy a dombovári Babáriba, ahol tüzes zsidó-angol-magyar népdalt harsog a cigány, akinek viszont már több tányérja van, mint hegedüje, – ez teszi azt, hogy a derék, pozitiv, reális és becsületes német iró megjelenik itt és látva a mondhatatlan kéjnek és az éjjeli kéjgyönyörbe való fulladozásnak ezt a hallatlan mértékét, ami abban áll, hogy Schwarc benn émelyeg a kávéházban még fél egykor, mert otthon nincs fütve és Schwarcnak lelóg a szája a nyomortól, a nem-fürdöttségtől, az adósságtól, a holnapi lejárattól és attól a szégyentől, hogy délután fél kettőkor rendelt egy pikkolót, azóta semmit, a cukrot zsebredugta és ahányszor dombovári Babári a tányérral rá akart mosolyogni, kiszaladt a toalettbe s mivel mindehhez négy ivlámpa ég és dombovári Babári a Grünermarcsa-indulót vágja és mert a kávéházban meleg van és bűz van, azért Schwarcnak azt kell magáról olvasni a Berliner Tageblattban, hogy ő egy élvező. Egy keleti buja. Egy palotaépitő. Holott ő tudja, én tudom és mi tudjuk, hogy ő egy nimolista. És Weisz Manfréd és Lánczy Leó és gróf Károlyi Mihály három tutista. De ezeket nem is látta élvezni Felix Salten.

A világért se higyje senki, hogy ezt az igazán kitünő és a világirodalomban is jelentős irót ki akartuk csufolni a Budapestről irott tárcájáért. Köszönet és hála neki, amiért a maga irói hirnevét és tehetségét, ha csak egy napra is, de a mi városunk szolgálatába állitotta. Ő a rólunk irott tárcája alcimeül ezt adta: „eine Ansichtskarte“. Egy képes levelezőlap. És megirta hozzá a szöveget. Legyen szabad nekünk, bennszülötteknek, ehhez a képeslevelezőlaphoz ezennel liferálni a képet.

ÉLETMŰVÉSZET.

Néhai Salamon Ödönről, a királyian gőgös bohémről, már sokszor emlékeztem meg. Bölcs és nemes elme volt és akik ismerték, be fogják látni, hogy igen sok alkalom van, amikor lehet rá hivatkozni, ha bölcseségről és a lélek előkelőségéről van szó. Ugy jutott megint eszembe, hogy valaki azt mondta: a pesti ember nem tud bánni a pénzével, mert husz koronát ugy költ el, hogy két koronának látszik. A pénz nem annyit ér, amennyi rá van irva, hanem annyit, amennyit mutat és nem tréfa az, hogy a milliomos husz koronája többet ér, mint a szegény emberé, hiába mondja a szólás-mondás, hogy: az én pénzem is csak annyit ér, mint a kegyedé.

A Margitszigeten laktunk, egy kis iró és ujságiró kolónia, ezelőtt körülbelül tizenkét évvel. A társaságban Salamon Ödönt nevezték királynak, mert ő volt közöttünk a legelőkelőbb. Pénze, az nem volt. Ha volt nála két forint, akkor már gazdag embernek érezte magát. De azért ugy ruházkodott, mint boldogult Sagan herceg és aki először látta, nem mondta volna rá, hogy a világ egyik legszegényebb ujságirója, hanem legalább is azt, hogy valami igen jómódu földbirtokos, aki most jött a Nemzeti Kaszinóból és azért nézi a menetrendet, hogy holnap Párisba utazzék a lóversenyekre. De ezt lehetett hinni róla akkor is, amikor husz krajcár volt a zsebében, ami viszont a gyakoribb eset volt. Egyizben – nem egyetlen alkalom volt ez – egyikünknek sem volt pénzünk ebédre. Ilyenkor mi, ifjabbak és tapasztalatlanabbak, ősi szokás szerint megebédeltünk és adósak maradtunk az ebéd árával.

– Nem, – mondta a király, – ez nem helyes. Az embert nem tisztelik az olyan vedéglőben, ahol adósa marad az ebéd árával. Már pedig az kell, hogy az embert tiszteljék.

Nagyot néztünk:

– De ha nincs.

– Akkor nem ebédel az ember.

Valaki megszólalt:

– Hát neked van?

– Nekem sincs, – mondta nemes egyszerüséggel, – azaz hogy van. Pont negyven krajcárom van.

– Szóval nem fogsz ebédelni, vagy elmégy valami kis kocsmába, ahol negyven krajcárért megebédel az ember.

– Nem én. Uriember finom vendéglőben ebédel. Ha épen érdekel benneteket, nézzétek végig, hogyan ebédelek én meg ebben a vendéglőben, ahol a legolcsóbb étel nyolcvan krajcár, negyven krajcárból, ugy, hogy senki sem fog lenézni, mindenki tisztelni fog és senki sem fogja hinni, hogy pont csak épen ez a negyven krajcár van a zsebemben.

Köréje gyültünk és végignéztük. Mindenkinek, aki szeret tanulni az életben, ajánlom ezt a történetet. Többet lehet belőle tanulni az élet számára, mint akármelyik könyvből. Az eset igy folyt le:

– Pincér, – mondta unottan Salamon, – mi jó van az étlapon?

A pincér odaadja az étlapot, Salamon unottan végigfut rajta a tekintetével, aztán félredobja:

– Nem érdemes maguknál kész ételt enni… csupa állott, izetlen holmi. Csináltatni fogok valamit. Valami kiadósat, mert ma éhes vagyok…

Mi csak bámultunk.

Azt mondja a király:

– Csináltasson nekem egy vagdalt beefsteaket… még pedig nem marhahusból, hanem gyönge, szép borjuhusból, a javából, piritsák meg egy kicsit a tüzön, hogy ropogós legyen, adjon hozzá valami jó főzeléket, mondjuk: zöldborsót. De sokat.

Néztük, néztük, vártuk a végét. Eltelik vagy husz perc, a pincér hozza a kivánt ételt. Egy gyönyörü, pirosra sült, ropogós vagdalt beefsteaket, amely dacára a nevének nem marhahusból készült, körülötte csodaszép zöld borsó disszel. Leteszi az asztalra.

– Ejnye, – mondja Salamon, – nem szégyenlik magukat?

– Miért, kérem? – dadogja a pincér.

– Ez hus?

– Igen kérem.

– Ez? Hiszen ez agyon van sütve, ez ki van égetve, ezt talán valami porcellánolvasztó kohóban csinálták, olyan kemény… azt mondtam, hogy egy kicsit piritsák meg, de nem azt, hogy égessék össze!

– De kérem… – próbált valamit mondani a pincér.

– Ne feleseljen! – szólt rá Salamon olyan arccal, mintha a feleselésre a büntető törvénykönyvben tiz évi fegyház volna előirva.

– Kérem, – mondja szeliden a pincér, – visszaviszem.

– És azt hiszi, hogy én most itt megint várok egy félóráig, amig egy másikat rontanak el, vagy hogy eszem valamit ebből a rossz étlapból. Bocsánatot kérek, de az én gyomrom nem birja az ilyet. Ennél már finnyásabb ember vagyok.

A pincér tanácstalanul állt ott.

– Vigye vissza a hust a konyhába, – szólt Salamon békülékenyebb hangon, – mondja meg, hogy nem fogadom el, soha többé ebbe a vendéglőbe nem jövök.

A pincér nyul a tál után.

– A főzeléket hagyja itt, – kiált rá. – Éhen csak nem halhatok.

A pincér kiveszi a hust a tálból, ott hagyja a zöldborsót és távozik. Salamon jóizüen elfogyasztja a zöldborsót, megeszik hozzá egy darab kenyeret, aztán rászól a félénk pincérre:

– Ananászt hozzon.

A pincér nem felel. De az arcán látszik, hogy kinban van.

– Ananászt hozzon, – kiált rá ismét a király.

– Bocsánat, – hebegi, – ananász nincs.

– Szép kis vendéglő! Ide igazán csak boszankodni jár az ember. Küldje ide a fizetőpincért, fizetek, engem ugyan nem látnak többé.

Megjelenik a fizetőpincér, hajlong.

– Kérem, – mondja neki Salamon, – ide nem lehet járni. Rendelek egy husételt, azt elrontják. Rendelek egy ananászt, egy egész ananászt, mert a barátaimat is meg akartam kinálni, mert ők már ebéd után vannak, az meg nincs. Igy aztán most fizetek egy főzeléket meg egy darab kenyeret. Szégyeljék magukat!

– Husz krajcár, – mondja a főpincér.

Salamon letesz az asztalra husz krajcárt. Tiz krajcár borravalót ad a főpincérnek, tiz krajcárt az ételhordónak, aztán fölkel és el akar menni. Mikor veszi a kalapját, megjelenik ijedt arccal a vendéglős.

– Bocsánat egy percre, Salamon ur, – mondja, – valamit szeretnék mondani.

– Halljuk, – hangzik a világ legelőkelőbb hangján.

– Kérem, én csak bocsánatot akarok kérni Salamon urtól, mert rosszul tetszett nálam ebédelni és igérem, hogy ezentul ez nem történik meg soha. Kérem, ne haragudjék ránk és tiszteljen meg máskor is látogatásával.

Salamon nem felelt, jóakaróan biccentett a fejével és az összes pincérek sorfala és hajlongása közepett ment ki a vendéglőből. A vendéglős a bejáratig kisérte és ott földig hajolt előtte.

– Lássátok, fiuk, – mondta, – igy kell negyven krajcárból előkelően megebédelni. De egyet hozzáteszek. Ezt csak egyszer lehet egy vendéglőben csinálni. Legközelebb, ha tiz forintom lesz, mind a tiz forintot elebédelem itt.