Part 10

Ez a beszélgetés (Lánczy Gyula forditása), amelynek olvasása közben szinte látja az ember abban a kis alacsony szobában az olajmécs világánál az ágyban fekvő szelid püspököt, amint a paplanra ereszti le szent olvasmányát és átdiskurál a másik külföldihez, hogy aztán kedvesen, öregurasan nevessenek a nótás magyar cselédlányon – ez a beszélgetés tulajdonképpen a legrégibb magyar zenetörténeti maradvány. A magyar zene kutatói ezzel szokták bizonyitani, hogy már Szent István korában is volt speciális magyar népdal, mert ha nem lett volna, akkor a püspök és a magister nem nevettek volna rajta és nem tünődtek volna azon, micsoda furcsa dallam is ez, quis istius melodiae cantussit. Maga a dal nem maradt meg, csak ez a kedélyes kritika. Elvégre ez is valami a kutató tudósok kezében. Ugyanez a kis beszélgetés más tekintetben is a legrégibb történelmi nyom: legrégibb nyoma annak, hogy valaki Magyarországon megszánta a dolgozó parasztot. A jólelkü püspök Velencéből hozta a szivnek ezt a kulturáját. És ugyanez a beszélgetés egy harmadik téren is a legrégibb ősi maradvány: ez volt, hogy profán módon fejezzük ki magunkat, az első szállodai beszélgetés, éjjel, az ágyban, két idevetődött külföldi közt, egyenes őse azoknak a beszélgetéseknek, amelyek mostanában folynak a dunaparti finom szállókban, nyitott ablak mellett, amelyen nyári éjjelen behallatszik a budai gőzmalmok bugása és a kávéházi cigánymuzsika. Csak azért iktattam ide bevezetésnek, mert szeretnék referálni ittjárt külföldieknek néhány furcsa, apró megfigyeléséről, nem nagyon kutatva, hogy igazuk van-e vagy nincs, nehány szokásunkról, amelyen ezek a külföldiek éppugy nevettek, mint kilencszáz évvel ezelőtt az olasz Gellért és a német Walther a magyar nótán. A zenetörténet ebből a nevetésből következtetett a magyar nemzeti zenére. Talán az általam feljegyzett nevetésekből is lehet valami magyar nemzeti sajátságra következtetni.

*

– Önök – mondta egy német ember – komikusok a folytonos kéz-fogdosásukkal. A kávéházban elmegy valaki az asztaltól s ahelyett, hogy meghajtaná magát és egy szóval bucsuznék, körüljár és összefogdossa mindenkinek a kezét. Aki eszik, annak miatta le kell tennie a villát. Aki olvas, annak el kell eresztenie az ujságot. Aki cigarettázik, annak hamar a szájába kell kapnia a cigarettát. A kézfogdosással mindenkit zavar a bucsuzó, de ugylátszik, hogy önök ezt nem érzik. Az utcán találkoznak egymással, kezet fognak. Minek? Mi akkor fogunk kezet, ha valaki a lakásunkon látogat meg bennünket, ha valaki elutazik vagy megjön, mi a kézfogásnak megtartottuk a komolyabb jelentőségét: mindig valami melegebbet, barátibbat, komolyabbat fejezünk ki vele. Azt hiszem, önöknek ilyen esetekben legalább is csókolózniok kell, mert a kézfogásuk már nem mond semmit. Arról nem is beszélek, hogy milyen nem gusztusos dolog egy délután husz-harminc idegen, meztelen kezet szorongatni. Nekem inkább az tünt fel Pesten, hogy milyen kevéssé komoly dolog ez maguknál s hogy mennyit molesztálják egymást vele. Azt hallottam, hogy itt sértés az, ha minduntalan nem fogom meg a kezét annak, akivel beszélek. Hát kénytelen voltam beletörődni. De kinevettek, mikor észrevették, hogy nekem le kell nézni a másik ember kezére, hogy merre nyujtja… önök oda se néznek, egymás szemébe néznek és mégis eltalálják egymás kezét valahol a gyomor magasságában. Sehol a világon nem tapasztaltam ezt. Idegessé tett, bántott ez a kéz-kultusz, komédiázásnak tartom, nem őszinte dolog.

*

– Azt a szót – mondta a másik idegen – hogy tisztességes ember, sehol nem hallottam annyiszor és olyan áhitattal kimondani, mint Budapesten. Sok emberről kérdezősködtem kollégáiknál, ismerőseiknél és ez a szó: tisztességes ember, egyiknél-másiknál mindig visszatért, mint valami nagyon fontos, nagyon különös, nagyon érdekes és nagyon ritka dolog. Abból, hogy önök ezt mily fontoskodással mondják, hogy mennyire ezt emelik ki egyik-másik emberüknél, arra kellett következtetnem, hogy önöknél ritkább példány a tisztességes ember, mint más országokban. De felvilágositottak, hogy ez csak egy romlott közéletnek a következménye. De amig meg nem szoktam a tisztesség vagy nem tisztesség kérdésének ezt a folytonos föltevését Magyarországon, addig ez a szokás azt a benyomást tette rám, mintha ilyesmit hallanék: „X. ur? Tisztaingü ember.“ Oly természetes bizonyos társadalmi osztálynál az ing tisztasága, hogy megdöbbentő volna, ha például egy képviselőről kérdezősködve egyszerre azt hallanám nagy komolyan, hogy: „… óh, annak tiszta az inge!“ És még valami. Azt tapasztaltam, hogy önöknél a „tisztességes ember“ cimhez elég az, ha valaki nem panamista, nem csaló, nem megvesztegethető. Holott az emberi tisztességnek csak ötödik, vagy huszonnyolcadik követelménye az anyagi érintetlenség. Azért mondom ötödiknek vagy huszonnyolcadiknak, mert közpályán előbb jön ez a követelmény, mint a magánembernél. De hogy a „tisztesség“ fogalmát majdnem kimeritse az anyagi korrektség, ezt csak Magyarországon tapasztaltam.

*

– Érdekes – ezt egy német ember mondta – hogy Pesten a férfiak egymás közt mily rettenetes disznóságokat beszélnek. Hiszen mindenütt a férfi-beszélgetésnek legalább a felét teszi ki az ugynevezett disznóság. De önök már észre sem veszik, hogy még politikai, irodalmi, társadalmi tárgyu vitáik is mennyire telitve vannak brutális hasonlatokkal, kifejezésekkel. Csak bámul a magamfajta német ember, (aki pedig Berlinben ugyancsak megszokta a brutálisan erotikus vagy egyéb módon nem női társaságba illő beszédet), ha hallja, hogy két magyar embernek a külpolitikai vitája is tele van disznósággal, de ugy, hogy a két magyar észre se veszi, hogy mit mond. Mikor én ezt először hallottam, nevettem, mert azt hittem, hogy az én mulattatásomra hasonlitják Montenegrót bizonyos helyiséghez, hogy különös viccből használnak minden állitmány helyett pornografikus igét. De aztán, hogy több ilyen férfidiskurzusban vettem részt, rájöttem, hogy ez speciálisan magyar férfi-stilus. Nem prüdéria, hogy ez feltünik nekem, mert nem bánom, akármit hallok, felnőtt ember vagyok, tudomásul veszek mindent. De végül már kómikussá vált előttem, hogy akármilyen társaságban maradtunk magunkra férfiak, rögtön záporként indult meg a disznóság, minden különösebb cél nélkül, csak mint egy külön nyelv, mint valami kifejezésbeli könnyebbség, mintha kényelmesebb volna igy a mondatszerkesztés, a visszavágás, az érvelés. A vitatkozásnak valami parasztos megkönnyitése az, hogy rögtön a gorombaságok után nyulnak, megelőzése annak, hogy a másik jöjjön elő az érdes kifejezésekkel. Hiszen természetes, az előadás könnyebb, rövidebb és pregnánsabb a közönséges embernek, ha szabadjára ereszti a száját és a legtitkoltabb naturáliák köréből egészitheti ki a mondatait. De városi embereknél ezt a segédeszközt ily nagy mértékben csak Pesten találtam.

*

– Pesten – mondta egy amerikai szinház-manager – annyira dicsérik egymást az emberek, hogy már senkinek nem hiszek semmit. Itt, ugylátszik, azt hiszik, abban áll a kollegialitás vagy a hazafiság, hogy nem mondanak egymásról kritikát a külföldi ember előtt, vagy talán sokan attól félnek, hogy az illető megtudja, mit mondtak róla a háta mögött. De a magamfajta amerikai emberre lesujtó benyomást tett, mikor minden iró, minden zeneszerző, minden szinész, akit mint üzletember véleményadásra kértem fel, férfias vélemény és okos emberhez illő kritika helyett valami rosszul felfogott és nem is őszinte kollegialitásból hidegen, érzés nélkül, de agyba-főbe dicsérte a kollegáját. Azt értem, ha valaki nem akar beszélni a kollegájáról, mert nem szereti a pletykát, vagy nem akar ártani senkinek. De elfogadni a felkérést, nyilatkozni és egyebet mint legfelsőbbfoku dicséretet nem mondani minden meggyőződés nélkül olyan dolgokról, amelyekről később ugyis kisül, hogy nem érnek sokat, ezt nem volna szabad tenniük. Szinházi, irodalmi, művészi társaságban tapasztaltam ezt. Végül az volt az érzésem, hogy egész Pest egy nagy összeesküvés, és nem hittem senkinek. Bécsben ugyanez a társaság szidja egymást, mint a bokrot. Ez legalább emberi gyöngeség és érthető. De ebben a hamis dicséret-özönben van valami gyávaság és megbizhatatlanság, amitől a józan külföldi joggal ijed meg…

*

Hamarjában csak ezt a néhány kis pesti nótát jegyeztem fel. Nem azért, mintha ezek volnának a nagy és komoly hibáink, hanem azért, mert ezekre igazán külföldi emberek figyelmeztettek. Nem is irom alá mindeniknél, hogy hiba. De a külföldi ember fülének, ugylátszik, mégis csak magyar nemzeti muzsika, magyarok dudája, symphonia Ungarorum, mint Szent Gellért az ágyban mosolyogva mondta.

BOHÉMSÉG.

Két szegény francia repülő-ember valahol fenn, a felhők között meggyulladt és olyan tiszta, fényes, fekete szénné égett, hogy – mint olvasom – aki letört belőlük egy darabkát, rajzolhatott vele fehér papirosra. Ilyenkor a francia aviatikus-világ megkérdezi a többit, hogy mit szól ehhez a dologhoz. A többi pedig már évek óta, tehát ez esetben is, azt mondja, hogy az ilyen meggondolatlan aviatikus megérdemli a sajnálatot, de nem jár ki neki a hősök tisztelete, mert nem az az igazi aviatikus, aki reklámért, egy „kunszt“ kedvéért, valami nagyszerü bátorságért hal meg, hanem az az igazi aviatikus, aki óvatosan, okosan, csöndesen dolgozik azon, hogy valaha az emberiség nyugodt biztonsággal repülhessen. A hires Pégoud, aki bukfenceket vet a levegőben, a vakmerő Chevillard, aki többet repül fejjel lefelé mint rendesen, nem népszerü alak a szakkörökben. Az igazi repülők ezeket bizonyos tekintetben megvetik, náluk sokkal többre becsülik például Blériot-t, aki egyet-kettőt repült, aztán végleg leszállott a gépről és most már csak az emberiség jövője számára dolgozik a gyárában: konstruál. Most már, alig néhány esztendei nyilvános élet után, az igazi aviatika belátta, hogy igaza volt az öreg Voisinnak, aki, mint a francia repülés egyik atyja, már régen kijelentette, hogy aviatikus csak kétféleképpen végezheti a pályáját: vagy leszáll örökre a gépről, vagy meghal. A francia aviatikai fellendülés azzal kezdődött, hogy az öreg Voisin törvényének, a lex Voisin-nek a második részét szerették jobban, azokat tisztelték a levegő hősei gyanánt, akik meghaltak a magasságokért. Most már ott tartanak, hogy haragszanak azokra, akik meghalnak. A ma elismerése az okosaké, az óvatosaké, azoké, akik leszálltak a gépről. A francia bátorságnak, a francia halálmegvetésnek legszebb erkölcsi bizonyitványa, hogy Párisban már nincs nemzeti gyász minden elpusztult aviatikusért. Maga a repülés-okozta halál puszta ténye többé nem imponál nekik. A lezuhantak és megégettek közül kiválasztják azokat, akik ártatlanul haltak meg s ezeket megbecsülik. Akik könnyelmüségből vagy vakmerőségből pusztultak el, azoknak nem jár ki a nemzet udvari gyásza. A halál annyira összeforrott az aviatika gondolatával, hogy most már minden eset reviziót követel. Mintha azt mondanák: „ravasz, hiu fráter, aki meghal, csakhogy az aviatika mártirjainak glóriáját megkapta!“ És nem adják meg mindeniknek. A glóriát nem kapják meg a merész bukfencezők, még ha az életükkel is akarják megvásárolni; a glória az okos, komoly óvatosaké, akiket egy váratlan széllökés vágott földhöz. Aki azért hal meg, mert rossz motort vagy kevés benzint vitt a felhők közé, az nem kapja meg tőlük a vértanu rangot, mert azt mondják, hogy rossz motorral nem szabad felszállni és akinek nincs elég benzinje, az maradjon a földön. Azt mondják: a világnak nem szenzációs vértanukra, hanem jó konstruktorokra van szüksége. Az elv igaz, jó, hasznos, sőt humánus. De bennünket, akik nem repülünk, meg kell hogy lepjen az a nagy filiszter-áramlat, amely ime, a világ legkönnyelmübb népét, a francia embermadarat is magával sodorta. Most már aztán igazán nem szabad a polgári elemet a filiszterségeért csufolni, ha a pilóták se tisztelik többé az egekbe törő szenvedélyt.

Körülbelül hatvan-hetven esztendeje, hogy a filiszterség gyülölete és az egyéniség, a fantázia, a szenvedély kicsapongásainak tisztelete virágjában állott. A jó Petőfi soha nem látott kalapokon törte a fejét s amikor rettenetes föveggel és tarkavirágos, fényes atlaszból varrott ruhában az utcán megjelent, mindössze egy-két megjegyzést kapott a barátaitól, de másnap már mindenki tisztelte ezt a féktelenségét. Pálffy Albert azt mondta róla az első napon: „Mikor ez a Sándor elénk jön, mindig van rajta valami, hogy az ember vele álmodik.“ De Jókai már azt mondja róla, hogy: „ez a különcség őneki mind illett, az az ő izlése volt, nem erőltette senkire.“ A tréfás Lisznyay, aki maga se volt filiszter, mert mikor mindenki feketében járt, ő világoskék, delivörös hajtókáju dolmányban, borzasan, nyakkendőtlen és fokossal a kezében sétált, igy gratulált Petőfinek egy szép költeményéhez:

– Sándor, te eget eszel és isteneket hánysz!

Viszont Petőfi se szerénységből vagy tiszteletből tette, hogy Vörösmarty Szózatát Pápán egy áhitatos gyülekezet előtt minden ok nélkül palócos kiejtéssel szavalta el, rettenetes komolyan, ugy, hogy eleinte az oldalukat fogták nevettükben az emberek, de végül annyira megbotránkoztak, hogy a szavalót ki akarták dobni.

Ilyeneken törték a fejüket s aztán este elmentek a hires Depscher-féle tejesboltba, ahol valamennyien tejet és vajat vacsoráltak, szépen elköszöntek egymástól s hazamentek tejjel teli bendővel veszettül részeg bordalokat irni. Ez volt az a kor, amikor a tisztes polgár a maga egyhangu életét nagyon szégyelte s az ágy alá bujt félelmében, mikor az ablaka alatt felharsant a „szent őrültségek“ dicsérete, amikor Victor Hugot és Shakespearet is nem azért imádták hazánkban, ami bennük örökkévalóan művészi, hanem isteni rakoncátlanságaikért, egetverő féktelenségeikért. Az egek ostromlásának ez a divatja szelid decrescendoban majdnem napjainkig tartott. Most azonban földet ért ez a decrescendo és egészen bizonyos, hogy a nagy ostrom többé nincs divatban. Vége. Lám, azok is megtagadják, akik pedig a szó szoros értelmében a felhők között járnak.

Ennek a leszállásnak, a földhöz való lassu közeledésnek egyik állomása – amely már igen közel esett a földhöz, de még tartotta a rokonságot a felhőkkel – volt az ugynevezett bohémség, amely különösen Pesten olyan károkat okozott, hogy az már egy jobbfajta szellemi sáskajárással is fölért. Ami a Petőfiék egetostromlásában szép volt, az az a bizonyos sokszor emlegetett morális alap volt, amelyről ezek az eget-zabáló és isteneket-hányó jó fiuk tulajdonképpen egy pillanatra sem mozdultak el soha. Megint a vezérükre, a legrakoncátlanabbra, a legféktelenebbre, Petőfire kell hivatkoznom, akiről bebizonyosodott, hogy mikor kiadójától az első nagyobb összeget kapta a verseiért, az egész pénzt, ugy, ahogy kapta, az utolsó krajcárig odaadta tönkrement öreg szüleinek, de viszont ugyanazon a napon ezt a verset irta:

Nem azért szerzem a pénzt, hogy legyen. Hanem azért, hogy megigyam s egyem!

Ugyanigy a Murger hires bohémjei is minden megbizhatatlanságuk, kisebb csalásaik, sőt tolvajlásaik mellett is keresztényi morálnak olyan elős talapzatán állnak az utókor előtt, hogy onnan nem fogják őket soha leráncigálni az álbohémek, akik gazdasági okoból bohémkedtek a pénzzel s akik éppen forditva dolgoztak: nem az erős morális érzéküket takarták el a bohém-csirkefogások tarka szövetével, hanem legtöbbnyire velük született aljasságokat szineztek, takartak ezzel a virágos kendővel, amelyről az emberiség már-már elhitte, hogy mindig gyermekien jó szivet, nemes, erkölcsösen tiszta lelket fed.

Ennek a decrescendonak az utolsó, a legmélyebb pontja kétségkivül az az eset, amely véletlenül szintén ezen a héten történt, mint az aviatikusok elcsöndesedése, Bécsben rendőrök hurcoltak el a szinpadi próbáról egy szinésznőcskét, aki a bohémséget már odáig vitte, hogy egyik ékszerészt a másik után csapta be sulyos ezrekkel. Ez is valamikor elengedhetetlen kelléke volt az egetostromló bohémségnek: a hitelező ügyes kijátszása. Emlékezetes a szinész esete, akit hitelezője, éppugy mint a bécsi kisasszonyt, a délelőtti próbán látogatott meg a szinházban s aki addig sétált a hitelezővel a szinpadon, amig az rá nem lépett a sülyesztőre, amikor is az egész társulat nagy gaudiumára a hitelezőt lesülyesztették a fekete pincébe. Valóságos legendakör alakult azokból az esetekből, hogy szegény költők, piktorok, muzsikusok és szinészek hogyan játszották ki a zord hitelezőt, aki a pénzéért jött jajgatni. És világosan észrevehető, hogy hatvan év alatt lejárta magát ez a zsáner. Ma már senki nem nevet ezeken a tréfákon, ha ma megtörténnek. Még a régiség ad nekik valami türhető zománcot. De ha ma csinál valami ilyet a „bohém“, az embereknek egyszerre eszükbe jut a hitelezési csalás paragrafusa és fanyar megjegyzések következnek. Az igazi jószivü és gyermeki lelkü bohémektől oly gyorsan vette át az emberiség söpredéke ezeket az ötleteket, amelyekkel anyagi haszon jár, ez a söpredék oly erősen bizott abban, hogy ezeknek az ötleteknek a romantikus és költői zománca megvédi őt ama szemrehányásoktól, amelyek a csalóknak és bármilyen vicces, de nyereségvágytól üzött kis gonosztevőknek kijár, hogy végül lejáratták azt is, ami ebben igazán vidám, igazán kedves, ifjui és megbocsátható volt – a bohémség az ő kezükön lassanként határvonallá vékonyodott, amely a vidám tisztességet a komoly büntetőtörvénykönyvtől választja el. A vége aztán természetesen az ilyen eset, mint a bécsi bohémkisasszonyé, aki addig bohémkedett a hitelezőkkel, amig egyszer csak eljöttek érte a rendőrök és a szinházból a dutyiba cipelték. S a vége az, hogy e pillanatban nincs bohém a világon, aki a kisasszony pártjára állana ebben az ügyben. A bohémek megunták az egek zabálását, miután annyi álbohém zabálta az eget azért, hogy jóllakjék. A bohémek éppugy elfiliszteresedtek, mint az aviatikusok. Valósággal fellélekzenek, amikor valamelyik nagy külföldi költőről vagy festőről azt olvassák valahol, hogy tiszta gallérban jár, példás családapa és pedáns ember. Ahogy az ember-madarak közt az ilyen rettenetes gondolat, mint aminő az oktalan halál, le tudta magát járni, sőt számukra boszantóvá lett, ugy járta le magát a művészet és irodalom bohémjeinél az emberi rendetlenség sok divatja, mert visszaéltek vele. A legszebb feljajdulásuknak Anatole France adott hangot, amikor Renan szobránál azt konstatálván, hogy ez a lángeszü ember nem volt zseniálisan rendetlen bohém, hanem pedáns ember, hozzáfüzte, hogy ezt természetesnek is találja, mert aki az isteni és emberi dolgok közt oly gyönyörüen megtalálta a világot teremtő és kormányzó rendet, az ugyan miért ne tudott volna rendet tartani az iróasztalán?

A ROTHSCHILDOK.

Egy napon, mikor a Rothschild-hagyaték egy kanál pénzt öntött többek közt a budapesti nyomor tengerébe is, ugy éreztem, hogy ez az érdekes és irigyelt család megint nagyon aktuális. Sok mindenfélét lehetett volna és lehetne róluk megirni, mert alapjában véve titokzatosak és sokkal érdekesebbek, mint például azok az amerikai milliárdosok, akiknek a karrierja is fényesebb, a pénze is több, mint a Rothschildoké. Valahogyan ezek az amerikai pénzóriások nagyobb ellenőrzés alatt állanak, mint az európaiak. Lehet, hogy ennek az amerikai sajtó tulfejlettsége, sőt bizonyos tekintetben tul-züllöttsége az oka, de annyi szent, hogy a Rockefeller, Vanderbilt, Carnegie, Astor, Gould, Harriman családok vagyonáról és üzleteiről minden ujságolvasó ember pontosan van tájékozva, ami pedig az életrajzukat illeti, azt átlag hetenkint kétszer mondják el interjuvoló ujságiróknak, vagy irják meg könyvekben. Tulajdonképen mind egy és ugyanarra a dicsőségre pályáznak: kimutatni, hogy cipőszalaggal kezdték és vasuti hálózatokkal vagy acélgyártó városrészekkel végzik. Valamikor ez uj, szenzációs, regényes volt, most époly egyhangu, mint régen a földbirtokosok meggazdagodási legendái voltak.

Nekiindultam tehát, hogy a Rothschildek rövidre fogott családi történetét pontos adatokkal szerezzem meg, mondjuk: az egyetemi könyvtárban, s aztán emez adatok támogatásával mondjam el róluk azt, amit el akartam mondani. Hála istennek, ebben a majdnem tudományos kutatásban megakadályozott az ujságirók nagy segitő-társa, a véletlen. A véletlent ezuttal Keszler Józsefnek hivták. Egy társaságban kerültünk össze, s mialatt én a Rothschild-témán törtem a fejemet, egyszerre csak hallom, hogy Keszler Rothschildékról mesél. Ha választani kell közte és az egyetemi könyvtár közt – gondoltam – őt választom. Először is tud annyit, mint az egyetemi könyvtár. Másodszor pedig biztosra veszem, hogy ő, aki anekdotákban beszél, mint ahogy Paganini a hegedün beszélt, az ő néhány anekdotájával jobban megmagyarázza nekem a Rothschildok világszerepét, mint akármicsoda könyv.

Ez tehát, ami itt következik, nem intervju, nem is lediktált adomagyüjtemény, hanem egy ellesett társaságbeli diskurzus, amit igyekezni fogok Keszler professzornak a szavaival visszaadni, mert ugy érzem, hogy ha nekem oly szépen bevilágitott a Rothschildok életébe, a közönség is igy jár vele.

*

Azt mondja többek közt:

„– Azt a történetet mindenki tudja, hogy hogyan alapitották meg kereskedői hirnevüket Rothschildék. Ezernyolcszázhatban elmenekült a franciák elől Vilmos hesszeni választófejedelem. Akkor Frankfurtban lakott a Rothschild-ős, akit ma finoman Mayer-Anzelmnek neveznek, de bizony akkor csak Amschel volt a neve. Hát odaadta neki az egész vagyonát a választófejedelem, hogy vigyázzon rá. A történelem csak azt mondja, hogy Amschel visszaadta neki a pénzét. De hogy ez hogyan történt, azt nem mindenki tudja. Ugy történt, hogy a fejedelem, mikor visszajött Frankfurtba, nem is kérte a pénzt Amscheltől. Oly biztosra vette, hogy a zsidó nem fogja neki visszaadni, hogy nem is kérte tőle. De egy napon jelentik neki, hogy itt van Amschel Rothschild és beszélni akar vele. Beeresztették hozzá.

– Kérem, – mondja Amschel, – itt vagyok, hogy visszaadjam a pénzt.

– Micsoda pénzt?

– Fenséged pénzét, amit rám bizott. Lenn, a kapu előtt állnak a szekerek, azon van a vagyon és hat százalék kamat. Tessék leküldeni valakit, aki átvegye.

– Ejnye, – mondja a fejedelem, – hát megvan a pénz?

– Hogyne volna meg, mikor rám tetszett bizni.

A fejedelem ámul-bámul:

– De hiszen én ugy hallottam, kedves Amschel, hogy magát kirabolták.

– Ugy van.

– No és a rablók az én pénzemhez nem nyultak? Hogy lehet ez?

– Ugy, hogy fenségednek szerencséje volt. Én a fenséged pénzét a pincében tartottam, a magam pénzét meg a földszinten. A rablók meg csak a földszintet rabolták ki. Igy maradt meg az ön pénze.

A fejedelem megveregette a vállát a zsidónak. Azt mondta neki:

– Hát becsületessége jutalmául legalább tartsa meg a kamatokat és az összeg negyedrészét.

– Micsoda? – fortyant fel Amschel. – Fenséged meg akar engem fizetni azért, amért nem loptam el a pénzét? És le akar mondani a kamatokról, amik önnek járnak? Hisz én ezt a pénzt forgattam, üzleteimben angazsáltam, ezen én nyertem, kerestem, én meg vagyok fizetve. Hagyjon engem Fenséged békében.

Szólt és haragosan távozott. Öt fia volt. Hagyhatott-e szebb örökséget az öt fiára (pedig hagyott rájuk egyebet is), mint ezt az anekdotát? Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy egy ilyen anekdota, amely még ráadásul igaz is, nem terem milliókat. Termett is.

*

„– De egyik utódja, Jakab, a hires párizsi James Rothschild, egyszer kikapott. Még pedig nem kisebb embertől, mint Heinétől. Az öreg James nagyon szerette Heinét, aki akkor Párizsban élt. Az volt a főambiciója, hogy az akkor már hires költő egyszer jöjjön el hozzá vacsorára, de nem nagy társaságban, hanem egyedül, ugy, hogy csak ők ketten üldögéljenek az asztalnál. A ravasz James maga akarta élvezni az érdekes, elmés embert. Hát valahogy sikerült is neki Heinét ilyen módon megszereznie. Heine megjelent a vacsorán és rövid diskurzus után leültek ketten a kis asztalhoz. Képzelhetik, micsoda válogatottan jó és drága ételek jelentek meg az abroszon. Egyszerre csak azt mondja James:

– No most, kedves Heine, valami nagyon jót fogunk inni.

Azzal int az inasnak, aki egy porlepte borospalackot hoz nagy áhitattal. Gyönyörü aranysárga, tüzesszinü bort töltött belőle a két embernek. Megizlelik.

– Mi ez? kérdi Heine.