Az aruvimi erdő titka és egyéb szatirák
Part 9
Hajnali három óra. Az egész tájon már minden ház sötét, csak a 38/b. alatt világit még két ablak a negyedik emeleten. Átlagos F. Soma lakásában. A szobában nagy asztal, tele papirossal. Óriási füst. Az asztalon teacsésze, sárga cukormaradékkal és egy szivarvéggel a fenekén. Soma fölkel az asztaltól, nagyot nyujtózik, aztán rendbe rakja a papirosait. Vélnéd, egy drámairó fejezte be e pillanatban ötfelvonásos szinmüvét, amelyen két év óta dolgozik. Soma cigarettára gyujt és halkan átszól a másik szobába:
– Mamus, alszol?
Egy hang belülről:
– Már megint micsoda kérdések ezek. Orditva kérdezed, hogy alszom-e. Mondd őszintén, hogy ébredjek fel és menjek ki.
Soma:
– Ébredj fel és gyere ki!
Most kis szünet következik, mely alatt Soma fel-alá jár, a jól végzett nagy munka tudatában nyugodt, kissé mosolygó arccal. Mamus megjelenik az ajtóban, slafrokban. A szemét bántja a fény. Soma odalép és enyhe közönnyel arcon csókolja. Mamus megszólal:
– Kész vagy?
– Igen.
– Minden megvan?
– Minden, csak le kell irni. Ülj le, mamus, az asztalhoz és ird, majd én diktálom. És ha valamivel más terved van, mondd meg.
– Pfuj – mondja mamus álmosan – milyen piszkot csináltál itt az asztalon. Mindenütt hamu, gyufa, cigarettavég.
Azzal leül. Soma előveszi rendbeszedett iratait, jegyzeteit, mondván:
– Ne brekegj, mamus. A forgalom még soha olyan jól nem sikerült, mint az idén. Azt hiszem, hasznos és olcsó karácsonyunk lesz. Vegyél egy darab papirt meg egy tollat. Nem azt, az el van törve. Azt a másikat. Ird: „doktor bácsinak karácsonyi ajándék egy skatulya Upman-szivar“.
Mamus:
– Hogyhogy?
– Steinerék akarnak nekünk karácsonyra valamit adni, mert félnek, hogy az öcsém elcsapja az irógéposztályból Steiner Magdát, mert nem jár be rendesen. Steiner megkérdezte, mit akarok karácsonyra, hogy olyasmit ne vegyen, ami már van. Gondolkozási időt kértem. Elszaladtam doktor bácsihoz, aki Ilonka fülét psriccelte két hétig és akinek muszáj valamit adnunk. Gondoltam, majd olyat kérek Steinertől, amit mindjárt tovább adhatok doktor bácsinak…
– De hiszen doktor bácsinak nem szabad szivaroznia a meszesedés miatt.
– Várd meg a végét. Mondom, elszaladtam doktor bácsihoz és ő azt mondta, majd este telefonál. Addig megkérdezte Spónicer doktort, aki konziliumokra szokta őt hivni, hogy mit akar karácsonyra. Spónicer azt mondta: „Küldjön egy skatulya Upman-szivart, mert a háziuramnak azt akarom adni karácsonyra, betapasztatta a kályhámat, illik valamit adnom neki és azért adok neki szivart, mert ő ugyan nem sziv, de a veje szivart kért tőle, mert a vejénél vendégek vannak Szilveszterkor és azoknak kell valami jó szivar“.
– Ez a Mádai?
– Igen.
– És a veje a Linczer Dudi?
– Igen.
– Hiszen mink is oda vagyunk hiva Szilveszterre!
– Tudom. Ott vissza fogom lopni a szivart, amint meglátom. Hiszen mondtam, hogy hasznos karácsony lesz az idén. De ne komplikáljuk a dolgot, mert ebből az egészből mireánk csak az tartozik és csak ennyit is irj fel: „doktor bácsinak egy skatulya Upman-szivar, kapjuk Steineréktől“.
Szünet. Mamus ir. Aztán ismét megszólal Soma:
– Ird tovább: „Hermin néninek francia kisasszony utján otkolon, szájviz, szappan, kávélikőr és szalmiákcukor“.
– Ez mind?
– Mind, mind. De ne zavarj, mert akkor nem igazodom el. Ezt kapjuk doktor bácsitól. Doktor bácsi kapja gyógyszerésztől, ahová a pacienseit kényszeriti. A gyógyszerész minden évben küld doktor bácsinak otkolont, szájvizet, szappant, kávélikőrt, szalmiákcukrot és egy skatulya Upman-szivart.
– Upman-szivart? Hát akkor miért adjuk mi neki a Steinerék Upman-szivarját?
– Mamus, ne konfundálj. Steiner Magda leirta irógépen doktor bácsi felolvasását az orvosegyesületben és ezért nem fogadott el tőle pénzt. Doktor bácsi megkérdezte Magdát, hogy mit akar karácsonyra. Magda megkérdezte az apját, hogy mit akar. Azt mondtam neked, hogy én Steinertől Upman-szivart kértem doktor bácsinak. Erre Steiner azt mondta a lányának: „Kérj tőle egy skatulya Upmant“. Erre, mikor Magda egy skatulya Upmant kért doktor bácsitól, doktor bácsi a markába röhögött, mert ő inditotta el nálam ezt az egész szivar-dolgot, ő már tudta, hogy az Upman Magdán keresztül Steinerhez megy és Steinertől hozzám, hát azért kért mindjárt tőlem Upmant, mert tudta, hogy igy visszakapja a szivarját és adhat tovább Spónicernek.
– Nem adhatta volna Spónicernek mindjárt, ugy, ahogy a gyógyszerésztől kapta?
– Nem. Mert Magdának kellett valamit adnia az irógépelésért. Igy Magda is kap és Spónicer is kap. De ne zavarj, mamus, mert én ezt már kidolgoztam és most összekavarodik a fejemben, ha mindig kérdezel. Hol hagytuk el?
– Hermin néni…
– Igen, Hermin néni. Hát doktor bácsi nekünk adja az otkolont, szájvizet, szappant, kávélikőrt és szalmiákcukrot, azért adja nekünk, mert ezzel biztositani akarta azt, hogy én az Upmant elkérem Steinertől s ezáltal visszajuttatom neki. Hogy az egész terv fel ne forduljon, kedveskedni akar és ezt a csomag patikadolgot nekünk adja. Mi tovább adjuk Hermin néninek, de nem közvetlenül.
– Minek az Herminnek? Hermin szegény, minden karácsonykor öt forintot szokott tőlünk kapni.
– Igen, azt most is megkapja. De tudod, hogy ő ezért minden karácsonykor ajándékoz nekünk valami apróságot és az idén nagyon panaszkodott, hogy egy vasa sincs és azt mondta: „nem is kérdezem meg tőled az idén, Soma, hogy mit akartok karácsonyra, mert olyan szegény vagyok“. Erre én azt mondtam neki: „Már pedig Hermin néni, mi magától az idén otkolont, szájvizet, szappant, kávélikőrt és szalmiákcukrot várunk“. Erre hosszu orral távozott és én most mindezeket a dolgokat közvetett uton hozzá juttatom, hogy aztán nekünk ajándékozhassa.
– És minek az nekünk?
– Na hallod? Csak kell valamit adnunk Steineréknek az Upman-szivarért, nem hagyhatom, hogy azt higyje, az én öcsémet az irógép-osztályban meg lehet vesztegetni egy skatulya szivarral, amit nem is neki ad, hanem nekem!
– Hát akkor Hermin néni ezt hogy kapja meg?
– Ugy kapja meg, hogy mi a francia kisasszonynak adjuk, az pedig már kérdezte tőlem, hogy mit vegyen Hermin néninek, aki két kalapot csinált neki az idén. Én azt mondtam neki, hogy Hermin szenvedélyesen gyüjti az otkolont, szájvizet, szappant, kávélikőrt és szalmiákcukrot. Most, mikor mi a csomagot a kisasszonynak átadjuk, ugy, ahogy a doktor bácsitól kapjuk, a kisasszony, mint az őrült, fog vele rohanni Herminhez. Hermin fel fogja bontani, s látva, hogy pontosan az van benne, amit én tőle kértem, az egészet el fogja hozni nekünk és mi aztán nyugodtan odaajándékozhatjuk Steineréknek. Igy a francia kisasszonyt is kielégitettük, Hermint is urrá tettük és a doktor bácsi is visszakapja a holmiját.
– A doktor bácsi? Hiszen mi Steineréknek adjuk.
– Igen, de Steinerék odaajándékozzák doktor bácsinak az Upman-szivarért, mert nem türik, hogy a lányuk ajándékot kapjon egy agglegénytől, ezért viszonozzák.
– Hát doktor bácsi ezt is visszakapja?
– Vissza. Ne zavarj össze. Ebből mireánk csak annyi tartozik és csak ennyit is irj fel: „Otkolon, szájviz, szappan, kávélikőr és szalmiákcukor, kapjuk doktor bácsitól, adjuk francia kisasszonynak“.
– Megvan.
– Akkor nyugodtan visszatérhetünk a szivarra. Figyelj jól.
– Milyen szivarra?
– Az Upmanra.
– Hiszen azt odaadtuk doktor bácsinak, doktor bácsi odaadta Spónicernek, Spónicer Mádainak, Mádai a Linczer Dudinak, aki Szilveszter éjszakáján kirakja a vendégeinek.
– Ugy van cicám, de mint volt szerencséd konstatálni, mi Linczer Dudiékhoz vagyunk hiva Szilveszterre, s mint volt szerencsém megjegyezni, nekem első dolgom lesz a skatulya Upmant, amint meglátom, kivinni a télikabátom zsebébe. Mert akkor következnek az ujévi ajándékok.
– Az ujévi ajándékok?
– Igen, mamus. Ez most Pesten néhány éve divatba jött, mert ujévkor süti el az ember azokat az ajándékokat, amiket karácsonyra kapott és amikkel nem tud mit csinálni. Miután azonban én a karácsonyt teljesen kiaknáztam és mindenkitől kapok és mindenkinek adok, anélkül, hogy a zsebembe kellene nyulnom, de viszont nem marad meg otthon semmink, kénytelen vagyok az ajándékot körforgási utján követni és ott csipni el, ahol ráakadok. A szivarokkal a Lincer-estélyen van randevum, azokat ott visszalopom.
– És mit csinálsz velük?
– Csak nem képzeled, hogy elszivom őket? A szivarokat ujévkor odaadom Galgócer bácsinak, az uzsorásnak.
– Hiszen nem is tartozunk neki.
– Nem, de más baj van. A hivatalban bementem a főnökömhöz és megkérdeztem tőle, hogy mit akar karácsonyra, nehogy olyat vegyek neki, amije már van. Azt mondta, hogy majd megkérdezi a feleségét. Én ezt már ismerem. Tavaly is ezt mondta, de nem a feleségét kérdezte meg, hanem Galgócer bácsit, mert ő tartozik neki és kénytelen karácsonykor kedveskedni neki. Emlékszel, tavaly milyen baj volt: Galgócer bácsi tizenkétszemélyes ezüst evőeszközt kért tőle, s akkor ő nekünk azt mondta, hogy a feleségének ez kell és nekem meg kellett venni a tizenkétszemélyes ezüst evőeszközt. Hát az idén már jó előre elmentem Galgócer bácsihoz és megkértem, hogy a rossz pénzviszonyokra való tekintettel ne kérjen a főnökömtől valami drágát, mert azt ugyis nekem kell megvennem. Ezért a szerénységért én neki ujévre egy skatulya finom szivart igértem. Megegyeztünk Galgócerrel, hogy az idén nagyon szerény lesz és magának egy üveg kávélikőrt, nejének pedig egy üveg otkolont fog a főnökömtől kérni. A főnököm tegnap bejött a szobámba és nagy képpel kávélikőrt és otkolont kért. Én megigértem és rögtön telefonáltam doktor bácsinak, aki Galgócernek is háziorvosa, hogy ajándékozza nekünk kétszer a likőrt meg az otkolont – mert egyszer, mint felirtad, már megkaptuk tőle a szappannal, a szájvizzel és a szalmiákkal együtt, ami tovább megy a franciánéhoz, onnan Herminhez, onnan vissza hozzánk, tőlünk Steinerékhez, s onnan vissza doktor bácsihoz – mondom, ajándékozza nekünk még egyszer ezt a két üveget, mert ujévre ugyis visszakapja Galgócertől. Doktor bácsi belement, de nem nagyon szivesen, mert keveslette ezt Galgócer bácsitól. Erre elárultam neki, hogy az Upman-szivarjait Galgócernek igértem s ebbe aztán belement és Galgócernek azt üzente, hogy ujévre likőrt, otkolont és szivart akar. Igy aztán minden rendben van, mindenki kapott, mindenki adott és doktor bácsi végleg visszakapta mindazt, amit a gyógyszerész neki karácsonyra küldeni fog. Mert összes ismerőseink közül ő az egyetlen, aki tényleg a magáéból ad. Viszont ezzel szemben ő az egyetlen, akihez valamennyien elmegyünk vásárolni és aki mindnyájunkon nyer. Ugy, hogy ő sem fizet rá. Érted, mamus?
– Értem.
Mamus átnézi a jegyzeteket és az órára néz.
– Négy óra, – mondja. – Gyerünk aludni.
– Igen – mondja Soma – gyerünk. Azt azonban el kell ismerni, hogy hasznos és olcsó karácsonyt állitottam össze az idén.
Mamus egy enyhe és közömbös puszit ad Somának, miközben halkan mondja:
– Te egy kis Wekerle vagy Soma.
És most már 38/b. alatt is elsötétedik a két ablak a negyedik emeleten. Alszik az egész utca.
JÓTÉKONYSÁG.
Esik az eső. Vége a szinháznak és a közönség nagy része a szomszéd kávéházba megy vacsorázni. A nagy tükörablakra rászáll benn a meleg pára, de ezen a lehellettől tompafényü üvegen is átfehérlik a sok teritett asztal, az asztalon virág, fölötte száz villamos lámpa. Szép, sárga, meleg fény van benn, künn a körut fekete, hideg és nyirkos.
A bejárat előtt egy öreg koldus áll. Háromnegyed tizenegy van.
Azt mondja a barátom, aki az ajtó mellett ül onnan néz ki az utcára, gusztálva, hogy meddig emelik a hölgyek a szinházi toalettet:
– Érdekes megfigyelést tettem.
– ???
– Mégsem olyan rosszak az emberek.
– ???
– Már egy negyedórája nézek itt ki és látom, hogyan állit meg mindenkit ez az öreg koldus. És még eddig nem volt ember, aki bejött volna a kávéházba ugy, hogy ne adott volna valamit neki. A hölgyek beszaladnak, de az ur, aki kiséri őket, künn marad az esőben, amig ki nem gombolkozik és valami kis pénzt nem kotorász elő. Egy se ment el mellette anélkül, hogy ne adott volna neki valamit. Mégis szép.
Hát persze, hogy szép. Mit csináljak a barátommal? Ő e percben meg van hatva és szereti az emberiséget. _Now he is praying_ – mint Hamlet mondja: most imádkozik. Oly ritka dolog valakit rajtakapni azon, amikor épen el van ragadtatva az emberiségtől, hogy ilyenkor nem szabad bántani. Az imádkozónak a mentelmi jogát élvezi. Kezdjem el most magyarázni, hogy mekkora igazságtalanság az, hogy ez az ember itt most egy óra alatt husz koronát szerez, mialatt hetvenezer más ember, aki nálánál mind szegényebb, éhezőbb, fázóbb és nyomorultabb, valahol egy vacokban vergődik és nem kap egy fillért sem? Magyarázzam neki, hogy harminc-negyven szinházlátogató ezekkel a hatosokkal most hosszu időre elintézi azt a szivbéli ügyét, hogy más ezer ember éhen hal, mialatt ő párolt nyelvet eszik burgonyapuréevel, pedig „nem is vagyok éhes?“ Magyarázzam neki, hogy az ügyes koldus az igazi szegények árulója, ugyanaz, ami a háboruban a hazaáruló, mert megengedi a jómódu polgárságnak, a városnak, az államnak, az egész emberiségnek, hogy néhány koronával váltsa meg azt a szörnyü kötelességét, hogy enni adjon mindenkinek, aki megszületett? Mondjam el neki századszor, hogy nincs erkölcstelenebb dolog, mint ez az utszéli komisz és krajcáros jótékonyság, amely aszerint jutalmazza a koldust, hogy elég undoritó-e a sebe és tart-e a karján éhező csecsemőt, vagy nem? Győzzem meg, hogy felületesség és igazságtalanság kiválogatni a nagyon szomoru, nagyon csunya és nagyon tolakodó szegényeket és előnyben részesiteni őket azok felett, akik olyan szegények, hogy ki se jöhetnek, vagy olyan szégyenlősek, hogy ki se jönnek az utcára? Leplezzem le előtte a koldusprimadonnákat, akik száz tehetségtelen szegény elől veszik el az alamizsnát, mert jó kávéház elé állnak, mert rémitő hangon kéregetnek és tudják, kit kell megszólitani? Ábránditsam ki abból az ostoba hitéből, hogy aki az utcai koldusnak ad, az már ezért jó ember? Bizonyitsam be neki, hogy a leglelketlenebb, legrosszabbmáju embereket egyenesen jellemzi az, hogy minden koldusnak egy koronát adnak? Tanitsam meg arra, hogy az igazi jótékonyságnak egészen más módszere van, s hogy ez az utcai kolduspártolás nem jótékonyság, hanem idegesség, egy pillanatnyi nyugtalanság olcsó megváltása, egy reflexmozdulat, amelynek az emberszeretethez és szivhez ép oly kevés köze van, mint annak a koldusnak az igazi szegénységhez?
Nem bánom, hadd szeresse most egy kicsit az emberiséget. Sőt küldjön ki egy hatost a pincérrel az ázó-fázó örenek. Adtam, mindig adok neki magam is, elveim fenntartásával, mert azt tartom, hogy az ember akkor ragaszkodjék ridegen az elveihez, amikor kinálnak neki valamit, nem pedig akkor, amikor kérnek tőle. Hát ráhagyom, hogy ez nagyon szép látvány mikor a szinházi közönség ilyen feltünően jótékony. De most, hogy az iróasztalnál ülök és senki nem kér tőlem semmit, megmondhatom, ugy-e, hogy nem is olyan nagyon szép. Sőt nagyon csunya, ha arra gondolok, hogy ugyanez estén, valahol a város másik végén karddal verik szét a rendőrök az éjszakában kenyérért orditó „két-háromszáz főnyi tömeget.“ Csunya háziállat ilyenkor az öreg megalkuvó, amikor mosolyogva nyal kezet a csontért, mialatt tompán elhallatszik hozzá vadon élő és senkinél nem ügyeskedő társainak a halálorditása. Áruló öreg az. És hipokrita mindenki, aki ajándékképen adja neki azt, amihez joga van, csak azért, mert az öreg nem mint jogot, hanem mint ajándékot kéri. Ha mint jogot kérné, kardlapot kapna. De elárulja a többi szegényeket, belemegy abba a felfogásba, hogy ez neki nem dukál, csatlakozik ellenségeinek, a gazdagoknak felfogásához, akik alamizsnának nevezik az ő emberi jogát és ebből szépen megél. Az öreg áruló, de habozás nélkül felmentést kap, minden meg van neki bocsátva, mert nincs jogom őt megróni addig, amig a gazdagok bünösebbek, mint ő. Addig ne is adjon nekem igazat, amig előbb az összes gazdagok ki nem mondták, hogy igazam van. Ha ez meglesz, akkor lesz szivem az öreget összeszidni az árulásáért. Addig azonban békén hagyom és adok neki husz fillért. De azt nem hiszem el a barátomnak, hogy ez szép.
Ellenben, ha már benne vagyunk, hadd mondom el egy ilyen koldus-primadonna esetét, amely egy ismerősömmel történt meg s amely tipikus példája annak, hogy hogyan fölözi le az ilyen ál-szegény a hiszékeny bourgeois jótékonysági hajlamát, amelyre tulajdonképen az igazi szegényeknek van joguk.
Ez az ur egy napon levelet kap egy vidéki kórházból, egy embertől, akinek nevét soha nem hallotta.
„… Most szabadulok a kórházból – irja az idegen – s mivel nyáron kerültem ide, most pedig tél van, arra kérem Nagyságodot, küldjön ide nekem egy ócska télikabátot, hogy meg ne fagyjak, ha kimegyek.“
Az uriember fogja magát, előveszi az ócska télikabátját, hozzápakol egy pár cipőt és egy viseltes nadrágot és elküldi az egészet a kórházba, vidékre.
Két hét mulva jelenti az inasa, hogy egy ember van künn, beszélni akar vele.
– Miféle ember?
– Rendes, jól öltözött ember.
Kimegy hozzá az előszobába, de nem ismeri. Az idegen igy szól:
– Nem tetszik rám ismerni?
– Nem. Sohse láttam.
– De a kabát… a nadrág…
Mutatja a télikabát alatt a csikos nadrágot. Erről aztán az ismerősöm rá is ismer, már mint a nadrágjára meg a télikabátjára.
– Maga az?
– Igen, kérem.
– Mit akar?
– Hát kérem, ha már ki tetszett öltöztetni, tessék… utiköltséget is adni Debrecenig.
Az ur szó nélkül a markába nyomja az inasának a pénzt és elküldi a szegény emberrel a pályaudvarra, hogy váltson neki jegyet Debrecenbe és tegye fel a vonatra. Aztán eltünődik azon, hogy a szegény ember milyen ravaszul bizonyitotta be a személyazonosságát. Mindegy, no, hadd utazzék Debrecenbe.
Debrecenből levél jön:
– Uraságod elegáns embert csinált belőlem és elutaztatott Debrecenbe, most itt állok munka nélkül és éhezem. Tulajdonképen semmi dolgom sincs Debrecenben, de miután pénzt nem kaptam, csak vasuti jegyet, kénytelen voltam ideutazni. Kérem, mentsen meg e borzasztó helyzetből, melybe juttatott és küldjön egy kis pénzt, hogy visszautazhassak Budapestre, ahol könnyebben kapok munkát.“
Vannak lelkiismeretes emberek, a mi emberünk is ilyenféle, tehát küld neki pénzt, mert hisz ő „juttatta“ ebbe a nyomorba a fiut. És fölteszi magában, hogy most már aztán vége, többe nem fog a télikabát kerülni.
Hetek mulnak, egyszer csak bejön az inas:
– Itt van az az ember, azt mondja, hogy a nagyságos ur rendelte fel Pestre, meg pénzt is tetszett neki küldeni, hogy jöjjön fel.
– Dobja ki – mondta ridegen az ismerősöm, ugy gondolva, hogy ezért az emberért épp eleget tett.
Künn kis vita, aztán csönd. Bejön az inas.
– Elment?
– El. De ezt itt hagyta.
Átnyujt egy csomó piszkos papirost. Legfölül egy levél, hogy szerezzen neki valami jótékony egyesülettől segélyt. „Okmányaim mellékelve“ – mondja az utóirat s valóban ott van kórházi elbocsátó-levél, illetőségi bizonyitvány, keresztlevél, erkölcsi- és szegénységi-bizonyitvány. Az ur dühbe jön.
– Tegye el ezeket a rongyokat – mondja az inasnak – és ha még egyszer jön, adja vissza neki. Mondja meg neki, hogy sajnálom. Épp eleget kapott tőlem. Más szegény ember is van a világon.
Most hónapok teltek el, amig megint jelentkezett. Nem akart semmit, csak az okmányait kérte vissza. De közben inasváltozás volt az uriembernél és a rongy papirosokat nem találták sehol. Hiába kutattak utánuk két napig. Akkor az uriember kiküldött neki husz koronát és megüzente, hogy elvesztek az okmányai. A husz korona a fáradságért van, szerezzen róluk másolatokat. Az ember elment a husz koronával, de nemsokára jött helyette egy ügyvédi levél.
„… Ügyfelem nevében – irta az ügyvéd – felszólitom Uraságodat, hogy az ügyfelem által Önnél letétbe helyezett okmányokat haladéktalanul szolgáltassa vissza, különben a törvényes eszközökkel fogom erre kényszeriteni, stb.“
A végén:
„Jelen levelem dija három korona és a postadij.“
Természetesen eldobta a levelet. És természetesen irást kapott a biróságtól, már meg volt idézve, már kellemetlensége volt, már ő volt az, aki egy nyomorgó szegény embert megfosztott az okmányaitól, amelyekkel az segélyt vagy állást szerezhetett volna. A vége az lett, hogy kifizette az ügyvédnek a költségeket és „felperessel“ kiegyezett ötven koronában.
Ez körülbelül másfél esztendeje történt vele s bár tanulságos történet, nem mondtam volna el, ha az idén, most, novemberben nem kapott volna ugyanez az ur, ugyanettől a szegény embertől egy másik vidéki kórházból levelet, amelyben megint egy télikabátot kér tőle.
És nem mondtam volna el, ha nem éreztem volna, hogy minden meggyőződés mellett mégis csak kegyetlenség a koldusok ellen irni. Elég bajuk van szegényeknek, még támadó cikkeket is kapjanak? Kellett egy ilyen világosan rosszhiszemüt kiválasztanom közülök, hogy ezzel is igazoljam, mennyire terméketlen, mennyire haszontalan az e fajta polgári jótékonyság, amelyet a nagyvárosok népe gyakorol s amely ugy tetszett a barátomnak a kávéház ablakán keresztül. A jótékonyság – régi, de eléggé nem ismételhető dal – nem a meghatott premierlátogatók dolga, hanem az államé. Igazi jótékonyság egyedül az, ha az államot arra szoritjuk, hogy a munkaképes embernek munkát, a munkaképtelennek pedig pénzt adjon. Ezért küzdeni, minden alkalommal ezt követelni, ez az egyedül helyes jótékonyság. Amig azonban ezt a célt el nem értük, adni kell mindenkinek, aki kér: igazi szegénynek ugy, mint svindler-szegénynek; csak egy pillanatra sem szabad azt hinni, hogy ezzel jótékonyak voltunk és hogy ez szép volt tőlünk.
„MAGYAROK DUDÁJA“
Ahányszor itt járó külföldiek valami különöset vesznek észre rajtunk, eszembe jut egy csöndes, kedélyes éjszakai beszélgetés, amely most már körülbelül kilencszáz éves s amely e kilencszáz hosszu esztendő alatt a történelem minden viharain keresztül sem vesztette el a báját, a kedvességét, olyan, mintha tegnap történt volna. Szent Gellért püspök életrajzában fordul elő néhány sorban ez a kis beszélgetés. A püspök olasz ember volt és magyarul tulajdonképpen sohasem tanult meg. Az utitársa, akiről a krónika szól, német volt: Walther, a csanádi zárdaiskola magistere. Valami ügyes-bajos dologban utaztak egyszer a királyhoz és utközben megszállottak egy majorban. Szép nyári éjszaka lehetett, mert mikor aludni tértek, nyitva hagyták az ablakot. Vetköződtek és kifigyeltek az erdő felé. Egyszerre csak a püspök „… éjfél körül hallja a malomkövek zugását, amelyeket ő egyébként nem vett vala észre. Csudálkozék, hogy az mi légyen. Legottan egy nő, ki a malmot hajtotta, énekelni kezde. A püspök pedig elámulva odaszól Walthernek: Hallod-e Walther, miképpen szól a magyarok dudája (symphonia Ungarorum) és mindketten nevettek ezen ének felett. Csak ez az egy némber hajtotta a malmot, dalolása pedig magasra felment. A püspök, aki ezalatt lefeküdt az ágyba, még mindig maga elé nevetve odaszól: Walther, magyarázd meg nekem, micsoda dallamu éneklés ez, mely dalolásával szent olvasmányomat abbahagyni kényszerit? Feleli amaz: a dalnak modulációja az, a nő pedig, aki dalol, szolgálója annak a gazdának, akinél szállva vagyunk, aki urának buzáját őrli olyan időben, amelyben ezen a földön más őrlő-malmot feltalálni nem lehetne… Ó bámulatos dolog, mondja a püspök, miképpen kinlódik az emberi nem… Boldog ez a némber, aki másnak hatalma alatt állva, mégis vidám s ily jókedvüen, zugolódás nélkül teljesiti a köteles szolgálatot.“