Part 13

_A rendetlen:_ Azt a világért sem mondom. Csak elnézést kérek önöktől, egészséges, rendes mesterséget folytató emberektől azok számára, akik más idegzettel más munkát folytatnak és rájöttek arra, hogy az éjszaka jobban megfelel nekik, mint a nap világos és napsütéses része. Amért a lumpok az éjszakát nevezték ki erkölcstelen naprésszé, azért az intelligens és gondolkozó embernek nem szabad azt hinnie, hogy éjszaka nem lehet munkás, rendes, erkölcsös és komoly életet folytatni. Pláne az olyan városban, mint a mienk, ahol a rendőrség a sok politikától még arra sem ért rá, hogy a kocsisokat megtanitsa minden körülmények között balra hajtani és jobbra előzni, s ahol ezért nappal a konflis életveszélyesebb, mint éjjel a repülőgép. Csak el kell választani a szombati lumpokat, az állandóan lumpoló züllötteket attól a sok száz embertől, aki minden áldozaton, lenézetésen, közfitymáláson keresztül is éjszaka él, abból az egyszerü okból, mert nappal nem tud élni. Ha valaha meg fogják irni Budapest mai életének történetét, az ugynevezett késő utókor ugy fog beszélni ezekről az éjjeli lényekről, mint valami jobb, érzékenyebb, fejlettebb, betegesebb, de tisztább szektáról, amely különvált egy romlott és végleg elkomiszodott társadalomtól, hogy magának és a magához hasonlóknak éljen klubokban, kávéházakban, vendéglőkben, az utcán, – ott, ahol a többi, csak nem akkor, amikor a többi. És ha önöknek mindegy az, hogy Pesten lakom-e, vagy Budán, akkor legyen mindegy az is, hogy nappal élek-e, vagy éjszaka. Tudom, hogy nem győztem meg önt, de legalább elmondtam, ami a szivemen feküdt. Én szeretem az éjszakát, de azért igazán nem itélem el azokat, akik nappal élnek.

MAGYARORSZÁG ÉS A KÜLFÖLD.

Valahányszor szidnak bennünket a külföldön, mindig ujra meg ujra sürgetjük valami nemzetközi sajtóiroda fölállitását, amely magyar ügyekről informálná a külföldet. Az csak természetes, hogy igen hosszu ősz szakállunk lesz, amig végre egyszer csak majd akad egy magyar kormány, amely belátja ennek szükségességét. Addig is majd csak sürgetjük a dolgot, elvégre nekünk ez a kötelességünk. De egy vidám és néminemüleg fantasztikus esetet idejegyzek, talán föl tudja majd használni száz év mulva az, akit megbiznak Magyarország és a külföld viszonyának tanulmányozásával.

Van egy ismert és sok pénzt kereső, sőt igen tehetséges angol iró, akit ugy hivnak, hogy Louis Napoleon Parker. Nehány évvel ezelőtt elő is adták a budapesti Nemzeti Szinházban egy darabját. _A biborost._ Ezzel a Parkerrel szerencsém volt egyszer, személyes ismeretséget köthetni és egy órácskát együtt tölteni vele, amely órának történetét itt az emlékirat-iró pontosságával szeretném előadni.

Egy hajó fenekén ismerkedtünk meg. A hajó Doverből ment a francia part felé és én egy angol szinész ismerősömmel a nagy szél elől a hajó fenekére huzódtam, ahol már többen ültek kis asztalok körül és whiskyt ittak szódával. Egy kis asztalnál egyedül ült egy idősebb, sokat-élt arcu, hivatalnok-külsejü szerény ur, őszes nagy bajusszal, szemére huzott kalappal. Azt mondja a szinész:

– Ez az ur Louis Napoleon Parker, a hires iró, az angol publikum kedvence. Akar megismerkedni vele.

– Hogyne, hogyne – mondom örömmel és már megyünk is az asztal felé. A szinész bemutat, leülünk, mi is kapunk jó petroleumszagu hajó-whiskyt és kifejlődik valami unott, fanyar diskurzus közöttünk. Megtudom, hogy Parker ur Párizsba megy egy darabot megnézni. Ha a darab tetszik neki, átdolgozza London számára. Parker ur roppant mogorva és üzletszerü, e pillanatban én ugy érzem magamat, hogy százmillió mértföldnyire vagyok hazulról, a szép Pesttől, a sárga villamosoktól, a Lánchidtól, az Oktogontól, mindentől, amit szeretek. Itt ül velem szemben egy fanyar öreg angol üzlet-iró és kérdezgeti tőlem, hogy mennyit jövedelmezett Amerikában az a darab, amelynek szerzője vagyok. Elmondom, hogy magyar vagyok és az én kormányom nem tartja kötelességének az állampolgárai érdekeit védeni, tehát a magyar irónak a kutya sem fizet szerzői tiszteletdijat Amerikában.

– Hogyan, ön magyar? – kérdezi egyszerre vigan Parker mester.

– Az vagyok.

– Hisz akkor bizonyára tudja, hogy nekem adták a National Theaterben egy darabomat, a Biborost.

– Hogyne tudnám.

– Érdekes – mondja – Magyarország vidám ország lehet.

– Elég vidám – mondom – de miért épen a vidámságot méltóztatik kiválasztani nemzeti tulajdonságaink közül?

– Mert nekem egy nagyon furcsa esetem volt a magyarokkal.

– Halljuk.

– Előadták a darabomat az önök Nemzeti Szinházában és miután én előfizettem egy vállalatnál arra, hogy megkapok minden kritikát, amely a világ bármely részében előadott darabomról szól, megkaptam a magyar kritikákat is. Persze, nem értettem őket és nem volt senki, aki leforditott volna nekem csak egyet is. De két-három németnyelvü kritikát is kaptam és ezek közül az egyik nagyszerü volt.

– Nagyszerü? Mennyiben?

– A kritikus lerántotta a darabomat a sárga földig. Összeszidott, megirta, hogy nincs tehetségem, hogy a darabom tákolmány, de ezt én már mind megszoktam, az ilyesmi nem bánt. De a végére egy viccet irt, ami megmaradt az emlékezetemben.

– Nos?

– Azt irta, hogy aki ilyen rossz darabot ir, minek hivják azt Napoleonnak? Mert ha valakit Napoleonnak hivnak, az már irjon jobb darabot. Mit szól ehhez?

– Nem rossz – mondom – a kritikusnak kötelessége a közönséget nemcsak tanitani, hanem mulattatni is, és ha ő igy akarta mulattatni a publikumát, ehhez is joga van. Különben is nálunk a német sajtó hatása alatt a kritika egy része a tréfálkozásra adta magát, amit a publikum nagyon szeret.

– Igen ám – mondja ravaszul Parker bácsi – csakhogy én levelet irtam ám ennek a kritikus urnak.

– Mit irt neki?

– Körülbelül a következőket irtam: Tisztelt uram! Olvasom az ön igen tisztelt kritikájában, hogy kifogást emel a nevem ellen. Vegye tudomásul, hogy mikor arról volt szó, hogy engem milyen névre kereszteljenek, ámbátor jelen voltam, nagyon kevés beleszólásom volt a dologba, valójában pedig meg se kérdeztek, hogy milyen nevet akarok. Tehát igazságtalan hozzám, mikor olyasmiért hibáztat, amiért nem vagyok felelős. Ellenben engedje meg biztositanom arról, hogy ha fiam születik és arról lesz szó, hogy milyen névre kereszteltessem, akkor önt, igen tisztelt uram, sürgönyileg okvetlenül meg fogom kérdezni és szives tanácsa szerint fogok eljárni. Tisztelettel stb.

– El is küldte a levelet?

– El. Sőt választ is kaptam rá. A magyar kritikus ur olyan gyönyörü angolsággal irt és olyan kedves levélben exkuzálta magát, hogy azóta már nem haragszom rá, sőt, ha akarja, azt is belátom, hogy igaza van.

– Szóval ezért mondja ön, hogy Magyarország vidám ország.

– Ezért.

A többi, amit diskuráltunk, nem tartozik ide. Majd elbucsuztam Parker mestertől és azóta se láttam. Persze, Pestre érkezve, az első alkalommal megkérdeztem azt a kollégát, akiről a történetben szó volt, hogy igy történt-e az eset. Valóban, igy történt.

Az egész nem valami szenzációs eset, de egy bizonyos. Hogy Parker ur szemében Magyarország most már vidám ország marad egy időre. Itt történhetik, ami akar, ő olvashat arról, hogy itt forradalom van és hogy földrengés dul, ő ilyenkor mindig el fog mosolyodni és azt fogja mondani, hogy Magyarország vidám hely, mert ott az ő nevét kifogásolták. Magyarország fejlődhetik, ujra feloszthatja a földbirtokot az állampolgárok között, uj törvényeket hozhat, háboruba keveredhetik, Parker bácsi számára egy névkicsufoló ország marad, ahol az egyszerü szántóvető paraszt egykedvüen ballag ekéje mögött és azon tünődik, hogy miért hivják őt Napoleonnak, este pedig a falu alján összegyülnek a menyecskék és a betyárlegények és szenvedelmes vitát folytatnak arról, hogy elég jó darab-e a Biboros ahhoz, hogy a szerzőjét Napoleonnak hivják. Ami természetes is, mert például egy igen okos ember egyszer azt mondta többek hallattára, hogy Flórenc a világ legutálatosabb városa, mert egyszer ő ott járt és akkor egy Csákvári nevü szinész harminc forint erejéig pumpolta őt meg ebben a városban, amely harminc forintot soha életében nem kapott meg. Az emberek nem bolondok, hogy objektivek legyenek és mindenki a szerint szereti Ostendében a tengert, hogy nyert-e a bakkarán, vagy nem. Igenis, mondják az emberek, én vagyok a világ közepe és tőlem függ, hogy Magyarország milyen ország, tőlem függ, hogy Flórenc gyönyörü-e, avagy utálatos.

Már most oda szeretnék kilyukadni, hogy mi, magyarok, mindig csak ugy csináltuk a nemzetközi rokonszenvet, hogy egyes emberek, vagy testületek ilyen szempontjainak alávetettük magunkat. Kollégám, a kritikus sietve exkuzálta magát Parker mester előtt, nehogy az rossz véleménnyel legyen a magyarokról. Ha idegen ujságiró jelentkezik nálunk, az Otthonban meg az Ujságiró Egyesületben ünneplik, kocsikázni viszik, szabadjegyet szereznek neki, kifizetik a fiakkerét, Radics Bélával huzatnak a fülébe, meghivatják ebédre előkelő emberekhez és azt hiszik, hogy ezzel most már minden rendben van. Pedig ha elutazáskor a vasuti kalauz mindössze csak két másodosztályu gorombaságot vág a fejéhez ennek az idegen ujságirónak, akkor már hiába huzta Radics és hiába ünnepelt az Otthon, hiába adta az ebédet a főur, mert akkor már Magyarország egy rossz ország, ahol gorombák a kalauzok. A hires angol Nyolcvanas Klub tejben-vajban fürdött, mikor kirándult Magyarországra. Abban az időben nem volt szebb nemzeti feladat, mint a Nyolcvanasokat mézben füröszteni. Közben pedig Scotus Viatort, a magyarbántó angolt, valahonnan kidobták, ahová be akart menni jegy nélkül, s erre a kis öreg akkorákat döfött az angol sajtóban Magyarországba, hogy ha a Nyolcvanasok mind a kilencvenen egyebet se tennének életük végéig, csak a magyar hazát dicsérnék, akkor se lehetne jóvátenni ezt a kidobást.

Az volna a helyes, ha ezzel az ugynevezett személyes rendszerrel szakitanánk. Arról nem is kell vitatkozni, hogy ez a rendszer ránk szabaditja a világ összes zsaroló álhirlapiróit és álutazóit, pedig azok jobban tudnak zsarolva álhirlapirni, mint a mieink, és nem is elégszenek meg öt koronával. De a maga minden tiszteletreméltó buzgalma mellett gyerekes és ostoba az a módszer, amely egyenként és nyolcvananként akar barátokat fogni a magyar ügynek Európában. Igenis, itt határozottan, sőt arrogánsan kell fellépni. Ez a naiv vendégünneplés nemcsak, hogy nem használ, hanem egyenesen árt. Azt mondják: micsoda szomoru hely lehet ez, ahol igy szeretik az idegent. Szép, szép a vendégszeretet, de egy antipátiát, amely épen a világ vezető országaiban van elterjedve ellenünk, nem ilyen szelid kis eszközökkel kell legyürni. A tapasztalás mutatja, hogy meg vagyunk ijedve és ha itt egy idegent baj ér, azonnal tüzzel-vassal büntetjük azokat a gazokat, akik az idegent például meg merészelték zsarolni. Ugyan kit zsaroljanak szegény zsarolók, ha nem az idegent? A párizsi kocsis nem az idegent zsarolja? Az olasz hordár nem az idegennel gorombáskodik? Sem Franciaországban, sem Itáliában nem kényeztetik el ugy az utast, mint itt. És itt ugy elkényeztetik, hogy mindenik azt hiszi, ő most meghóditandó ellenfél, akinek lesik a gusztusát, aki roppant fontos személy és akinek kötelessége végül kimutatni, hogy ő milyen kulturális és szidni ezt a szomoru országot. Határozott, sőt arrogáns föllépés alatt értjük azt, hogy nem kell ilyen nagyon törődni egyesek megelégedésével. Nem kell igazat adni például annak a német főkonzulnak, aki ránk recscsentett, mert csaló magyar kereskedők Németországban fogtak balekeket. Spanyolországból évtizedek óta fogják a baleket az örökség-svindlerek, de nem hinném, hogy egy főkonzul, vagy nagykövet ezért meg merte volna Spanyolországot fenyegetni. De akik igy minden alkalommal kimutatják, hogy milyen fontos nekik egyesek rokonszenve, akik magyarán szólva igy elkényeztetik a külföldet, mint mi, azok megérdemlik, hogy igy bánjanak velük. Ha annak a rengeteg pénznek a feléért, amely itt vendégünneplésre megy el, egy komoly és harcias sajtóirodát állitanának fel, sokkal többet használnának a magyar ügynek. De amig beugrunk egyeseknek, amig a Parkerek és társaik privát érzékenységét összetévesztjük a világ rólunk való véleményével, addig mindig ki vagyunk téve a megdorgálásoknak. Az, hogy valaki haragszik ránk, még nem elég ok arra, hogy kibéküljünk vele. Mi pedig minden külföldivel folyton kibékülünk. Az élet ugy van berendezve, hogy a haragosokat néha meg is kell ütni. Ebből az önérzethibából ki kell gyógyulnunk. Ha nem érzi jól magát itt a külföldi, hát nem érzi jól magát. Ha nem tetszik neki, ne jöjjön többé ide. És ha bánt, ha rosszat és hazugságot pletykál rólunk, hát ne béküljünk ki vele, hanem, hogy egészen népiesen szóljak, üssük kupán. Már csak azért is, mert ettől rendszerint meg szokott jönni az embereknek az eszük.

TERMÉSZETTUDOMÁNYOS SZOMJUSÁG.

Imádott szülőfalum, a szép Pest, az a város, ahol nem lehet elégszer elmesélni a párisi néger világfi esetét. A párisi néger világfi abban a korban élt, amikor Sagan herceg, a divatkirály, legszebb sikereit aratta. A néger hihetetlenül gazdag volt és versenyzett Sagan herceggel előkelőség, főként pedig divatos öltözködés dolgában. Sagan herceget boszantotta, de a jó párisiakat mulattatta ez a fekete legény, akinek a frakkjai, cilinderei, mellényei és redingotejai méltán vették fel a versenyt a herceg ruhatárával. Fájdalom, a dicsősége nem tartott sokáig. Egy napon ugyanis valami borzasztó történt vele. Premiére volt a nagy operában és a néger az utolsó percben érkezett haza, hogy frakkba vágja magát. Nagy sietve felöltözött, el is vágtatott az operába, megjelent rendes helyén a földszinten, de nem telt bele öt perc, az egész közönség őt nézte, bizonyos moraj, sőt elégületlenség tört ki, a nyugtalanság egyre nagyobb lett, ugy, hogy az előadás is majd hogy meg nem akadt. A feltünésnek, amit a szép néger keltett, igen egyszerü oka volt. A szép néger ugyanis annyira sietett az öltözködéssel, hogy elfelejtett nadrágot huzni. Ugy tiz perc mulva ő maga is észrevette ezt a jelentéktelen öltözködési hanyagságot, fölkelt és méltóságteljes léptekkel hagyta el az opera nézőterét. A közönség tapsviharral kisérte ki, a négert pedig nem látták többé Párisban. Az esetet pedig az utókor számára az idősb Dumas jegyezte fel annak tanulságául, hogy elegáns embernek születni kell. Bizonyos ideig birja a versenyt a parvenü, de egyszer csak mégis kitör belőle a meztelenség, amit apáitól örökölt.

Ilyenformán vagyunk mi az ugynevezett sexuális kérdéssel. Mi mindig vagyunk valamivel ilyenformán, nekünk állandóan örömet okoz az, hogy egy-egy ponton elcsipjük az európai hyperkulturát, vagy annak valamelyes kinövését és büszkélkedünk vele, mint a néger a frakkjaival. Mintha mindig ezt mondanók: „nem is olyan nagy kunszt ez a haut-gout-ja a legnyugatibb, kissé rothadó, de épen a tönkremenetelében pikáns illatu és kábitóan foszforeszkáló kulturának, tudjuk ezt mi is.“ Most a sexuális kérdés taglalásának uj módszerére mondogatjuk büszkén, hogy: tudjuk ezt mi is. Megjegyzendő, hogy odakünn, ahonnan mi a divatjainkat hozatjuk, már lemenőben van a napja ennek a piaci tudomány-ágnak, odakünn már nem olyan „fontos“, nem olyan „égető“, nem olyan „fájdalmas“ ez a kérdés, mint nálunk. De mi büszkén verjük a mellünket, hogy modernek vagyunk, sexuálisak vagyunk, nyiltak és bátrak vagyunk, taglalunk és tárgyalunk, nem vagyunk mi holmi elmaradott, szemérmetes Balkán, hanem bizony szép, büszke, pikáns nyugat vagyunk, mert sexuálitás dolgában nem adhat nekünk előnyt semmiféle nép a világon. És akármerre mégy, mindenütt boldog és szabad embereket látsz, akik azt hiszik, hogy most már el van intézve minden, a sexuális kérdés többé nem pornográfia, hanem szociologia és természettudomány, és ime, legnagyobb meglepetésedre azt fogod látni, hogy mig eddig a természettudományba nem akart belekapni Pornicsek albiróné a Belvárosból és Fidibusz Ilona a Terézvárosból, hiába hivta őket a Természettudományi Társulat ingyen a szép, érdekes felolvasásokra a tenger faunájáról és a Föld őskori növényzetéről, addig most nincs természettudományosabb albiróné az egész Veres Pálné-utcában és nincs szociológusabb Ilonka az egész Aradi-utcában, mint épen ők, – miért? – miért?? – miért??? – csak azért, mert most mindaz, amire néhány évvel ezelőtt az albiró azt mondta a feleségének, hogy „ez már mégse illik tisztességes asszonyhoz“, és mindaz, amiért Ilonka az édes-büvös leányszoba rózsaszinü derüjében halk, de elhatározott anyai pofonokat kapott, az most mind természettudomány és szociologia, felvilágosodás és modernizmus, az most mind illik, divat és muszáj. Ha nem hölgyekről volna szó, azt kellene mondanom, hogy mégis csak szemtelenség azt az érzést, amely ezt a hallgatóságot a természettudomány és a szociológia karjaiba kergette, összetéveszteni a tudományszomjjal.

Természetesen, itt meg kell állanom néhány percre és kötelességszerüen védekeznem dr Mandel Ibolyka levelével szemben, aki holnap „egy modern leány“ aláirással levelet fog nekünk irni abban az értelemben, hogy modern létünkre hogy beszélhetünk ilyen gunyosan erről a szent és tudományos mozgalomról, és hogy vajon mi is amaz elmaradottak közé tartozunk-e, akiket nem ihletett meg az áramlat, amely nyugatról jön, fuj, viharzik. Meg kell mondani, hogy igazi nagy elragadtatással méltányolnók ezt a tudományszomjat, ha a tudomány összes ágaira kiterjedne és ha ebből a szomjuságból a sexuális életre csak épen annyi jutna, amennyi érdeklődést a sexuális élet kérdése a tudomány egyéb kérdései közé sorolva és a maga rangfokozatába beosztva megérdemel. Meg kell mondani Ibolykának, hogy mégis csak gyanus az, hogy például a légzőszervek betegségei iránt megdöbbentően kevés érdeklődés zug Budapest tudományszomjas leánytársadalmában, holott tudtommal sexuális élet nélkül még csak megvan az ember valahogy, de légzés nélkül igen kevesen birják ki napokig. Meg kell mondani Ibolykának, hogy igaza van: joga van minden leánykának kiválasztani a maga számára épen azt a tudomány-ágat, amely őt érdekli és mi nem kötelezhetjük sem őt, sem Ilonkát arra, hogy a Rysokephalus cimü élősdi-rák embriológiájával foglalkozzék, mikor ő dr. Disznó hires német egyetemi tanár szerelemtanát óhajtja bemagolni, csak azt kell megjegyeznünk, hogy feltünő az, mikor egy városban ezer meg ezer leány és asszony egyszerre, mintha összebeszélt volna, egyazon tudományágra veti magát. Higyje el, ép ily feltünő volna és ép ily hosszu cikk megirására adna alkalmat az is, ha ugyanaz a sok ezer hölgy, aki most dr. Pikáncs előadásaira jár és dr. Nemy vaskos köteteit falja, mind, mind például váratlanul a növénytanra vetette volna magát. Képzelhetik, mennyire feltünő, hogy mind nem a növénytanra, hanem épen, véletlenül, a gusztusok meglepő találkozásával a nem-tanra rohantak csillogó szemmel, a tudományra éhes modern észlények féktelen fanatizmusával, sőt, ami a legboszantóbb, a félreértettek, az ostobaságból-kigunyoltak, szóval a mártirok allürjeivel. Meg kell mondani Ibolykának, hogy ezt a mozgalmat nyugaton nem a nagy tudósok inditották, és még az a kevés nagy tudós is, aki odaadta magát a mozgalomnak, hamar kiugrott belőle. A mozgalmat részint könyvkiadócégek szervezték, akik horribilis üzleteket csináltak egy Forel jóhiszemü és tudományos életének eredményeiből, akik Bloch Ivánt nagyobb buzgalommal terjesztették, mint az angol bibliatársulat a bibliát, részint pedig tönkremenőfélben levő német hangversenyrendező cégek, amelyek már a jobb zenészeket, énekeseket és költőket nem kapták meg és igy elkezdtek szegénysorsu egyetemi tanárokkal kereskedelmi, akik egy-egy ilyen pseudo-tudományos pikáns felolvasásért két-háromezer márkát kaptak és egy szezonban husz-harmincezer márkát keresvén, utóbb maguk is hinni kezdték, hogy szent emberi missziót teljesitenek. Igy került néhány előkelő német tudós, akinek a helye a kórházban, a laboratóriumban, a tanteremben vagy az iróasztalánál volna, a hangversenytermek pódiumaira, hogy nekivadult és elhanyagolt ál-Nórák és a pubertás meleg viharait élő kis lányok előtt – minden teketória nélkül kimondhatjuk – izgató előadásokat tartson. Már most az ilyen tudományos hangverseny értékben és érdekességben csak nyert az által, hogy férfiakat is bocsátottak be a terembe és ez ujitás révén elvitathatatlanul fölvette a pikáns mozi jellegét és tudományos értékét. Igy lassan, de biztosan igen szép társasjáték lett belőle, és most már csak abban különbözik a pornografikus olvasmányoktól, hogy az ember nincs egyedül, amikor az idegeire hatni engedi dr Disznó német egyetemi tanárt, hanem mellette ül egy kipirult arcu modern leány, vagy egy elborult szemü, meg nem értett asszony. Meg kell mondani Ibolykának, bármennyire szabadság-ellenesen és haladás-ellenesen hangozzék is ez, hogy az egész mozgalom nem egyéb, mint a tisztességes elemnek a terrorizálása divatos jelszavakkal. Hisz itt Pesten már annyira vagyunk, hogy az igazi haladott és modern ember már ki se meri nyitni a száját a sok harsogó mű-modern miatt, mert a felületesek, a terroristák, a tudatlanok, a frakkba öltözött, de nadrágot huzni elfelejtett négerek az utcán ujjal mutatnak rá, hogy: itt megy a konzervativ ökör. Ma már itt, a müveletlenségnek, a tudatlanságnak, a rendszertelen kultura-habzsolásnak ebben a káoszában nagyobb bátorság kell bizonyos konzervativizmushoz, mint az anarchiához. Ha egy szemtelenül és aktualitás nélkül feltolakodott apró részletkérdésben nem vagy rögtön a legszélsőbben radikális, akkor rögtön levelet kapsz Ibolykától, hogy halj meg és temettesd el magad, mert tulajdonképen a mult században kellett volna élned és csak tévedésből kerültél abba a korba, amelyben Ilonkának kinyilott a szeme.

Hát nem, tisztelt hölgyeim, ez se nem tudomány, se nem haladás. Ez az egyik részről a terembérletre és a jegyárusitásra alapitott igen jó üzlet, a másik részről pedig mohó kihasználása annak az alkalomnak, hogy egy-két év óta minden tisztességes nő elmehet nyilvánosan csiklandoztatni az idegeit anélkül, hogy ezért bárki megróhatná őt, mert most az jár pórul, aki őt ezért megrója. Most itt – bizonyos, hogy már nem sokáig, de fájdalom, mégis tovább, mint például Bécsben – az az erkölcstelen, aki nem akarja belátni, hogy ez a misszió, komolyság és tudomány; az a szemérmetlen, aki nem tartja a világ legfontosabb kérdésének a sexuális kérdést. Pedig ha egyszer amugy istenigazában kisexuáliskodhatná magát az a tudós a közönsége előtt, azzal kellene kezdenie, hogy a szemérmesség igen lényeges és természettől belénk oltott kelléke a sexualitásnak, és hogy a szemérmességet nem a prüdéria tulzói találták föl, hanem maga a derék anyatermészet, amely ebbeli véleményének kétségbevonhatatlan jelekkel adta bizonyitékát, jelekkel, amelyek az igazi tudomány lapjára tartoznak, tehát sem itt, sem a koncertteremben nem tárgyalhatók. Erős a hitem, hogy sem dr. Disznó bécsi professzor, sem dr. Ibolyka pesti kulturlány nem fogja megváltoztatni a világ rendjét még abban a kis részletében sem, hogy vannak dolgok, amik magukon viselik örök időkre a négyszemköztiség kötelező bélyegét. Ideig-óráig divat lehet az, hogy nyilvánosan pertraktáltassanak ezek a dolgok, de mire itt egy uj és egészséges társadalom rendje fog kialakulni és mind a bécsi professzor, mind Ibolyka már rég a temetőben fog aludni, akkorra már egészen bizonyos lesz az, hogy a természet nem minden ok és szándék nélkül rendezte be a szerelmi életet épen két személy és nem három, vagy négy számára. Addig is, nem valami rettenetes baj, ha a tanárok és a kisasszonyok kimulatják magukat, csak azt az egyet ne akarják velünk elhitetni, hogy ez tudomány. És amennyiben mégis tudomány, hát tanulják meg előbb a többi, alapvető tudományokat, mert ugy találnak járni, mint a legfelül emlitett néger, aki a meztelenségből egyszerre a párizsi divatra ugrott át.

TARTALOM: