Part 3

Leveleket is írt különböző európai kormányoknak a sziget megvétele dolgában, választ persze sehonnan sem kapott.

Végül már másról nem tudott beszélni, csak Jan Mayenről. Közbe egyre növekedő bizalmatlanságot és ellenszenvet érzett a családja iránt, mert azzal gyanúsította, hogy útját szegi a terveinek. Ebben persze igaza is volt.

Egyszer aztán elfogott egy levelet, amit a felesége egyik kolozsvári orvostanárhoz írt. Most már biztos volt, hogy összeesküdtek ellene, elárúlták. Az ingerültsége őrjöngésbe csapott át és akkor elkövette a szörnyű vérontást.

Az öngyilkos életben maradt fiát, Csabát, magam is ismertem. Feltünően nemes arcú, szép termetű fiú volt.

A családi tragédia emléke melancholikus árnyékként borult reá, de ez csak annál érdekesebbé tette a nők előtt. Emlékszem, hogy egy időben nagy szerepet játszott a kolozsvári farsangon.

Körülbelül hat esztendővel ezelőtt beleszeretett Ember Máriába. Vagyontalan leány volt és mindenki csodálkozott, sokan meg is botránkoztak rajta, midőn Mária mégis kikosarazta a gazdag kérőt.

Úgylátszik azonban, hogy Uzon kitartó hűsége hatással volt Máriára, mert egy esztendővel később, egy-két hónappal azután, hogy mi összekeltünk, mégis Uzon felesége lett.

Jó ideig semmit nem hallottam róluk, nem is igen törődtem velük, de azután egyik kolozsvári kollegámtól különös híreket kaptam.

Csaba hihetetlen durvasággal bánt a feleségével. Elzárta az emberek elől, minden érthető ok nélkül féltékenységi jeleneteket rendezett, sőt annyira ment, hogy éheztette és verte a fiatal asszonyt…

Katalin itt félbeszakította az urát.

– És volt valami oka a féltékenységre? – kérdezte.

Arató erélyesen megrázta a fejét.

– Ember Mária élete olyan tiszta, mint az égen járó felhőé…

(Ha valami szépet akart mondani, mindjárt a felhőire gondolt.)

Uzon Csabának az volt a rögeszméje, hogy a felesége nem mer a szemébe nézni, mert egy idegen férfi alakja tükröződik a pupilláján. Úgy okoskodott, hogy a képet, amit a szem fölvesz, a látóideg vetíti bele az agyba; ha tehát valakinek állandóan egy ember jár a fejében, akkor annak képe megjelenik a pupillán.

Ha a megijedt asszony lehúnyta a pilláit Uzon rettenetes, kutató tekintete előtt, akkor erőszakos és förtelmes jelenetek következtek.

Mária jó ideig a családja előtt is titkolta szégyenletes helyzetét, végül azonban nem birta tovább, megszökött az urától, hazament Kolozsvárra.

Uzon az asszony szökése folytán igazolva látta a gyanúját és ez annyira fölingerelte, hogy most már nyilvánvalóvá lett az egyszerű igazság: ez egy szegény őrült, csak olyan, mint volt az édesapja.

A családja el akarta választani Máriát az urától. Bizonyos, hogy a betegsége benne lappangott már az esküvője napján is és így könnyen érvényteleníteni lehetett volna a házasságot.

Mária azonban, amint megtudta, hogy az ura elmebeteg, nem akart hallani a válásról. Ellenkezőleg, visszament a házába és ápolójává szegődött.

Szerelmet talán sohasem érzett iránta, de most valami nagyszerű és fájdalmas anyai gyöngédség vonzotta feléje. Most már nem a férjét, hanem szerencsétlen beteg gyermekét látta benne.

Amióta nem kereste már a maga igazát, megtanulta, hogyan kell bánni a beteggel. Hogy lecsillapítsa a féltékenységét, elzárkózott az emberek elől, egyszerűen öltözködött és tőle telhetően alkalmazkodott Csaba szeszélyeihez.

Életének utolsó esztendejében a szerencsétlen Uzont kúsza vágyai a sziget felé vonzották, ahol édesapja oly irtózatos hajótörést szenvedett; a fiú is Jan Mayen jégszirtjére kivánkozott.

Az ő fantáziájában úgy jelent meg az északi fényben ragyogó kristályhegy, mintha édesapjának tulajdona volna.

Az öreg Buda ott lakik, arra járt utasok állítólag látták is, amint csibukozva sétál a parton és várja a fiát. A feje nem fáj már és Csaba feje sem fog fájni, ha odaköltözik, mert ott nincs senki, aki tőrt vethetne Mária hűségének.

Uzonné látszólag beleegyezett az utazásba és az utolsó hónapokat örökös készülődésekkel, tervezgetésekkel, jóformán úti ládák közt töltötték.

Én akkoriban láttam őket a kertjük kerítésén keresztül. A megtört szemű Antinous és a fehérarcú asszony karonfogva sétáltak a fasorban… Talán a legszomorúbb kép, amit életemben láttam…

Uzon Csaba azonban egyedül utazott édesapja után, a mesés Jan Mayen szigetére.

Az asszonyt, akit oly nagyon szeretett és akivel oly rettenetes rosszúl bánt, itt kellett hagynia.

Gondolatnak is különös, hogy a szomorú sziget a hullámzó oceán közepén, odafenn az északi fény régióiban, olyan démoni erővel tudta vonzani a két hunutód beteg lelkét.

Arató elhallgatott és Katalin is sokáig csendben maradt. Sápadt arccal, fázékonyan gunnyasztott a karosszékében és elgondolkozva bámult maga elé.

Végül mégis megszólalt.

– Szomorú dolgok vannak a világon… Mért vannak ilyenek? Jobb volna nem tudni róluk…

Fölkelt, odalépett az urához és hevesen a melléhez szorította a fejét. Később a nyakába kapaszkodott.

– Nézzen a szemembe, kérem, – mondta sápadt mosollyal.

A pupillájukban azonban csak egymás arca tükröződött.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Elérkezett a nap, midőn az ikrek ezrede útra kelt Galicia felé.

Ah, soha még táncos ifjak nem örültek annyira a báli-teremnek, mint a honvédek a csatatérnek!

Olyan szépnek képzelték a háborút! Egy nagyszerű, szilaj rohamra gondoltak, amely halomra dönt, pozdorjává tör mindent, ami útjokba áll… Azután majd megszólalnak a trombiták, megkondulnak a harangok – virág- és babéreső hull – a dicsőséges zászlók pedig tisztelegve meghajolnak a hősök sírja fölött.

A sógornő egy-egy vékony nyakláncon függő Szent Katalint ajándékozott az ikreknek, ahhoz hasonlót, amit maga viselt keblén. Neki szerencsét hozott Szent Katalin és úgy érezte, hogy az ő kedvéért ki fogja terjeszteni protekcióját a két fiúra is.

Máskor, ha szóba került a felesége védőszentje, István tréfás célzást szokott tenni az alexandriai szűz csodálatos disputáló képességére, amellyel egymásután ötven pogány filozófust át tudott téríteni a keresztény hitre.

Most azonban nem volt kedve gunyolódni. Végül is ki tudja megmondani, hogy miféle láthatatlan szálon függhet az ember sorsa? Az pedig legkevésbbé sem árt, ha a táborban valami arra is emlékezteti az ifjúságot, hogy van még jóság és szeretet a világon…

A tanár és Katalin természetesen kimentek a pályaudvarra, hogy végignézzék a fiúk indulását.

A honvédek föl voltak pántlikázva, akár a falusi vőfélyek; az ikrek is; ezek azt mondták, hogy a legénység kedvéért, de látható volt, hogy maguknak is kedvük telik a rikító díszben.

Palika a tábori-konyhák szállítását intézte. Hogy észrevette a tanárt, az ő tiszteletére fölemelt hangon adott a legénységnek teljesen fölösleges utasításokat.

A rakodásnál azonban valami fennakadás támadt és a katonák ekkor az Ijjártó nevet kezdték kiabálni, hogy az majd rendbe hoz mindent.

– Ő mindenhez ért, valóságos ezermester, pedig csak tartalékos káplár, – magyarázta Palika a sógornőjének.

– Úgylátszik, a háború új sarzsikat teremtett, az okos emberekét, – mondta István.

Ijjártó előkerült és egy-kettőre rendbe is hozta a bajt. De akkor már a hosszú vonat tulsó végéről kiabálták a nevét.

Inas, száraz, igazi kubikos termetü magyar volt, mélyen fekvő, okos, sárga kutyaszemekkel a bozontos szemöldökei alatt.

Péter a sógornőjét egy parasztasszonykára figyelmeztette, aki a búcsúzóra idegyülekezett fehérnép sorában álldogált.

Fehér arcú, fiatal asszony volt, háromnegyed részben matyó, egynegyedben tót divat szerint öltöztetve, a fején valami furcsa díszt hordott, ami a Budha-szobrok sugárkoronájára emlékeztette az embert, a virágos selyemviganója pedig olyan kurta volt, hogy látható volt az izmos, formás lábszára.

A parasztszépségek kedves és áhitatos méltóságával viselte a jelmezét, amely mindenütt széles a világon, kivéve talán két-három matyófalut, nevetségesnek tetszett volna.

– Az Ijjártó felesége, – magyarázta Péterke.

Az asszony egy arasznyi kis kölyköt fogott a kezén. A gyerek olyan zömök volt, mint a medvebocs. Haragosan forgatta a szemét, amely szakasztott az Ijjártó káplár szeme volt, közbe hihetetlenül erőlködött, hogy öklét a szájába dugja.

Katalin, aki már maga is érezni kezdte Ijjártó tekintélyének hatását, beszédbe ereszkedett a menyecskével. Megtudta, hogy a kisfiú neki mostoha gyereke, lévén ő Ijjártó második asszonya.

Azután egyszerre nagy futkosás és ijedelem támadt. Egy atléta termetű, szép szál katonatiszt robbant haragosan az ácsorgó legénység közé.

– A százados! Milka százados!

Gyalogos tiszt volt, de volt valami az öltözködésében és egész viselkedésében, ami magyaros, sőt huszáros benyomást tett.

Haragudott, hogy a legények még nincsenek a kocsikban és suhogó pálcával zavarta őket a helyükre. Közbe jóízü, magyaros káromkodásokat hallatott, amivel meg is ijesztette, föl is vidámította az embereket.

– Goromba ember, de arany szíve van és ideális katona, – magyarázta Palika. És fontoskodva hozzátette: Ilyen parancsnokkal öröm az ellenségre menni!

De azután vérvörös lett a fiú arca, a százados mennydörgő haraggal csapott le reá.

– Önkéntes, takarodjék a kocsijába, mert bizony mondom, önkéntes ide, önkéntes oda –

Hirtelen elharapta a szót, megpillantva Aratót, akit látásból alighanem ismert. És ekkor kitünt, hogy Milka százados tud nagyon finom is lenni, ha éppen akar.

Katonásan meghajolt, majd arra kérte Pált, hogy mutassa be a kedves családjának.

És rögtön bocsánatot kért Katalintól a rettenetes kiabálásáért.

– A méltóságos asszonynak gyalázatos lehet ez a kaszárnyai hang, de mi nem tudunk meglenni nélküle. Kiabálunk, nem mintha haragudnánk, hanem hogy időt takarítsunk meg. A kiabálás útját vágja a felesleges okoskodásnak, rögtön beleviszi az embert a teljes aktivitásba… Az én kedves Palkó öcsém ezt tudja és nem is veszi rossz néven, ha olykor neki is kijut.

Azzal rátette kezét Pál vállára és a fiú újra elpirult, de ezuttal örömében. Igen, ilyen parancsnokkal öröm az ellenségre menni!

A százados még egyszer visszatért a kiabálás témájára, de azután észrevette, hogy ez izetlenség és másra terelte a szót. Egyébként eszes ember volt, ezt maga is tudta és szerette volna, ha megtudja Arató is, akinek értékével ő teljesen tisztában volt.

Sokat és gyorsan beszélt, közben eszébe jutott, hogy Arató őt fecsegőnek fogja tartani és ekkor nagyon szeretett volna már megugrani, de nem tudta a módját.

Végre úgy tett, mintha valami fontos dolga jutott volna eszébe, bocsánatot kért és elsietett.

Kész! – Katalin könnyes szemmel csókolta meg a két fiút. Azok fülig elpirultak, mikor arcukon érezték a sógornő illatos, meleg ajkát.

A vonat lassan megindult…

Az ikrek ott álltak a 6 ló vagy 40 ember felirásu kocsi ajtajában, Pali egy nemzetiszínű zászlót lengetett, Péter egy kurtaszárú pipát tartott a fogai között, ami kétségkívül férfias kifejezést adott az arcának.

Aratóék mosolyogva integettek utánuk, a fiúk visszanevettek reájuk és nem látták már, hogy Katalin könnyei patakokban folynak és nem tudták, hogy István szívét éles fájdalom marcangolja.

– Jézusom, – mondta Katalin hirtelen támadt rémülettel, – hát ez a két iskolásfiú igazán háborúba megy?!

Azok pedig repültek észak felé, telve büszke elszántsággal és fantasztikus reményekkel, boldogan és hálásan, hogy a halál közelsége mélységet, bájt és méltóságot adott ifjú életüknek.

A mozdony lihegésébe, a kerekek dübörgésébe belevegyült a csukaszürke legények éneke.

Ne sírjatok, budapesti lyányok, Visszajövünk még hozzátok, Valaha, valaha vagy soha.

A szélroham, melyet a vágtató vonat fölkavart, az anyai szívek százait sodorta maga után. Láthatatlanul suhantak, szárnyaltak az ordítozó legények nyomában, mint az ijedt galambraj.

Valamennyit az Élet és a Halál rettenetes nagy kérdése kergette előre: valaha – vagy soha?

A hegedüs királyleány

„A drótszakállú királynak volt egy leánya, azt Alvajárónak hívták.

„Alvajáró kisasszony olyan tündérszép volt, hogy télen is virágozni kezdtek a cseresznyefák, ha végigsétált a kerten.

„A drótszakállú királynak azonban nem telhetett öröme a leányában, mert Alvajárónak, valahányszor csak szóra nyitotta a száját, piros kis kígyók siklottak ki a száján.

„A király igen restelte, hogy az ő gyermekének ilyen beszédhibája legyen és egyszer s mindenkorra eltiltotta Alvajárót a szótól. Hogy egészen néma ne legyen, egy arany hegedűt ajándékozott neki.

„Ettől fogva senki sem hallotta többé a királyleány szavát és piros kígyók sem jöttek többé a szájából.

„De reggeltől estig szólt az Alvajáró hegedűje.

„Ha éhes volt, ha szomjas volt, csak játszott az aranyhegedűjén és az udvari szolgák már szaladtak és ezüst tányéron ételt, kristálypohárban italt hoztak neki.

„Ha reggel fölébredt, hegedűszóval köszöntötte a napot és ha este elálmosodott, hegedűszóval kívánt jóéjszakát.

„A templomban is hegedülve mondta el imádságát.

„Néha leült a királyi trónus lépcsőjére és a gyermeki hűségről muzsikált, a drótszakállú királynak ilyenkor megeredtek a könnyei és igen nagyon szerette az ő leányát…“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mese-kút még tovább folydogált volna, de Katalinnak abba kellett hagynia az olvasást, mert az öreg Mikulás beszólt az ajtón, hogy künn a kocsi.

Egy kékfedelű thékában találta meg az aranyhegedű meséjét, egyéb ócska thékák társaságában, amelyek egész rekeszt töltöttek be a Harkályvár nagy könyvtárában.

Ezeket a füzeteket egykor Arató István nagyapja írta teli lendületes és kissé cikornyás kezeírásával.

Az öreg úr a maga idejében széplelkű honfi és irodalombarát volt, akinek sok gondot szerzett a hazai nyelv pallérozása; ha egy mese, egy vers, vagy akár egy regényfejezet megtetszett neki, azt menten lemásolta és eltette, „hogy kárba ne vesszen“.

Annyi dolga volt a körmöléssel, hogy holtáig sem ért rá újra elolvasni, amit leírt.

Az öreg Mikulás, egy személyben házmestere és kertésze a Harkályvárnak, jelentette a kocsit, Katalin pedig visszarakta a kék thékát a helyére és sietve belebujt úti bundájába.

Egy napra rándult csak le Oltvára, hogy összekeresse ura némely jegyzeteit meg téliholmiját. (Mikulásra ezt nem lehetett bízni, Arató maga pedig mostanában nem ért rá semmire.)

Katalinnal most történt meg első ízben, hogy távolt volt az urától, és egész nap nagyon furcsán érezte magát a lakásban. A ház olyan volt, mintha halálos álomba merült volna. Hiába próbálta költögetni a dermedt bútorokat. Végül rajta is valami lelki zsibbadás vett erőt, megadta magát a nagy csendnek és lábujjhegyen járt-kelt az öblös nagy szobákban.

Délután, miután már elkészült minden dolgával, olvasnivalót keresett a könyvtárban, hogy vonatindulásig gyorsabban teljék az idő. És mialatt ott feküdt az alkonyba boruló szobában és Alvajáró meséjét olvasgatta, a fél fülével az őszi szélre ügyelt, amely elszabadult őrültként rázta az ablakokat és olykor beüvöltött a kéményen is.

Közbe egy-egy félénk pillantást vetett az íróasztal felé, hogy nem jelenik-e meg az ura hazajáró lelke. Barna házikabátban, angol pipával a szájában, írásai fölé hajolva…

Ez mindenképpen ostobaság volt, mert hiszen tudta, hogy István hál’ Istennek ép és egészséges és hogy most a rákosi új laboratóriumában dolgozik, de azért, bárhogyan korholta is magát érte, a szíve mégis úgy fájt, mintha halottas házban volna.

Végül kocsiba szállhatott.

Alkonyatra megnövekedett a szél ereje. A háborgó levegőoceán kristályhullámai távoli erdők zúgását, vergődő fák sikongását és nyöszörgését sodorták magukkal.

Ez a hangzavar fölizgatta és elszomorította Katalint. Amióta a háború megtanította rá, hogy a világ teli van a láncukról szabadult gigantikus rémekkel, amelyek embereket és országokat taposnak el, azóta gyáva lett.

Kihajolt a kocsi ablakán és még egyszer visszanézett a házra. A Harkályvárnak tulajdonképpen csak a mohától zöld, fazsindelyes teteje volt látható, a többit eltakarta a sűrű vadszőlő-bunda.

A háztető körül ezer karminpiros kis madár röpdösött az alkonyi fényben, – ez meglepő és kedves látvány volt, – de csakhamar kitünt, hogy a szél a vadszőlő meghalt leveleit forgatja kisérteties táncban és ez megint szomorú volt.

A tető ormán magányos pávagalamb ült. Abból a galambcsaládból való volt, melyet öt évvel ezelőtt Péter és Pál adtak a sógornőnek „nászajándékul“. Kata ismerte ezt a rozsdafoltos madarat, ez mindig külön ült a többitől.

A kocsi az oltvai régi városkapu bolthajtása alá ért, amely olyan fekete és üres volt, mint a kémény belseje.

Hogy elérje a pályaudvart, végig kellett mennie az egész városon.

Jobbról-balról ősrégi, szűkmellű házacskák állanak, megrogyott árkádlábakkal, félrecsapott csúcsos tetővel, és álmosan meresztik ablakszemüket a döcögő kocsi után.

Az árkádodukban, a kietlen kis boltokban, már pislognak a lámpák. Ott szigorú, fakóképű emberkék motoszkálnak, ugyanolyan arccal és ugyanolyan gesztusokkal folytatják a mesterséget, miként eleik azt hatszáz esztendővel ezelőtt megkezdték.

Úgy élnek az örök félhomályban, mint remeterákok a tenger fenekén.

A Gondviselés-patika előtt Katalin kinézett az ablakon, kiváncsi volt, hogy ott lóg-e még a bolthajtás alatt a kitömött krokodilus, amelyet kisleánykorában olyan jóleső borzongással nézegetett. Akkoriban – Isten bűnéül ne rójja! – azt hitte, ilyen a Gondviselés.

A Vikus boltja előtt termetes polgárok állottak, azok két kézzel nyomták fejükbe a kalapot, a szél tiszteletlenül emelgette a kabátjuk szárnyait és ők megdöbbenve nézték a szokatlan formájú nagy uti-ládát, mely a kocsi bakján ágaskodott…

A nagytemplomnál Kata megállította a kocsit.

A kapu nyitva ásítozott és vonatindulásig jó egy órája volt még… Elmondhatna egy imádságot az Álarcos Szűz oltára előtt.

Három-négy lépcsőfokon le kellett lépnie, midőn bemerészkedett az ősrégi templom tömjén- és dohszagú homályába.

Balkézfelől, fekete oszlopok mögött, keskeny magas ablakon szentek, virágfonadékok és legendás állatok ragyogtak.

A festett üvegen áttündöklő esti fényben elhagyottan állott az Álarcos Szűz oltára.

Ezért a templomért valaha elkeseredett harcok folytak katolikusok és protestánsok közt.

A képrombolás jégverése is végigkopogott a kis városon és akkoriban valaki égő fáklyával támadta meg az oltárképet. A kép nem gyúlladt meg, de a Boldogasszony arca megfeketedett és azóta olyan volt, mintha álarcot viselne.

A régi katolikusok nem engedték kijavítani a képet, – a félig eretnekké lett Oltva nem méltó rá, hogy lássa a Szűz arcát! – mondták. Az új nemzedék pedig azt hitte, annak már úgy kell lennie, hogy Oltván fekete álarcot viseljen Isten anyja.

Katalin letérdepelt az oltár előtt. Egyedül volt a sötét nagy templomban.

Az oltár jobboldali szárnyára páncélos férfi volt festve, aki bikafejes címert viselt a mellén. Széles karimájú vaskalap volt a fején és fegyvernek valami rettenetes bárdot szorongatott öklében. A balszárnyon két ifjú állott, ők is bikafejet viseltek a dalmatikájukon és hosszú trombitát tartottak a kezükben.

A hagyomány azt tartotta, hogy az oltárt a városi mészáros céh alapította és a mellékalakok az egykori céhmestert és a két fiát ábrázolják. Volt azonban kolozsvári tudós, aki azt állította, ez az erdélyi bölényvadászok ősrégi és titokzatos conventiculumának oltára.

Katalinnak az volt a kedves rögeszméje, hogy a bárdos ember hasonlít az ő urához. Ezt más oltvai asszony is ráfoghatta volna a maga férjére, mert hiszen a félreeső völgyben évszázadok óta bizonyos tipikus vonások öröklődtek tovább.

A józanság szinte világított a bikaölő sisakkarimája alól, a keményvágású ajkát pedig ugyanaz a férfiasan fanyar mosoly görbítette meg, amely főleg olyankor szokott megjelenni Arató István arcán, mikor a lelki megindulását akarja palástolni.

És Kata meglepetten vette észre, hogy Péter és Pál, amióta nagy fiúkká lettek, a két trombitás legényre kezdenek hasonlítani. Az ő ajkukon is fölcsillant néha az „oltvai mosoly“, amelyet a régi mester esetlen keze talán csak véletlenül örökített meg a szent képen.

A három bikaölő archaikus vigyorgásában nem volt egyébként semmi bántó. Ha az ember elszánt testtartásukat és a Boldogasszonyon csüngő hű és okos tekintetüket látta, akkor azt a jóleső benyomást kapta, hogy a szent asszony trónusa jó őrizet alatt van.

És Katalin büszke szeretettel és forró hálával gondolt a három emberre, aki úgy állotta körül az ő életét, mint a három bikaölő Álarcos Máriát.

Imádkozott. Az ég tartsa védő kezét az ő fészke fölé, hogy meg ne tépje a nagy zivatar.

A szélvihar azalatt démoni dühvel rázta a nagy templomablakot, odafenn pedig, a csúcsives bolthajtások sötétségében, tengerek morajlása visszhangzott. Közbe valami különös hang is hallatszott, mintha az alvó orgona fölsikoltott volna álmában.

Katalin megszeppent és olyan mélyen lehajtotta a fejét, hogy homlokával közel járt a kőlépcsőhöz. Félt a vihartól, ettől is, amely cserepeket dobott le a háztetőkről és a másiktól is, amely cserepestől, házastól söpört el városokat.

Az idő múlott, Kata keresztet vetett magára és kopogó léptekkel kisietett a templomból.

Mikor kocsijával a régi fedett fahídhoz érkezett, megpillantotta Grácziánék házát. A bolthajtásos kapujával és fölötte a két kerek kis ablakszemével, olyan pofája volt, mint egy ásítozó embernek. Katának is ásítania kellett.

Eszébe sem jutott, hogy megnézze az öregeket. Az ő családja: Arató. Azonkívül senkihez semmi köze. Grácziánék meg örüljenek, hogy megszabadultak tőle.

Az állomásfőnök már várta és arról értesítette, hogy István hálófülkét foglaltatott a számára. Katát kissé elérzékenyítette az ura gyöngédsége. Lám, az Álarcos Máriát sem őrzik jobban, mint őt!

Beszállott a kivilágított és fűtött kocsiba és úgy érezte, hogy otthon van megint. Az elhagyottság érzése már nem nyomta a szívét.

A vasuton nem sokat aludt és így nem is bizonyos, vajjon ébren, vagy álmában jött-e a különös ötlete, hogy Oltva városa, megbecsülvén nagy fiát, Arató Istvánt, ráfesteti Katalin fejét az Álarcos Mária vállára…

Vajjon el lehetne-e ezt képzelni? A renaissance-időkben történtek ilyenféle esetek…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tanár akkoriban egész nap a rákosi új laboratóriumban foglalatoskodot, ahol nagy tömegét gyártotta a kolera, a tifusz és a himlő elleni oltóanyagoknak.

Arató sohasem folytatott tulajdonképpeni orvosi gyakorlatot.

A harc, amit a belgyógyász kénytelen egy-egy elvénült, vagy megromlott emberi szervezetben végigvívni a természet ellen, a bekötött szemű tudós párviadala a logikával, egyáltalában nem vonzotta.

Őt a nagy egész, annak is a kezdete érdekelte: a betegségek ősi forrása, az emberi szenvedések nagy reservoirja, amelynek forró mérge láthatatlan boszorkánykonyhákban fő és százezer titkos résen keresztül szivárog bele az életbe.

Megkeresni, elrekeszteni és elpusztítani a csatornarendszer vezetékeit, az élet és a halál közé állani, arccal a halálnak fordulva: ez volt az ő hivatása.

S ha voltak sikerei a járványos betegségek ellen folyó küzdelemben, azt elsősorban általános emberi képességeinek köszönhette. Képességeknek, amelyek, ha a véletlen nem tereli Aratót az orvosi pályára, talán nagy katonát, híres művészt vagy fényes kereskedőt csinálnak belőle.

– Tudja maga, hogyan végződik az arany hegedű meséje? – kérdezte estebéd után Katalin.

– Miféle arany hegedű? – csodálkozott a tanár.

– Nagyapa füzetei közt találtam, odahaza.

(Bár évenkint tíz hónapot éltek Budapesten, azért a fővárosban csak _szállást_ tartottak, _otthon_ a Harkályvárban voltak.)

István emlékezett ugyan nagyapa kék thékáira, de az arany hegedűt sohasem olvasta.

– Ha érdekel, miért nem hoztad magaddal a füzetet? – kérdezte.

Katalin hevesen rázta a fejét.

– Nagyapa thékáját a waggon litsbe? Alvajáró kisasszonyt a Ferenc József-rakpartra? Gondolatnak is szörnyű! Nem, azok csak aludjanak szépen a Harkályvárban, míg le nem megyünk hozzájuk. Akkor majd végigolvasom. De, Istenem, mikor lesz az!

– Lehet, hogy a jövő héten magamnak is le kell utaznom Erdélybe, – mondta később István.

– Oltvára? A Harkályvárba?