Part 2

Zolky Elemér beírta nevét Emilia emlékkönyvébe. Többször is elment még a Gráczián-házba, később mindennapos vendég lett ott, végül már éjnek idején is látták a fahíd tájékán. Szóval, a baj megtörtént.

A télen Gráczián uram Kolozsvárra utazott, hogy „komolyan beszéljen“ a művésszel. A művész azonban meglehetős alávalóan viselkedett. Hogy ő igazán nem érti, mit akarnak tőle, Emilia kisasszony elvégre nem iskolásleány már és tudhatta, mit csinál… Az öreg úr birsalmaszínű arca ekkor céklavörös lett, szó nélkül sarkon fordult megint és hazautazott Oltvára.

Áprilisban megszületett a gyermek, az anya azonban meghalt. Pedig a nagytapasztalatú asszonyság, aki az eseményeket intézte, éppen fordítva tervezte a dolgot…

Mire kis Katóka három esztendős lett, a szép Zolky megint megfordult a városban. Valószínű, hogy megfeledkezett a régi kalandjáról, különben talán mégsem ment volna Oltvára vendégszerepelni.

Valaki emlékeztette reá, hogy neki itt egy kisleánya van és a művész a színházi próba után, szokott szelességével, betoppant Grácziánékhoz.

Mikor meglátta Katókát, letérdepelt előtte, megölelte, nevetett és sírt, miközben valódi könnyeket hullatott, majd bocsánatot kért Katókától és az egész világtól, és azt követelte, hogy a gyermek szólítsa őt apukának, mert, mint mondá, a vér nem válik vízzé… Azt is mondta, hogy most új korszaka kezdődik az ő életének.

Este Bánk bánt játszotta, a babérkoszorút pedig, mit a nőegylet adatott föl a színpadra, kivitte a temetőbe, Emilia sírjára, miután előbb leszedte róla a selyemszalagot. Födetlen fővel állott a sírnál és azt mondta: Emiliám, drága, jó Emiliám!

Az oltvaiak úgy találták, hogy ez kegyeletes, szép cselekedet volt, Zolky pedig azt mondta a kávéházban, hogy ezzel egy erkölcsi adósságot rótt le a megboldogulttal szemben.

Másnap megint elment Grácziánékhoz és kijelentette, hogy a jövőben ő fog gondoskodni Katóka nevelésének költségeiről, ez neki nemcsak szent kötelessége, de apai joga is. Oly szívhezszólóan kért, könyörgött és követelődzött, hogy végül is meg kellett vele egyezni húsz forint havi tartásdíjban.

A művész másnap elutazott és elsején pontosan meg is küldte a húsz forintot. Két hónapig még rendesen fizetett, de azután megúnta a dolgot, abbahagyta és Gráczián uram sürgető leveleire sem hederített.

Katóka nem látta többet édesapját. Később az arcát is tökéletesen elfelejtette; amire máig is élénken visszaemlékszik még, az egy aranygombos, égszínkék selyemmellény, amelyet a szép Zolky a látogatása alkalmával viselt.

Az öreg Gráczián minden komolyabb ok nélkül olyasmit képzelt, hogy a világ állandóan szemmel tartja az ő családját és hogy tisztesség és fedhetlenség dolgában a Grácziánoknak fokozottabb kötelességeik vannak más közönséges halandóknál. Ezért Emilia leányának bűnbeesése annyira lesújtotta, hogy holta napjáig kerülte az embereket. Valóságos kriptaéletet élt a vén feleségével együtt és Katóka lett a kripta harmadik lakója.

Az öreg úr titokban azt remélte, hogy a jó Isten idejében magához veszi majd a kis árvát. Mivel azonban a jó Istennek láthatólag más egyéb tervei voltak Katókával, Gráczián uram melanchóliája elkeseredéssé fajúlt.

Annyit mégis elvárhatott volna, hogy a kisleány alázatos és mintegy bűnbánó magaviseletével igyekezzék enyhíteni exisztenciájának szégyenét. Katóka azonban úgy viselkedett, mintha a szénája legjobb rendben volna.

Ha a lépcsőn ugrándozott, vagy ha sohasem hallott nótákat dudolt az udvaron, akkor Gráczián szemrehányóan nézett a feleségére. Hallod ezt, hallod?

Ha kis Kató tarka pántlikát kötött a vékony varkocsára, akkor nagyapó fájdalmasan fölmordult: Még ezt is?

És mikor a kisleány egy nap kijelentette, hogy szeretne táncolni tanulni, táncolni, mint a többi kisleány: az öreg úr nem talált a fölháborodása számára méltóbb kifejezést, mint hogy elkezdett rémesen hahotázni.

Nem volt szívtelen ember Gráczián, csak rendes polgár volt és nem tudta elviselni, hogy olyan rendhagyó módon lett nagyapává.

Szegény Katóka úgy élt az ódon házban, mint a molypille a pókfészekben. Ha megrezdült a szárnya, már kaptak utána a vén pókok. Még a kályhalyuk is úgy tátotta reá a száját, mintha el akarná nyelni.

Ez persze nem akadályozta meg a kisleányt abban, hogy szép, erős nagyleánnyá ne legyen. A csillogó szemével és a kreolos, barnapiros színeivel olyan volt akkoriban, mint egy sötét La France-rózsa bimbója.

Tizenhat esztendős korától fogva, amióta már édesbús sejtések zsongtak a vérében, elkezdett várni. Várta Élet királyfit, aki el fog érte jönni, hogy kiemelje a kriptájából.

És a tündérmesének megint egyszer igaza lett az élettel szemben, a romantika megbuktatta a matematikát. Az Élet valóban eljött Katókáért Arató István személyében.

Senki sem értette, Oltván alkalmasint ma is törik még rajta a fejüket, hogy a hírneves fiatal tudós, „aki talán a kolozsvári kontesszek közt is válogathatott volna“, mért vette feleségül éppen Grácziánék Katókáját.

Dehát feleségül vette.

Néhány hónapig a fiatal házasok még ott laktak Oltván, a Harkály-várban. (A Harkályvár egyébként nem vár, csak afféle becsületes vidéki kuria. Arató István nagyapja épitette a Harkály-hegy lejtőjén, valamelyik erdélyi fejedelem elpusztult kis várkastélya helyén, amelytől a nagyzoló nevét is örökölte.)

Később a fiatalok Berlinben laktak, onnan csak nyári vakációra jöttek haza, míg aztán Istvánt meg nem hívták a budapesti egyetemre.

A szép Zolky törvénytelen leányából előkelő asszonyság lett. Együtt emelkedett az urával, akinek dicsőségében úgy fürdött, mint a repülő kócsag a napfényben.

És hálát adott Istennek, mert úgy érezte, hogy ő áldott az asszonyok közt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ő, aki áldott az asszonyok közt, ebben a pillanatban ott fekszik a pehelykönnyű paplanja alatt és nyitott szemmel bámul bele a hálószoba kék homályába.

A szenvedélyes szavak, miket egy órával ezelőtt az urának mondott, még remegésben tartották idegeit, agyában még egyre forogtak a kerekek…

Tiszta dolog: ha István meghal, akkor ő sem élhet tovább. Mérge ugyan nincs, – hogy lopott volna a laboratóriumból, azt _csak úgy mondta_, mivel éppen eszébe jutott, – de ez nem is fontos dolog, – ha az ember meg akar halni, akkor mindig talál rá módot…

A halál! A képzelőtehetsége, amely hihetetlen mozgékony volt, akár a patak vize, mohón rávetette magát erre a fekete lyukra.

Máskor rémülten menekült előle, de most megbűvölten és remegő kíváncsisággal sompolygott közelebb.

És mint mindig, most is látta önmagát, kritikus szemmel, hűvös távolságból…

A hátán feküdt, a mellén összekulcsolt kezekkel, merev viaszbáb-mosollyal a száján… Fekete draperiák, gyertyák, virágok…

Érezte a tubarózsák és a tömjén bódító szagát, olyan jól érezte, hogy elfúlladt tőle a lélegzete…

Hallotta a pap zümmögő és kissé hamis énekét és hallotta az egyes latin szavakat…

Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me…

Az ajtóban feketeruhás emberek szoronganak. Furcsa! Katalin is köztük áll és könnyes szemmel látja önmagát a ravatalon… Halk susogás, mormogás van körülötte:

– Szép halott… Szegény asszony, milyen szép! Olyan szelid, fehér, mint egy szent… Ez az asszony szent volt! Szerette az urát, a nagy Arató Istvánt és nem tudta túlélni…

Egy nagyszakállú tanár, akit Katalin látásból ismert, fojtott basszushangon magyarázta szomszédjának, hogy a megboldogultnak nagy érdemei vannak a tudomány körül is, mert együtt dolgozott az urával és nem egy fölfedezéshez, amely ma Arató István dicsőségét hirdeti, az asszony adta meg az ötletet…

– Közös emléket fogunk nekik állítani, – mondta a nagyszakállú. – A szoborbizottság már megalakult… Ha együtt voltak életükben, legyenek együtt a halálban is… Mert ez az asszony méltó volt az urához…

Katalin érezte a szivarszagot és látta, hogy egy könnycsepp szalad le a tanár hosszú szakállába.

Az persze nem volt igaz, hogy a laboratóriumban dolgozott volna, de azért a nagyszakállú úr elismerése meghatotta.

A szíve nagyon fájt, sajnálta magát, hogy ilyen fiatalon kellett meghalnia.

És egyszerre odaroskadt a saját ravatala elé és kitört belőle a hangos zokogás.

István meghallotta a nyitott ajtón keresztül és rákiáltott.

– Halló! Katóka! Fordulj a másik oldalra!

Azt hitte a jámbor, hogy a feleségének lidércnyomása van.

Katalin valami halk, nyöszörgő hangot adott, mintha ebben a pillanatban ébredne fel mély álmából, pedig soha még éberebb nem volt. Vajjon minek alakoskodott?

Az ura erélyes hangja azonban már uj medret vágott a pataknak és az most arrafele zuhogott.

Ni, hiszen nincs is semmi baj! István ott ásítozik a szomszéd szobában, erős és egészséges mint a medve, nem is gondol a halálra. Nem fog a harctérre menni, csak barakkórházakat fog építeni…

Egyszerre világosság derengett az asszony szívében, a tagjait édes melegség futotta át.

Jókedve lett és nevetett magában, mint az iskolásleány. És megint látta önmagát messziről, amint vihogva fekszik a sötétségben, a szomszéd szobában pedig az urát, amint aggódva fülel az ajtó felé…

Ekkor már pukkadozni kezdett a jókedvtől. És hogy meg ne hallja a szigorú tanító bácsi a másik szobában, a szájára tapasztotta a tenyerét és az orrára húzta a paplant.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Talán édesapjától, a szép Zolkytól, örökölte azt a képességét, hogy örökké látta és figyelte önmagát.

Ez furcsa volt, mert életének fontos és szomorú pillanataiban is maradt benne valami, vagy helyesebben valaki, aki közömbös és éber volt, mintha mindaz, ami Katalint megijesztette vagy könnyekre fakasztotta, nem is tartoznék ő reá.

Állandóan szemmel tartotta magát és gyakran az az érzése támadt, hogy nem is egy, hanem tíz, száz Katalin van a világon. Ezek a különböző Katák, mindmegannyi lehetőség alakjában, el vannak raktározva a lelkében, mint a kosztűmök a szinpadi ruhatárban. Azt veheti magára, amelyiket akarja, amely legjobban illik neki.

Egyik jó, a másik rossz, van szűzies és van szemérmetlen, nyughatatlan és tunya, őszinte és hazug. Van mindenféle.

De melyik ő maga? Egyik sem, vagy mindegyik. Ha magára veszi az egyiket, akkor nem ismeri a másik Katát.

Tizenöt esztendős süldőleány korában egyszer az ablak függönye mögül kileste két oltvai kamasz bizalmas beszélgetését. Az ő édesanyjáról meg róla magáról beszélgettek. Oda lyukadtak ki, hogy „tisztességes úriember“ nem veheti feleségül Katókát.

Kató akkor igen elkeseredett és tüstént elhatározta, hogy „rossz nő“ lesz, csakhogy bosszút állhasson a férfiakon. És mikor ezt elvégezte magában, akkor már át is alakult egész valójában.

Egyetlen fogással magára öltötte a kokott jellemét, mint valami színpadi jelmezt. Kacér, gonosz, hideg és számító lett.

Az arcátlanságával kétségbeejtette a nagyanyját és felháborította a vén Grácziánt.

Ez addig tartott, míg az oltvai nagytemplomban egyszer a Notre Dame-nővérek énekét nem hallgatta. Az üvegtiszta, hidegen és mégis fanatikusan szárnyaló hangok meggyőzték, hogy neki is a Jézus menyasszonyává kell lennie.

Az orgonazúgásból édes hangokat hallott, amelyek a nevén szólították. Egy tömjénfüst-karika odaszállott és a feje fölött lebegett…

Mire hazajött a templomból, maga volt az édes szemérmetesség, a szűzies alázatosság.

Sokat imádkozott akkoriban, egyszerűen öltözködött, szófogadó és dolgos lett és ami kevés cicomás holmija volt, azt mind elajándékozta.

Abban az időben, ha önmagára gondolt, mindig fehér apáca képében látta magát. A kép azonban lassan elhalványodott, végül egészen eltünt, mint a fotografia a napfényben, hogy egy újabb jelenésnek adjon helyet.

Midőn Arató Istvánt első ízben meglátta az oltvai templomtéren, megmosolyogta a furcsa szabású angol kabátját. Igaz, hogy akkor még nem tudta, ki a sokzsebű raglan tulajdonosa; azt hitte, valami kereskedelmi ügynök. Ő akkor még az arisztokratikusan karcsú és sápadt regényhősöknél tartott.

Később meghallotta, hogy a híres Arató tanár hazaérkezett és ekkor a Szentháromság-szobor és a Vikus boltja közt beleszeretett.

A tanár régen a berlini laboratóriumban dolgozott megint, alkalmasint a nevét is elfelejtette már a vidéki fruskának, aki Oltván olyan különös pillantásokkal üldözte, Katalinnak azonban forró rögeszméje lett a szerelme és a nagy távolságon át egyre Berlin felé küldözgette vágyainak delejes hullámait.

Persze, más gondja nem is volt a pókfészkében.

Ha a nagyanyja akkoriban elküldte a városba, nagy kerülőutakon a Harkályvár felé sietett, hogy könnybe borúlt szemmel lássa a kőküszöböt, melyet Arató István lába érintett…

Nem költött többet nyalánkságokra, a megtakarított pénzén meghozatta Arató könyveit és bár keveset értett belőlük, fél éjszakákat olvasva töltött.

Rákövetkező nyáron, midőn a fiatal tudós megint hazajött vakációra, Oltván már bizonyos híre volt Katóka hóbortos Arató-kultuszának.

István is hallott róla, nevetett is rajta, de midőn a véletlen összehozta a leánnyal, nem volt kedve nevetni, annyira meglepte a forró és követelő energia, amely Katóka szeméből áradt.

Katókában akkor erős elhatározás élt, hogy meg fog halni, ha nem kell a tanárnak. És lehet, hogy meg is halt volna.

István kiváncsi lett a leányra, ki akarta tanulni, de semmit sem talált benne, csak a maga tükörképét.

Olybá lehetett venni, hogy Kató egyénisége belefúlladt, szétfoszlott és elolvadt szenvedélyének mindent betöltő tengerébe.

Lassan, észrevétlenül, Katóka szerelmes rögeszméjének sugalló hatása alatt, egy gondolat rügyezett, lombosodott és terebélyesedett a tanár lelkében, mint a datolyamag a hindú bűvész kosarában: ennél jobb, ennél inkább neked való feleséget sehol sem fogsz találni a föld kerekségén!

A leány útját a nászszoba felé három buzgó segítőtársa egyengette: a férfi büszkesége, hiúsága és asszonyi dolgokban való tudatlansága.

Mert Arató is, mint annyi nagy gyerek, már régen megkötötte magát, hogy maga fog asszonyt választani, nem törődve a világgal, olyan asszonyt, aki neki köszönheti mindenét és aki rajta kívül nem imád semmiféle faragott istent…

Midőn Katókából feleség lett, egy új szereplő jelent meg az élet színpadán: Katalin, a híres ember hitvese. Ebben a szerepében tökéletes volt, mert boldog volt és boldoggá tette az urát.

A csalhatatlan ösztöneivel eltalálta, hogy milyen köntös illik egy-egy szerepéhez. Most nemes szerénységgel kell öltözködnie és minden mozdulata igazodjék az édes és tiszta komolyság ritmusához… Az ura sokat dolgozik és nem szívesen jár társaságba… Katalin sem!

– Hol találhatnék magamnak jobb társaságot az uraménál? – kérdezte kevély alázattal.

Tökéletes volt és most már érdemes is volt remekelnie, mert az intimus közönsége már nemcsak az oltvai naplopókból, hanem a német egyetemek világhírű korifeusaiból telt.

Az ezüstsörényű egyetemi oroszlánok észrevették a szelid és rajongó pillantásokat, melyekkel Aratóné több évi házasélet után is állandóan körülhizelegte az urát, és lemondó sóhajjal gondoltak a saját, tisztességben elhizott és megrezesedett arcú professzornéjukra…

Valaha vagy soha

Súlyos kerekek dübörögtek az utakon.

Az Atlanti-tengertől a Csendes-oceánig hadseregek vonultak, komor és baljós sietséggel, mint az égen gyülekező viharfellegek.

A készülődő nagy förgeteg egyik csukaszürke kis felhőfoszlánya, egy honvédszázad, éppen most trombitált végig vidáman és hetykén a budapesti Körúton, Arató Péter és Pál közös vezénylete alatt.

A Rákosról igyekeztek vissza a kaszárnyának lefoglalt iskolába, a főhadnagy útközben átadta a csapatot a hadnagynak, az viszont a zászlósnak, míg végül a század sorsa az immár hadapródjelölt-őrmesterekké előléptetett ikrek kezébe került.

A század élén lépkedtek és rózsás arcukon szinte meglátszott, hogy mennyire megvetik Pasicsot és mennyire nem félnek Nikolajevics nagyhercegtől.

Úgy vélekedtek, hogy igen növelné személyes tekintélyüket, ha minél több ismerősük látná őket, azért meglehetős kacskaringós utakon vezették vidékről jött és a fővárosi utcalabirintusban járatlan tartalékosaikat.

Egy szűk utcában az a nevezetes dolog történt, hogy egy tábornokkal találkoztak. Igazi tábornok volt és olyan váratlanul kanyarodott be a sarkon, hogy összeütközött Péterkével.

Péter szikrázó szemekkel kardot rántott, mintha embert akarna ölni, és egy arasznyira a tábornok orrától olyan rettenetes bömbölésel vezényelte a tisztelgést, hogy az öreg úr ijedten visszahőkölt.

Szerencsére nyugdijas tábornok volt és így már fölemelkedett az emberi humor olyan magaslatára, ahol mosolyogni lehet az ilyen kalandon.

A tartalékosoknak azonban több sem kellett, ők a mosolyon felbátorodva, harsogó nevetésre fakadtak és így megesett a katonai fegyelem szempontjából sajnálatos és aggasztó eset, hogy egy m. kir. hadapródjelöltet saját legénysége kinevethetett egy altábornagy védnöksége alatt.

Péter különben azt nézte csak, hogy mit csinál Pál. Az jó testvérhez illően szolidaritást vállalt vele és ha Péter arca rákvörös volt a szégyentől, akkor Pálé paprikavörös volt.

A sors, mintha csak érezte volna, hogy ezek után valami elégtétellel tartozik az Arató-fiuknak, útjokba hozta az Angol kisasszonyok sétáló növendékeit.

A honleányi rajongás, mely a matrózkalapok alul feléjük csillogott, visszaadta nekik önbecsülésüket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az izgalmas várakozás és készülődés napjaiban nem várt látogatója érkezett Arató tanárnak.

A dolgozó-szobában voltak éppen és Katalin fölolvasta urának a déli lap táviratait.

Kántor a gazdája lábainál heverészett és mogorva megadással tűrte, hogy a kis cica, amellyel valahogyan mégis kiegyezett, megtépázza a fehér fürtös gubáját.

A szobaleány egy névjegyet hozott be.

– Uzon Csabáné, született Ember Mária, – olvasta Katalin.

– Ki az? Ismeri? – kérdezte.

– Egy boldogtalan asszony, – válaszolt a tanár.

– Vajjon mit akar?

– Ember Mária nem akar semmit. Lehet azonban, hogy más valakinek kell valami…

A különös elüljáró beszéd után maga ment ki, hogy bevezesse a vendéget.

Egy feketeruhás nő lépett a dolgozóba.

Katalin egy villámgyors asszonypillantással végigmérte és fölbecsülte.

A ruhája nagyon egyszerű, de jószabású, a cipője, keztyűje finom… Arca feltűnően keskeny, nagyon fehér; termete túlságosan karcsú… Szép csak a szeme, de az nagyon szép. Az egyiptomi piramisokban pihenő királylányoknak lehetett ilyen szemük: valószínűtlenül nagy, szelid tűzű, barna. És telve van mélységes, leküzdött fájdalommal.

Katalin tudja, hogy a férfiakat az ilyen asszonyi szem megmagyarázhatatlan részvéttel szokta eltölteni. Ez talán visszhangja a régi bűnöknek, miket meghalt férfiak követtek el régóta elporlott nőkkel szemben.

Kántor, az egyébként oly bizalmatlan parasztkuvasz, fellódult a szőnyegről és nyájas farkcsóválással Uzonné elé lépett. Úgy fogadta, mint a legjobb barátait szokta, pedig biztos, hogy sohasem látta még.

Uzonnén meglátszott, hogy keveset forog emberek közt. Olyan különösen és idegenszerűen hatott Arató dolgozószobájában, mint az éjjeli madár, ha déli napfényben végig száll a kerteken. Teljesen hiányoztak modorából a társas ember tapasztalatai, a társalgás aprólékos fogásai és szabadkőművesjelei, amelyeket az avatottak horogként szoktak egymás felé kivetni.

Olyan messziről érkezett és olyan egyedül álló benyomást tette, mintha valóban a piramis alul jött volna.

Most is, miután meghajolt Katalin előtt és megsímogatta Kántor fejét, mindjárt a végén kezdte a dolgát.

– Tanácsért jöttem, tanár úr. Úgy hallottam, hogy járványkórházakat fognak felállítani. Szeretném tudni, hová kell fordulnia annak, aki ápolónő akar lenni?

István azt hitte, Uzonné valami pártfogoltja érdekében beszél és kivette a jegyzőkönyvét.

– A járványkórházba könnyű bejutni, oda nem törik magukat. Én is bejelenthetem az illetőt, ha megmondja a nevét.

– A neve Uzon Csabáné, – válaszolt csendes mosollyal az asszony.

A tanár meghökkenve nézett a szemébe.

– Ha járványt mondunk, akkor kolerára, tifuszra, himlőre gondolunk.

Katalin megborzadt, Uzonné azonban csendesen bólintott a fejével, igen, tudja.

– Szomorú foglalkozás, – mondta István elboruló arccal.

– Valakinek azonban mégis el kell végeznie…

– És veszedelmes.

Az asszony szeliden lehajtotta a fejét.

– Miféle veszedelemről van szó? A halálról? Istenem, most annyian fognak meghalni, annyian, akik fiatalok és boldogok…

Hirtelen elhallgatott, láthatólag restelte, hogy ennyit is mondott.

A tanár, aki az asszony szelid nyugalma mögött már megérezte sziklaszilárd elszántságát, még egy kisérletet tett, hogy eltérítse útjáról.

– Nem gondolja, hogy az urának szüksége lehet önre?

Mária most fölemelte a fejét és a tanár szemébe nézett.

– Már nincs rám szüksége. Az uram három nappal ezelőtt meghalt.

Katalin, aki eddig szó nélkül hallgatta a beszélgetést, egy rémült tekintetet vetett Istvánra, az pedig jó ideig néma maradt, mintha a gondolataival viaskodnék, majd mély és lágy hangon mondta:

– Azt hiszem, nincs jogom hozzá, hogy önt távol tartsam a szenvedő emberektől. Legyen akarata szerint. Meg fogják önt bízni egyik járványkórház vezetésével.

Mária arcán verőfényes mosoly futott végig. Kissé várt még, majd zavartan kérdezte:

– Nem írja föl a nevemet?

A tanár akaratlanul elmosolyodott.

– Azt hiszi, hogy azt el lehet felejteni?

Katalin észrevette, hogy Mária fehér arca rózsás lesz. (Ez tudna szép is lenni! – állapította meg magában.) A látogató meghajolt és elment, anélkül, hogy kezet fogott volna valakivel.

Kántor utána ment az ajtóig s miután az becsukódott az orra előtt, leült a hátsó lábaira és figyelmesen nézte a küszöböt.

– Jaj de különös asszony! – kiáltotta Kata helyéről felszökve.

– A sorsa is különös volt, – válaszolt István.

– Maga régóta ismeri?

– Iskolásleány kora óta. Kolozsvárra való és ha nem csalódom, távoli atyafiság is volna köztünk.

– Engem nagyon érdekel… Mért mondja, hogy a sorsa különös?

És Arató elmondta a feleségének, amit Uzon Csabáné, született Ember Mária múltjából tudott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mária szegény leány volt és fiatalon, talán egy-két hónappal a mi esküvőnk után, ment férjhez Uzon Csabához, – kezdte István.

Uzonék előkelő földbirtokosok az Oltva-völgyében. Mindig azt állították magukról, hogy hunutódok és különös neveket viseltek. Csaba édesapját Budának hívták…

Az Uzon név huszonöt esztendővel ezelőtt sokat szerepelt az ujságokban. Te persze erről semmit sem hallottál? Az történt akkor, hogy az öreg Uzon Buda, Csaba édesapja, őrjöngési rohamában kiirtotta a családját és végül megölte önmagát is…

A sokfejű családból csak a kis Csaba menekült meg, aki a gyilkoláskor Marosvásárhelyen járt iskolába…

Az Uzonoknak különben mindíg az volt a hírük, hogy rigolyás emberek. Isten tudná, miféle ősi bűnök és gonosz titkok emléke zakatolt a vérükben… Az öreg Buda is éveken át igen feltünően viselkedett, az emberek azonban megszokták a bogarait, néha nevettek is rajta, de veszedelmesnek nem tartották…

Rendesen hajadonfőtt járt a mezőkön, sokat fájlalta a fejét, ha meg kivételesen beszédbe ereszkedett valakivel, akkor mindjárt Jan Mayen szigetére terelte a szót.

Ifjabb éveiben a különcsége abban nyilvánult, hogy örökké külföldön utazgatott, és egy izlandi útja alkalmával meglátta Jan Mayen szigetét…

A kis sziget, az öreg Buda előadása szerint, egyetlen süveg formájú hegy és elhagyatottan emelkedik ki az örökké zajongó északi tengerből… Az arra cirkáló hajók ritkán látják, mert rendszerint ködbe szokott burkolódzni.

Ha azonban ketté szakad a felhőfüggöny, akkor Jan Mayen megragadó látványt ad. Napos időben úgy tündöklik, mint egy óriás gyémánt; ha borús az ég, akkor rengeteg szmaragddá lesz… Mert az egész szigetet jég borítja.

Az öreg Uzon az éjféli nap fényében látta, akkor izzó vörös volt Jan Mayen, mint az olvadt vas…

Élete végén Uzon Buda mindíg arról beszélt, hogy ő Jan Mayenbe fog telepedni. Szegény embert sokat gyötörte a főfájás és olyasmit képzelt, hogy a poláris hideg enyhíteni fogja az agyában lüktető tüzet, a nagy csend pedig meg fogja gyógyítani idegeit.