Part 11

– Ki van itt? – kérdi.

– Mária… Nem ismer rám?

– Te vagy Mária, Álarcos Mária, a bikaölők patronája…

Nehezen liheg, majd újra beszél:

– Amíg erősek és ifjak voltunk, elrejtetted arcodat… De ha egyet közülünk megöklel a fekete bika, leveted álarcodat…

Az asszony nem szól semmit.

– Most már mindig itt maradsz a barlangban? – nyughatatlankodik a beteg.

– Itt maradok. De ez nem barlang, hanem pavillon.

Pavillon! A beteg tépelődve forgatja, feszegeti a különös szót. Úgy sejti, valami mesés magja van, – ha ki tudná hámozni, sokat nyerne vele… De a kerek, sima szó kiugrik ügyetlen kezéből, elmerül az álomtengerben…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egyszer aztán – egy óra vagy egy hónap múlva – kinyitja a szemét.

Valami szelíd, tündéries ragyogásban gyönyörködik.

Sokáig figyelemmel nézi, mi lehet, – végül megérti: az ablaküveg kis szivárványt vet a meszelt falra.

A fény eltünik, egy jólismert fej hajlik az ágy fölé.

– Aludt, tanár úr?

– Aludtam, köszönöm… De maga megint egész éjszaka virrasztott?

– Óh dehogy, – közbe én is aludtam a székben – kevés alvással beérem… Különben hogy érzi magát ma?

– Azt hiszem, alig van lázam… Hanem vad éjszakánk volt, Mária nővér!

Uzonné a reggeli tejet készíti.

– Nyugtalan volt…

– Sok sületlenséget beszéltem, – képzelem!

– A fekete bikával volt baja, – a hurokvetőkkel… És egy nevet emlegetett: Talita.

– Felhőkkel álmodtam.

– Az jó, – hiszen ön szereti a felhőket.

A tanár megint a kis szivárványt nézi a falon.

– A hurokvetők felhők… foszladozó, szürke felhőiszap az ég alján… a fekete bika is felhő… aranyperemű zivataros felhő…

Mária nővér magasan az ablak felé emeli a poharat és beletölti a tejet.

– Talita is felhő? – kérdezi.

A beteg bágyadtan bólint, inkább a szemével, mint a fejével.

– Felhő… Reggel rózsaszínű volt, délben aranyfényű –

– És este –?

– Este már semilyen sem volt… Föloszlott a szürke felhőiszapban…

Mária nővér az asztalra teszi az üres poharat, most a mosdótálat hozza.

– Mondok valamit, Mária nővér, – kezdi megint a beteg, – de el ne áruljon, mert ez a hegylakók nagy titka…

Uzonné kérdően tekint rá, – vajjon még most is félrebeszél?

– Nem fogom elárulni.

Arató István megmondja neki a titkát:

– A vonuló felhők fölött örökké kék az ég.

Mária nővér kissé elgondolkozik, nem szól semmit, de valami nagyon szép vidámság világítja meg az arcát, az egész szobát.

A vonuló felhők fölött

Néhányszor még ijesztően felszökött a láza, a visszavonuló ellenség egyszer-másszor még sarkon fordult és rávicsorította a fogát, de a támadásai már bágyadtabbak lettek és egy nap a sötét erő, amely nemrégiben egy bádogkulacs nyilásán bukkant ki, hirtelen elsülyedt megint valami ismeretlen mélységben.

Arató szervezete győztesen került ki a mérkőzésből.

A „győző“ ott állott az élet hídján, sovány, szomorú, öreges ember lett belőle, a feje szédült, a szeme káprázott, szinte sajnálta, hogy vissza kell megint térnie az életbe.

Az élet nem vonzotta, veszedelmesen temetőhöz hasonlított, teli volt rejtelmes fölirású nagy kövekkel és ő nem sietett megtudni, mi fekszik alattuk.

Majd holnap! Ma még itt marad a szigeten…

Az ünnepélyes jegenyefasor, amelyen botjával végigtapogatta magát, olyan volt, mint az alvilági árnyékok sétahelye.

Fakó kis katonák, akik nem kellettek sem a kolerának, sem a tifusznak, sütkéreztek méla csöndben.

Csak a vadgalambok búgtak olyan forrón és fájdalmasan, mint az életre szomjazó szegény lelkek.

Mária nővér egy régebben érkezett levelet mutatott a tanárnak.

Katalin írása… A kórház tekintetes parancsnokságához címezte, szíves értesítést kért, mikor menjen le szeretett jó ura sírjához, hogy végleges és méltó temetéséről gondoskodjék.

Arató átfutotta és szó nélkül visszaadta. Az írása furcsán megváltozott – és ugyan kitől tanulta ezt a kezét dörzsölő, üzleti udvariasságot?

– De most el kell velem jönnie a régi toronyromhoz, – mondta Mária nővér, – nem fogja megbánni.

Virágzó bodzafa-bokrok közt bujkáltak, ezer méh döngött a fülükbe.

Odaát, a túlsó parton, ifjú katona ült; épp oly magába merült epedéssel nézett át a sziget lombfalára, mint hajdanában a kis Arató Istók.

A tanáron, amint széthajtotta a lombot, egyszerre fölindulás vett erőt.

– Péter!

Ő olyasmire emlékezett, hogy a fiút visszavitték megint a harctérre… Vagy ezt is csak úgy álmodta, mint annyi mást?

– Tudja ő, hogy élek? – kérdezte halkan.

Uzonné bólintott.

– Neki megmondtam. De csak neki.

Ha eszénél lett volna Arató, maga is erre kérte volna.

Péter eleinte meg sem ismerte a bátyját. Midőn azonban meghallotta a hangját, kigyúlt az arca.

– István!

Mosolygó meghatottsággal nézett át a csöndesen és szélesen zúgó vizen.

Fehér keztyűt viselt a bal kezén, ujjai olyan furcsán-merevek voltak, mint egy kirakatbabáéi.

– Hogy vagy a kezeddel? – kérdezte a tanár gyanakodva.

– Egészen jól… Most már csak a műkezet várom…

István sárgás arca zöldesre vált.

– Levágták? – kérdezte bizonytalan hangon.

A fiú zavart mosollyal bólintott, – hát igen.

Nem volt még húsz esztendős… Arató István a meghalt édesanyjára gondolt… Nagyot nyelt és azt mondta:

– Nem baj, Péterke, félkézzel is egész ember vagy. És mi ketten együtt a három kezünkkel majd csak elbánunk valahogyan az élettel, – nem igaz?

Péter lehajtott fővel, vékonyan és hosszú árnyékot vetve állott odaát a hanyatló napfényben.

A tanárnak úgy tetszett, mintha már látná arcán a szelíd és ügyefogyott vonást, amelyet oly gyakran látni nyomorékok arcán.

Egy finom kézre volna most szükség, egy okos kézre, amely félig az édesanyáé, félig a jó pajtásé, az talán visszavezethetné az ifjúság verőfényes magaslatára, ahonnan lecsúszott…

Ha az Úr egy angyala női alakot öltene, magához méltó föladatot találhatna.

De milyen jó szimatja volt Katókának, hogy idejében megugrott onnan, ahol a fekete bika jár!

Hallgatagon néztek egymásra a zöld vizen át, mind a kettőjüknek a harmadik jutott eszükbe. És egymás hallgatásából megértették, hogy még mindig nem jött hír Palkóról.

– Van még valaki, aki sehogy sem akar hinni a halálodban, – szólt később Péterke.

– Ugyan ki az?

– Ijjártó őrmester.

– Ijjártó… Én azt hittem, szegény embert gerincen lőtték… Vagy ezt is csak úgy álmodtam?

– Fájdalom igaz… Hetek óta vívódik a halállal.

– És rólam beszél?

– Mindig emleget… Hogy neki beszédje van veled… A négyes barakban fekszik…

Arató emlékezett rá, hogy az ikrek mennyire szívükbe zárták az őrmestert.

– Menjünk Ijjártóhoz!

Most már nem várhatott holnapig, rögtön átkelt az élet hídján.

A négyes barakban már díszőrség állott szegény Ijjártó őrmester ágya fejénél és a láthatatlan őr kaszát tartott a vállán.

De az őrmester azért még nyitva tartotta eszes sárga szemét és tüstént megismerte a főtörzsorvos urat.

– Jókor tetszett jönni, – mondta bágyadt mosollyal, – vacsorára már nem tetszett volna itt találni.

Arató tudta, ez nem az az ember, akit jámbor hazugságokkal lehetne áltatni.

– A kis fiamért van, kérem, – kezdte újra. – Nem igen tudom, mi lesz az árvámmal…

– Hát az édesanyja?

– Nincs édesanyja, csak mostohája… A fiú az elsőtől való… Jó asszony a második is, de magával is elég baja lesz és szeretném levenni nyakáról ezt a nyügöt… Arra gondoltam, megkérem a méltóságos urat, mint országos férfiút, talán beszerezné valami árvaházba, hiszen katonai árva…

Miféle emberismerő volt Ijjártó őrmester, hogy az urak közül éppen Arató Istvánra gondolt?

– Gondomba veszem a gyereket, – mondta a tanár habozás nélkül.

És hogy még nagyobb súlyt adjon a szavainak, mindjárt Péterhez fordult: Reggel utazol, elhozod a fiút.

Ijjártó homályosuló szeme figyelmesen nézte Arató arcát, mintha magával akarná vinni a vonásait, hogy egyszer majd megismerje megint.

A takaró alól kibújt a keze, – jaj, de leromlott a kemény, szép parasztkeze! – a két férfikéz egymásba kulcsolódott, egy pufókképű kis fiú apát cserélt.

Most már rendben volt Ijjártó szénája. Péterhez szólott:

– Irjon levelet, zászlós úr kérem!

– Kinek, Ijjártó?

– Csak a falu bírájának. Nincs senki atyámfia, talált gyerek vagyok… Hogy tiszteltetem az embereket és hogy meghaltam… Negyvenhét koronám van az irodában, azt a bíró úr adja oda a feleségemnek.

– A feleségének mit írjak?

– Semmit, – válaszolt Ijjártó kurtán.

– Nem is üzen neki?

– Semmit.

– Hát nem volt jó asszony? – kérdezte Arató.

– Jó asszony volt, kérem, el kell ösmerni…

Egy kicsit hallgatott, majd azt mondta:

– Fiatal asszony, – hadd felejtsen!

Arató fölkapta a fejét. Ez a parasztember, aki kőkemény, meztelen becsületességgel lépked a halál elé, micsoda kegyetlen megszégyenítése a selymes csőcseléknek, amely most is ott lebzsel az élet utcasarkain és élvezeteket koldul!

De az ő álomkóros lelkét is fölrázta… Fölkapta a fejét és érezte, mint pattog le róla a betegség utolsó iszaprétege.

Ijjártó, mint életében mindig, ezúttal is beváltotta szavát. Mire a hosszú tálalódeszkán behozták a sorba állított csajkákat a vacsorával, ő már nem kért a szalonnás kelkáposztából, halott volt.

Nyugodt méltósággal feküdt ott, barnán és mereven a fehér kórházi párnán, mint saját magának bronzszobra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Holnap Budapestre utazom, – mondta a tanár, midőn a nagy nyárfák homályában meglátta Mária fehéren világító alakját.

– Elbírja az utat?

– Elég volt a lappangásból. De ha elvégeztem odafönn a dolgomat, visszajövök megint. Erőhöz kell jutnom… A lábbadozásom idejét a Harkályvárban töltöm.

Uzonné megértette a lelkiállapotát: ennek az embernek megint munkára, föladatokra, kötelességekre, gondokra, harcokra van szüksége.

– Ember Sándor el szeretné kisérni, – mondta csöndesen. Majd hozzátette:

– Péterke az Ijjártó-gyerekért megy? Jó volna, ha asszonyt vinne útjára… Mert ha a gyerek elkezd bőgni, akkor Péter zászlós meghúzza a vészféket… A barakok hál’ Istennek kezdenek üresedni, nekem itt már alig akad dolgom…

– Maga eltalálja az emberek titkos gondolatait, – szólt a tanár.

– Én csak azon töröm a fejemet, hogyan hitethetném el magammal, hogy nem vagyok fölösleges a világon.

Enyhe kis szélroham zúgatta meg fejük fölött az alvó fákat. Az asszony egyszerre megállott és szelíden és bátran mondta:

– Nem volna rá mód, hogy Katalint magával hozza a Harkályvárba?

Úgy dobta feléje ezt a kérdést, mint a kötélvéget a parthoz közeledő hajó felé, – hátha ki akar kötni?

Arató egy fehér kis csillagot nézett, mely magányosan sziporkázott a faágak közt.

– Katalin ma közelebb van a Kanopusz-csillaghoz, mint a Harkályvárhoz, – mondta csöndesen.

A kötél vízbe esett. Mária nővér kissé szégyenkezve gombolyította vissza.

– Ne vegye rossz néven, hogy erről beszélek, – de egyszer beavatott a bizalmába…

– Magának előttem teljes szólásszabadsága van, magának és a lelkiismeretemnek, – nyugtatta meg Arató.

– Én csak arra kérem, – kezdte újra Mária nővér, – beszéljen vele. És addig is ne zárja el az ajtókat… Biztos vagyok benne: egy új Katalint fog találni, egy Katalint, akit talán nem is lehet felelőssé tenni mindenért, ami tegnap történt… Ő tegnap még gyermek volt, de azóta komoly fordulatot vett az ő sorsa is… Hetek óta abban a hitben él, hogy özvegy, a lelke a halál gondolatával van teli… Holnap pedig viszont fogja látni azt, akit halottnak hitt… Biztos vagyok benne: egy új Katalint fog találni. De maga sem a régi Arató István már… Úgy fog vele szemben állani, mint valaki, aki saját szavai szerint Halál király előcsarnokából jött vissza… Valaki, aki tudja, mi van a vonuló felhők fölött… Én nem tudok magának tanácsot adni… Ki vagyok én? Én csak azt tudom, hogy az élet rövid és szomorú és hogy sok szegény ember az igazság nevében kegyetlenkedik magával és másokkal… Én csak egy asszony vagyok, maga azonban megérti az érthetetlent is, jó sorsa tud lenni egy nőnek, vezetni tudja, – szükség esetén a saját akarata ellenére is…

Mialatt Mária nővér beszélt, István közel volt hozzá, hogy elmosolyodjék a homályban.

Lám, soha még két nő nem állott egymástól távolabb, mint Uzonné és Aratóné, de azért őket is valamely asszonyi szolidaritás szálai fűzik egymáshoz!

Hirtelen elkomolyodott azonban: a csillagfény mellett egy könnycseppet látott Mária pilláján. Pedig ezt az asszonyt nem öntötték könnyen olvadó ércekből.

De ez is kárba veszett könny volt, mint annyi más a csillagok alatt; a könnyek egész oceánja sem tudná elmosni a sziklát, amelyen Arató most lakott.

Amilyen szent igaz, hogy a szabadság, melyet neki a Halál engedett, egy nap le fog megint járni, olyan biztos az is, hogy neki nem felesége már Gráczián Katalin.

Ebben a dimenzióban nem találkozhatnak össze többé a szétfutó sugarak.

A láz éjszakáin egy vulkánlánc tornyosult fel köztük, azon nem repül át semmiféle énekes madárka.

A csonkakezü Péter, Palkó sorsának komor talánya, Ijjártó, a nagy háború minden tüzes és megrendítő fájdalma, – azon nem repül át semmiféle madárka.

Hallgatott, nem akarta megszomorítani Uzonnét. De ez a hallgatásból is tudott érteni.

– Legalább egyet tegyen meg: menjen el hozzá, beszéljen vele… Nehogy másoktól tudja meg, amit öntől kell hallania, – könyörgött az asszony.

– Óh igen, beszélni fogok vele. Megmondom neki, hogy nem tévedett: ő igazán özveggyé lett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Annak idején Ember Sándor vitte föl Budapestre Arató István halálának hírét.

A fiatal ezredorvos akkor maga is hitt a tudós halálában; unokahúga előkelő maradt a hazugságban is, és úgy intézte a dolgát, hogy maga viselje a hamis hír elterjesztésének minden felelősségét.

Doktor Ember boldog volt, hogy most az eleven Arató Istvánt viheti föl.

Meglehetős késésük volt és már esteledett, midőn a gépkocsi megállott a tanár budapesti szállása előtt.

Arató előre küldte fiatal barátját, hogy előkészítse Katalint a találkozásra.

Ember izgatottan sietett föl az emeleti lépcsőn, félt, hogy a váratlan öröm nagyon fölzaklathatná az asszony idegeit.

Gyöngéd aggodalmai azonban kárba vesztek: senkit sem talált a lakásban.

A kis házmesterleány azt mondta neki, ilyen időben az özvegy méltóságos asszony sétálni szokott a kapitány úrral. Zárás előtt azonban mindig hazajön. A cselédek meg valahol a szomszédságban mulatnak.

Arató megnézte óráját. Három látogatást kell ma még tennie, – tehát előre!

Az orvosi fakultás dékánját és Kádár kollégát nem lelte otthon, azoknak egy-egy előre megírt levelet hagyott vissza, a miniszterét azonban a lakásán találta, ott nagy meglepetés, csodálkozás, öröm köszöntötte a halottaiból föltámadtat.

Tíz óra előtt ott volt megint a Dunaparton. Ezúttal ketten mentek föl az emeletre.

Hiába csöngettek, sem az asszony, sem a cselédjei nem jöttek még haza.

Valaki azonban mégis mozgott az előszobában. Valaki, aki az ajtón keresztül megérezte, hogy az emberek és állatok teremtője teljesítette egy együgyü kutyaszív hő vágyát és meghozta a gazdát. Kántor az eb a boldog izgalomtól őrjöngve ostromolta belülről az ajtót…

És Kántornak szerencséje volt: a gazdája megtalálta zubbonya zsebében az előszoba aluminiumkulcsát…

Most már akár betelepedhettek volna a lakásba, de Aratót valami visszatartotta: ez már nem az ő szállása.

Azt vitte csak magával, ami igazán az övé volt: Kántor kutyát.

Megint lementek az utcára. Kétszer-háromszor föl-alájártak a gázlámpák alatt, akkor a házmester becsapta előttük a kaput.

– Hogy is volna, ha az éjjeli vonattal hazamennénk Oltvára? – mondta Arató.

Ember Sándor lassankint sejteni kezdte a dolgok összefüggését és mélységesen elszomorodott.

Magára vállalta, hogy előre kimegy a pályaudvarra és hálókocsi-jegyekről gondoskodik.

Arató az autót a szomszéd utca sarkára állította, ő maga Kántor társaságában folytatta kisérteties sétáját az élet kapuja előtt.

Meghalni azonban könnyebb, mint föltámadni: odafönn a sötét ablakok csak nem akartak megvilágosodni.

Hogy föltűnővé ne tegye magát a Dunaparton, a Belváros felé került.

Már nagyon fáradt volt, egy kihalt utcán bandukolt végig, midőn egyszerre ismerős gyöngyvirágillatot érzett…

Gyászruhás nő ment előtte, melegen összekapaszkodva kisérőjével, a délceg katonatiszttel…

Arató Istvánné és Milka százados!

Összesimulva mentek, Milka az asszony hóna alá fűzte a kezét, a két fekete árnyékalak könyöktől vállig egymásba olvadt…

Az esti szél enyhén játszadozott a fekete krepfátyollal, mintha menyasszonyi fátyol volna…

A tanár kissé meggyorsította lépéseit, utólérte, elhagyta a szerelmes párt. Nem nézett rájuk, csak ment előre, kőnyugalommal a maga útján.

A sarkon megtalálta az autót, beszállott, Kántort is fölugratta, – a pályaudvarra!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Miféle asszony volt ez tulajdonképpen?

Úgy kell lenni, hogy valami öntudatlan gondolkodási folyamat ment végbe Arató agyában, mert egyszerre kész és biztos eredményekkel találta magát szemben.

A nagy rejtélyről, mely tegnap még oly nagyon gyötörte, most már tudta, hogy sohasem volt rejtély.

A megoldása megszégyenítően egyszerű.

Gonoszság, bűn?

Óh Istenem, hát gonosz a vadgalamb, mely a Kamara-sziget berkeiben búg, – bűnös a tücsök, mely az Oltva partján cirpel?

Ugyanaz a fölséges erő, mely tavaszi estéken vadgalambszárnyakon vonul el a nyárfák fölött, kényszerítette Katókát is, hogy elhagyja régi fészkét.

Hiszen igaz, vannak nők, – óh igen, vannak! – akik a fejlődés útján néhány százezer esztendővel előbbre jutottak, mint a vadgalamb és a tücsök, de Katóka nem közülök való.

Az emberi lélek erejét és méltóságát nála öt éven át az ura sugalló ereje pótolta. Amint első ízben megszünt rá hatni az erő: Katalin visszaroskadt önmagába.

Mindez kegyetlenül egyszerű volt.

Szövevényesnek, rejtelmesnek Arató egy időben azért látta az asszonyt, mivel nem találta meg benne a jellemvonásokat, melyeket ő eszelt ki és fogott rá.

Gráczián Katalinnak azonban soha semmiféle belső köze nem volt Arató István Katókájához, azt ő csak átvette az urától, mint valami idegen, művészeti motivumot, amelyre azután öt esztendőn át virtuoz változatokat játszott arany hegedűjén.

Ezekkel a variációkkal, – Változatok Arató István Katókájára – hódította meg a jó Milka kapitányt is.

Ez volt az ő bájos és együgyü tücsökdala.

Arató István most már harag és keserűség nélkül, azzal a higgadt, sőt szinte már derült kiváncsisággal szemlélte az asszonyt, amellyel kisebbrendű természeti jelenségeket szokás megfigyelni.

De mikor már egyszer ilyen szemmel látta, nem időzhetett nála tovább.

Türelmetlen kezek már kidobálták léghajójából a homokzsákokat és ő elhagyta a lapályt, ahol oly sokáig horgonyzott.

Üdítő szél süvöltött és egyéb lengén gomolygó párázattal együtt elhordta Katóka ködalakját is a láthatárról.

Világító üresség maradt a helyén.

S ha az utas szívét mégis finom dérként ellepte valami őszi melanchólia: a búcsúzó integetése már nem Gráczián Katókának szólt, hanem Arató István ifjúságának, amelynek oly nagy volt az aranytartalma, hogy súlyt és fényt juttatott Gráczián Katókának is.

Álarcos Mária

Katica korán reggel útra kelt Oltva felé.

Most úgy sem lesz már nyugta, míg ki nem sírta magát István sírján.

Az elhagyatottság érzése, a lelki tériszony, még akkor is szédítette, mikor a pályaudvaron már a hajnali utasok mogorva sokasága közt járt.

De azután jóleső melegség szivárgott a szívébe: a váróteremben megpillantotta Milka százados magas alakját.

A kapitány érezte, hogy ideges sietsége, amellyel az este magára hagyta Katicát, gonosz félreértésekre adhatna alkalmat, azért hirtelen elhatározással szabadságot vett és kivágtatott a pályaudvarra, hogy fölajánlja kiséretét az útra.

Maga is örült férfias szereplésének és mivel nála a lelki hullámok addig szoktak dagadni, míg ellenszél nem kerekedik: a beszállásnál már huszárosan félrevágta a sapkáját és olyan erősnek és józannak érezte magát, amilyen egy hat láb magas katona hajnalban egyáltalában csak lehet.

Nappali világítás mellett a kutyás ember alakja különben sem festett már olyan rémesen.

Mindenki hallott már ilyenféle rejtelmes históriákat, a végén mindig kisült, hogy valami együgyüség lappang mögöttük.

Hogy Arató életben lehetne, arra Katica sem gondolt. A gyász és a részvét mozgalmas ideje olyan erős, befejezett benyomásokat hagyott vissza benne, hogy akarva sem tudta volna már szegény jó Istvánt élő embernek elképzelni.

Azt mondta, Oltván Grácziánékhoz fog szállani.

– Mért nem a Harkályvárba? – kérdezte Milka, aki az öreg Gráczián urat, Katica adatai alapján, még mindig összetévesztette a salernoi Tankred herceggel.

A Harkályvárban most nem főznek. Az igazi okot azonban elhallgatta őméltósága: a Harkályvár bútorai nagyon is az István nyelvén beszélnek és neki nincs kedve hozzá, hogy disputába bocsájtkozzék egy állótükörrel, vagy szemrehányásokat fogadjon el egy bőrkanapétól.

Gráczián úr azzal a kérdéssel üdvözölte unokáját, hogy mikor megy vissza Budapestre?

Arató halála körülményeiről ő semmit sem tudott, ezzel összefüggésben csak az a kérdés érdekelte volna, hogy mi van a tanár úr végrendeletével?

Fél óra múlva látogatóba jött Milka százados. Ezen mind a két részről túl kellett esniök.

Még a vasúton magára vállalta, hogy kocsit szerez holnapra, – reggel korán ki fognak menni a járványkórházba – és most jelenteni jött, hogy kocsi nincs, az oltvai fiakkeresek nem vállalnak egész napos fuvart.

– Elsétálunk a kertek felé, az öreg Bágyihoz, ha magam kérem, ide adja a lovait, – mondta Katica.

És mindjárt föl is csillant szemében a régi, győzedelmes Katóka-pillantás, amellyel valamikor arra csábította Vikus boltost, hogy a lemért mazsolaszőlőre még rádobjon egy félkanállal.

Gráczián úr kissé furcsának találta, hogy a gyászfátyolos özvegy egy ekkora nagy darab katonával fog a városba csörtetni, de amióta Katóka a maga feje szerint méltóságos asszony lett, azóta az öreg úrnak már nem volt szava etikett-kérdésekben.

Megelégedett tehát azzal, hogy Pilátus módjára mossa a kezét, neki semmi köze a Kata dolgaihoz, – akárcsak az alibijét készítené elő egy esetleges főtárgyalás napjára.

Grácziánné viszont az unokájával szemben Bonaparte anyjának enyhén szkeptikus álláspontjára helyezkedett: Istenem, csak aztán jó vége legyen mindennek!

Ilyen megfigyelései arra ösztönözték Milka századost, hogy beszéd közben egészen mellékesen, minden dicsekvés nélkül, inkább bizonyos szeretetreméltó huszáros léhaság hangján, odavesse, hogy az ő édesapja fehérneműt szállított a hadseregnek, – gondolom egypár százezer garnitúrát…

Ezzel el is érte, amit akart: Gráczián, aki katonákról és színészekről egyformán keveset tartott, a kapitányban tisztelni kezdte az érdemes apát.

Katica útközben megmutatta Milkának Oltva nevezetességeit.

Most egyszerre olyan meghatott, gyermekes rajongás hangján beszélt a szülővárosáról, mintha Budapesten egyébről sem álmodott volna, mint az oltvai köcsögkalaposokról.

A régi fahidon kezdte, melyet Szent Nepomuk még mindig olyan életunt ábrázattal őrzött, mintha sokért nem adná, ha itthagyhatná ezt az istentelen fuvarosbandát, amely reggeltől estig káromkodik a meredek följárón.

Útba ejtették a főutcát is és Katica fölhívta a barátja figyelmét a Gondviselés krokodilusára.

Szombat este van, a kapuk alól patakokban folyik a szappanos víz, a sötét udvarokon meztelen karu, vékony bokájú leányok végeznek erőmutatványokat vödrökkel és kefékkel, közbe igen sokat beszélnek és hirtelen kővé dermednek, amint egy krepfátyolos nőt vagy egy szőke kapitányt pillantanak meg a kapu előtt.

Holnap ezek a kis pesztonkák spanyol infánsnőknek öltöznek és elsuhognak a nagytemplomba.

Oltvának különben határozottan jó napja volt.

A főutcán még virágoztak az öreg hársfák, a vén lábasházak alatt úgy zümmögtek a polgárok, mint a becsípett darazsak, a csúcsos háztetők alatt óriás drágakövekként tündököltek az ablakok az alkonyi fényben, az egész város fölébredt százesztendős álmából, megfiatalodott, mintha valami szép, belső tűz világítana az ereiben.

Ez a fészek sohasem tudta, mi a háború, vagy ha tudta, már megint elfelejtette.