Part 10

Mária nővér rögtön felismerte Aratót. És különös, hogy ebben a pillanatban ő is valami hasonlót gondolt magában: milyen egyedül jár az az ember a nagy fák alatt!

– Hallottam, meghozta a kárpáti betegeket, – köszöntötte az asszony.

István bólintott. Igen, azokkal most már rendben volna.

– Beszélhetek Frobisherrel? – kérdezte.

– A főorvos most éppen az Oltvában fürdik az asszisztenssel… De ha sürgős a dolog –

– Nem sürgős. Most már igazán ráérek.

A szigeten mostanában csak két orvos volt, mind a kettő amerikai: Frobisher és a segédje. Őket véletlenül Magyarországon érte a háború – éppen Perzsiából jöttek vissza – és mivel úgy vélekedtek, hogy az emberiséget Magyarországon is szolgálhatják, mindjárt itt is maradtak.

– Meg fogja vizsgálni a kórházunkat? – kérdezte az asszony.

Arató mosolyogva rázta a fejét.

– Beteg? – kérdezte Mária nővér, aki egy pillanatra sem vette le tekintetét Arató arcáról.

– Azért jöttem…

– A járványkórházba?

– Öt napja, hogy tifuszban vagyok… És szeretnék mindjárt leküdni, fáradt vagyok…

Az asszony nagy szeme még nagyobb lett.

– A kerti pavillonban, – mondta csendesen.

A pavillon a folyó partján állott. Ősrégi, formátlan, mégis kecses kőház, a sziget aranykorából maradt meg és egykor fejedelmi dámáknak vetettek ott jószagú nyoszolyát.

Végigmentek a nyolcszögű téglákkal kirakott, fehérre meszelt folyosón és Mária nővér kinyitott egy keskeny tölgyfaajtót:

– Szakács úr, most már szükség van a szobára!

Kicsi, hegyes szakállú, vörös-sárga ember nézett ki az ajtón. Egy Mefisztó, akit megszelídített a betegség. Hihetetlen sovány volt, az elálló füle áttetsző.

Mária nővér azt mondta neki:

– A raktárba megyek, addig csomagoljon. Mire visszajövök, késznek kell lennie, Szakács úr.

A halkbeszédű asszony egyszerre nagyon határozott lett.

Szakács úr kicsinylően legyintett a kezével – ez neki kedvenc gesztusa volt – majd elővette a hátizsákját és mérgesen beledobált mindent, ami kezeügyébe került.

– Nagyon megszoktam már itt – morogta – mégis elküldenek… Igazán kellemetlen! Én olyan ember vagyok, hogy szeretek egyhelyben maradni… Sajnos, nem találtam még olyan helyet, ahol békében hagytak volna…

Közlegény volt, de ügyet sem vetett Arató aranygallérjára, talán mert már megszimatolta benne bajtársát a betegségben.

Amint meghajoltan állott, a válla fölött visszanézett a tanárra.

– Tifusz? – kérdezte bizalmasan vigyorogva. – Nekem is az volt… Nem rossz betegség. Az ember csak alszik és furcsákat álmodik, különben semmi dolga vele, magától meghal vagy meggyógyul…

Megint legyintett a kezével, hogy erről nem érdemes beszélni – vajjon miről érdemes? – azután egy vázlatkönyvet és rajzeszközöket dugott a zsákjába.

– Művész? – kérdezte Arató, aki ezt a vörös embert semmivel sem találta valószínűbbnek, mint az elmúlt éjszakák akármelyik álomalakját.

Szakács úr válasz helyett megint kihalászta vázlatkönyvét a zsákból, kettőt lapozott benne és odatartotta István szeme elé.

– Ezt nézze meg uraságod! (Uraságodnak szólította a főtörzsorvost.)

Ceruzarajz volt. Ember Mária arcképe. Puritán egyszerűséggel, megdöbbentő jellemző erővel rajzolt fej. Arató az ifjú Holbein windsor-castlei arcképtanulmányaira gondolt.

Különös volt, hogy a kép, bár magas gallérral és divatosan fésült hajjal ábrázolta Uzonnét, csalhatatlanul a Madonna-fej benyomását tette.

Szakács úr maga is látható élvezettel szemlélte művét és naiv fesztelenséggel kezdte magasztalni. Most már nem legyintett a kezével, erről úgy látszik érdemes volt beszélnie…

– Ezt nem csinálja utánam sok ember… Egyáltalában senki sem csinálja ma utánam. Pedig nem is ült hozzá, nem is tudja, hogy lerajzoltam… Megnézte kegyed Mária nővér arcát? Jól megnézte? Nagyon különös arc. Mélységei vannak, mint a – mint a – szóval: mélységei vannak… Eltitkolja önmagát, mintha szégyelné, hogy olyan, amilyen… Rendszerint olyan, mintha fátyolt vagy álarcot viselne – fátyolt, amit szemérmetességből, vagy talán büszkeségből, vagy micsodából szőtt magának… De én kilestem minden titkát. Előttem föllebbent a fátyol, megnyilatkozott az arc. Láttam sírni és imádkozni, – aludni is láttam… Értem imádkozott, mikor azt hitte, el fogok patkolni… Éjszakákon át néztem, tulajdonomba vettem minden egyes vonását és most már könyv nélkül tudom… A legnőiesebb, a legemberibb arc, mit életemben láttam. Mondja, kérem, látta kegyed nevetni Mária nővért? Ez külön lapra tartozik: napfölkelte a harmatos rét fölött… Az ő nevetése ozontartalmú… De a nevető Máriának én nem tudnám hasznát venni, nekem a szomorú Mária kell. Majd akkor nézze meg uraságod, ha megcsinálom színben, oltárképnek! Én egyelőre nem is fogok egyebet festeni, csak Madonnákat… Ez lesz az igazi Boldogasszony, az asszonyok asszonya, királynő és szolgáló egy személyben: a Mater perfecta!

Arató kezében tartotta a vázlatkönyvet.

Ez a Szakács úr, vagy minek hivták, egyike volt az Uristen geniális majmainak, telve utánzó ösztönnel, amely már szinte teremtő erő számba mehetett.

Ő meglátta és visszaadta azt, amit Arató eddig csak megsejtett Uzonné arcán: a lelket. A tiszta és mégis rajongó, a büszke de alázatos, az erős és amellett nőies lelket.

Kívül lépések kondultak a téglapadlón. Kórházi szolgák jöttek seprőkkel, ágyneművel.

Szakács úr kivette a könyvet Arató kezéből, hátára lódította a zsákját, köszönt úgy, ahogyan soha még semmiféle nemzetbeli katona nem köszönt a fölebbvalójának, elment.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szakács úr megállapítása egészben helyes volt: a tifusz nem rossz betegség, a betegnek nincs vele semmi dolga.

Az ember ráér gondolkozni, igaz, hogy a gondolatai hétmérföldes csizmában járnak, ha pedig emelkedik a láz, akkor a Sarkcsillagtól az Orionig csak egy macskaugrás.

A láz azonban időnkint le is lohad, az ember az Orionról lecsúszik a földre, mint a parasztgyerek a boglya tetejéről, és ennek is megvannak a maga kellemetlen következményei: ha régi földi életében sebei voltak, azok megint vérezni kezdenek.

Valahányszor a beteg hazaérkezett a Föld bolygóra, rögtön Katókával állott szemben. A láz ködéből úgy bukkant ki az asszony alakja, mint valami kegyetlen rejtély.

Az ura mindent tudott róla, de semmit sem értett meg. Ki volt ez az asszony?

A kínai Kirin jutott eszébe… A Kirin démoni állat, amely emberi alakot tud fölvenni… Valaki feleségül vesz egy szép leányt, akit az erdőben talált… Évekig békességben élnek, egyszer aztán, amint a házaspár együtt sétál az erdőn, az asszony visszaváltozik megint állattá és hahotázva elvágtat a bozótba… Nem asszony volt, hanem Kirin.

És az esztendők, miket a férj boldogan töltött a Kirinnel, sokkal borzalmasabb és lealázóbb emlékeivé lesznek, mint maga a kiábrándulás…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Arató fölébredt ágyában.

Mária nővér a nyitott ablakban állott, a látóhatár mögött delelő sötét felhőket nézte és talán a vadgalambok egyhangú búgását is hallgatta.

Amint megmozdult a betege, megfordult és nesztelen léptekkel odavitte neki a hőmérőt.

– Közelebb fogjuk tolatni az ágyat az ablakhoz, – inditványozta Arató. – A vidékből akkor sem látok sokat, de annál többet az égből.

Mária nővér ismerte a beteg vonzódását a felhőkhöz. Mosolyogva mondta:

– Ma nincs az égen semmi ujság. Csak a hegyek mögött heverésznek még a tegnapi felhő-ichthyosaurusok…

A hőmérő ebben a pillanatban alig mutatott valami kis lázat.

A tanár elkérte a láztáblát. Egy pillantást vetett a hullámvonalra, melyet az asszony nagy gonddal vezetett tovább, és azt mondta:

– Nőnek a havasok. Ma vagy holnap kezdődik az én nagyhetem.

Mária nővér ekkor váratlanul így szólt:

– Mikor érkezik meg a felesége?

– Nem fog idejönni, – válaszolt szárazon a beteg.

– Tehát nem tud a betegségéről?

– Nem tud.

Mária nővér kis ideig hallgatott, majd halkan kérdezte:

– Küldjek neki táviratot?

– Nem, ne küldjön.

Az asszony az ablakhoz ment, de aztán megint csak visszajött.

– Azt hiszi, tanár úr, van jogunk ezt eltitkolni előtte?

– Igen, azt hiszem.

Mária megigazította a párnát a beteg feje alatt. Szelíden, szinte alázatosan szólt:

– Ne tartson indiszkrétnek, kérem, de – de ez nincs jól így! Attól félek, ön csupa gyöngédségből nagyon meg fogja bántani Katalint… Vannak időszakok, amelyeket házastársaknak együtt kell átélniök – az ön élete most ilyen időszakhoz érkezett…

– Házastársaknak – igen. De én és Katalin, mi nem vagyunk házastársak, – válaszolt a tanár lehúnyt szemmel.

Mária nővér érzékeny arcbőre hófehérré vált.

Arató megint kinyitotta a szemét.

– Jobb, ha őszintén beszélünk. Az életem most heteken át a maga kezében lesz, – nincs értelme, hogy eltitkoljam azt, ami nagyobb betegségem a tifusznál… Igen: az én házasságom darabokra tört… Katalin mást szeret, – ennyi az igazság.

Mária nővér rémülten és tehetetlenül nézett a tanár szemébe. De azután hirtelen megrázta a fejét:

– Ez hihetetlen! Nem tudom elhinni! Katalinnak lehetnek irigyei, lehetnek ellenségei –

István a szavába vágott:

– Amit tudok, azt a magam szemével láttam.

Mária összekulcsolta két kezét a mellén.

– Sohasem fogom megérteni! Soha! – mormogta.

– Öt esztendeig együtt éltem egy nővel, aki idegenebb hozzám, mint bárki azok közül, akik köszönés nélkül mennek el az utcán, – válaszolt Arató. – Keresem a magyarázatot, de csak szavakat találok. „Háborús hóbort.“ Ez is milyen léha szó! A háború megrázza a világot és fölkavar mindent, ami nagyszerű és gyalázatos az ember lelkében… De amit fölszínre vet, az azelőtt is benn lappangott már a lelkekben!

– Kegyetlen dolgok ezek! – mormogta Mária nővér.

Olyan reménytelen fájdalom tükröződött vissza a vonásain, mintha a sok keserűség, amit megcsalt férfiak valaha éreztek, most mind az ő szívére nehezednék.

Arató a szenvedő asszonnyal szemben mindíg fegyvertelen volt.

– Hagyjuk ezt! – mondta. – A betegségem ingerlékennyé tesz. Talán nincs is hozzá jogom, hogy bíróként ítéljek… Az igazság relativ valami és meglehet, hogy Katalinnak is megvan a maga egyéni igazsága… Meglehet – de én nem értem meg. Én semmit sem értek az egészből.

Most vette csak észre, hogy Mária szeme könnyes.

– Maga sír? De hiszen alig ismerte Katalint! Alig ismert minket…

– Nem akarok a fájdalmába tolakodni, – válaszolt Uzonné halkan. – Nem is önt, nem is az ön elveszett boldogságát siratom, hanem más valamit, valamit, amit én vesztettem el.

– Mit vesztett el –?

– Ezt nem volna könnyű megmagyaráznom… Mi alig láttuk egymást, de azért én a távolból sokat gondoltam önökre – sokat gondoltam Katalinra… Különösen hangzik, tudom, de mégis úgy van: az önök házassága volt egyike a kevés szilárd pontoknak, melyek egyensúlyban tartottak engem… Megnyugvást és erőt adott a gondolat, hogy eszes és jó emberek boldoggá tudják tenni életüket… Ezért szerettem Katalint és örültem a boldogságának… Ez a hit az, amit most elvesztettem… Azt hiszem, velem együtt minden más nő is vesztessé lett… Megint a gonosz véletlen, megint az, ami kiszámíthatatlan és érthetetlen, amitől én olyan nagyon félek, megint az győzött az életen… Az élet megint nehezebb és szomorúbb lett…

Az ablakhoz lépett, hogy megszárítsa könnyeit. De aztán meghallotta a tanár fáradt lihegését és ijedten és szégyenkezve sietett vissza az ágyhoz.

– Óh, milyen rossz betegápoló vagyok én! Megengedtem, hogy így felizgassa magát –!

Arató intett neki, jőjjön még közelebb, üljön melléje.

– Ezzel most már le kell számolnunk, – mondta. – Mert van valami, ami jobban fölzaklat a láznál is.

Az asszony aggódva nézett reá.

– Mit fog tenni Katalin, ha hírét veszi a betegségemnek? – kérdezte István, mereven Uzonnéra tekintve.

– Ide fog jönni, minden bizonnyal ide fog sietni, – mondta Mária nővér.

– Én is azt hiszem… Lehet, hogy megsajnál, mert hiszen ő jószívű, de lehet, hogy a közvélemény nyomása alatt jön, mert hiszen ő hiú… Ide fog jönni és akkor egy új, idegen erő avatkozik bele a groteszk harcba, mely a férj és az udvarló közt folyik: az asszony nagylelkűsége!

A tanár arca sötétvörös lett, folytatta:

– Mária nővér, én az Úr angyalával viaskodom, – nem akarom, hogy a hazugság virrasszon az ágyamon, hogy a képmutatás imádkozzék értem!

– Iszonyú dolgokat beszél, – rebegte az asszony.

– Mária nővér, segítsen rajtam!

– Mit tehetek én?

– Tudassa vele, hogy meghaltam. Vele és az egész világgal. Én most a halál palotájának előcsarnokában ülök… Életem hitelezői és adósai ide ne jőjjenek utánam…

Kis szünet után tovább beszélt:

– A sziget zár alatt van… Engem senki sem lát, csak maga és Frobisher… A tanár nem tud magyarul, nem olvas lapokat, sohasem megy ki a partra… Minden értesítés, ami kijut a külső világba, a maga kezén megy keresztül, Mária nővér… Ha élve kikerülök innen, mindent megmagyarázok azoknak odakünn… Ha pedig végleg itt maradok, akkor nem lesz mit magyarázni…

– A halál nagyúr, hiába ne vegyük az ő nevét ajkunkra, – szólt Uzonné.

– A halál nagyúr… Csak ő védhet meg a gyalázat, a kétségbeesés ellen.

Arató valamit az ágya mellett álló asztalra tett. Valami kerek kis tárgyat, amely most végigszaladt az asztalon, leugrott a padlóra és Mária nővér lába elé gördült.

Az aranykarika volt, melyet öt esztendő óta ma vett le először.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A beteg figyelmesen nézett ki a boltíves ablakon.

Az ablakkeret egy tájképet foglalt be, amely szinte valószínűtlen módon festői volt, mint azok a tájak, amelyeket régi olasz szentképek ablak- és ajtónyílásain keresztül látni.

Ezüstködös távolságban magányos nagy hegy ágaskodik ég felé, a lejtőit sötét erdőségek lepik el, a tetején meredeken feltörő, széles sziklakorona fekszik. Egy kősziget a levegő kristály-óceánjában, partjait lombhullámok ostromolják.

– Nem látom már a Harkály-hegyet, fekete köd takarja el, – mondta a beteg.

Odakünn pedig ragyogva sütött a nap…

– A Harkály-erdőben most sok a bölény, nagyon sok a bölény, – kezdte megint.

Félrebeszélt. Izzó szemmel nézett körül a szobában.

– Hol a bikafej, mit a múlt héten hoztam –? Itt kell lennie – a barlangban!

– Maradjon csendben! – könyörgött Mária nővér.

A beteg tétova tekintete megakadt egy régi nagy bőrszéken, melynek liraalakú támlája volt… Elmosolyodott.

– Ott van, látom… Hatalmas szarva van – úgy-e?

Felkönyökölt ágyában.

– De a fekete nagy bika, amelyet tegnap nyomoztam ki az erdőben, nagyobb volt, sokkal nagyobb!

Visszaroskadt és nehezen lihegett.

– A bestia megöklelt… Minden csontom összetörte…

– Maradjon nyugton! – könyörgött Mária nővér.

Bikaölő

Valaki fölriadt mély álmából…

Olyan feneketlen, forró mélységekből bukkant föl, mintha a teremtés ősködéből jönne.

Keresni kezdett a vak homályban és fölfedezte önmagát, a pihegő rejtélyt az élet partján.

Megdöbbent örömmel fogadta a prédát, mit a sötétség tengere dobott az ölébe… Óvatosan vizsgálgatta, ravaszul megleste.

Ki vagy te, mi vagy te, mélységek gyermeke?

Semmi válasz.

Tépelődve összeszedegette az emlékeket, melyeket magával hozott az ezeréves álomtengerből.

Tíz emberélet emlékeit találta magában, vadul összedobálva… Melyek az igaziak?

A tudós, a zsoldos katona, a szántóvető, a tengerész, a kalandor, a bölényvadász – melyik vagyok én?

Vigyázat! El ne tévedjünk az évszázadok rétegei között!

Egyszerre tüzes fájdalom villámlott át a tagjain…

A bölény – a fekete bölény!

Most már tudta: ő a bikaölő.

Egészen ébren volt, mindenre visszaemlékezett…

Tegnap volt, hogy a hegyekben az öreg bikát nyomozta, a legnagyobbat, mit valaha bölénycsordából kivertek.

Szellő nem mozdult az őszi alkonyban, az erdő fekete lombrostélya mögött sárgán lángolt az ég és ekkor a kristályos csöndet hirtelen szilánkokra zúzta valami rettenetes, mélyen hörgő bömbölés.

A bika jött! Nem látta, de érezte: a föld úgy dobogott alatta, mint egy megrémült szív…

Ekkor megnyiltak a bokrok és egy menekülő emberpár perdült el a bikaölő mellett.

A felesége volt, Talita, és egy idegen férfi.

El nem eresztették egymás kezét, összefogózva, egyetlen sápadt felhőfoszlánnyá olvadva libegtek a vastag fák között, lefelé a lejtőn…

A bikaölő dermedten tekint utánuk. A dárda reszket kezében – életében először.

A bika pedig jön… A bőgése tengermorajlássá nő, a fák, a levegő, a sziklák hörögnek és a bikaölő ereiben is bömbölni kezd a vér…

Dühöngve fölugrik – a bárdomat!

De valaki átkarolja, szelid erővel lefogja.

Valaki könyörögve csitítja.

– Talita, te vagy –?

– Mária nővér van itt…

Talita többé nem jön vissza.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Itt fekszik összetörve, legyőzötten, a fájdalomtól vonagló tagokkal, a gyalázattól hörögve… A letiport bikaölő.

Bordás sziklaboltozatot lát a feje fölött, a fekete boltozaton vörös tűzfény hullámzik, – a tűzfénytől cinóbervörös bölényszarvakat lát, régi diadaljeleket…

Ez az ő tanyája, a bikaölők barlangvára, tegnap még hangos volt Talita nevetésétől.

Most már látja egész életét, mely tarka gömbként fogja körül…

… A bölényvadászok fönn laknak a Harkálykő tetején. Ezt mindenki tudja. Arany felhők között laknak, ezüst sziklák fölött, magasan a kéklő erdők, a ködszínű völgy fölött. Kevély magányban az élet feje fölött.

Vagy talán csak álom mindez? Csak mese? – Lehet, hogy egy beteg ember forrongó vére, rég elporlott apák öröksége, emlékszik elmúlt évezredekre.

… Hajdan a bölényvadászoké volt minden hatalom.

De idegen nép tört rájuk, szapora, falánk, visító vándorpatkány-emberek, nem vadászok, csak hurokvetők, – azok fölfalták a hatalmukat.

Az északi széllel jöttek, mint az őszi köd, százan voltak egy ellen.

A föld a hurokvetőké lett, de a felhők a bölényvadászoknak maradtak. Azóta csak egy szabad sziget van a levegő azuros oceánjában: a hegytető.

De azt is kerülgeti már a szürke patkánynép.

Ha rájuk tekint a beteg: furfangosan meglapulnak, kővé, fagyökérré merednek, – ha elfordul: ütemre fölemelik lábukat, egy lépéssel följebb kúsznak…

Hahó, bikaölők, fegyverre!

A beteg ordít, – egy hüvös kis tenyér fekszik a forró homlokára – megnyugszik…

– Hagyd itt a kezed, Talita!

– Mária van itt, tanár úr…

„Tanár úr.“ Csillagok messziségéből valami ismerős kis fény dereng… „Tanár úr.“ De a fény megint elalszik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Talita a hurokvető leánya… Édesapja öt juhot kért érte, de a hurokvető ifjak drágálták.

A völgyben veszik, adják, elcserélik a leányokat, a szepegő, fehér állatokat… A völgyben nincs ára az asszonynépnek, – aki tizet akar, tizet is vehet…

És fönn, a hegytetőn, egy férfiélettel fizetnek minden asszonyért.

Fullasztó meleg van!

A hurokvetők máglyát raktak a völgyben, virágos hajú leányaik táncolnak a tűz körül…

A tűzfény messzire csillog az éjszakában, lecsalja, leszédíti hegyeikről az ifjú vadászokat…

Ha hurokra kerül a bölényvadász, a hurokvetők karóra ütik a fejét. Aki hegyormon lakik s egy asszony kedvéért leszáll a völgybe: karót érdemel!

És mégis lejönnek az ifjú vadászok. Némán ereszkednek alá, mint éjjeli felhőfoszlányok…

A tavaszi éj teli van forró illatokkal. A völgy teli van virággal, asszonnyal – fönn, a sziklákon, egyik sem terem.

Lengő hajú leányok szökdelnek át a fölcsapó lángon… A fekete bozótból a férfivágy száz izzó szemmel nézi a lágyan és acélosan repülő ifjú testeket.

Most Talita száll a máglya felé… A láng fölcsap, – hosszú haja lobogó tűzcsóva…

Segítség! Megég!

De nem, – bolond álom volt!

A beteg fölébredt… De jó, hogy fölébredt! Nincs itt máglyatűz – a tavaszi verőfény villog a lomb között… Ezüsthangú tücsökkórus muzsikál és az erdei forrás üdén zúg…

A beteg fölébredt…

És egyszerre édes asszonyi kacagás gyöngyözik a bikaölő szívébe, belefonódik a vízzúgásba, mint hárfahang a tülökszóba.

Lenn, a sziklakatlanban, meztelen nő áll, dideregve és kacagva kinálja oda ifjú testét a forrás kristálysugarának.

A fekete báránybőre, mit leoldott csipőjéről s a potrohos agyagkorsója ott hevernek a parton…

Egyedül van az erdőn. Piros virágot tart a fogai közt, két karját magasra emeli, a teste kecsesen vonaglik a hideg vízben.

A tavaszi nap keresztül ragyog a zöldarany kupolán, zöld sziklából zöld selyemvíz folyik és a karcsú leánytest márványán zöldarany fényfoltok remegnek.

– Óh, hogy szomjazom! – sóhajtja a beteg.

Egy puha kar vigyázva felöleli forró fejét, ő hosszan iszik.

– Köszönöm Talita!

– Nem Talita, – Mária van itt.

A lázfüggönyök megritkulnak, gyöngyszínű fény dereng – egy jólismert arc hajlik az ágy fölé.

– Hogy jöttél te az erdőbe, Mária?

– Szobában vagyunk, nem erdőn.

– Hát nem hallod az erdei tücsköket?

– A tücskök a nyitott szobaablak alatt cirpelnek… De most már aludnia kell!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Aludni kell!

A vén bikaölő azonban ott guggol a betegágy mellett… A haja hófehér, a szeme hideg, az arca olyan, mintha vörösrézből kovácsolták volna – erős, gonosz. És mégis úgy hasonlít az ifjú beteghez, olykor azt hiszi, ő maga az.

A völgyből ne hozzál asszonyt a hegytetőre. Hiába hozod: a légies teste feljő, de az agyaglelke lenn marad. A völgy egyszer visszaveszi tőled a leányát s ha gyökeret bocsájtott a szívedbe: vérezni fogsz. A völgy örökké fölfelé sandít, azt hiszi közelebb jut a hegyormokhoz, ha lehúzza magához, ami odafönn van… A völgyben öt juh egy asszony ára, de ha egyik följutott a hegytetőre, érte tizet is megadnak… Ha sugárkoronát teszel asszonyod fejére: leviszi a völgybe: – lám, én tíz juhot is megérek! A büszkeséged biborpalástjával söpri majd a völgy porát, hadd írigyeljék érte a hurokvető asszonyok!

A beteg elhessegeti a gonosz öreget – aludni kell!

Fülére húzza az éjszakát, mint valami takarót és ekkor újabb és újabb felhőtakarók ereszkednek le reá, – ő mélyen benn fekszik a bársony éjszakában.

Tőle messzire kékezüst köd világít szeliden: a hold besüt a barlang száján.

És ekkor ráborul a bikaölők szent és rettenetes magánya…

De hallgasd csak –! A vas csendben szelid, meleg, lágy, ritmikus kopácsolás válaszol a férfiszívnek… Egy édes, fáradt árnyék remeg mellette… Egy forró, alázatos hang susogja:

– A nevem Talita, a völgyben születtem, a hegyekbe vágytam és ha akarod, uram, a szolgálód leszek!

Az éjszaka száz tücsök-hangja ezüstös zsolozsmába kezd:

Nekiindult az úttalan útnak, Keresztül törtetett tüskés bozótokon, Átlopta magát az őserdő medvetanyáin, Sápadtan, makacsan fölkúszott a felhőbe nyúló falon, Alvajáróként lépdelt a szédítő mélységek fölött, Vérző lábbal, roskadó inakkal, szakadó szívvel – Följutott a hegytetőre!

… A beteg hirtelen belehahotázik a sötétségbe.

De hiszen ezek mind együgyüségek – gyermekes agyrémek!

Én Arató István vagyok, doktor Arató… a járványkórházban fekszem, – tifuszom van és lázálmok gyötörnek…

Egyetemi tanár vagyok, a huszadik században élek – semmi közöm a bikaölőkhöz, a hurokvetőkhöz!

Semmi közöm hozzájuk, – de mégis jönnek a hurokvetők, megint jönnek a szürke lázemberek.

Ha rájuk toppantok: ijedten lebuknak, fakó görönggyé mállanak; – ha elfordítom a fejemet: vihogva fölpislognak, egy ugrást előre ugranak…

A völgyben öt juh az asszony ára, de ha egyik följutott a hegytetőre, érte tizet is megadnak.

… Most ott guggolnak széles sarlóban a posványparton és Talitára meresztik a buja szemüket…

Tőlem mereszthetik, tőlem ugyan kuruttyolhatják nászdalukat, az emberpofájú varangyok – én Arató István vagyok, én tudom: mindez csak álom!

De ha álom is, ha százszor álom is: Talita mért bámul le mindig a völgybe?

Ott függ a hegygerincen, mint útra kész felhő feszíti a vitorláit… Délben még aranyfelhő volt, estére fakó vándorfelhővé halványodott…

… Valami közeledik… Valami névtelen, alaktalan, fekete rémület ágaskodik a ködtengerben… Nagypúpú, óriás felhőbika torpad ki a mélységből…

A szeme vérben izzik, farkával a szügyét vágja, öklelve leereszti rengeteg fejét…

A fekete végzet jön…

A bikaölő szoborrá dermedten áll… A szíve vadul zakatol… A sziklák súlyos ütemben rengenek… Valami bősz, fenyegető, harsogva növekedő kalapálás tölti be az egész mindenséget…

Ekkor egy édes, lágy kis kéz simít végig a beteg lüktető halántékán. Az éj minden tüzes rémülete ellobban, párává lesz.