Part 5

A cselekmény gyér, de az otrombán dagályos stílus, az «euphuismus», mely egy századra megrontotta az angol nyelvet, felpuffasztja. Tele van levelekkel és szónoklatokkal s az alakok és az író szünet nélkül olyan pöffedt nyelven beszélnek, amelynek minden szava mintha fel volna dagadva. Akárhogy lötyögött is a vézna kis mese ebben a szószátyárkodásban, a regény tetszett; egy emberöltő alatt nyolc kiadást ért.

A pyrenei-félszigetről másik bevándorló is akadt: a pásztorregény. Philipp Sidney szólaltatta meg először angolul, _Arcadiá_jában, mikor 1580–81-ben Wiltonba húzódott a királynő haragja elől, akit elég merész volt lebeszélni házassági tervéről, mikor feleségül akart menni Anjou katholikus hercegéhez. A regény szemlátomást mintáira ütött, a Sanazaro _Arcadiá_jára és a portugál Jorge de Montemayor _Szerelmes Dianá_jára. A bukolika nála is belenő a lovag-romantikába s az udvari csűrt-csavart nyelv, a monológok, a regényt átszövő versek finomkodása az udvari nép kedvének keresésére vallanak.

Két királyfi, a thesszáliai Musidoros és a makedoniai Pyrokles, hajótörést szenvednek, melyből megmenekülve, az első Spártába, a másik Arcadiába kerül. Mikor a két állam harcba száll, mint ellenséges vezérek találkoznak. Békét kötve, szerelmi kalandba bonyolódnak. Arcadia királya vadonban, rejtve nevelteti leányait. Musidoros azonban Dorus pásztornak öltözve, közelébe férkőzik Pamelának; Pyrokles pedig amazonruhában Philokleának. Ebből nagy bonyodalom támad, mert a király maga beleszeret a szemrevaló amazonba. A királynak a sógorasszonya azonban, aki a maga fiának szánta Philokleát, megszökteti a két leányt, amazonkísérőjükkel együtt. Itt végződik az első rész. A másodikban Musidoros elveszi Pamelát s hazaviszi Thessaliába. Pyrokles is bevallja csinyjét s feleségül kapja Philokleát.

Ezek a regények Athénben és Tempe-völgyében játszanak, embereik levegőben élnek, lábuk sem éri a göröngyöt. Éppen ilyen kecses és boldog nép a francia mintára ütött lovagregények többi hőse, a Ford _Parismus_a és Henry Robert _Pheander_je. Elterjedtek a Gomberville hősi regénye _Polexandre_, és angol párja, _Parthenissa_, Roger Boyle regénye (1654) és a George Mackenzie _Aretiná_ja. De nemsokára támad olyan regény is, amely az életnek és az emberszívnek a tükre akar lenni. 1554-ben jelent meg Spanyolországban az első gézengúz-regény, _Lazarillo de Tormes élete_, Mendozától. Hőse egy szegény gyerek, akit egy vak koldus megvesz az anyjától vezetőnek; a kis csirkefogó tömérdeket szenved és rengeteg csínyt követ el, de mi ránk csak az tartozik, hogy hamarosan odaát terem Angliában. 1586-ban már ismerik ott s 1599-ben már van eredeti angol kalandor-regény is: a Thomas Nash _Jack Wiltona_, egy apród története, aki végigkísérte Surrey grófot német-, francia- és olaszországi kalandjain. Semmi sem mutatja jobban az ilyen regények népszerűségét, mint hogy rövid időn másik ilyen regény is akad, _The english Rogue_ (Az angol csavargó), szerzője Richard Heads. Különösen tetszenek az olyan elbeszélések, amelyek a tengeren túl is meghurcolják hőseiket, hajótörésbe sodorják, aztán valami puszta szigetre vetik, hol a megmenekültek patriarkális életmódot élnek, amint a biblia tanítja, mely még a puszta szigeten sem hagyja el őket. Ilyen regény az _Isle of Pines_, mely 1668-ban látott napvilágot. Lassanként aztán erkölcsi irányzat szivárog be ezekbe az elbeszélésekbe. Aphra Ben _Oronooko_ja, melyet surinami tartózkodása emlékeiből írt, egy néger rabszolga történetével a rabszolgaság eltörlése mellett emel szót, mintha az író ezzel a munkájával ki akarná engesztelni az erkölcsöt, a mért vígjátekaiban oly kegyetlenül kigúnyolta és összetörte. Ezekből a kalandos regényekből fejlődik tovább az angol regény, erre a mintára ütnek első classikus alkotásai is: _Robinson és Gulliver_.

Nyomdák is vannak már – William Caxtoné az első – amelyek terjesztik a prózaműveket, kinyomatják a krónikákat. 1516-ban jelenik meg Robert Fabyan londoni takács angol történelme, mely VII. Henrik koráig halad. Hall Edvárd a rózsák harcát írja meg (IV. Henrik – VIII. Henrik), könyve gyakran forgott Shakespeare kezén. Lord Berners a Froissart krónikáját fordítja le; Raleigh toweri fogsága alatt (1603–15) megírja a világ történetét a teremtéstől kezdve _(History of the World)_. Hooker pompásan megírt nagy munkája mellett: _Laws of Ecclesiastical Polity_, keleti nyelvészettel foglalkozott; Thomas Starkey nemzetgazdasági, Elyot államtudományi értekezéseket ír. Legnagyobb hatással a próza fejlődésére Roger Ascham (megh. 1568) volt, _The Schole Master_ c. neveléstudományi könyve révén.

Elég sokoldalú hát e kor tudományos irodalma; mélységét semmi sem mutatja jobban, mint hogy két neve – csak a nevek és nem a munkák – szinte olyan elterjedt és ismeretes, mint a Shakespeareé, ez a kettő: Thomas More (Morus, 1480–1535) és Francis Bacon (1561–1626). Mind a kettő lordkancellár volt. Moret lefejezték, mert mint buzgó katholikus, ellene szólt a király elválásának Arragóniai Katalintól; Bacon elvesztette méltóságát, mert többször szégyenletesen megvesztegettette magát s egész jelleme alacsony volt. More az első angol történetíró, aki szemügyre vette a tények indokait s a kor viszonyainak és a vezéregyéniségek jellemének befolyását a korszak alakulására V. Edvárd és III. Richárdról szóló művében. Nevét azonban államberendezési nagy ábrándja, az _Utópia_, tette öröklővé (1516-ban jelent meg). A testi-lelki boldogság élvezése egyetlen céljuk a sziget boldog lakóinak. Plato eszményi Atlantisa ez. Vallás- és jogegyenlőség társadalmuk alapja, munka- és vagyonközösséggel együtt. «Ha a fennálló államokat nézem, Isten úgy segéljen, nem látok egyebet, mint a tehetősek összeesküvését, hogy az állam cégére alatt tulajdon hasznukat lessék». Egyformák a lakások, közösek a lakomák; pénz nem forog; mindenki tartozik a földet mívelni, naponként hat óra hosszat. Mindenki dolgozik, a nők is; csak a lealázó, piszkos munkát végzik «rabszolgák», a bűnösök, büntetésből. A gonosztevők bilincse aranyból van, hogy az ékszer utálatossá váljék. Ideális minta-állam az övé, nyomor, henyélés és irígység nélkül való társadalom. Kár, hogy a boldog sziget nem akadt útjába Amerigo Vespuccinak.

Még nagyobb a Verulami Baco érdeme, mert ő éppen egy útat fedezett föl. Philosophiájának tulajképpen nincs is tartalma, módszere a fő. «A tan, melyet ő tanított, a tanok felfedezésének tana volt.» Azt hirdette, hogy az értelmet és érzékeket meg kell tisztítani a balítéletektől s a tapasztalás útján férkőzni közelébe a természetnek. Csak a tapasztalás a tudás egyedüli forrása. Az inductivmódszert nem ő fedezte fel, de új irányt jelölt ki annak. Az embert állította a gondolkozás központjába s javát keresni volt szerinte a gondolkozás tárgya. A régi philosophia is kutatta a természet törvényeit, de gyakorlati felhasználásukat lealázónak tartotta a tudományra nézve s csak az ember értelmi és erkölcsi tökéletesítésével gondolt. Bacon haszna szerint becsülte a tudományt s arra keresett módot, hogy a tökéletlen ember jól érezze magát a világon. Ez a cél nem olyan magas, mint a Platóé vagy sok philosophusé, akik az embert tökéletessé akarnák tenni, de elérhetőbb azokénál. S «egy hold föld Midlessexben többet ér, mint egy hercegség Utópiában» – mondja Macaulay Baconról írt kitűnő essayjében. Latin nyelven írta nagy munkáit: _De dignitate et augmentis scientiarum_ (1605, 1623) és _Novum Organum scientiarum_ (1620), csak essayit írta angolul, de minden munkája legszebb lapjaihoz tartozik az angol gondolkodás történetének. Negyedfél század váltotta be eddig végrendeletének óhajtását: «Nevemet s emlékemet az emberek könyörületességére s idegen nemzetekre és jövendő századokra bízom».

Bacon dolgozószobájából kétfelé nyílik előttünk nagy kilátás. Egyik oldalt a dús természetbe látunk, melynek gazdag életében új meg új igazságok lesznek nyilvánvalókká s a lombok között egy csarnokon akad meg szemünk: az 1662-ben alapított Royal Society ez. Ebben fogja kihirdetni nagy fölfedezését Newton (1642–1727). Másik oldalon a sziklák között utat vág egy kis csapat a szabad gondolkodás ormai felé. Ezen az úton találkozunk majd Lockekal.

Az emberi szellem megújhodása a renaissance idején Itáliában a hagyományokból sarjadt ki, új művészetet és tudományt teremtve; Németországban az erkölcs forradalma a reformációt hozta létre. Anglia partjaihoz elverődött mind a két áramlat s mind a kettő gyakorlativá vált. A renaissance itt a jólétben leli támaszát s egy költőt terem, aki az emberi természet ismeretében a legnagyobb, tárgyait nagyobbrészint a nemzeti mondákból és történelemből meríti, s egy gondolkodót, aki a természet megismerését veszi tárgyul, céljául az ember jólétét. A reformáció pedig megtisztítja az erkölcsöket, újjá formálja a társadalmat s önálló nemzeti államvallássá alakul.

II. A VALLÁSOS VISSZAHATÁS. A PURITÁNOK.

1. Bunyan és a költők.

Erzsébet kicsapongó udvara már a királynő életében elkeseredést keltett országszerte. A polgárság nem érte be az államivá tett anglikán egyház újításaival, mely megoltalmazta a régi hierarchiát és erkölcsöket, mindössze a legfőbb hatalmat ruházta át a pápáról a királyra. Tyndal új bibliafordítása (1547), melyet az eredetiből fordított s Rotterdami Erasmus latin és Luther német fordításának glossáival magyarázott, széthordta a német reformáció érzéseit és eszméit Angliaszerte. Az új hit vértanúi a máglyáról is azt a boldogságot hirdették, melyet a benső élet tisztasága (puritas) ád. Híveik egészen közelébe áhítoztak az ó-testamentomnak: a Sabbathot ülték, bibliai neveket viseltek. 1633-ban még megbüntetik William Prynnet, aki egy pár vendégszerető francia színésznő erkölcstelensége miatt _Histriomastix_ában minden drámát és színpadot gyaláz; 1642-ben azonban a parlament I. Jakab háromszori közbelépése ellenére bezáratja az összes színházakat s megkorbácsolják és becsteleneknek nyilvánítják a színészeket. Összetörik a templomok ékességeit és kivágják a májusfákat az egész országban; s ez nem metaphora. Cromwell köztársasága és protectorátusa (1649–1660) idején levetik a csipkegallért és színes ruhát; feketében járnak, rövidre nyiratják hajukat és fahangon beszélnek. Mindenkit megszáll az istenfélelem. Bacon is írt imádságokat; Cromwell jóslatokat szokott keresni a Szentírásban s hallucinációk gyötörték, valahányszor feszületet látott. A közkatonák rendesen zsoltárokat énekeltek az őrjáraton. Hiába vannak az államegyháznak olyan kiváló emberei, mint Laud, olyan szónokai, mint Jeremy Taylor (1613–1667), aki akkora úr a képzeletnek és a kifejezésnek minden gazdagságán, mint kevés költő; hiába olyan érzelmes és elegáns írói, mint Thomas Fuller (1604–1665): e korszak legolvasottabb könyve a fanatikus John Bunyan _Zarándok útja_. A bibliát, Shakespearet és Robinsont leszámítva, nincs ennél népszerűbb könyv Angliában.

Bunyan (1628–88) szegény üstfoldozó volt, mint az apja. Indulatos és káromkodó volt gyermekkorában, de egy pár csodálatos eset vallásossá tette. Egyszer egy vipera az ujjához kapott, de nem harapta meg. Katona-korában őrszemnek rendelték ki, egy barátja a helyére kéredzkedett s alig állt oda, megölte egy golyó. Ezekhez hasonló esetek rajongóvá tették. Látomásai voltak s ha multjára gondolt, testében érezte az ördög karmait. Húsz éves korában elvett egy szegény leányt, akinek egész vagyona egy pár vallásos könyvből állott. Ezeket olvasta éjjelenként a férje s mikor erősnek érezte hitét, prédikálni kezdett. Ezért tizenkét esztendőre börtönbe zárták, hol vas madárfogókat iszkábált s a bibliát és a vértanúk könyvét olvasta. Maga is írt: _Elmélkedések a börtönben_, _A szent város vagy az új Jeruzsálem_ és _Az én hitvallásom_ a tömlöcben keletkeztek. Legelterjedtebb munkája _A zarándok útja ebből a világból a másikba_ (The Pilgrim’s Progress from this World to that Which is to come). Ez a könyv tíz esztendő alatt (megj. 1679) tízezer példányban kelt el.

Az egész egy álom leírása: keresztény allegoria, melyben az erények és bűnök szerepelnek emberi formában. A jó Keresztényt kísérjük végig földi vándorlásain. Elindulva a romlás városából, egyik allegóriát a másik után éri útjában. Evangelista igazítja a jó útra; társa, Alkalmazkodás, a Csüggedés mocsarába fullad. Útközben megismerkedik Együgyűséggel, Restséggel és Elbizakodottsággal meg Betűrágóval és Hízelgővel, mire egy nagy kastélyba ér, hol Éber, az őr, leányaira, Jámborságra és Okosságra, bízza. Útját folytatván, egy ördögre, Apollionra bukkan, akit legyőz. Keskeny úton, lángok között, a Halál árnyékának völgyébe jut. Itt egy barlangban két óriás lakik: Pogány és Pápa. Mindezek után a Hiúság városába érkezik, azután a Kétségbeesés hatalmába kerül, aki tőrt és kötelet ád neki, hogy szabadítsa meg magát bajaitól. Végre mégis fölér a Boldogság hegyére, honnan már látszik a mennyei Jeruzsálem, csak még egy mély vizen kell átúszni kapujához; ez a Halál folyója, melyből a lelkek halandó ruháik nélkül lépnek partra. Mikor Keresztény bement a kapun, a város úgy ragyogott, mint a nap délben, az utcák merő aranyból voltak s azokon sokan járkáltak, fejükön koszorúk, kezükben zsoltárok és arany hárfák, hogy dicséneket énekeljenek. – A künnrekedt allegóriák azonban túlélik Keresztényt s életök, sorsuk és haláluk felől olvashatni a könyv második részében.

Bizonyos értelemben egy protestáns vallásos eposz ez, prózai _Divina Commedia_-féle, mely meghordozza a hivőket a borzalom és kétség útján, az erények és bűnök közt, a mennyei Jeruzsálemig, vagy Dante nyelvén: míglen ki nem érünk a csillagokhoz.

Előre láthatjuk, hogy ez az áhítat és komorság megöli a költészetet. Egyetlen egy szerencsés ember akadt mindössze, akiben nem tettek kárt a színházak bezárása és a párttusák: John _Denham_ (1615–68). Olyan szerencsés volt, hogy még 1641-ben előadták egy tragédiáját _(The Sophy)_, amely ismeretessé tette nevét s később (1643) meleg hangulatképet festett a _Coopers-Hill_ről, ahonnan elnézi a Themzét, az óceán legkedvesebb gyermekét, amint anyja ölébe siet. A politika és vallásos elmélkedés meg-megzavarja szemlélődését, de az egésznek hangulata egységes és üde marad, noha – Milton _Allegro-_ és _Penseroso_jával együtt – ez az első hangulatfestő költemény, amely műfaj Angliában később olyan divatos és népszerű lett. Egyetlen költője korának, aki ezt a nevet valamennyire megérdemli. Körülte, utána csupa sivárság. A versköltészetet előbb a színház nyomta el, azután, még inkább, a puritánizmus komorsága. Shakespeare korában még bőven hajtott a szonett, Thomas Lodge, William Drummond, Drayton gyűjteményeinek bőven volt olvasójuk is, de az igazi költészet égi harmata csak kevesen csillogott e szóvirágok közül. A költészet legtöbbjüknél puszta rím-esztergályozás, mellyel Samuel Daniel a Yorkok és Lancasterek küzdelmét cifrázza ki, Warner Anglia történetét, Drayton (1563–1631) pedig a _Polyolbion_ harminc énekében hazája egyes grófságainak leírását. Még élnek a Spenser hagyományai; George Wither (1588–1667) és William Browne (1590–1645) pásztorregényeket és eclogákat írnak, Fletcher Phineas áthozza Itáliából a halászverseket. De a nagyobb tért itt is ó-testamentomi alakok népesítik be. Francis Quarles (1592–1644) egy pár pásztorvers mellett Jónás, Eszter, Jób történetét foglalja versbe.

Alig van, még az udvari pártiak közt is, aki szerelmi verseket írna. Robert Harrick (1611–1674) kedves, anakreoni könnyedségű verseit, William Habington, Richard Lovelace (1614–58) szerelmes sóhajait, John Suckling népies kísérleteit beissza a vallásos és tudákos versek sivataga. A kor asszúsága és fanyar életközönye kiapasztja a költői képzelődés friss patakját. Meggyőződés és szív nélkül verselnek. John Donne (1573–1631) katholikus korában Mária-énekeket és legendákat ír, kitérése után keserű szatirákat. Edmund Waller (1605–87) előbb Cromwellt magasztalja s halálát könnyárral siratja el; azután II. Károly és II. Jakab udvarába szegődik. E rímkovácsok közt még Cowley Ábrahámnak (1618–67) volt valamelyes tekintélye, de ma már őt is végkép elfeledték, ámbár sokfelől megostromolta a hírt és halhatatlanságot. Két színdarabját, a _The Guardian_t és a _Naufragium Joculare_t előadták a cambridgei egyetemen, az elsőt Károly (II.) királyfi előtt. Írt ódákat Pindaros és Horatius modorában, többek közt Jézsaiásról és az egyiptomi csapásokról; eposzba fogott Dávid királyról s hat énekes tankölteményben vette sorra a növényeket. A benső forrongás, a korszak lelke nincs meg ezekben az írókban, azt mások fejezték ki; vallásos rajongását és hívő buzgalmát Bunyan, érzelmeit és eszméit pedig Milton, akinek életében benne van a puritánizmusnak egész története is.

2. John Milton (1608–1674).

Ő a legigazibb puritán; egész munkásságát, fiatal éveinek költői kedvét, mely korai termékenységében finom és komoly hajtásokat nevelt: egy hymnust Krisztusra s két hangulatfestő költeményt a lélek vidámságáról és komolyságáról _(Il Allegro és Il Penseroso)_, ennek az erkölcsi irányzatnak szentelte; férfikorának, munkaerejének legjobb éveit is, sőt szemevilágát és vagyonát minden tanultságával együtt. A politikai és vallásszabadság első szószólóinak egyike. Szabadságot kíván a családban is, hogy az össze nem illő házasfelek – ő hozzá sem volt való első felesége – elválhassanak. Nem hiába volt író maga is: nincs hatalmasabb munkája az _Areopagiticá_nál (1644), mely a legtüzesebb védirat a sajtószabadság mellett. «Majdnem annyi egy könyvet meggyilkolni, mint egy embert. Aki embert öl, értelmes lényt öl meg, isten képe mását; de aki megsemmisít egy jó könyvet, magát az értelmet gyilkolja meg». Olyan világos és erőteljes ez a könyv, hogy mikor, egy század multán, a franciáknál Mirabeau vívja e harcokat, nem tud jobb fegyvert képzelni magának, mint ha lefordítja ezt a munkát.

Elgondolhatjuk, mit fog írni a szabadságnak ez a rajongója, mikor a király megöletése után az államtanács, mint külügyi latin titkárjára, ő rá bízza, hogy magyarázza meg Európának a királygyilkosság szükséges voltát. _A királyság és a hivatalok állása_ (1649) csakugyan a népfelség bibliája. Kegyetlen élvezettel szedi szét porcikáira a Gauden püspök királyvédő röpiratát, az _Eikon basilik_ét (Királykép), a maga _Eikonoklastésá_ban (Képromboló, 1649), mely – abban az időben! – hamarosan 47 kiadást ért. S mikor a holt Károly fia valami Saumaiseből Salmasiussá tudákosodott francia bérenc íróval megkisérli megvédelmezni a királyt a _Regia defensio_ban (Királyvédelem), Milton – hogy egész Európa megérthesse – két latin röpirattal kél védelmére az angol népnek _(Defensio pro populo Anglicano)_. – Akárcsak ostorral vágná vérig a királypártiakat, olyan sujtón és kegyetlenül hirdeti, hogy a nemzet méltán lökött félre útjából egy esküszegő és hazaáruló királyt. Mintha Rousseaut olvasnók, száz esztendővel Rousseau előtt, olyan meggyőződéssel látjuk könyvében megírva, hogy a hatalom nem istentől való, hanem a nép bízza az uralkodóra és hivatalnokaira a közjó érdekében. E hatalmas szónoklat érdemét csak egy csökkenti: hogy a _Regia defensio_, amelyet összetör, hitvány és aljas munka volt. Mégis olyan tűzzel kelt ki ellene s akkora megerőltetéssel dolgozott második _Defensio_ján (1652) is, hogy végkép elvesztette amúgy is meggyöngült szemevilágát. De azért tovább dolgozik és izgat; a restauráció küszöbén s könyvet ír a könnyű és kész módról, hogyan lehet szabad köztársaságot alapítani.

Cromvell kidőlte után a régi királyi ház mégis visszatért s vele a régi szolgaság (1660). A puritánokat üldözték; Cromwell holttestét a sírjából vonszolták ki, hogy a bitóra akasszák. Milton vakon és hallgatva tengődött. Vagyonának nagy részét elvesztette, háza leégett a londoni nagy tűzben kis földbirtokát elkobozták. Második felesége, akit egész lelkéből szeretett, meghalt; a harmadikat elkeserítette a nyomorúság; leányai rendre eladogatták könyveit a «rongyszedőknek». Csak egy világ volt nyitva előtte: a képzeleté. De _Comus_ának bájos és vidám jelenetei elrajzottak az ifjúság álmaival. Sötét és néma lett a rengeteg, melyben reszkető árnyék fenyegette az eltévedt hajadon lépteit, amint bátyjait kereste, míg a lombok közt Circe fiának, a repkénykoszorús Comusnak harsány dorbézolása harsogott; eltüntek a szerelmes istenek és a földi szűzeket megvédelmező najádok; kialudt a fény és árny játéka a bokrokon. A játszi mythológia azóta lehiggadt komor puritán theológiává; ő, aki szonettjeinek is komoly tárgyakat keresett s azokban Cromwellt és Shakespearet magasztalta, a vallásüldözést kárhoztatta és vakságán panaszkodott, most a legnagyobb tárgyhoz fordult: az örök jó és rossz harcához, az ember bűnbeeséséhez. A mennyei seregek és a pokol fajzatának harcát, a classikus eposzok két ellenség közt végigzúgó hősi, valósággal homéri harcait nézzük végig az _Elveszett Paradicsom_ (1667, magyarul Jánosi Gusztávtól) vergiliusi tizenkét énekében; ezek teszik mozgalmassá az ő poklát és mennyországát, mozgalmasabbá a Dante szemlélődő ég- és pokol-járásánál. A Danteé egy apokaliptikus mennyország, hol a lelkek csillagok gyanánt lebegnek, hol visiók seregelnek s a titokzatos rózsa nyílik; ennél a vak embernél azonban a képzelet abban találta gyönyörűségét, hogy a földi világhoz hasonlóvá, olyan reálissá és mozgalmassá tegye az eget, olyan elevenekké, testiekké az ég és pokol lakóit, aminők a földi emberek. Az ő mennyországa mintaképe egy jól berendezett földi államnak; van ott dicsének és vezényszó, fényesre csiszolt fegyver és társzekér. Az ÚR abszolut uralkodó s abszolut monarchiájának égi seregei ugyanazt a keserves komédiát játsszák végig ágyúzással és előnyomulásokkal, amelyet idelent halálig megúntak a Cromwell legényei. Csak egy másik és nagyobb föld az, tele fáradsággal, bizonytalansággal, előrelátó szónoklatokkal (II. 95–138) és tervekkel. A sátán és népe érdekesebb és szenvedélyesebb. Pokluk szabad köztársaság; talán ezért sikerült a rajza jobban Miltonnak. A két hatalom versengése közt állnak az első emberek. Épp olyan kifogástalan szónokok, mint a menny kormányzója s már is feltalálták az államrendet és philosophiát csak úgy, mint a vendégbarátságot.

Igaza van Tainenek – aki különben félreérti Miltont – ez az Ádám csakugyan Oxfordon át került a Paradicsomba. Bizonyos, hogy vannak szükséges anachronismusok; ha nem volnának, Ádám egy szót sem szólhatna vagy legalább nem volna érdemes meghallgatni makogását, de az is biztos, hogy költő sohasem élt többet e szabadsággal, mint Milton itt.

_Elvesztett Paradicsom_a nem az a könyv, melyet nem kellene elolvasni mindenkinek: azért fölösleges elmondani tartalmát. Ez úgy sem adhatna fogalmat érdeméről, anélkül a mély vallásos érzés nélkül, mely minden sorából kisugárzik. Ez a tárgy – megmondta Goethe – nem költői; nem is annyira vallásos eposz, mint inkább költői theodicea az egész, egy különszakadt, kisebb érdemű befejező résszel, a _Visszanyert Paradicsom_mal, melyben a Megváltó legyőzi a Sátán kisértéseit s példát ad a rossz leküzdésére. Az első rész azonban a nyomorúságnak a földön való megöröködésével végződik s egy érzékeny és mélységes léleknek fájdalomkiáltása. Hogy Milton talán a maga puritán köztársaságát siratja az elveszett Édenben, hogy nyelvének felséges orgonabúgásában egy szegényes irodalmi kor tökéletes művészi emlékhez jutott, az az angolok dolga; de az a fájdalomszó ma is elhat mindőnk lelkébe, az egész világon; s irójának alakja be van vésve minden nemzetnek a lelkébe. Nagyobbrészt a költő egyénisége teszi vonzóvá könyvét, nem a könyv kelt érdeket írója iránt. Az eposzhoz szükséges nagy formáló erő hiányát eltakarják a lyrai szépségek s a sok gyönyörű tájfestés, mindent pótol a költő impozáns egyénisége, magát a hatvankét éves embertől nem telő tüzet és szenvedélyt is.