Part 4

Ide tért meg huszonnyolc esztendei távollét után. Jakab király ugyan udvari színészeivé emelte Shakespeare társaságát s ő vele élükön helyet juttatott nekik díszmenetében Londonba bevonultakor, de vele uralomra jutott a puritánizmus, minden művészetnek, kivált a színháznak ellensége. Otthon is jóformán idegennek kellett magát éreznie. Egész családjában senki sem olvasta vagy látta egyetlen darabját sem, fiatalabb leánya, Judit, a nevét sem tudta leírni. 1616 tavaszán meglátogatták Drayton és Ben Jonson. Ward János, a stratfordi pap, azt a tudósítást hagyta ránk, hogy «úgy látszik, nagyon sokat ittak, mert Shakespeare aztán erős lázt kapott és belehalt» (1613 ápr. 23). Hihetőbb, hogy typhus ölte meg; Stratford tavasszal a halál barlangja.

Shakespeare a Michel Angelo halála évében született s egy esztendőben halt meg Cervantesszel. A tragikai fenségű óriások nagy mesterének s a komikum kacagtató lovagjának művészete egyesült az ő lelkében. A Mózes és Sancho Pansa közti mérhetlen távolságot ő benépesítette számtalan alakjával Lear és Falstaff között.

Hagyatéka a leggazdagabb örökség, melyet az emberiség valaha embertől öröklött, ámbár nem mondhatni, hogy minden munkája egyenlő becsű. Elbeszélő költeményei és szonettjei aligha őrizték volna meg írójuk nevét; _Venus és Adonis_ (1593) meg _Lucretia_ (1594), melyek tárgyát Ovidiusból vette Lodge és Chaucer közvetítésével, érzéki olvasmányok egy ifjú főúr számára, elnyújtott, szónokias modorban. De Shakespeare nem írhatott semmi olyat, amiben ne volna valami shakespearei. Az elsőben a paripák tüzes leírása vetekszik a legjobb Rubens-képpel.

A szonettekben (154 van, 1593–94) le van tarolva a korabeli szonettírók minden szóvirága, elnyűtt esdeklése és magasztalása. De Shakespeare kezén megenyhül a forma merevsége: az egyes négysoros strophák felszabadulnak egymástól, különválnak s új meg új rímeket csendítenek. Az alaprajznak ezt a gazdagodását s dicséretben szűkszavú Schopenhauer is megcsodálja. A tartalom is gazdagodik. A pompás miniature-képeken, mint a csibét kereső anyáé (146.), a Will-szonettek dévaj szótréfáin, a törvényszéki stílus elcsavarásán át kibuggyan egy pár önvallomása a költőnek, aki a színészdicsőség Ikarus-szárnyain száll s Prometheus kínjait egy deszkabódéhoz lecövekelve szenvedi át. Itt jutnak szóhoz az életcsömör és önutálat keserű órái (109, 29), melyeket egy jobb ember sem kerülhet el – addig a visszafojthatatlan versig, melyben legbenső érzése bibliai erővel és hamleti szomorúsággal szólal meg (146):

Bűnös poromnak magva, árva lélek, Kit lázadó hatalmak hányva-vetnek, Mért gyötrenek belül kín s szenvedélyek, Míg drága díszt adsz a külépületnek? Mért költesz annyit romladó lakodra, Holott a béridő olyan rövid? Férgek leselgnek hamvadó porodra, S a testnek aztán vége lészen itt. Jobb, lelkem, így szolgád vesztébül élned, Elhagynod a kínt, mely rád nehezül, A mulandót örökkel fölcserélned, S belülről lenni dúsnak, nem kivűl: Így a halál neked javadra vál, Nincs több halás, ha meghalt a halál.

(Ford. _Győry Vilmos_.)

A szonettek nagyobb része (1–127) férfihez van intézve, de szerelembe játszó baráti érzéssel. Sokáig úgy is olvasták ezeket, mintha leányhoz volnának írva, pedig alig érthető ilyen felfogás. Egyszerűen: akik nagyon éreznek, azok barátsága méltán látszik többnek és gazdagabbnak a közönséges emberek szerelménél. A másik egybeolvadó csoport nőhöz szól, az igazi szerelem hangján. A két részt erősen összekapcsolja egy pár szonett: barátja is annak a bájnak rabja, mely őt megigézte, így elveszti barátját is, szerelmesét is, kik egymást szeretik. A barátban némelyek (Sidney Lee) Southamptonra ismernek; neki ajánlotta elbeszélő költeményeit s baráti kezéből elfogadott házvételre ezer fontot. Mások Pembroket tartják a szonettek szép ifjának, akinek ajánlották Shakespeare barátai a halála után megjelent folio-kiadást. Fürkészték azt is, ki lehetett az, aki egyszerre szőhetett viszonyt az udvarnál játszó Shakespearerel és főúri barátjával. A királynő udvarhölgyei közül kicégérezték a Mary Fitton nevét és beledobták az irodalmi pletykák özönébe. Nem sok okunk van hinni, hogy eltalálták volna nevét. S ha el is, mit nyert vele Shakespeare? Minek bolygatni halottjait, mikor elég embert teremtett ő, akik örökké élnek drámáiban.

Shakespeare egész gazdagsága drámáiban van. Tizenhat darabja látott napvilágot életében, hat pence-es negyedrét kötetben. Halála után, 1623-ban jelent meg összes munkáinak első foliokiadása, melyben az előbbieken kívül még húsz színművét adták közre a társaságba állt londoni könyvkereskedők. A kiadást Shakespearenek két volt színésztársa és barátja rendezte: John Heming és Henry Condell. A kötet, melyben a vígjátékok, történelmi színművek és a tragédiák külön-külön csoportba vannak szedve, címlapján a költő arcképével, Pembroke grófnak és öccsének ajánlva jelent meg.[1]

Ma minden darabjáról tudjuk, honnan vette meséjét, de ez nem jelenti nagyságának korlátját. Hogyha Hamlet történetét a Saxo Grammaticus krónikájában olvasta is, a római darabok tárgyát pedig Plutarchosban, ha vígjátékainak váza meg volt is idegen elbeszélésekben vagy régebbi darabokban, a vért, az élet színét és lüktetését ő vitte azokba. Lássuk egy példán, mi az, amit készen kap és mit farag belőle. _Romeo és Julia_ meséjét az ephesusi Xenophon írta meg, Anthia és Abrocomas történetében, aztán bejárta Olasz-, Spanyol- és Franciaországot, míg Shakespeare ráakadt a Brooke Artur rímei alatt (1562-ből). Brookenál csak egy szó esik a két ház gyűlölségéről, Shakespearenél ez lesz az egésznek háttere; az ő szerelmesei első csókjukat oly nap estvéjén váltják, melynek reggelén a két család harca verte föl Verona lakóit. Ott három hónapig élnek boldog házasságban, Shakespeare három találkozásba sűríti egész életüket és sorsukat: az estélyen és utána a kertben, másnap a barátnál s éjjel Julia szobájában. A sors nála tragikai arcot ölt a kénytelenség vonásaival. Romeo Brookenál önnön sérelmeért szúrja le az ingerkedő Tybáltot, emitt a sors sodorja oda, hogy boszút álljon Mercutio ártatlan véreért; előbb még elfojtja a maga sértődését s azt mondja a dühöngőnek:

Tybált, okom van, hogy szeresselek. Mentségem ez, hogy dühbe nem jövök Ily üdvözletre.

Az esetleg okszerűvé válik, a mult érintése megvan a lelken Shakespearenél. Az írók rendre öröklik egymástól Romeo első szerelmének megemlítését, de csak Shakespeare használja magyarázatul: Romeóban a már föléledt s visszafojtott szerelem lobban fel Julia láttára. A jellem és cselekmény összeolvadnak. Brooke Juliája hirtelen kiissza a méregpoharat, mert tart tőle, hogyha még gondolkozik, a félelem visszariasztja. Az igazi Julia előtt megjelenik Tybált, amint Romeót halálra keresi s ő siet urához.

Így tesz a mondák és a történelem hőseivel is. Holinsheed krónikájának száraz híradását Macbeth és Lear tragédiájává bontotta széjjel. A krónika véreskezű zsarnokát megmutatja hős korában; szemünkbe csillantja koronás vágyát; halljuk, amint önbensejének rejtelme kívülről visszhangzik felé a fenyér boszorkányai s a várbeli boszorkány, lady Macbeth, szavában. Hol van a krónika Learjében a Cordelia elűzésével magaszerezte balsors; hol ez az «ízről-ízre király», aki az első szófogadatlanságra kifordul magából? A szörnyű éj, a bolond és Tamás, a Cordélia fellelése, az ébredés, szóval mindazok a jelenetek, amelyek örökre szívünkhöz nőttek, a Shakespeare kezeírása. A tragikai erő mindenütt a legnagyobb feszültségig van halmozva. Romeo titkos rokonát, Tybáltot kénytelen megölni, Hamlet keze az Ophelia atyját találja; Macbethnek legjobb barátja, Banquo áll útjában, őt teszi el láb alól s aztán az ő árnyától bűnhődik először. A tragikum csirája az évek során mind beljebb vonul az alakok lelkébe. Romeo veszte a két ház gyűlöletéből, kívülről sarjad, Othello szerelemféltését Jago öntözi ármányaival; Macbethben álma már monomániává fejlődik, Lear tragédiája nagyrészt öregségéből, Hamleté tisztára lelkének természetéből fakad.

Darabjainak külső compositióját, írói rendszerét bajos rövid általános szabályokba leszűrni. Oly változatos a teremtésben, mint maga a természet. De művei felépítésében van egy pár állandó sajátsága.

Minden darabban erősen felduzzasztja a cselekményt s mindig mindent az elején kezd. Romeóval akkor találkozunk, mikor még nem szerelmes Juliába, látjuk Leart koronásan. De az első szavak gyorsan nekilendítik az eseményeket. Kezdje a darabot monolog, mint _III. Richárd_ot, vagy népjelenet, mint _Julius Caesar_t, az első pár szó mindenről tájékoztat. A kezdet hirtelen: Romeo tüstént lobbot vet; Lear első pár szavával megpecsétli sorsát. A cselekvény aztán rohanvást halad. Rendesen a harmadik felvonásban ér csúcsra; ott a fordulópont. Macbeth sorsa lejtőre jut, mikor Banquo meggyilkolásakor Fleance megmenekszik; Caesart megölik az összeesküvők s tüstént kezd alászállni csillaguk. A katastropha lezuhanásakor azonban nem szakad vége a darabnak. A tragédia hőseinek sorsával országok sorsa forrt össze s az a hős halálával és így az után dől el. Csodálatos művészi érzék munkál ebben. A tovább folyó darab lecsendesíti felizgatott érzelmeinket s a költő a végzet viharai közül visszahoz az élet partjára. Az áldozatok sírjánál egy jobb jövendő képe enyhít. S a tovább folyó darab hűbb képe is az életnek, melyet senki holtteste sem állíthat meg útjában. Oly gyorsan peregnek darabjai, hogy nem jut hely egyetlen henye epizódnak sem. Minden epizód vagy belefonódik a főalak jellemzésébe vagy legalább ez kapcsolja oda a cselekmény valamely mellékágát. Jessica panasza, hogy atyja háza ő neki pokol, már felindít Shylock ellen. Az ő megszökése kapcsolja össze Shylock körét a Portiáéval; az ő szökése és útja áll időt kitölteni a kötéslevél fogalmazása és lejárta közé s ez a szökés keseríti úgy el Shylockot, hogy nem akar lemondani az egy fontnyi keresztény húsról. A magánbeszéd is, ha van, csak második fele egy gondolatláncnak, ami hangossá válik, mint a «Lenni vagy nem lenni»-ben, mely egy néma gondolatsor folytatása. Shakespeare nem tűr semmi akadályt a cselekvény útjában. Csak a legpezsgőbb jeleneteket mutatja meg s ezek kedvéért egyik helyről a másikra röppen képzelete. Hirtelen száll az idő, sokszor változik a színhely. A mai színpadon bajos is darabjait eredeti alakjokban adni. Az ő színpadja más volt, célszerűbb és egyszerűbb.

Meg kell néznünk egy színházat, hogy megértsük az angol drámát. A _Globe_ magas, nyolcszögletű deszkaépület, tetején vörös lobogó. Aki lovon érkezik, az elé tódul a szolgálatkész fiúk serege, akik ügyelnek a lóra az előadás alatt. A mende-monda szerint eleinte Shakespeare is így kereste kenyerét. Az ajtóban egy penny a belépti díj; bent ráfizet az ember, aszerint, amilyen helyet kíván. A színház elrendezésében a kocsmaudvar csontosodott meg, a hol régente az előadásokat tartották: az udvarból lett a földszint, az emeletek körülfutó folyosóiból a páholyok, háromemeletesen. Itt ülnek elől az urak, hátrább a polgárság. Csak a folyosók födöttek s a színpad egy része, az épület közepe födetlen. A nők hát álarcosan jönnek, hogy védjék arcukat a nap és szél ellen s elrejthessék pirulásukat a sikamlós helyeknél. A födetlen földszinten a munkásnép ácsorog; ezek itt költik el ebédjüket s a csontokkal nem egyszer megdobálják a rossz színészeket. Az urak is beszélgetnek és pipálnak előadás közben. A főnemesek kétoldalt a színpad előrészén ülnek.

A színpad előrésze nyilt. Oszlopokra támaszkodva jócskán benyúlik a földszintbe. Ez az előtér a színdarabokban a nyilt tér, utca, kert vagy csatamező, amint a beszélgetésből kiviláglik, mert dekoráció nincs. Itt áll őrt Horatio, itt beszél Cassius Brutusszal. A színpad hátsó része emeletes zárt hely. Az alsó szobát az előtértől két oszlop és függöny választja el. Háttere a nyers fal, az öltözőbe vívő ajtókkal. Jobb időkben e falat szőnyeg takarja, mely alatt Shakespeare alakjai olykor meghúzódnak hallgatózni, mint Polonius. E belső rész mindig szobaszámba megy; itt játszanak Hamlet színészei, itt ül tanácsot Caesar. E fölött még egy oszlopos szoba hol szobának, hol erkélyül szolgál. Ide kétoldalt lépcső vezet fel; e lépcsőn szokott feldöcögni kocsmai szobájába Falstaff. Ha a színhely változik, a hátsó falra kiakasztanak egy táblát, melyre föl van írva a hely neve: Velence, Cyprus. A jelenetek színterének változtatására a három színtér mellett nincsen szükség, mindig van a színen szoba, erkély, nyilt tér. A darab egyszerre folyik mind a hármon, ami nagyon meggyorsítja előadását. Nézzünk végig egy ismerős darabot: Romeo és Juliát. Délután három órakor harsonaszó jelenti a játék kezdetét. Megjelenik a Prológ, koszorúsan és bottal s elmondja a bevezető szonettet. Az előtér most piac, hol a két ház szolgái összetűznek. Aztán egyszerre utca; jön Capulet és Paris, rendes ruhákban, jelmezt nem ismernek. Fent az emeleti szobában beszél Juliával az anyja – fiatal színészek, női álarcban – alant, a teremben, gyűlnek a vendégek. Fönt jelentik a vendégek érkeztét, Julia és anyja lejönnek az alsó szobába s a darab folyik tovább. Az előtéren megjelenik Romeo barátaival. Bemennek. A tánc végeztével indulnak haza. A szünet után az előtér kert, fent az erkélyen megjelenik Julia. Később az alsó szobában szorgoskodnak a nászlakoma körül, fent a dajka benyit Juliához. Az apa, anya ott siránkoznak, lent játszanak a muzsikusok, míg az öreg Montecchi lekiált Parisnak: «Aráddal a halál hált».

Ezen a hármas színteren egyfolytában pereg a darab; a cselekmény színváltozás nélkül jut be az utcáról a házba, vissza a kertbe, föl a lakószobába; nem kell megállani az egyes jeleneteknél. Az emberek három színhelyen mozognak folytonosan; az író ott lepheti meg őket, a hol leginkább kapóra jön neki s minden nehézség nélkül egyszerre szőheti a cselekmény minden szálát: láthatjuk Hamletet, amint anyjához hívják, az imádkozó királyt, akinek termén átmegy és anyja szobáját, a hol beszél vele. Mindez még puszta külsőség; Shakespeare halhatatlan nagysága élet- és emberismeretében gyökerezik. A jellem a fő nála, abból sarjad a hős sorsa, a cselekmény, a tragikai vétség és bűnhödés, minden. Jellemrajzoló erejével vált az emberiség tanítójává, azzal emelkedik a világ minden más költője fölé. Elég IV. Henrik I. részében azt a jelenetet megnézni, mikor Falstaff az eastcheapi kocsmában a királyt adja, koronaképpen egy párnát nyomva fejébe; mily otromba a vén korhely bárdolatlan mókája, beszéde milyen lapos és prózai! S mikor Henrik herceg ül a helyébe, mennyivel komolyabb az ő tréfája; erélyes és parancsoló tud lenni rövid mondataiban; már kész király (II. 4.). Ugyanez a jelenet valósággal megismétlődik a III. felv. 2. színében. Az igazi királynak minden szaván átreszket az apai bánat; vénségében komolyan és mélabúval emlékezik vissza önnön ifjúságára, küzdelmeire, trónszerzésére s fájdalommal, amért fia nem méltó hozzá és mindezekhez. S e fájdalmas vádakra Henriknek, aki a Falstaff komédiázására nem is válaszolt, ez a pár komoly szó a felelete: «Jövőre inkább úrrá leszek magam felett». Ebben a két jelenetben, a komoly feddésben és a fonák csúfondároskodásban, benne van Shakespeare egész jellemfestő ereje. Az egész ember megnyílik egy-két szavában. Az elkeseredett Brabantio öreg szívének egész keserűsége és kétségbeesett bosszuvágya tolul ajkára, hogy megmérgezze Othello szívét az első gyanúval:

Tartsd szemmel őt, mór, hogyha van szemed, Megcsalhat téged is, mint engemet.

A becsületes Horatio ragaszkodása a királyfihoz s Laertes udvaronc-hízelgése feltárul első szavaikban, mikor Horatio azt mondja Hamletnek:

Atyád végtisztességét látni jöttem.

S Laertes a királynak azt:

Koronázásra vágytam volt haza Hűség jeléül.

Ez a jellemző erő fel tudja tüntetni a jellemben a délkörök és évszázadok különbségeit. Ez is volt célja, melyet Hamletben így fejezett ki: «A színjáték feladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát».

Magát az őrültséget is meg tudta érteni és rajzolni, nem is egy, hanem három alakjában: a Hamletét, Learét és a «szegény Tamás»-ét. Legmélyebbre az emberi lélekbe talán Hamletben szállt alá. Ezt a munkáját azóta sem bírták megmérni, bár ennek volt legtöbb magyarázója. E mélységes lélek titkát Goethe jelölte meg legtalálóbban _Wilhelm Meister_ében: «A lehetetlent kívánja tőle a sors; nem ami teljességgel lehetetlen, hanem ami ő neki lehetetlen». S ez a magyarázat sem más, mint átírása annak, amit Hamlet maga mond:

Kizökkent a világ, óh kárhozat, Hogy én születtem helyretolni azt.

A komikum virágos völgye épp ilyen népes; pityókos naplopók szunnyadnak ott; zsémbes asszonyok pörölnek s a lombok közt tündérek szállonganak, manók bújnak meg a fák odvában. Milyen változatos, zsibongó vásár! Ha Botticelli Tavaszának fátyolruhás nymphái elszállanának Van Ostade füstös csapszékeibe, akkor láthatnánk együtt olyan társaságot, amilyen Shakespeare vígjátékaiban együtt mulat. Ezekben a jó kedvnek és mulatságosságnak éppen úgy megtalálni minden árnyalatát, mint a komorságét és gyászét a tragédiákban. Ugri meg Nyurga kócos fejében csak úgy hemzseg a szócsavarás, elmésség bimbózik a Portia szavában; a tunyaság és füllentés minden nevetsége árad a pufók vén lovagból és rezesorrú cimboráiból; ezer jó ötlet bugyborékol Petrucchióban. S éjszaka tündérek vesznek szélt a ligetben: a holdsugáron Oberon és Titánia szitakötő-népe szálldos, a gyepen az incselkedő Puck futkároz, a bozótban a szörnyeteg Caliban szuszog. Shakespeare képzelete átszökkent a valóság falán s jellemző ereje a tündérnépnek is életet bírt adni az ő saját módjukon. Éppen olyan elevennek látjuk a _Szent Iván-éji álom_ tündéreit, mint Habné asszonyomat meg az eastcheapi kocsma lármás gazdasszonyát.

És mindenkinek a nyelvén tud. Nyelve, a legdúsabb angol nyelv, mintha minden alak ajkán újjá születnék. Már 1598-ban azt írta Meres: «A Múzsák Shakespeare nyelvét használnák, ha angolul beszélnének». Szavainak és képeinek csodálatos szemléltető ereje van. Más költő leírhatja a képeket és gondolatokat, melyeket benne a reggel ébreszt, Shakespearenél magát a hajnalt látni, mikor azt mondja: «A vidám nap ujjhegyen áll a ködös hegyormokon» vagy hogy a hajnal «Keletnek arany ablakát kitárta» s este: «A fáradott nap arany székbe dőlt el». Más író szava csak jelenti a dolgokat; Shakespearenél ezek testet öltenek. Övé az egész világ, nem is csak a föld, hanem a levegő is. Azok közül való, akiket – Dante szavaival élve – külön minta után alkotott a Teremtő és aztán összetörte a mintát.

Shakespeare írói hagyatéka olyan dús, annyira meghaladja az emberi értelem és alkotó erő rendes határait, hogy 1843-ban Gfrörer stuttgarti tanár, a homerosi kérdés mintájára, azt kezdte hirdetni, hogy a shakespearei drámák nem egy ember művei. Később J. C. Hart, az Egyesült-Államok konzula Santa-Crúzban (megh. 1855), _Romance of Yachting_ munkájában egyenesen megtagadta Shakespeare szerzőségét. Hogy e színműveket Bacon írta, azt először W. H. Smith hangoztatta e munkájában: _Lord Bacon volt-e a Shakespeare darabjainak szerzője?_ _(Was Lord Bacon the author of Shakespeares plays?)_ Ennek a felfogásnak Holmes Náthán amerikai ügyvéd volt a legtanultabb terjesztője, aki kivált Amerikában sok hívet szerzett e feltevésnek. Azóta számtalan könyv vitatja ezt a kérdést s társulatok és folyóiratok (Londonban és Chicagóban egy-egy _Baconiana_) gyűjtik az érveket Bacon javára, a philadelphiai _Shakespeariana_ pedig Shakespearet védelmezi. A Bacon hívei abból indulnak ki, hogy ezeket a nagyszerű műveket nem írhatta más, csak korának legnagyobb embere, Bacon, akit azonban magas állása és az anyjára való tekintet gátolt abban, hogy színpadi író gyanánt lépjen fel. Legfőbb bizonyítékuk egy levél, melyben Matthew Tóbiás azt írta Baconnak, hogy a legnagyobb szellem, akit ismert, az ő nevét viseli, «bárha más név alatt ismeretes». Ez azonban nem mondja azt, hogy Bacont a shakespearei darabokért tartja nagynak s nem is ő rá, hanem inkább Matthew tudós jezsuita barátjára, Thomas Southwellre vonatkozhatik, akinek mellékneve Bacon volt (Sidney Lee). A kérdés így áll: Bacon ránk maradt versei műkedvelői gyarlóságok, philosophiai irataiban pedig a költészet ellen beszél. Azonfelül a tudós Bacon bizonyára nem követett volna el olyan anachronismusokat és földrajzi tévedéseket, a milyenek e darabokban vannak. Anyja halála s állásának elvesztése után (1621) Bacon ki is jelenthette volna szerzőségét, hiszen még hat esztendeig élt tanulmányainak. Ezzel szemben: Shakespeare szonettjei rokonságot mutatnak nyelv és erő dolgában drámáival; e szonettek megjelentek nyomtatásban a Shakespeare életében, az udvar kegyenceinek, a költő pártfogóinak ajánlva, akik jól ismerték Bacont is. A színművek is ilyen ajánlásokkal jelentek meg, még a Bacon életében, akinek módjában lett volna megakadályozni, hogy művei egy színész neve alatt kerüljenek a közönség kezébe. Az előszó azonban halottnak mondja a darabok íróját, noha Bacon még élt. A kiadásban több vers mellett ott van Ben Jonsoné is, Shakespeare legjobb barátjáé, melyben a költőt «avoni hattyú»-nak nevezi. Ő s e kiadás rendezői láthatták Shakespearet, miközben e darabokat írta. Azonfelül: Shakespearenek síremléket állítottak a stratfordi templomban, amelyen őt nagyhírű költőnek nevezik. S végre: 1850-ig senkinek sem jutott eszébe, hogy nem Shakespeare írta e darabokat.

3. A próza.

Az olvasó önkénytelenül azt kérdi magától: honnan sodorja fel ez a bő forrás a benne villogó gondolatok csillámait és hol keveredett belé a stilusnak ennyi iszapja, mely itt-ott zavarosra festi vizét? Az irodalomnak milyen rétegeiből szedte föl ezeket?

A választ az e korbeli próza adja meg: egy kapós, cikornyás regény, _Euphues_ fertőzte meg a nyelvet; ami a gondolkozást illeti, az oly kifejlett, hogy most írják munkáikat More és Bacon.

Mária angol királynőnek (1553–58) a férje, II. Fülöp spanyol király, magával hozott hajóin sok fényes spanyol ruhát, sok cikornyás bókot és egy pár könyvet, melyeknek tudálékos képekkel telehímzett stilusa mintha minduntalan bókot vágna önmaga előtt. Guevara spanyol jezsuita atya volt a mestere ennek a stilnek s első esztergályosa a cirádás «alto estilo»-nak. Az angol írók lefordították a királyné számára férje országának könyveit. John Bourchier, lord Berners, bordeauxi Hugó történetét fordította le a páter munkáiból s ezzel ő telepítette át Angliába Oberon és Titánia tündérudvarát. A hímes mondatok épp úgy elbűvölték az udvart, mint a grandok arannyal kivarrt bársony ruhái; éppen úgy csillogtak és suhogtak. Lyly (l. előbb), az udvar kegyenc költője, megpróbálta, nem lehetne-e ilyen ruhát szabni az angol nyelvből is? Gazdag redőkbe szedett minden mondatot s fényesre köszörült szavakat rakosgatott a ráncokba. 1579 lett, mire a regény megjelent. Címe rövidre fogva – _Euphues_.

Meséje mindössze annyi, hogy egy jónövésű és széptehetségű – Plato értelmében «euphyes» – athéni ember, Euphues, ellátogat Nápolyba s ott az Eubulus (= jó tanácsot adó) tanácsa ellenére dorbézolásnak adja magát. Így barátkozik össze Philautossal (önszeretet). Mind a ketten egy leányba szeretnek, ellenségekké válnak, míg át nem látják, hogy a leány csak kacérkodik velök. Euphues aztán hazamegy, Philautos Nápolyban marad. – A regényhez két függelék van csapva: egyikben Euphues tanácsokat ad a jó nevelés dolgában, a másikban megtérít egy hitetlent. – A könyv nagyon kapós lett, csak azt kifogásolták, hogy Euphues nem látogat el Londonba is s hogy szépjellemű nő nem fordul elő benne. Az író egy esztendő alatt kipótolta mulasztásait egy második részben, melyben a két jó barát Angliába megy s Philautos el is vesz egy kitünő angol hajadont; Euphues megint hazamegy Nápolyba.