Part 3

Ezek az írók csak tehetség dolgában állanak fölötte közönségüknek, erkölcs és ízlés dolgában maguk sem jobbak nála, vagy legalább hozzája alkalmazkodnak, hiszen kenyerüket keresik a színházban. Rendesen különbséget szokás tenni Shakespeare elődei és kortársai közt. Úttörői volnának Kyd, Greene és Marlowe, kortársai Ben Jonson és a többiek. De egyrészt valamennyiök közt Marlowe a legnagyobb, az igazi lángész, aki közelebb van hozzá, mint kortársai közül bármelyik; másrészt pedig Greene és Marlowe 1592-ben és 1593-ban halnak meg, mikor Shakespeare már harminc éves s tíz év óta él Londonban, Kyd pedig 1584–88 közt írja a Shakespeare előtti korszak leghíresebb tragédiáját, éppen mikor Shakespeare Londonba kerül, – tehát ezek is kortársai. Azért egyszerűbb, egyben venni szemügyre, mint fejlődött a szomorú- és a vígjáték azon mindössze három évtized vagy még rövidebb idő alatt, mely _Gorboduc_ot és Lyly színjátékait elválasztja Shakespeare első darabjaitól.

Nézzük a Shakespeare előtti korszak leghíresebb darabját, Kyd (megh. 1594) _Spanyol tragédiá_ját, a _Hieronimo_ folytatását, melynek egy pár körvonala kiütközik a Shakespeare _Hamlet_jén.

A spanyolok és portugálok közt az adó miatt háborúra kerül a dolog. Hieronimo a spanyol sereg vezére, s fia, Horatio, a sereg hőse. Ez foglyul ejti Baltazárt, a portugál királyfit, mikor ez megöli a spanyolok követét, Don Andreát. Itt kezdődik a _Spanyol szomorújáték_. Baltazár foglyul a spanyol udvarba kerül, s ott beleszeret a Don Andrea volt jegyesébe, aki azonban Horatiót szereti. Baltazár a lány bátyjával meglepi és fölakasztja Horatiót. Hieronimo, mikor megtudja, kik voltak a gyilkosok, eszelősnek teszi magát. Mikor aztán a portugál király fiát kiváltani Spanyolországba jön, tettre szánja magát. Színjátékot rendeznek, melyben föllép ő is, a fia volt jegyese, meg a két cinkos. A játék végén Hieronimo megöli a leány testvérét, a leány pedig a királyfit, aztán önmagukat is.

Így tele vannak zsúfolva mesével az első színjátékok. A nézők naiv kora ez még, mikor a pőre tett érdekli őket. Azért olyan rövid az út e színdarabok embereinél a gondolattól a tettig; egyre-másra kész elszánások röppennek ki belőlük s a szónak ikertestvére a döfés. Az emberek csak arra valók itt, hogy cselt szőjenek és gyilkoljanak s a sikamós vérben tovább vonszolják a darab cselekményét. Minduntalan kifordulnak a rendes emberi természetből. Iszonyatos tettek és szörnyű emberek tolonganak itt. Leánygyilkos apák (Massinger: _The fatal Dovry_ = Végzetes hozomány) és anyagyilkos fiúk (Webster: Anyagyilkos), vérfertőző testvérek (Ford: _’T is a pity she is a Whore_ = Kár, hogy rima) és fiaikba szerelmes természetlen anyák mellett (Fletcher: _Thierry and Theodoret_). Rettentő és iszonyatos tettnek kell annak lenni, ami e vérhez szokott emberek hátgerincét megborzongatja. Massinger milanói hercegén _(The Duke of Milan)_ egyik vitéze úgy boszúlja meg elhagyott hugát, hogy gyanút kelt a hercegben hitvese ellen – mint Jago – s addig szítja, míg a herceg meg nem öli a feleségét. A boszúálló még akkor sem elégszik meg: orvosi köntösben a halotthoz férkőzik, s mérget tesz ajakára, mely megöli a halottjára boruló herceget is.

Semmi sincs messzebb e daraboktól, mint a mese-szegénység. Ha tett kell: szenvedély, gyilkosság és boszú – irodalom abban nem lehet dúskálóbb ezeknél az inquisitori phantasiával írott munkáknál, melyekben az író nemcsak alakjainak hóhéra, hanem közönségét is megkínozza. Nem emberek ezek, nem jellemek, hanem boszúló ördögök vagy elvérző áldozatok. S az író a részletekkel még tetézi az egésznek borzalmasságát. Webster (1575? – 1650?) _Malfyi hercegnő_jét testvérei meg akarják őrjíteni és halálra kínozni, amért együtt él udvarmesterével. Viaszbábokat küldenek szobájába, melyek férjét és gyermekeit ábrázolják holtan. Mikor ennek nincs foganatja, rikácsoló őrültek ugrándozzák körül. Végre megfojtják, két gyermekével és komornájával együtt, a nézők szemeláttára. Aztán elhullanak egymás kezétől bátyái és szerelmese. Semmi sem lehet már szörnyűbb. A tragédia maga is fuldoklik ennyi vértől. Pedig a legtanultabb írók sem mentek a rémségek e divatától. Jonson is Sejanus bukásában (_Sejanus his fall_ 1603) és Catilina összeesküvésében (_Catilina his Conspiracy_ 1611) keresi tárgyát, Marlowe meg Tamerlánban és a Bertalan-éjben _(The Massacre at Paris)_.

Ezek a tárgyak rettentő emberekkel járnak együtt, akik meghaladják az életnagyság határait s szinte szétvetik a drámát és a színpadot. Ott van Marlowenál II. Edvárd s még inkább a _Máltai zsidó (Tragedy of the Rich Jew of Malta)_. A jellemek mindig több-több téren terpeszkednek el a színpadon, a cselekmény, melyet az alakok elébb csak úgy vettek magukra, mint egy tarkán kihimzett bő palástot, most jobban hozzájok feszül: a mese kezd a jellem öltözete lenni. Barabás, a máltai zsidó magára veszi az egész darabot. Mindent ő végez és mindennek ő az oka.

Mikor a kormányzó elrendeli, hogy a máltai zsidók vagy keresztényekké legyenek, vagy fele vagyonukat adóba adják az ostromló töröknek, Barabás megmaradt kincseit elrejti a házában. De házát is lefoglalják; zárda lesz belőle. Ekkor a zsidó az apácák közé adja lányát, csakhogy az ő révén kincséhez férkőzhessék. A lány szerelmeért ketten versengenek: a kormányzó fia és egy másik vitéz. Abigél emezt szereti, de apja addig ingerli ezt, míg leszúrja vetélytársát. Így áll boszút Barabás a kormányzón. A gyilkos azonban maga is belehal sebébe, mire Abigél csakugyan fölveszi a fátyolt. Apja dühében megmérgezi a klastrom egész népét. A barátokat, kik rájönnek tettére, elteszi láb alól, végül meghitt szolgáját is, aki tudója a dolgoknak. Mikor aztán minden kitudódik s Barabást a várfalról a tengerbe vetik, megmenekülve a törökökhöz megy s elárulja a várost. Aztán megint a törökök ellen tör, mire végre eléri büntetése.

Nem tagadhatni, hogy ezek a rémséges történetek és iszonyú hőseik összeillenek, egészen egy világból valók: egyformán szertelenek. S a gondolatok, érzések, képeik és beszédök éppen megfelelő. Az egyes jelenetek felépítése és habzó ereje bámulatos. Az írók olyan szenvedéllyel élik bele magukat alakjaik lelkébe, hogy minden helyzetet szétpattanásig megfeszítenek; de azért sohasem jutnak erejök fogytáig. Olyan gazdag a képzeletök, írói erejök olyan acélos, hogy bár úgy tetszik, mintha minden egyes jelenetben egész gazdaságukat eltékozolnák, a következőben megint kifogyhatatlanok. Nem ismétlik sem önmagukat, sem egymást. Letarolnak minden thémát, jellemet, helyzeteik szinte kimerítenek minden lehető permutációt, de alig nyúlnak ketten egy mese és egy alak után. A képek olyan bőven áradnak tollaik alól, hogy sohasem szorulnak oda nem találó képre vagy érzésre. Lassanként odáig jutnak, hogy minden szavuk a helyzetből és az alak lelkéből hajt. Marlowe _Faust_ja, mely egész világosan a Spiess-féle népkönyv után készült, de csak átdolgozásban (1604) maradt fönn, egészen úgy kezdődik, mint a Goetheé: a legtermészetesebb módon, amint egy mindent áttanult középkori tudós, aki sorra vette a philosophiát, az orvosi és jogtudományt a theológiával egyben, végre a mágiához fordul. Mennyire a lelkéből fakad minden szava, amint az éjfélt várja, mikor az ördögé lesz! Tudománya még ekkor is átütközik beszédén; olyan gondolatai és képei vannak, amilyenek csak egy sokat tudó, tépelődő és kifáradt lélekben támadhatnak a kétségbeesés villámtüzénél. Ha benézünk – homályos ablakon át – boltíves cellájába, így halljuk őt vivódni:

Oh Faustus! Csak egy órácskád van még élni hátra, Hogy aztán kárhozott legyél örökre. Oh álljatok meg, szálló csillagok, Álljon meg az idő, ne jőjön éjfél! Oh nyílj ki, természetnek szép szeme, Egy örök napra! Nyújtsd évvé az órát, Hónappá, hétté, bár csak napra is, Hogy vezekeljek és lelkem kimentsem. O lente, lente currite, noctis equi! A csillagok járnak, idő futását Nem tartja semmi föl. Az óra üt, A sátán jő és kárhozatba visz. Az égbe vágyom! ki ránt vissza onnat? Lám, az egen az Üdvözítő vére Hogy’ ömlik el, – megvált _egy_ csöppje is. Megváltó, hallj meg, oh ne szaggasd széjjel Szívemet szent neved dicsőségére. – – – – – – – – – – – Szirtek, halmok, szakadjatok reám, Megvédni az ég szörnyü haragától! Nem? Jó! Fővel megyek neki a földnek; Nyílj meg, te föld! De nem, az sem akar Magába venni. – – –

(Az óra felet üt.)

Telik az óra, már végére jár. Ha vezekelnem kell is bűnömért, Csak célja voln’ az örök gyötrelemnek! Hadd éljek ezer évig a pokolban, Százezerig, csak szabaduljak aztán. De nincsen cél a kárhozott előtt! Mért nem vagyok lélek nekűli féreg? Minek legyen a lelkem halhatatlan? Oh, bár voln’ a léleknek vándorútja, Mint Pythagoras hitte: boldog lennék, Ha most lelkem belőlem elszakadna, S én vadállattá változnám legott. Boldog az állat; hogyha a halál jő, Lelke az ősanyaghoz visszatér, De én örökké kénkőlángban égek. Átok szüleimre, kik világra hoztak! Nem, terád átok, Faust, és Luciferre!

(Az éjfélt üti.)

Most üt; üti. Testem, válj levegővé, Vagy a pokolba ránt le Lucifer. Lelkem, oszolj párává és csapódj le Az oczeánba, hogy ne leljenek rád.

(Mennydörgés. A pokolbéliek jönnek.)

Ennek a mély és sokoldalú beszédnek, amely ennyire a helyzetből s a szív mélyéből fakad, nem találni párját a Hamlet nagy monologjáig.

A komédia játszi muzsája épp olyan messze elszökdécselt a Gorton-néne-féle mókáktól, mint kothurnusos nénje a maga első játékaitól. A nyerseségnek és túlzásnak hasonló gyermekbetegségein ment át, míg a Ben Jonson keze alatt kinőtt belőle az izmos, ép polgári vígjáték. Az író a mesének éppen olyan bonyolult szövevényével hálózza be a néző érdeklődését, mint a tragédiaköltő s az alakok a maguk módján éppen olyan szertelenek s csak akkora zsákmányt akarnak a hahotából, mint marcona bátyjaik a hátborzongásból. Az otromba cselédek és furfangos barátok azonban hamarosan leszorulnak a színpadról s ötletesebb és fürgébb nép tódul helyökbe, akik szétpukkanásig tömik bohóságaikkal a mese dagadó iszákját. Amíg a tragédia a borzalmasság vidékén hajszolja a szertelenségeket, a komédia a varázslatok és lehetetlenségek csodáit kergeti; túlteszi magát mindenen, megperdíti talpa alatt a földgolyót, varázslókkal cimborál, boszorkánytükrökbe pislog, álarcban és álruhában bujkál, úgy vadássza a nézők hahotáját és tapsát.

A korszak elején Greene darabja a legnépszerűbb: _Historie of Frier Bacon and Frier Bungay_ (Bacon és Bungay barátok históriája, 1591).

Edvárd (I.) herceg szerelmes Margitba, egy erdész leányába. Barátját, Lacyt, a leányhoz küldi, hogy azt ő hozzája hajtsa, maga pedig Bacon bűbájoshoz fordul, aki egy varázstükörben megmutatja neki, mint szépeleg Lacy a lány körül, akivel egymásba szeretnek. Meg akarnának esküdni s egy pap is van kéznél, Bungay. Bacon azonban elveszi a Bungay szavát, aztán őt magát eltünteti a szerelmesektől, Edvárdot meg odasegíti a pár közelébe. A herceg elébb meg akarja ölni Lacyt, de később megbocsát neki és hozzáadja Margitot, maga pedig Elinort veszi el, a castiliai királylányt, akivel apja régen eljegyezte. A mese váza derült végig (ugyanaz, ami Arany László _Elfrida_jáé és Dóczy _Ellinor_jáé).

Mikor a tragédia cselekménye a jellemekbe veszi magát, mint _Sejanus_ban meg a _Máltai zsidó_ban, a vígjáték is eltanulja ezt s a cselekményen itt is elhatalmasodik egy-egy typikus jellem. Ben Jonson darabjai: _Mindenkinek megvan a maga hibája, Alchimista, Az ördög szamár_ olyan eleven és találó gúnyképei az emberek különféle fajtáinak, hogy a jellemvígjáték határát érintik. Az első darab prologusában maga mondja – versben: – «Olyannak mutatunk szót és tettet, minők valóban s a jellemet, mint vígjátékba illik, ha a magunk korát akarja feltüntetni s nem bűneinket, hanem dőreségeinket festeni. E gyöngeségekre, melyeket ma szemetek elé tárunk, könnyen ráismerhettek, nevetve rajta». Pompás elv, szilárd alapja a polgári vígjátéknak. Azt a természetességet és élethűséget, amelyet a tragédiába Shakespeare vitt be, a vígjátékba Jonson vezette be. Csakhogy Jonson alant maradt, a nagyon általános gyarlóságok, a felduzzasztott hibák kifigurázásában; nem lelkeket, csak mulatságos alakokat teremtett, a cselvígjáték olcsó eszközeivel.

_Volpone_ olyan fösvény, akinek a lelkéből minden más kiszorult. Imádja az aranyat s halálos betegnek teszi magát, csakhogy az örökséglesőktől ajándékokat gyüjtsön s hálából lóvá tegye őket. Egyikük a feleségét is neki adja; a másik a fiát tagadja ki s ő rá iratja vagyonát. Mindebben Volponénak egy furfangos szolga a jobb keze, Mosca. Utoljára azt a tréfát eszeli ki, hogy ura írjon egy végrendeletet, melyben minden vagyonát ő rá hagyja. A zsebrák egy függöny mögül élvezi végig az örökségüktől elesett rokonok tehetetlen dühét. De aztán Mosca az ő eszén is túljár s a végrendelettel a keze közt fele vagyonát követeli. Civakodásuk leleplezi csalásaikat s mind a ketten pellengérre kerülnek.

Olyan sok a közönség és az író – Jonsonnak a szolgája is ír, Brome, – oly nagy a divatja a színjátéknak, hogy feldolgoznak minden idegen eszmét és mesét is. Fletcher és Beaumont a Don Quijote nyomán írják _The Knight of the burning Pestle_ c. darabjokat, sorra veszik a régi írók thémáit, kivált Plautust, az életnek minden oldalát. Van vígjáték az előkelőkről (Beaumont és Fletcher: _Wit at several Weapons_), a papokról és ügyvédekről (Fletcher: _The Spanish Curate_), a hivatástalan költőkről (Jonson: _Poetaster_), a párbajozókról (Fletcher: _The Lyttle French Lawyer_), nőgyűlölőkről (u. a. _Woman-Hater_), mindenről. Vannak polgári vígjátékok, mint a Jonsonéi és Massingernél egy pár, romantikusak, s élnek még az udvar zenétlen operái is, a bús pásztorról (Jonson) és hű pásztorleányról (Fletcher). A vaskos polgári komédiákból kiszorult finomság és képzelet ezekben szökdécseli ki magát. Tündérországban járunk, hol a harangvirágok ütemre csilingelnek, majdnem olyan szépen, mint az Oberon ligetében.

Ezekkel a színművekkel egy időben adták a Shakespeare darabjait s ezek íróival együtt élt ő. Mit talált a színpadon és mit hozott maga?

Talált áradó meséket, melyek átcsaptak a rémség és lehetetlenség határain s elöntöttek minden egyebet: jellemeket, arányt; talált mesébe illő szörnyetegeket, amelyek túl voltak nagyítva az emberi élethűségen; vérengző szenvedélyeket, mértéktelen indulatokat a tragédiában, hasonlóan szertelen varázslókat és torzalakokat a komédiában; hajlékony és csengő, de túlzásban áradó nyelvet, mely sokszor fuldoklott önnön phrasisaitól. Shakespeare átveszi és megszázszorozza egész vagyonukat; eltanulja görög és latin forrásaikat, sőt a spanyolokat és franciákat is; példájukra nyúl hozzá az angol történelemhez; átveszi kész meséiket, hiszen újra írja Lear, Caesar és a zsidó tragédiáit s részben Hieronimo után Hamletet; formáikat is eltanulja; a Ben Jonson-féle polgári vígjáték mintájára írja a _Windsori víg asszonyok_at; regényes játékaik mintájára költi a _Téli regé_t és másokat; pásztorjátékaikból sarjad ki nála a _Szent Iván-éji álom_. Hozni pedig hozta a természetes iránti érzéket, ízlést és mérsékletet, mely mederbe szorítja a mindent elöntő mesét, művészi gondot, mely a jelenetek fokozatos fejlesztésével egyensúlyba hozza az egészet. Arányba és kölcsönhatásba állította a történetet és alakjait; nála nem fojtják el egymást, hanem támogatják: az események irányítják a jellemet, a jellemek az eseményeket s ezzel megadja munkáinak az élet egész complexitását. A természetnek igazabb, emberibb határai közé szorítja a színpad alakjainak lelkét, indokolja indulataikat; emberré teszi az embereket, akik előtte – Hamlet szavaival élve: – «heródesebbek voltak Heródesnél». Ezzel a tragikai tisztulásnak megnyitja a másik forrását is: az ő alakjai nem puszta iszonyatot ébresztenek bennünk, hanem rokonszenvet és szánalmat is; ezért feledteti az ő _Julius Caesar_ja a Jonson _Catiliná_ját, a kétségbeesésig felbőszültében is érthető Shylock Barabást. Azokat a szertelen színfoltokat, amelyekkel elődei az emberi lelket inkább vázolták, mint festették, Shakespeare árnyalatokra bontja s az író-művészet fejlődése főként az árnyalatok meglátásában mutatkozik. Mindent összefoglalva: ő teszi az angol drámát élethűvé és művészivé. Úgy áll kortársai mellett, mint Dante meg Goethe Petrarca és Boccaccio, Lessing és Schiller mellett. Emezek meglátták az emberi léleknek számos vonását, sok nagy szenvedélyét, tömérdek finom megrezdülését, remegő vágyait és addig szóvá nem tett szenvedéseit; Dante, Shakespeare és Goethe azonban ismerték és megértették s visszatükrözték az egész emberi lelket. Ami Shakespearet a nagy görög tragikusok meg az újabb civilizáció legnagyobb költői, Dante és Goethe mellé, sőt ezek elébe állítja, azt ő maga hozta magával. Fogyatkozásai korának gyarlóságai, érdemei az ő tulajdon érdemei.

b) _Shakespeare_.

Shakespeare magyarázói hasonlítanak a gyermekhez, akit szent Ágoston látott a tenger partján játszani, amint kis kobakjával ki akarta meregetni a tengert. A lángészre nincs magyarázat, még tulajdon élete rajzában sem. Az egyetlen jogos magyarázat Shakespeare keresztelésének dátuma: 1564 április 26. Ez az évszám kész milieu. Ez magyarázza meg mindazt, amin munkáiban a járatlanabb olvasó talán megütközik: író kortársainak dagályos stílje menti szóvirágait; a kor erkölcsei és szokásai teszik természetessé, ami benne itt-ott nyersnek, túlzottnak vagy lehetetlennek tetszik; ez a mértéke nagyságának, melyet negyedfél század sem homályosított el. Minden egyebet hiába böngészni össze. Mit köszönhet ő Stratfordnak egy pár eleven gúnyneven és otromba modellen kívül, minők Bardolph, Fluellen, Peto; mit gyermekkori benyomásainak, melyeket egy kis boltban szerzett házuk földszintjén, hol atyja húst mért, magvakat árult, keztyűket varrt s a hol William inaskodott? Jobb drámákat ír-e vajjon, ha a stratfordi iskola, melyből tizenhárom éves korában kivette atyja, különb, vagy ha megtanul görögül? Hiszen tudott franciául és olaszul s e nyelveken olyan jelentéktelen könyveket olvasott, mint Belleforest _Histoires tragiques_, Sir Giovanni Fiorentino _Il pecorone és Cinthio Hecatommithi_ című, angolra akkor le nem fordított munkái – s mit talált ezekben is! Az elsőből vette _Romeo és Julia_ s részben _Hamlet_ történetének vázát, a másodikból a _Velencei kalmár_ anyagát; Cinthio elbeszéléséből formálta _Othelló_t és a _Szeget szeggel_ meséjét. Iskola nélkül is ismerte az irodalom minden ágát, a classikus és angol költőket, Rabelaist és Montaignet. Payne Collier összeböngészte mindazt, amit Shakespeare egyáltalán csak olvashatott. De mindezt mások is olvasták, akikből nem vált Shakespeare.

Bámulatos, hogyan bírt annyit tanulni, mikor egész fiatalsága szakadatlan küzködés volt. Tizennyolc éves korában elvette egy szomszéd falubeli birtokos és bérlő leányát, a nála nyolc évvel idősebb Hathaway Annát. A család nehezen éldegélt. A fiatal házast nem egyszer vadorzáson érték sir Thomas Lucy békebíró charlecoti erdejében. A nyers úr meg is vesszőztette s elüldözte szülővárosából. Ez a botbüntetés az egyetlen, ami kedvezett kifejlődésének: ez keserítette el úgy, hogy 1585-ben Londonba ment szerencsét próbálni. Egy földije is csábította, Field Richárd, aki nyomdász volt a Blackfriars városrészben s később Shakespeare elbeszélő költeményeinek kiadója lett.

London akkor a gazdagság és élvezet ünnepét éli, virágzanak az ünnepélyek és a színházak. Shakespeare a Burbage társaságához szegődött, melynek később Chamberlain főudvarmester volt a patrónusa. Eleinte a rendező segédje volt s a színészekért futkosott, ha jelenésük következett. Később a színház dramaturgja lett. Abban az időben a színház megvette a darabot s tetszése szerint javíttatta mással. Ily javítás közben fejlesztette ki Shakespeare óriási technikai készségét. Fel is lépett az ujonnan alapított The Rose színházban. Tudjuk, hogy ő játszotta Hamlet atyjának szellemét s az _Ahogy’ tetszik_ Ádámját. Egyszerre volt színész, dramaturg és író. Játszott, kocsmázott a színészekkel és írókkal, javítgatta a mások és írta a saját darabjait. És senki sem vette észre, hogy köztük él a világ legnagyobb költői lángesze. Pedig a királyi palota termében kitünő elmék, műértő szemek figyeltek darabjaira. A főkancellár székéről Bacon nézte; ott ült Raleigh, aki maga is szonetteket írt s a philosophia kérdésein töprengett; a fiatal Essex, a németalföldi háborúk hőse és a királyné kegyence s barátja Southampton, Shakespeare különös pártfogója, akihez szonettjeit írta s akinek költeményeit ajánlotta. Mindezek nem tartották őt többnek jókedvű és derék igazgatónál, aki nagyon meg lehet elégedve, ha száz egynéhány hold földet szerez szülővárosában. Háromszáz költő verselt akkor Angliában és nem akadt egy, aki észrevette volna, hogy a népszerű színész álruhájában századokra szóló költő jár közöttük.

Mindegy. Ő maga a nagy egyéniségek egész önkénytelenségével és őszinteségével tárta fel lelkének egész nagyságát. Hű képeket adott az életről és halálról, megrajzolta az akarat és végzet határmesgyéjét; tökéletes hűséggel feljegyezte a szenvedélyek természetrajzát; megmagyarázta lelkét az emberek legkülönbözőbb fajtáinak. Henrik herceg a bizonyság, mit tartott egész életnek; tudjuk, mint szeretett, hogy’ búsult, hogy’ gyűlölt, mert Romeo és Troilus, Perikles és Macbeth értesítenek róla. Korábbi darabjaiban egyszerű, vidám jellemeket találni, amilyenek otthoni és első londoni ismerősei lehettek. Később hall tiltott szerelemről, meglesi a csábítás mesterfogásait, hallja a hír suttogását mérgezés okozta halálokról: megismeri a Macbeth és Lear udvarát; jellemei bonyolultabbak és zordabbak lesznek; képe az életről tragikusabb.

Csodálatos, hogy Shakespeare az utolsó lépést nem tette meg: nem hatolt be az élet értelmébe, hanem csak leírta, amint látta. Ezért nem érti Emerson, hogy «ez az emberek virága, ki a lélektannak nagyobb tárgyat adott, mint volt valaha s az emberiség zászlóját mérföldekkel előbbre tűzte ki a chaosba», soha sem kérdezte meg magától: mit jelent az élet? Csak egy _Vízkereszt_ vagy _Szent Iván-éji álom_ vagy _Téli rege?_ Mennyivel jelent valamely más kép többet vagy kevesebbet?» Királyi elméjének úgy tetszett, hogy bennünket azzal elégítsen ki: «Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes».

Ha lángeszének legbensőbb bástyájánál felhúzta maga után a felvonó hidat, hol van az a Horatio, aki utána mehetne? Megelégedett azzal, hogy az életnek csak a képét rajzolja. Ebben ő eddig a legnagyobb. Nagyságát nem lehet szóval kitenni. Akár azt mondjuk, amit Carlyle, hogy ő a legnagyobb Intelligencia, akár Taine-nel, hogy ő tud legjobban angolul (szókincse 15,000 szó): mindig kívül maradunk a házon. Munkái az emberi értelem legnagyobb alkotásai közé tartoznak. De amellett művei megtermékenyítettek minden nemzeti irodalmat. Franciaországban Victor Hugo óta minden író adósa neki. A német irodalomnak, legszebb korában, példaképül mutatta fel munkáit Lessing. Oroszország is meghódított tartománya. A mi költészetünk tavasz-korában Vörösmarty, Arany, Petőfi álltak össze munkái lefordítására, mert «Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteraturának is felér legalább a felével».

Lángeszének nagysága s egyszerű, józan gondolkodása a mindennapi élet dolgaiban különös ellentétben tűnik fel. Okiratunk van róla, hogy _Macbeth_ írása közben bepörölte sir Rogers Fülöpöt 35 shilling 10 pence-ért. Négy font járt akkor egy átdolgozásért; 6–10 fontot fizettek egy _Hamlet_ért vagy _Lear_ért s ha nagy sikere volt, az író még 10 shillinget kapott. Színészi fizetésével együtt évi jövedelme fölmehetett 130 fontra. 1599 után, mikor a leégett Theatre helyén felépült a Globe, melynek résztulajdonosa volt, 600 fontra rúghatott. Ez az ember, kit a múlt század egyik angol költője túlzás nélkül nevezhetett az emberiség monarchájának, munkáinál büszkébb volt arra, hogy Stratfordban övé a legnagyobb ház s még két háza és százhét hold földje van.