Part 6

Egyénisége sok helyütt áttetszik epikai nagy művén. (III. ének.) Ilyen vonatkozások mélyítik el tragédiájának, _Samson Agonistes_nek tartalmát és hatását. Ezt a restauráció idején írta. Ő a vak Sámson, aki tűrni kénytelen a dorbézoló filiszteusok csúfondároskodásait, míg rájok nem zuhan a tető. De ezt, a Stuartok elűzetését, Milton nem érte meg. Elkeseredve és szegényen halt meg, ahogy’ utolsó éveit élte. Úgy, amint Munkácsy képe lelkünkbe véste alakját: a puritánok egyszerű fekete ruhájában, mellére csüggesztve fejét, mert szeme elé úgy sem rajzol képeket a napfény; leánya, Deborah, írja a halhatatlan verseket. Az egész Milton benne van ebben a képben: a gondolatok forrongása hatalmas homlokán, feje tartásában elmerültsége a maga komoly világába, az egyszerű szobában és ruhákon egy olyan hazafinak a szegénysége, akinek vagyonát elkobozták elveiért s egy olyan költőé, aki egy halhatatlan művel életében mindössze tíz fontot szerzett.

II. KÖNYV. CLASSICUS KOR.

I. A RESTAURÁCIÓ.

1. Erkölcse és költői.

Mialatt a kor legnagyobb költője csöndben és homályban dolgozik nagy művén, vidám és zajos élet tobzódik körülötte. II. Károly, the merry Monarche, magával hozta Franciaországból az ottani erkölcsöket és szokásokat. A király évdíjat, példát és szeretőket kap XIV. Lajostól, akik együtt kocsikáznak a királynéval. Megvan a lever és coucher, akár csak Franciaországban; a király bálvány, az állam maga. Volt nevelője, Hobbes (1588–1679), dolgozza ki a királyi hatalom korlátlanságának elméletét a _Leviathan_ban (1651). E tan szerint a nép a királyért van, ez csak a királyok királyának tartozik számadással. Hobbes még így is elvesztette II. Károly kegyét, mert nem hirdette az Isten kegyelméből való királyságot; pedig máskülönben mi a különbség Cromwell és Károly uralkodása közt? Ennek a hatalomnak természetes kifejlődését aztán Robert Filmer rajzolta meg _Patriarcha or the natural power of kings_ c. munkájában (1680), melyben Ádámot tartja az első uralkodónak. A királyi hatalmon most nem vett erőt semmi. A puritánizmusnak együtt bukott meg hatalma és erkölcse. Úgy járt, mint előtte az anglikán egyház: a vallást oly szorosan összekapcsolta az állammal, hogy dőltében az egyik magával rántotta a másikat. Szigorúsága, mely az áhítatot testi megcsonkítás, fogság és pénzbüntetés terhe alatt rótta az emberekre, gyűlöletessé, számtalan szektája s a buzgóság jutalmazása révén elterjedt képmutatás pedig nevetségessé tette.

Az _Elvesztett Paradicsom_mal körülbelül egy időben jelent meg egy humoros költői elbeszélés, _Hudibras_, mely csúffá tette a puritánokat (három részben 1663, 1664, 1678). Írója, Samuel Butler (1612–80), éveken át titkára volt Cromwell egyik hadvezérének, Sir Samuel Lukenek; innen ismerte a puritánokat s róla mintázta Hudibrasát, a kóbor lovagot, aki szolgájával útnak indul, kiirtani a puritánizmus minden ellenségét. Az ütött-kopott kalandkereső azonban minduntalan pórul jár.

Alig indul el, már elveri egy medvehajszára készülő csapat, akiknek az állatkinzás ellen akar prédikálni. Mikor elszélednek, a vitéz foglyul ejt egy féllábú csavargót s a városba viszi és kalodába zárja. Az iménti csőcselék azonban kimenti az áldozatot s magát a lovagot ülteti helyébe. Kushadtából egy asszony szabadítja meg, akit aztán el akar venni, de mikor az asszonyság cselédei ördögöknek és boszorkányoknak öltözve éjszaka rajta ütnek, egy-kettőre kivallja, hogy csak a pénzeért venné el, mire az asszony kiveri házából s a jámbor puritán hiába igyekszik azután kiengesztelni.

A lelemény nem új; az elszánt presbyterián lovag a Don Quijote útján indul el, együgyű, independens szolgájával. Az angolok nagyon rossz szolgálatot tesznek Butlernek, mikor a két munkát összemérik. Híre sincs itt annak a rokonszenves mosolynak, mellyel Cervantes nézi a maga ábrándozóját; Butler utálja és kineveti az otromba puritánt, ezt a hogarthi alakot, aki csizmájáról a sarat kardjával kaparja le, azután meg hagymát ültet vele. Nem is kedvessége vagy írói értéke tette a könyvet népszerűvé, hanem irányzata; bele van abba szőve a forradalom egész története s ki van benne csúfolva minden puritán, az egy Miltont kivéve, és pedig olyan alaposan, hogy Voltaire is hathatós eszköznek találta az álszenteskedés és kegyesség kiirtására s Butlernek 1720-ban állított sírkövére is azt vésték rá: qui simulatæ religionis larvam detraxit.

Ámbár a királypárt dicséretére sem volt szava, a könyv mégis nagy szolgálatot tett az udvarnak; nem hiába tudta Károly az egészet könyv nélkül s szokta egy-egy példányát ajándékba adni. Durvaságain és befejezetlenségén nem akadt fenn senki. A párosával összerímelt négyes jambusok, ezek a torlódásig szapora rímek könnyen megragadtak az emlékezetben s a költeményt ismertté és népszerűvé tették, ismertebbé és népszerűbbé Miltonénál. S ha Miltonnal kiállta a versenyt, mástól nem kellett tartani. A Boileau tanácsai és mintái szerint készült tanköltemények, a Roscommoné a jó fordítás módjairól, Buckingham hercegé a szatiráról, Rochesteré az emberről, üres stilgyakorlatok voltak, melyekben a francia classicismus finom formáin minduntalan púpot dudorított az angol nehézkesség. A könnyebb verselők pedig úgy hadonáztak az elmés frivolság szúrós-virágos galyával, hogy a virágok egy szálig lehulltak s a tüskék vért serkesztettek. Nem is lehetett máskép; a költészet az udvar bérence volt s a kegyenc olyan lesz, amilyen a pártfogó.

2. A színház.

A legtöbb írót a színház vonta magához. Károly kedvét találta a színjátékokban, politikából is azon volt, hogy a népnek visszaadja régi mulatságát (1663), melytől a puritán köztársaság megfosztotta.

Az új színpadot gyertyafény világította meg, mozgó díszletek ékesítették, gépei voltak s nagyobb érdekesség kedvéért nők léptek fel a női szerepekben. Így szórakoztatón lehetett előadni olyan látványos zenés darabokat, amilyet egy párat a színháztilalom alatt is eljátszatott William Davenant (1606–68), I. Károly udvari költője és játékrendezője s amilyen volt az ő _The Siege of Rhodusa_ is, az első darab, melyet a tilalom vége felé (1656) elő mertek adni.

Az új színpad nem a nagy angol drámaírók tartománya. Egy tanulságos memoire-író nyiltan bevallja, hogy középszerű darabnak találja _Othello_t s unalmasnak a _Szent Iván-éji álmot_. S ha Dryden úgy emlékezik is meg Shakespeareről és kortársairól, mint «özönvíz előtti óriásokról», nem habozik _A vihar_t meg _Troilus és Kressidá_t üres szószátyársággá felpuffasztani, amilyenné válik a kezén Milton _Elvesztett Paradicsom_a is, amelyet _Az ártatlanság állapota és a bűnbeesés_ címen viszen színpadra.

A zabolátlan hősök helyén erényes lovagok sétálgatnak itt most, rímbe csengő tirádákat szavalva, zenekiséret mellett. Gazdag cselekmény és természetes fejlődés helyett választékos párbeszédek és elegantia után áhitoznak az írók. Davenant, Howard és Stapleton darabjaiban ezek a tulajdonságok lesznek a hősi színjátékok (heroic play) áhított érdemei. Az aranykorát élő francia classicismus a minta; Boileaut tanulják, Corneillet fordítják és lopják Molièret.

John Dryden (1631–1700) az új drámának a vezéralakja. Ő állapítja meg annak elméletét, egyes darabjainak előszavaiban s két nagyobb tanulmányban (_Essay on dramatic poesy_, 1667; _Essay upon heroic plays_, 1670). Arany középutat keres a divatos francia és a régi angol dráma közt. Szabadulni szeretne a hármas egységtől s a sivár és fárasztó bonyodalomtól; sokallja a kicirkalmazott nagy orációkat; viszont a régi angol drámában zavarónak érzi a több cselekményből egybefont mesét, a szüntelen helyváltozást, a gyakori gyilkosságot, mit a francia író a színfalak mögé rejt. Magasztalja Shakespeare csodálatos természetességét a jellemalkotásban, de úgy érzi, hogy a tragédia méltósága nem teljes a rímes beszéd nélkül. Darabjai ez elméletnek megfelelőek. A lovagi szerelem és hősiség dicséretétől duzzadnak e tragédiák versei, a párjával összerímelő, kifogástalan ötös jambusok, amelyek összecsendülését nem élheti túl a gondolat; a harmadik sor küszöbét a világért sem lépheti át. Kifogástalan hősök jönnek-mennek a színpadon, elpanaszolják boldogtalan szerelmüket, sorsuk csapásait, amelyekbe végül bele halnak.

Elég egy pár címet megemlíteni: a _Zsarnoki szerelem vagy a királyi vértanú_ Szent Katalin történetét dramatizálja, a középkornak ezt a szűzi szép legendáját, _Almanzor és Almahida_ vagy _Granada elfoglalása_ a Boabdil történetét és a mórok elüzését, az _Indiai császár_nak Cortez hódítása a tárgya. Mindez csupa szerelem és szörnyűség.

Ha bizonyság kell, ime az _Indiai császárnő_ meséje, melyet Dryden sógorával, Robert Howarddal együtt írt. Montezuma, a hős hadvezér, nem nyerheti el Horácia királyleány kezét, mert ő nem királyi vér. Erre az ellenséghez szegődik; egy csatában elfogja a királyleányt apjával együtt. Az ellenséges királynő meg akarja öletni a leányt, mert félti tőle Montezumát, akibe beleszeretett. A gyilkos terv hallatára a királynő fia megöli magát, mert ő is szerelmes Horáciába. Közben lázadás tör ki s Montezumát királlyá teszik. Ráadásul az is kitudódik, hogy királyi sarj. Erre elveszi Horáciát.

A színházat és a hallgatók idegét temérdek trombitaszó rázza meg; ebben keresi Dryden a hősies hatást, mint’ ahogy a fenségest meg a lélekjárásokban. Ha itt áll meg Dryden, nevéhez százados hatás helyett annak az emléke fűződik, hogy nevetségessé tette a tragédiát a Shakespeare halálának századában. Egy görcsös-fütykös szatira azonban más útra térítette. Georg Villiers írta ezt, Buckingham hercege, Butler és mások segítségével, Davenant és Howard ellen, de utóbb Drydenra fordította s Lacy, a pompás komikus, Dryden maszkjában játszotta el a főszerepet. _The Rehearsal_ volt a címe, _Színházi próba_, amelyben egész sereg jelenetet játszanak el, burleszk módra, Dryden szomorú és vígjátékaiból. A darab olyan hatásos, hogy még 1819-ben is adták, a maga korában pedig újjá formálta a színművet.

De ezt az újjáformálást megint Dryden végezte. A színházból élt, évenként három darabra volt kötelezve az udvari színpad számára; – hát kénytelen volt szerencsét próbálni valami újjal. Nem rémítgette többé a közönséget kisértetekkel, be hagyta rozsdásodni a trombitákat; a hatást bensőbb eszközöktől várja: összeköti a jellemeket és a cselekményt s mindegyiket indokolja s a természetesség kedvéért még a versekről is lemond – igaz, hogy ezt a verses _Troilus és Kressida_ előszavában hirdeti ki, de később csakugyan sző is közbe prózában írt részleteket. Jóformán ennyi volt az, amit újabb elméletéből meg bírt valósítani. Amit ezután írt: Shakespeare _Antonius és Kleopátrá_jának esetlen átdolgozása, a Leevel együtt írt _Oedipus_ s legjobb darabja, a vérfertőző _Dom Sebastian_ – mind tisztára a francia mintaképek utánzatai. Élete azt a sajátságos ellentétet mutatja, hogy mikor elméletben feladta a franciáskodást, darabjaival akkor erősítette meg az angol tragédiában hosszú időre a francia classicismus stílusának uralmát.

Nemcsak darabjaival, hanem költeményeivel is. Termékeny író volt; tizenöt tragédiát, nyolc vígjátékot, három tragikomédiát és két operát írt s amellett számtalan ódát, hymnust és szatirát. A kornak minden eseménye, minden hangulata megvan munkáiban, nem mintha kora hangulatát akarta volna megörökíteni, hanem mert köpönyegforgató volt, mint akkorában mindenki. Elébb Cromwellt magasztalta, aztán dicshymnussal fogadta Károlyt (_Astraea redux_ = az igazság visszatérte); mikor Monmouth herceg, II. Károly törvénytelen fia, el akarta ütni a király öccsét, Jakabot, a tróntól, _Absolon és Achitophel_ történetét újítja fel; aztán a katholikus Jakab alatt a király vallására tér s új egyházát hosszadalmas allegorikus költeményben védelmezi, melyben az egyházat jelentő sértetlen fehér szarvastehén a vallás dogmáit fejtegeti üldözőjének, a párducnak _(The Hind and the Panther);_ végül még diadalénekkel köszönti III. Vilmost is. Mindezen verseinek a nyelvén megérzik a francia pompa-keresés. Szatirája, _Mac Flecnoe_, egyenes utánzata a Boileau _Lutrin_jének, mint ahogy _Meséi_nek nagy része Boccaccióból és Chaucerből van átdolgozva.

Nem élt meg egyetlen nagy írói sikert sem, de – ami ennél több – hatása volt. Udvari történetíró és költő lett, de ennél többre vette azt, hogy vagy száz író utánozta modorát, akik Boileaujuknak tartották. Nagy tisztességszámba ment, ha valaki eljárhatott asztalához, a Will-kávéházba, hol kényelmes karosszék várta délutánonként, nyáron az ablaknál, télen a kályha mellett. Itt szokott ítélkezni és tanácsokat osztogatni.

Utódai közül csak kettő tehetség. Nathanael Lee (1657–92) az egyik, aki az őrültek házába került s részegességébe halt bele. Egy pár munkájában segítőtársa volt Drydennek. Ideges képzeletét csupa véres thémák vonzották, Nero, Sophonisbe, Mithridates, Borgia Cézár; Nagy Sándor haláláról írta a maga korában leghíresebb darabját. Szerelmes volt a rímbe s mikor a rímes tragédia már divatját multa is, ő még lépten-nyomon rímeket csempészett a szabad jambusokba. Thomas Otway (1651–85) kisebb tehetség, de két darabja a mult századig tartotta magát a színpadon: _Az árva leány (The orphan)_ és a _Megszabadított Velence (Venise preserved)_.

Véres tragédiák ezek. Az árvát két testvér szereti. Az egyik titkon meg is esküszik vele s megegyeznek, hogy a leány éjjel bebocsátja sötét szobájába, de egy hang nélkül, nehogy valaki neszét vegye titkuknak. A másik testvér kihallgatja ezt és semmit sem sejtve a házasságról, ő lopózik a leányhoz. Másnap minden kiviláglik. A leány megmérgezi magát, az ura megöli testvérét és önnön magát.

Gyors a cselekvény, tragikus az összeütközés, a jellemekből folyik a kifejlés; de éppen a világos alaprajz, gyors lepergés és óvatos előkészítés az, amiben szemlátomást ráismerni a francia mintákra, melyek uralmát az udvar ízlése és Dryden munkássága sokkal inkább megszilárdították, hogysem egyhamar felszabadulhatott volna alóla az angol dráma.

Az új vígjáték nem üt el annyira a régiektől; a régi is eléggé szabadszájú volt, prózai nyelve is érintetlenül maradt, csakhogy a csiklandós vígjáték-thémák nyerseségét most sértőbbé teszi az apróra kiszámított hatásvadászat s a jobb tárgyra méltó írói ügyesség. Az alacsony szenvedélyek pőrére vetkőzve hancúroznak a színpadon. A házasságtörés ezekben a darabokban állandó mulatsága a férfiaknak s rendes szórakozásuk a nőknek. Az erény nevetséges itt, a jóság csak ravasz képmutatás lehet. Az író a nőszereplők szájába adja a legegyértelműbb sikamlósságokat s teljes a siker, ha hozzá az író maga is nő, mint Aphra Ben (1640–89), a kém és örömleány, vagy Susanna Centlivre (1678–1722).

Legmesszebb William Wicherley (1640–1715) vitte ezt az irányt. Királypárti atyja Franciaországba küldte, honnan mint elegáns úr és buzgó katholikus tért haza, mert ott ez is a jó modorhoz tartozott. Azután még kétszer cserélt vallást. Eleinte a clevelandi hercegnővel, őfelségének és sok másnak a szeretőjével tartatta el magát; úgy befurakodott az udvar kegyébe, hogy a király meg is látogatta betegágyán s később őt szemelte ki fia nevelőjének. Azután elvett egy kikapós özvegyet, akinek áhítozott vagyona azonban nem szállt reá. Mikor családi vagyona kezeihez jutott, hetvenöt éves korában megint megházasodott, csakhogy unokaöccsét kiüsse az örökségből. Megdézsmálta Shakespearet, Molièret, Racinet és Calderont s minden alacsonnyá vált kezei közt. Munkáiban nincs más érdem, mint azok a sorok, melyeket újra írt a vers nagymestere, Pope, ki rövid barátságuk alatt fiatal lelkesedéssel segített javítani a híres vén író munkáit. Wycherley maga nehezen írt; már Rochester adta rá a «lassú» jelzőt. Csak egyben volt eredeti és kifogyhatatlan: az ocsmányságokban. Legnépszerűbb darabja, _A vidéki asszony_ (_The country wife_ 1675), a körül forog, hogy egy férfi elhíreszteli magáról, hogy ő már nem sértheti meg a férji jogokat; ezért a férjek szívesen bízzák rá feleségeiket, akiket aztán ő meggyőz az ellenkezőről. A _The gentleman Dancing-master, The plain-dealer, Lowe in a Wood_ semmivel sem különbek.

Az utolsóban egy legény el akarja adni szeretőjét egy előkelő úrnak. Úgy feldicséri neki, mint egy jó tehenet szokás. Aztán bekopogtat a leányhoz. Az anyja nyit ajtót, aki megint másnak árulja a portékáját. A puritán uzsorástól alku közben ebédre, pántlikára, cipőre valót zsarol ki. A leány, mintha semmiről sem tudna, táncmesternek nézi az öreget. Végre kiabálni kezd. Beront az anya, rendőrséggel. Az uzsorás ötszáz font árán menekszik a kezükből.

Nem lehet ezen túltenni. Sem író, sem emberei nem lehetnek már aljasabbak. William Congrevet (1670–1729), ha nem is erkölcse, legalább tehetsége visszatartotta az írásmesterség ilyen lealacsonyításától. Ő is divatos piperkőc volt, neki is meg volt a maga hercegnője s vágya gazdagság és úri élet után; később be is telt az, mikor Jamaika kormányzója lett. Szeretett úgy beszélni, mintha csak kedvtelésből, gond nélkül irogatna, pedig jó ideig abból élt s ebben a korban nem is volt nagyobb írói tehetség nála, sem zajosabb sikerek az övéinél. Dryden a Congreve _Agglegényé_t (_The old-Bachelor_, 1693) és _Kétszeresen kereskedő_jét _(Double dealer)_ tartotta a kor legjobb vígjátékainak, Johnson Sámuel a _Gyászoló menyasszony_t (_The mourning bride_, 1697) a legjobb tragédiának; s Macaulay azt olvassa ki az évkönyvekből, hogy vígjáték még nem aratott azelőtt akkora sikert, mint a _Szerelmet szerelemért (Love for love)_, egy másik darabját, a _Világ útját_ (_The way of the World_, 1700) – mely a maga idejében megbukott – ma általánosan jeles munkának tartja a kritika. Huszonhét éves korában azon emberöltő legelső költőjének tartották a víg- és szomorújátékokban egyaránt. S ezt a hírét nem vesztette el, noha később nem írt darabot, csak egy-egy értekezést vagy mesét. Pope neki ajánlotta _Ilias_-fordítását, Voltaire meglátogatta. Igaz, hogy ő is szabadszájú s a cselekményben és párbeszédben nem sokkal finnyásabb Wycherleynél. Jobb darabjaiban is van mindenikben két vagy három csábítás és házasságtörés, melynek előkészületeit és utójátékát is végig nézzük. Egyik hőse azzal csillapítja szemrehányásokban kitörő kedvesét, akit máshoz adott férjhez: ha undorral van férje iránt, attól majd kedvet kap szeretőjéhez. De azért ő sokkal különb Wycherleynél. Ez szellemes volt és egy kevéssé olvasott; Congreve tehetség és rendkívül művelt. Wycherley úgy vét az illem ellen, mint a vén kéjenc és számító író; Congreveben ez az erőszakos fiatalság kitörése, mely a szellemességnek, leleménynek, élcnek egész zuhatagával indul elénk. S ha illetlenségek megesnek is nála, a beszéd nem forog folyvást a körül.

Sokan keresik még ezen az úton a sikert s köztük ötletes írók is, mint Etheredge és Ravenscroft, de az erkölcsök már tisztulni kezdenek s a «dicsőséges forradalom» megtisztítja a politikai életet és az erkölcsöket s ezzel az irodalmat és a színpadot is.

II. A SZABAD GONDOLKOZÁS ÉS A TISZTA ERKÖLCSÖK KORA.

1. A gondolkozók.

A Stuartok elűzésével megváltozik Anglia képe. Orániai Vilmosnak alá kell írnia a Declaration of rights pontjait s ebben király és nemzet azt a kétoldalú szerződést kötik meg, melyen már Milton szerint is nyugszik az uralkodó hatalma és a nemzet joga. John Locke (1632–1704) a kész példából formál elméletet, midőn nagyszerű értekezéseiben: (_Two treatises on civil government_, 1690), azt fejtegeti, hogy király és nemzet közt kétoldalú szerződés áll fenn, mellyel a nép a felségjogot átruházza a királyra, aki viszont kötelezi magát, hogy hatalmát a törvények és jogok megvédésére fogja használni.

Locke maga is hasznát látta az egyezségnek: a politikai és vallási üldözések megszüntével ő is hazatért Hollandiából, kiadta leveleit a vallási türelem dolgában s 1670-ben nagy munkáját az emberi értelem vizsgálatáról: _Essay on human understanding_. Ez a könyv szabadította fel az emberi értelmet a carthesiusi «velünk született fogalmak», innata ideák alól. Locke azt vallotta, hogy az értelem tiszta lap, tabula rasa, melyre ismereteinket a tapasztalás rója fel: a külső érzéklés (sensation) és a belső észrevevés (reflection). Az ismeretnek nincs más útja, csak amely érzékeinken át vezet.

Locke munkásságából háromfelé visz út. Sensualismusa éppen olyan biztos utat tör a megismerésnek befelé, mint Bacon a külső világ felé. Ezen az úton jelenik meg azután David Hume (1711–76), aki még szűkebb határokat szabott a megismerésnek. Közelebbről vizsgálva az érzéklések összekapcsolását és a fogalmak genezisét: észreveszi, hogy két dolognak csupán hasonlóságáról vagy különbözőségéről, egy időben vagy egy helyen való együttlétéről lehet biztos ítéletünk, oki összefüggésüket azonban nem láthatja át az értelem; két dolognak rendszerint való egymásra következése csupán a gyakori tapasztalat nyomán kifejlődött szubjektiv meggyőződésünk, amelyet átviszünk a külvilág jelenségeire. A másik út az ő észvallásán át – mert egy angol sem meri megtagadni a vallást, hanem kiegyezik vele – a deismushoz s ezen át a materiálismushoz vezet. Az erkölcstannak is új szakasza fűződik – közvetve – Lockehoz. Mikor az innata ideák házát sámsoni erővel összedöntötte, födél nélkül maradt az erény. Lord Shaftesbury (1671–1711) fogta ezt pártul, a görögökre emlékeztető, nemes stilű dialogokban védelmezvén az erényt, mint erkölcsi szépséget s hirdetve cultusát, az új erkölcs-esztétikát, valami görögös kalokagathiát, oly korban, mikor a főurak meglehetősen szilaj életet élnek s lord Chesterfield (1694–1773) sziporkázó levelekben oktatja fiát a boldogulás alacsony mesterségére s a csábítás művészetére. Shaftesbury nyomán sokáig összakapcsolják a gondolkozók a jót a széppel, így Francis Hutcheson (1694–1746), ki mindkettőre egyforma elégedettségben ismer rá. Ezentúl egyforma mértékben terjed a moralphilosophia és az erkölcs maga. Csak Bernard de Mandeville pengeti még egy verses elmefuttatásban _(A méhkasról)_ a rossz szükségességét, mint ami nélkül a társadalom föloszlanék s a kultura megszünnék, mert a jó emberek visszahúzódnának a magányba. Mandeville rászolgált volna, hogy megérje a mai kulturát. A philosophiainál semmivel sem csekélyebb Locke hatása a politikában. Ő a constitutionalismus atyja. Az ő tana szerint nyert részt az államban az egész nemzet. Hogy mennyire átment Locke tanítása az egész nemzet meggyőződésébe, azt legjobban az az ellenállás bizonyítja, amely meghiúsította III. Györgynek korlátlan uralkodásra törekvő terveit. Az erős és önérzetes polgárságban védelmezőre talált az alkotmány s fényes szószólóra Junius leveleiben A vallási, politikai és philosophiai szabad gondolkodás kimondhatatlanul sokkal tartoznék Lockénak, ha az igazság tiszteletének nem az volna az egyedüli módja, hogy eltanuljuk és felhasználjuk.

2. A költészet. Pope.