Part 15

Mind e mély tudományos munkák valóságos példái a művészi előadásnak. Max Müller (1823–1900) a német származású oxfordi tanár, aki a beszéd s a szótövek vizsgálata útján nyomult be az emberiség őskorába, mestere az angol stílnek. John Addington Symonds alaposságuk mellett az olasz renaissance történetét olyan három kötetben írta meg, melyek stíljük szépségével, hasonlat- és képgazdaságukkal, az egészen átlengő költői szellem révén a legszebb olvasmányok közé tartoznak. William Lecky (1838–1903), kinek költeményei nálunk Szász Károly műfordításai révén ismeretesek, az európai rationalismus történetének buvára, Henry Lewes (1817–78) Goethe jeles életrajzának írója, aki ritka népszerűségű munkájában Thalestől Comteig rajzolta meg a bölcselet történetét, egyúttal mestere volt az irodalmi és színi kritikának s a lélek nagy kérdéseit értekezései mellett a regény gyakorlati formájában is tanulmánya tárgyává tette.

Egészen külön hely illeti Henry Thomas Bucklet (1822–62), az európai civilisatió történetíróját. Halála, negyven éves korában, végét szakította a munkának, a bevezetés második köteténél. Buckle azt akarta megmutatni, hogy az emberi műveltség kifejlődése és elterjedése nagyrészt azon physikai törvényektől függ, amelyeknek az ember alá van vetve, amilyenek: az égalj, a talaj, a népsűrűség. A fejlődés a törvények felismerésétől függ s ebben segítője az emberi szellemnek a kételkedés, lohasztója az egyházak s egyéb szervezetek gyámkodása. Eféle gondolatok, határozatlan formában, szállongtak már a levegőben, de Buckle történelmi példák és gyakorlati érvek segélyével látott bizonyításukhoz.

Mind e nevek közül az irodalmi érték és népszerűség hasonlíthatlan fényében ragyog ki Macaulay és Carlyle neve. Lángész és hatás dolgában vetekszenek, de munkásságuk és életük merőben elütő. Thomas Babington Macaulay 1800 okt. 25-én született, Rothley Temple-ban. Miközben az egyetemen ügyvédnek készült, rendre elnyerte a költői és történelmi pályatételek díjait. Szelleme és műveltsége egyaránt sokoldalú volt. Az ügyvédséget odahagyta a parlamentért, ezt meg azért, hogy Indiába menjen a törvényeket reformálni; később a pairek házának tagja lett. Mint parlamenti tag ünnepelt szónok volt, mikor onnan kimaradt, megírta hazájának legmesteribb és legnépszerűbb történelmét; kisebb értekezései példaképei az essay-irodalomnak s közben volt érkezése, hogy költeményeket is írjon Anglia történeti eseményeiről, így a nasebyi csatáról, s Róma mondáiból, Personna és Virginia történetéről. Essayi, melyek sorát a _Milton_ról szóló nyitotta meg az _Edinburgh Review_ 1830. évi folyamában, az angol irodalom, gondolkodás és történelem legérdekesebb alakjaival foglalkoznak, Byron, Bunyan, Bacon, Walpole, Chatham, Gladstone egyéniségeivel. A külföldről is vizsgálata körébe vonta a messze kiható intézményeket és alakokat: foglalkozott a pápaság szerepével, megrajzolta Nagy Frigyes és Mirabeau arcképét s elhárította Macchiavelliről az emberiség kárhoztatását, megmagyarázva felfogásának természetszerű kifejlődését. Hallamról írott essayjében azt vallotta, hogy az igazi történetírás a költészet és bölcselet vegyüléke. Egy halomba hord mindenféle adatot, gazdasági, társadalmi és műveltségi vonásokat, politikai és hadi eseményeket, mindebből egy nagy, mozgalmas, eleven képet festve, mely történeti olvasmánynak vonzó, complexitásában az élet ereje lüktet s teljességével hű képe a kor életének, világfelfogásának, egész szellemének. Essayi rendesen a korszakok vagy irányok egész képeivé szélesednek. Fejtegetései _Clive_ről és _Warren Hastings_ről magukban foglalják India meghódításának egész történetét, _Walpole_ és _Chatham_ a hannoverai ház trónfoglalásának korszakát. Baconról szóló értekezése a gyakorlati és a tisztán speculativ philosophia fejtegetésévé bővül. Ez különösen tanulságossá és méllyé teszi minden munkáját; eleven kor- és helyfestései pedig ékesszólásával, érvelésének hevével párosulva vonzóvá és érdekessé. Nagy munkája, Anglia története II. Jakab trónraléptétől II. Vilmos haláláig, ezen érdemei révén a legnépszerűbb történelmi mű. Tele színes leírásokkal, érdekes fejtegetésekkel, meglepő ellentétekkel, események és jellemek eleven rajzával, gyakorlati és bölcsészeti axiomákkal; az egész oly csillogó, hogy egy időben szokás volt felületesnek tartani. Oly alapos és gazdag e könyv, hogy szinte feleslegessé teszi más angol történelem olvasását. Világos, sehol sem marad adósunk okkal vagy magyarázattal; néha inkább a természetest is megmagyarázza s megvilágítja azt is, ami világos. Pontosan mérlegbe veti minden embernek hibáit és erényeit s valóságos esküdtszékbe hívja meg az olvasót, melyben vádló és védő az író. Itélkezésében van nemesítő ereje: erkölcsi tisztasága. (Megh. 1859.)

Thomas Carlyle (sz. Ecclefechanban, Skóciában, 1795, megh. 1881) még nagyobb hatással volt közönségére; egy időszakon át szinte egész Anglia az ő esze szerint gondolkodott. Csaknem mindenben elüt Macaulaytől. Nem élt a való élet zürzavarában, hanem csendesen, előbb mint egyszerű tanító, azután mint író, később elvonultan, felesége birtokán, a dumfriesi Craigenputtockban, legvégül London egy félreeső zugában, valami ódon házban, honnan éjfélkor indult napi sétájára a kihalt utcákon át. Nem meglepő, ha nincs meg benne a Macaulay természetessége és józansága. Macaulay világos és határozott, Carlyle borongó és titokzatos. Macaulay mestere az angol nyelvnek s példája a józan angol gondolkodásnak: Carlyleon mindkét tekintetben némi idegenszerűség érzik, valami német hatás, nem hiába volt hazájában első ismertetője a német irodalomnak s nem ok nélkül fordította le Goethe _Wilhelm Meister_ét s írta meg Schiller életrajzát. Első nagy munkáján, _Sartor Resartus_ torz-humorisztikus, csapongó fejtegetésén Jean Paul Richter hatását tapasztalta az egykorú kritika. Később a legeredetibb író lett; minden új és szokatlan nála: stílus, hang, eszme; de éppen szokatlansága révén válik néha modorossá. Ez a stíl elvvé teszi a paradoxont. Amaz mestere a formának, Carlyle meglehetősen széteső és szakadozott. Macaulay csupa angol gyakorlatiasság és világosság, Carlyle elvont fejtegető, aki mindenben kettős értelmet lát: a külső köznapin kívül egy rejtettebb benső fény átsugárzását. Minden eszmét ébreszt benne s minden eszméje képpé válik. Sem hangjában, sem gondolkodásában nincs egység, a legnagyobb ellentétek tolonganak egymás sarkában, mint a megilletődés és gúny. Macaulay lépésről-lépésre halad előadásában, Carlyle felhalmozza adatait s egy szökéssel a dolgok, emberek és események mélyén terem. Módszere a lángész intuitiója. Főmunkájának, a _Francia forradalom történeté_nek, anyagát Stuart Mill adta át neki, de sem felfogása-, sem módszereért nem tartozik senkinek semmivel. Mindennek mélyebb értelmét veszi ki, valóságos puritán látnok. Az ilyen történelem nem tarthat számot arra, hogy minden szavát szent igazságnak vegyük; _Cromwell_ és _Nagy Frigyes életé_t csak úgy olvashatni, hogy ez emberekről és tetteikről ime ez a Carlyle véleménye. Az alatt, amit elmond, egy szóval kifejezhetetlen más világ lappang. A gondolat épp oly élő az ő szemében, mint az anyagi világ. «Ugyanazon szövetből készültünk, mint álmaink» – mondja. S ezekből az álmokból kifelé ítéli meg az embereket essayiben. «Minden, mit e világon megvalósulva látunk, tulajdonképpen külső anyagi eredménye, gyakorlati beteljesedése és megtestesülése a gondolatoknak, melyek a világba küldött nagy emberekben laktak. Az egész világtörténet az ő történetök» – mondja a _Hősökről_ tartott felolvasásaiban. A bennök rejlő gondolatokból és erkölcsi erőből ítéli meg az események és korszakok fontosságát. Halálakor a szószékekről mint a puritán erények mintaképét gyászolták el.

Macaulay és Carlyle legjelesebb művelői az essayirodalomnak, mely a legérdekesebb thémákat röviden, eredeti felfogással, választékos irodalmi formában ismerteti meg a közönséggel. Charles Lamb (1775–1834), Hepworth Dixon (1821–1879) műveltségtörténeti értekezéseivel, Samuel Smiles (1816–904.) az _Önsegély (Self help)_ írója, a nők közül a közgazdasággal foglalkozó Harriet Martineau s a természetvizsgáló Mary Sommerville ezen az úton jutottak el a közönséghez. Kelendő volt Thomas de Quincey (1785–1859) könyve is, a _Confessions of an English Opium Eather_, melyben színes és hiteles képet rajzolt az opium-evés gyönyörűségéről és mérgéről s káprázatosan írta le a domborműképeket, amelyek végtelen sorban vonultak el előtte kábulatában. Ritka módon érdeklődik az angol közönség az essayk iránt. Az essayk viszik a közönség közé a tudományos felfedezéseket és fölfogásokat, teszik népszerűvé a tudományokat, ismertekké a tudósok neveit s műveltté a közönséget. A tudománynak bizonyos gyakorlati érvényt szereznek, úgy hogy bölcselmi munkák is útat találnak a nagyközönséghez.

Darwin (1809–82) nagy műve, _A fajok eredetéről a kiválasztás útján_, áthatotta, két pártra osztotta egész Angliát, a biblia és a Darwin híveire. Pedig e könyv thémája nehéz és népszerűtlen. Először bizonyította tudományosan azt a gondolatot, hogy a növények és állatok különböző fajai csekély számú, sőt végelemzésben egy közös előképtől származnak, az alkalmazkodás folyamán különültek el, miközben a létért való küzdelemben az életrevalóbbak maradnak fenn és szaporodnak. Darwin ez elvont tételt példákkal bizonyítja s könyve valósággal példája az angol józanságnak, mely reális alapra építi elméletét.

A gondolkodás náluk nem szakad el az élettől s a gondolkodók maguk dolgoznak eszméik megtestesítésén. John Ruskinnek (1819–1900) az volt a hite, hogy a művészet alapja közös az igazságéval s ez alapon szólt hozzá az erkölcs, művészet, nemzetgazdaság és ipar kérdéseihez. Midőn művészettörténeti tanulmányai során a kézi munkában rejlő egyéniség és változatosság megbecsülésére jutott a műiparban is s egy rokkát vásárolva azt hirdette, hogy azzal fogja reformálni a világot, egyúttal barátaival a maga ízlése szerint való könyvnyomtató s egyéb műhelyeket rendezett be s a művészeti megújhodás mellett a nemzetgazdasági és munkáskérdések megoldása érdekében is sikra szállott.

Az elmult század egyik legnagyobb gondolkozója, John Stuart Mill (1806–73), midőn a logika modern rendszerét kidolgozta, egyúttal a nemzetgazdaság törvényei körül buvárkodott; s miután kitünő könyvében _A szabadságról_, kifejtette az egyén jogait az állammal szemben, egyben – feleségével együtt – megindítója lett a nőemancipatió mozgalmának. A gyakorlati élet nyomot hagyott a századvég legnagyobb bölcselőjén is, Herbert Spenceren (1820–1903). Volt tanító, mérnök, lapszerkesztő; ismerte az életnek számos oldalát. Csakis ilyen lélekben támadhatott az a gondolat, hogy egységes rendszerbe foglalja az élettan, lélektan, társadalomtan és erkölcstan elveit, a külső és belső élet jelenségeit. _A lélektan alapelvei_ című, 1855-ben megjelent munkájának az az alapeszméje, hogy külső jelenségek rendes egymásutánja állandósul a lélekben s így a lélek és természet törvényei egy közös gócpontban találkoznak. E tapasztalat a nemzedékek során fejlődött ki s azok adták tovább öröklés útján a gondolkodás formáit. Rendszerét a fejlődés, evolutió, alapelvére építette s gyönge egészsége mellett is megérte synthetikus philosophiájának teljes kiépítését, mely őt századának legnagyobb és legtermékenyebb gondolkozójává avatta.

2. Hirlapok. Irodalmi vállalatok.

Teljesség kedvéért még kettőről kellene megemlékeznünk. Egyik az angol szónoklat. Egyes kiváló szónokokról, Pittről, Burkéről már esett egy-két szó, legalább tárgyaik révén; az írók, Sheridan, Macaulay parlamenti sikereiről szintén. A szónokok azonban egyrészt egész szerepök réven inkább a politikai történet körébe vágnak, másrészt hatásuk módját és titkát valósággal csak azok ítélhetnék meg, akik hallották beszédeiket; harmadszor, e beszédeket nálunk egyáltalán nem olvassák.

Nem kerülhetjük ki azonban a hirlapirodalom fölemlítését, mely azért is fontos, mert az irodalomnak külső térfogatát méri – amennyiben bizonysága az olvasás elterjedésének.

A hirlapirodalom Angliában a legnagyobb szabású. Legkomolyabb napilapjukat, a _Times_t, 1788-ban alapította meg John Walter. Legelterjedtebb ma a _Standard_, 1827 óta a conservativ párt közlönye; ez a _Daily Telegraph_ is, melyet 1855-ben alapítottak; a liberálisoké az 1846-ban megindult _Daily News_, melynek Dickens volt első szerkesztője.

A képes folyóiratok közül a _The Graphic_ s az _Illustrated London News_ a csatornán innen is ismeretesek. Nagyon el vannak terjedve otthon is, a continensen is a komoly havi szemlék. Egy ország sem bír annyi ilyent eltartani, mint Anglia. 1802 óta folyik az _Edinburgh Rewiew_, hol Macaulay essayi megjelentek; ott van a _Westminster Review, Blackwood’s, Macmillan’s, Cornhill, Fraser’s Magazine;_ az utóbbiban jelent meg Thackeray első regénye, _Tithmars Sámuel története_. A heti közlönyök közül az _Athenaeum_ (al. 1828), _Saturday Review_ (al. 1855) és az _Academy_ (al. 1869) az elterjedtebbek. Világszerte ismeretesek a _Punch_ karrikaturái és szatirája, bár sokat szelidült és tunyult alapítása óta, mikor éles politikai és társadalmi szatira töltötte meg s Thackeray sarcasmusa s Hood _Ing-dal_a ékesítette lapjait. Az irodalmi értékű folyóiratok ekkora száma csak ott állhat fenn, hol nagy a művelt olvasóközönség. Nagy elterjedésüket bizonyítja olcsóságuk is – a heti folyóiratok ára 1 évre 16 shilling, a napilapok egy-egy száma 1 penny – s az, hogy ennek ellenére a continentális lapokénál nagyobb terjedelemben jelenhetnek meg; busásan fizetik a munkatársakat, óriási szervezettel dolgoznak; a haditudósítók intézményét a _Times_ találta ki.

Épp oly olcsók a classikus és kapós írók kötetei is. Díszes kiadásaik mellett egy-egy író összes művei kaphatók 1 shillingért, Shakespeare és Byron összes munkái is. A continens számára az újabb, élő írók munkáit is olcsón teszi hozzáférhetőkké az 1842-ben megindult _Tauchnitz-Edition_, melyben egy-egy vaskos kötet 80 krajcárba kerül. A vállalat már túljár a 2000-ik köteten.

Ilyen kelendőség s ennek folytán ilyen olcsóság csak oly irodalomban lehetséges, mely világszerte el van terjedve. Legelterjedtebb az angol irodalom már azért is, mert két hazája van, Anglián kívül Amerika is, mely fölszabadulása előtt szellemileg is gyarmata volt az anyaországnak s mióta független is, irodalma az angolokéhoz tartozik, mert ebből sarjadt s a kettőnek nyelve és faji sajátságai, csekély eltérésekkel, közösek.

IV. KÖNYV. AZ ÉSZAK-AMERIKAI ANGOL IRODALOM.

A hódítás és megtelepedés küzdelmei, az őserdők irtása, szűz területek megművelése, városok alapítása századokon át egészen lekötötték Amerika angol népének erejét, úgy hogy nem sok idejök maradt az irodalom művelésére és ápolására; az anyaország költőin lelkesültek s annak szépirodalmát olvasták. Külön irodalmuk csak önállóságuk megalapítása, 1776 óta van. Azelőttről (1755) csak Schackburg nemzeti dala, a _Yankee Doodle_, tett szert világhírre. Újabb irodalmuk önállósága ma sem tükröződik a nyelvben, mert írásban az teljesen megegyezik az európai angollal, a kiejtésben pedig tisztább, hanem két bensőbb jellemvonásban. Az egyik költészetök ideális irányzata eszmék dolgában. A költőket prófétáknak nézik s úgy csüggnek eszméiken, mint csak fiatal népnél szokás. A másik erőteljes realismusuk a megírás módjában s az egyéniségnek a különcségig és bizarrságig menő korlátlansága.

Korszakokra nem oszthatni az egyszázados irodalmat; költőik java része úgyszólván végig is élte a századot. Az angol hatás alól még nem szabadultak fel tökéletesen, amit az is gátolt, hogy angol könyveken nőttek s szinte mindnyájan meg is fordultak Angliában. A század elején Amerikában is kiüti magát a tavi-iskola hatása. Henry Richard Dana (1787–1879) legnagyobb költeménye, _The Buccaneer_, Coleridge _Vén matróz_ának fakóbb másolata. Ez iskola tikkasztó lehellete érzik William Cullen Bryant (1794–1878) bágyadt bölcselkedésén is. Természetfestéseiben nagyobb tehetségnek bizonyúl Wordsworthnál, maguk a tájak is színesebbek, a növényzet bujább az ő ember ki nem zsarolta vidékein; a természetnek életébe is mélyebben lát bele, de bölcselkedése lassú és unalmas. Volt ujságíró és politikus s két emberöltőn át Amerika legnagyobb költőjének tisztelték; ő írta az ünnepi költeményt hazája önállóságának százados évfordulójára is. Élete vége felé azonban a népszerűséget tőle magához hódította Henry Wadsworth Longfellow (1807–82). Otthon és Európában egyaránt ő a legolvasottabb amerikai költő; ezt a sikert gondolatgazdagsága és csiszolt formája szerezték meg neki s európai részről talán az is, hogy európai, főként német költők hatása rezzen át munkáin; nem hiába járt többször Európában s lakott egy évig a Rajna mentén. Inkább szelidségében megnyerő és nyájas, mint erős és hatalmas egyéniség. Apró, költői gondolatokat szabatosan öltöztet költői ruhába. Íme egy példa:

Kilőttem a légbe egy nyilamat, A földre hullt, – ki tudja mi tájon? Mert gyorsan ment, mint villanat, Hogy a szem nyomába ne járjon.

Kizengtem a légbe szivem dalát; A földre hullt – ki tudja, mi messze? Mert hol van a szem, mely annyira lát, Hogy a dal menetét kövesse?

Nyilamat nagy sokára meglelém; Ott állt egy tölgybe furódva, épen. S egy hű barátom akadt elém, – S ott leltem a dalt kebelében.

(Ford. Radó Antal.)

Meglepetést nem szerez soha, de minden verse jótékony, nyugodt hangulatot kelt. Idealismusából, meghatottságából és lelkesedéséből valami mindig átömlik belénk. Ezért marad meg az emlékezetben sok költeménye, mint _A lábas óra, Szent Ferenc prédikációja, Angyalok lábnyomai, Sziciliai Róbert király_. Szerette a mondákat, melyekből inkább érzést csiszolt, mint tanulságot. Mint Arany _Buda halálá_ban a mi eposzainkat, ő az indiánokét szintén öntudatos művészettel kristályosította ki nemcsak magának, hanem Amerikának is legnagyobb elbeszélő költeményében, _Hiawathá_ban, az ős-isten mondájában, kinek alakján egy-egy vonás Krisztusra emlékeztet. Az egyszerű rege a rímtelen négyes trochæus csöndes hullámzásában, gyöngéd naivságával s ragyogó környezet-színezetével roppant hódított; egy év alatt 30 kiadást ért. Kisebb költői elbeszéléseiben is Amerika életét festi, kivált a gyarmatosokét _(Evangeline, Miles Standish)_. Az érzelmes mondákhoz vonzódik drámai költeményeiben is. Az _Arany legenda_ az _Armer Heinrich_ történetének a középkor zárda- és lovagi életével kiszínezett átdolgozása, mely a _Faust_ aranyával van könnyedén átfuttatva. Ez legköltőibb drámai munkája; az ezzel kapcsolatos _Isteni tragédia_, továbbá _Makkabeus Judás_ és _Pandora_ megemlítésnél többet nem érdemelnek, csak úgy, mint regényei: _Hyperion_ és _Kanavagh_.

John Greenleaf Whittier (1807) a «quakerpoéta» költeményein is megérzik az európai hatás, legkivált Byroné. Rajongója a szabadságnak. Rövid költői elbeszélései az első hódítás korába visznek, mint _Mogg Megone_ vagy a polgárháború idejébe, mint _Barbara Fritchie_. Alig van az amerikai szabadságnak hőse, ha csak egy bátor parasztasszony is, akit meg nem énekelt. Festőiség és széphangzás dolgában meg sem közelíti Bryant-ot és Longfellowt, de érzésének erejére, gondolatainak hatalmasságára nézve felül is múlja.

A legeredetibb és legérdekesebb amerikai költő Edgar Allan Poe (1809–49). Élete épp oly rendkívüli, mint tehetsége. Egy bostoni színészpárnak két éves korára egészen árván maradt gyermeke volt. Anyjának egy barátja, Allan, fogta pártul. Londonba adta iskolába, de Poe inkább Byron munkáit bujta és különcségeit tanulta el; példájára átúszta a csatornát, richmondi akadémista (gimnazista) korában beleszeretett egy pajtásának anyjába, aki nem sokkal azután meghalt s kihez Lenora-verseit írta. Az egyetemről kártyaszenvedélye űzi el, a katonaiskolából nyakassága; közben útra kél Görögországba harcolni, de Szentpétervárott mindenét eljátssza s a konzul hazatoloncoltatja. Gyámja végre leveszi róla a kezét; azt is beszélték, hogy annak a feleségét elcsábította. Nyomorban él, de egy irodalmi pályázaton feltűnik, hírlapíró, azután szerkesztő lesz; megházasodik, nemsokára eltemeti feleségét s maga is meghal, fiatalon, kórházban, iszákosságának áldozataként. Halála után kósza, túlzott mende-mondákkal fátyolozták el emlékét, melyeket életírója, John Ingram, csak harmadfél évtized multán kísérelt meg szétoszlatni s műveit is összegyüjtvén, négy kötetben megismertetni a világgal lángeszét. _The philosophy of composition_ c. értekezésében azt írja: első igyekezete, hogy valami újat vegyen tárgyul s hogy élénk hatást keltsen. Mindakettőben szemkápráztató. Egy amerikai költőben sem lakik több lelemény, eredetiség és merész képzelet. Új, szokatlan, meglepő tárgyakat választ, melyek nem emlékeztetnek más költőkre, azért ő maga is páratlan, rokonok nélküli egyéniségnek tetszik. Egészen sajátos, addig ismeretlen hangulatokat is ébreszt. Tessék csak _A holló, Lenora, Ulalume_ költeményeire gondolni s mindjárt világos lesz e kettős állítás. Rendkívül bonyolult, nem normális lélek, érzékeny és képzelgő s ilyenek versei is: rejtelmesek, homályosak. Zörgő avaron járunk, homályban, a szél süvöltözése közben, sírok közt s a hollók megszólalnak az éjszakában. A határozatlan vágyat, a magába fúló kétségbeesést, az elmosódó képzelgést és a borzalmakat vette ki magának az emberi lélekből. Rejtélyes thémái és sejtelmes hangulatai biztos szerkezetű költeményekben, szabatos strófák közt bolyonganak, mint kísértetek a sziklák közt. Mindkét angol irodalomnak legnagyobb nyelvművészei közé tartozik. Egyformán sikerül neki a világos, tiszta költemény, mint az Annabel Lee-t sirató, s az olyan, szinte az értelmetlenségig menő hangfestő mesterkedés, mint a _The Bells_ harangjátéka.

Prózai elbeszélései is phantastikusak, de beállításuk oly izgató, előadásuk oly idegrázó, hogy nem szabadulhatunk tőle. Senki sem tudott nála jobban számolni az olvasóra tehető hatással. _Arthur Gordon Pym, Az üvegbe zárt kézirat_ kalandos történetein Jules Verne is tanult. Érdekfeszítők detektív-történetei; lélektanilag legérdekesebb közülök az _Elcsent levél_, melyet a házkutatók csupa rejtekhelyeken keresnek s nem találnak, mert a levél egyáltalán nincs eldugva.

Efféle munkái valósággal példái az izgalmas amerikai novelláknak. Poe nagyon érdekes költő a maga különösségében, akit nem lágyítnak el az ó-világ megszokott érzelmei, kicsiszolt formái s elnyűtt témái. E tekintetben az újabb amerikai költők mind ilyenek. Eredeti és hatalmas gondolatok forrnak bennök, amelyeket nem törnek szabályos formába. Walt Whitman (1819–1892) minden ízében amerikai ember; mint betűszedő, tanító, lapszerkesztő nagy vagyont szerzett, melyet aztán a polgárháború idején odaadott kórházakra s azóta tisztelői segedelméből élt. Semmiféle formát nem ró magára, negyven szótagos sorai öttagúakkal váltakoznak, megállapodott kifejezéseket egészen új értelemben használ s ebben a különös ritmikus prózában mégis férfias erővel bírja kifejezni pantheista eszméit.

Erőteljes s szófukarságában néha szinte homályos a német származású Joaquin Miller (sz. 1841) is, családi néven Cincinnatus Heine Miller, aki 1871-ben tűnt fel _Songs of the Sierras_ kötetével, melyben a kaliforniai élet költői festőjének ígérkezett. Későbbi versei s főként novellái azonban elmaradtak e gyüjtemény értéke mögött.

A legtöbb amerikai költő nehézkes forma dolgában, mintha nagyon is a szívükre vették volna egyik társuk, John Dorgan (1835–67) intését:

Ki vas-korunkra hatni vágy, Láng s szenvedély legyen dalán, Ne is legyen csapása lágy, De vas hárfán vas karddal ám.

(Szász K.)

Pedig a forma elhanyagolása csak akaratukon múlik, mert műfordítóik tökéletesen hozzá tudnak símulni az eredetihez. Bayard Taylor (1825–78) berlini követ Faust-fordítása a leghűbb s legszebb angol nyelven, értékre messze felülmúlja eredeti költeményeit, drámáit és regéjét; nem kevésbbé sikerült Charles Seland (sz. 1824) Scheffel-fordítása, a _Gaudeamusé_.