Part 14

Problémáival s finom elemzésével tünik ki John Galsworthy (sz. 1867); színműveiben _(Justice)_ s regényeiben társadalmi, szociális kérdéseket elemez: a tőkepénzesek körét a _The man of property_ (1907), a nemességét a _The country house_ (1907), az osztálygyűlöletet a _Fraternity_ (1909); az _előkelők_ről szóló regénye a hivatás küzdelmes uralmát rajzolja a szerelem fölött; egyik színműve a zsidó-kérdést is érinti. _(Loyalties)_. Hangulat-festése, az ember és a természet rajza elbeszéléseiben is kitünő. Ezekben is sűrűn rajzol társadalmi jelenségeket, így a vén kocsis alakjában, a kinek kenyerét elveszik az automobilok. Ma külföldön is sokan olvassák. Bennet a vidéki ipari központok életét festi _(Five Towns)_.

Egy másik gárda a vidéki élethez vonzódik, melynek rajzát Richard Doddridge Blackmore (1825–1900) a Monmouth-fölkelés történetével olvasztotta össze rendkívül sikert ért _Lorna Doone_jában (1862). A skót William Black (1841–98) szülőföldjének és a Hebridáknak tájaival, embereivel, népjellemével gyönyörködteti az angolokat, akik _Thulei királykisasszony_át rendkívül tetszéssel fogadták. A siker hatása alatt annyian kezdtek vázlatokat rajzolni a skót paraszt-életből, hogy egész iskola támadt belőlük: a «konyhakert-iskola» (Kail-yard-School); ennek egy tagja, Crockett, annyira pontosan rajzolja a skótok körmönfont szólásait és tájszólását is, hogy kénytelen munkái végére kis tájszótárt ragasztani.

Robert Stevenson (sz. 1850. Edinburghban) jogot végzett, aztán egészen az irodalomra adta magát s első munkáiban főkép Samoa tropikus bujaságának színes festéseivel vonta magára a figyelmet, hová gyógyulni ment; ott halt meg, 1894. A leírások mellett kalandok és fordulatok teszik érdekesekké munkáit. Méltán tisztelik a regény megújítójának: ő bővítette ki a köznapi élet fakó, sekélyes nyelvét régibb nagy írók föltámasztott szókincsével és fordulataival, Dickens és Defoe stílusának eltanulásával s tette a háromkötetes regény helyébe a mi zaklatott életünk szűk óráiba inkább beleférő egykötetest. Ő az egyedüli modern író, aki iskolát alapított, melynek tagjai Conan Doyle (sz. 1859), a Poe-féle detektiv-elbeszélések folytatója, s Anthony Hope (sz. 1863), aki csupa megnevezetlen emberekre bízza regényeinek főszerepét.

George Meredith (sz. 1828, Hampshire – 1909) nagy értékei nélkül szegényebb volna az újabb angol irodalom, de éppen nem mondhatni népszerű írónak. Az angol kritika ítélete szerint _Beauchamp’s career_ (1875) kicsi híján egyik legkitünőbb könyve az utóbbi évtizedeknek, annyi benne a szépség és erő, oly pompás a jellemek rajza; nemcsak hogy bepillanthatunk az alakok egész lelkivilágába, hanem elhatározásaikat is előre kiérezhetjük. De ez a regénye sem ment legfőbb fogyatékosságaitól; nyelve mesterkélt, túlterhelve fordulatokkal és szokatlan kifejezésekkel, előadásának vontatottsága még inkább kiemeli meseszegénységét; nem ritkán homályos, mintha nem venne magának elég fáradságot, hogy ami neki világos, az olvasónak is világossá tegye. Valami levertség van benne, még humorában is, pedig éppen burleszk-szatirikus elbeszélése tünt fel (_Farina_ 1857, _The tragic comedians_, 1880); komoly értéke _Feverel Richard tűzpróbájá_ban mutatkozott először. Több kötetre menő lyrai költeményei változatos hangulatokban s érzelmekben gazdag lélek híradásai.

Legkelendőbbek s erre legméltóbbak is a Rudyard Kipling (sz. 1865) munkái, aki a gyarmatok életének írója s az anyaország világuralmának a költője. Megfordult mindenütt, a hol angolok élnek. Bombayban született, Angliában tanult, aztán visszament Indiába hírlaptudósítónak; később Északamerikába költözött s végre Angliában telepedett meg, Rottingdeanben, Brighton mellett. Könyvei az angolok életét rajzolják a gyarmatokban s rendkívül kapósak voltak otthon, legkivált indiai történetei, melyek e külön világ életét először mutatták meg igazi művészi erővel az anyaországnak. Végig futtatja kezét minden scálán, a torztól az érzelmesig; a bohókástól, amilyen Balestierrel együtt írt kötete: _Naulahka_, a tragikusig; leírja a vadak királyává felcsapott brit kalandort; Lispethet, a pahari leányt, a mint hiába várja vissza az angolt, akit felápolt sebéből; az udvar homokjában játszadozó indus gyereket, aki egyszerre eltünik örökre; van története még az orangutánról is, amely megöli a gazdája feleségét, mikor emiatt az megfeledkezik róla. Csodálatosan erős az állatok rajzában; leghíresebb könyvében, a _Jungle Book_ állatregényben, valósággal egyéníteni bírja a vadállatokat. Megindítóan festi a gyermekek és állatok viszonyát, izgatón érdekes elbeszéléseket kovácsol az állatok életéből és jellemeiből s meséinek néha mélységes tanulságok van, mint a ritkaszép, kiváló fehér fókáról szóló történetnek, amelyet a többiek szépségéért, különb voltáért üldöznek. Képzelete azokon a vidékeken jár, amerre angolok járnak. Legszebb regényében is, a _Kialvó világ_ban (_The Light that failed_, 1891) Khartum környéke a háttér. E regény hőse egy fiatal művész, aki az egyiptomi hadjáratról illusztrált lapoknak küldöz rajzokat. Mikor lassacskán hírre vergődik, egy csatában kapott lándzsadöféstől elveszti szemevilágát. E történet Kipling rendkívüli erejét mutatja a tekintetben, ahogy a művész-élet jókedvű tréfáit össze tudja olvasztani a legszomorúbb hangulatokkal s a katona-festőből kicsillog az író kedvtelése a vitéz angol katonák derekasságán.

Kiplingnek újdon a formája: a rövidre fogott egykötetes regény (short story), új a tárgyköre: a gyarmatokbeli élet; egyéni egész tehetsége, mely állattörténeteiben új érdekességgel ruházta fel az új életre keltett állatmesét s néprajzi vonásokkal színezte ki regényeinek és elbeszéléseinek lélektani értékét. Objectiv rajzainak érzelmi rúgóját költeményeiben kell keresnünk.

III. A VERS ÉS SZÍNMŰ A SZÁZAD VÉGÉN.

1. A versköltők.

A század végének nincsenek olyan mértékben világhírű költői, mint voltak elejének. Hiányzanak az olyan égő lángelmék, akikben kigyulladnának korunk vágyai és problémái; az újabb költészeten bizonyos hidegség érzik. Maga Alfred Tennyson, aki legmélyebben véste be magát kortársai közül hazája s az egész világ lelki életébe, higgadt, szenvedélytelen ábrándozó. Mindvégig megmaradt benne a somersbyi kis paplaknak csöndes nyugalma és tisztasága, amelyben 1809 aug. 9-én a napvilágot megpillantotta s holtáig abban találta gyönyörűségét, amiben már 12 éves korában kereste: a rímek minél tisztább csengésében. Az egyetemről világgá bocsátott két gyüjteménye észrevétlenül maradt, de mikor tízesztendei hallgatás után régebbi költeményeinek javát az új terméssel bővítve kiadta (1842), verseinek zenéje mindenkit elbájolt, a kritika nem győzte magasztalni szűzies nőalakjait, Elainet, Godivát, hazafias versei pedig 200 font állami évdíjat szereztek költőjüknek. Híre ezentúl folyvást nőtt s népszerűsége is; Wordsworth halála után poeta laureatus, 1884-ben lord lett s e díszt még nyolc esztendeig viselte. Az élet zűrzavara elől elmenekült Wight-szigeti kastélyába meg a mondák és a naivul kitalált mesék világába, melynek finom hangulatrajzai s részletező képzelete adtak valódiságot. Ehhez a világhoz illettek tiszta érzései s csodálatosan egyszerű előadása.

Első nagyobb költői elbeszélése, _The Princesse_ (1847), egy szeszélyes királykisasszony története, aki tanulásra fogja a nőket s száműz országából minden férfit, tulajdon vőlegényét is ki akarja végeztetni, mikor női álruhában hozzá lopózkodik; de mikor a királyfi megsebesül, odarohan hozzá ápolni, miközben bevallja szerelmét. Ilyen naiv és tiszta a Tennyson humora, ily csöndes vidámsága; többnyire a búsongás rabja. Leghíresebb kisebb munkája, _Enoch Arden_ is szomorú; Arden tengerre száll, híre vész; mire tíz év multán visszatér, felesége másé s ő csak azért fedi fel kilétét halálos ágyán, hogy hozzátartozói most már biztosak legyenek halála felől. Az ilyen csöndes szomorúságot festi legigazabban; ennek minden árnyalatát ismeri. _In memoriam_ címmel egész kötetet szentel egy barátja emlékének s 131 versében alig van ismétlődés. De csak az érzelmek e középtere az övé, tragikus szenvedélyekhez nincsen ereje; _Maud_ (1855) története, akiért bátyja elesik szerelmese kezétől, mi a leányt is halálba kergeti, épp oly kevéssé sikerült, mint drámái, melyek nagyobb része _(Queen Mary, Harold, the Falcon, Promise of May)_ könyvdráma maradt s mindössze a római történelemből vett _Serleg (The Cup)_ és _Az erdő népe (The Foresters)_, melyben Robin Hood és legényei szerepelnek, értek valamelyes sikert.

A kritikának sok kifogása van Tennyson ellen. Azt a sok szépséget és nemességet, mellyel félszázadon át gyönyörködtette Angliát, az életnek csak felületéről hordta össze, anélkül, hogy mélyére szállott volna; egész életén át kerülte az élet viharait, szövevényességét, nagy összeütközéseit s megmaradt a busongás, nemesség és nyugalom költészeténél; nem tudott sem tisztán epikai, sem tisztán lyrai művet alkotni, mindig teljes fegyverzetben indult a harcba, aggodalmasabb volt költeményének külső csíszoltsága és színjátszása, mint belső széparánya dolgában s mikor összhangzatosságra és választékosságra törekedett, olykor egyhangúságba és cikornyák felé tévedt; de hogy így is tudott világraszóló költeményt alkotni, annak tanuja főmunkája, a _Király-idyllek_.

Tennyson úgyszólván egész életén át írta e művét. Már első gyüjteményében (1832) ott volt _Elaine_ vázlata, _Shallot kisasszonya_ címmel; 1859-ben adta ki összeforrasztva az addig különálló elbeszéléseket s 1885-ben írta utolsó részletét: _Balin és Balan_t. Az Arthur-monda a történet magva, kihímezve más lovagok és hölgyek epizódjaival.

Semmi kigondolható finomság el nem kerülte a költő figyelmét; ilyen például az is, hogy az egésznek háttere az év különböző szakai, aminek egyrészt leírásainak változatosságát köszönheti, másrészt azt, hogy a történet tizenkét részlete szemlátomást, mintegy jelképi egységbe olvad. Arthur újévkor születik, lakodalmát virágfakadáskor üli, májusban. Lancelot és Elaine sorvasztó szerelme a tikkasztó nyárra esik; a nyári napfordulóval ér tetőpontjára Arthur lovagkörének dicsősége s azután lefelé száll, a nappal együtt; Pelleas és a csalárd Ettare története a csalékony őszbe játszik s az év utolsó napján tűnik el Arthur király a földről. A költemény utolsó sora ez: Fölkelt az új nap s új évet hozott. – Ez csak egyetlen finomság ezer közül, melyekkel meg van rakva a nagy mű minden részlete, legkivált Helén története, az astoláti liliom-leányé.

Robert Browning (1812–1889) sok tekintetben egyenes ellentétje Tennysonnak. Tervei sokkal magasabbra szállnak, érzései és szenvedélyei mélyen járók, de a kidolgozást könnyen veszi, egészen a homályosságig, úgy hogy még életében külön társaság alakult szövegeinek magyarázatára. A lélekfestésben az erőt és bonyolultat keresi s mystikus utáni vágyában néha majdnem a torzig elkalandozik. Kedvenc témája: a szenvedély összeütközése a hagyomány szentesítette szokásokkal. Csak a mélység érdekli, az élet és a lélek bonyolult problémái; sohasem szállt alá ahhoz a nagy közönséghez, mely a népszerűség koszorúját fonja. Első drámája, _Paracelsus_, mély és nehezen érthető Faust-tragédia. _Strafford_ is ezért szorul le a színpadról. Pedig a tárgya mindig érdekes, leírásai színesek, festőiek; vágya nem egyszer vonzza Itália színpompája felé, hol maga is évenként megfordult s hol a halál is érte. _Sordello_ c. költői elbeszélése egy olasz költő sorsát festi; _Harangvirágok és Gránátalmák (Bells and Pomegranats)_ című kötetének legkedvesebb darabja, Pippa, egy olasz gyári munkásleány történetét dramatizálja; legolvasottabb munkája, _A gyűrű és könyv (The Ring and the Book)_, szintén Olaszországban játszik. De színes leírásai és történetei csak hímzések komoly bölcselkedésén, amely kisötétlik a karácsonyi áhítat alól is _(Christmas Eve and Easter Day)_ s megszólal a nagy emberek átköltött életéből _(Men and women)_. Felesége, Elisabeth Barrett, még bölcselkedőbb.

Tennyson zenei gazdagsága s Browning szenvedélyének erélye egyesülnek Algernon Charles Swinburne (1837–1909) költői egyéniségében. A hatalmas erő, melyet szülőföldjének, Northumberlandnak sziklás partjaiban megcsodált, a lelkébe vette magát. Érzései Angliában szokatlan szilajsággal törnek ki belőle s szenvedélyének heve, mely miatt az érzékiség bélyegét ütötték munkáira, az erkölcsös és álszenteskedő Angliában annyi üldözést zúdított rá, mint annak idején Byronra. Első kötetét, melyet észrevettek (_Poems and ballads_, 1866), a kiadó kénytelen volt visszavonni, de azért mindenki elolvasta azt amerikai utánnyomásokban. Szerencsére elég vagyonos ahhoz – atyja admirális volt, családja arisztokratikus – hogy nem kénytelen magát hozzátörni a közönség ízléséhez s szabadjára hagyhatja forró érzéseit, melyek szabadságszeretetét forradalmivá hevítik s szerelmét olyan erotikussá, hogy Anglia Shakespeare _Venus és Adonisa_ óta nem érzett ekkora hőfokot. Lassanként mégis megbarátkoztak költészetével. Újabb költeményei ünnepélyes fogadtatásra találtak, poeta laureatus lett Tennyson halála után, akinek babérjára vágyott az Arthur mondakörből vett költői elbeszélésével. Költeményeinél otthon drámáit tartják többre. Hírnevét is drámával alapította meg, a sophoklesi formában írott _Atalantá_val, melynek hangban, formában, compositióban, lelken kívül mindenben görögös voltát barátja, Walter Savage Landor, hatásának tudhatni be. Későbbi tragédiái, Stuart Mária történetéből vett trilogiája, lassúk, vontatottak.

Egyáltalán nem olyan ura a belső szerkezetnek, mint a nyelvnek. Nyelvének gazdagsága, hajlékonysága és zenéje legnagyobb írói érdeme. Oly föltétlen ura a formának, hogy szinte fárasztón összehalmoz minden alakzatot s nemcsak új, szabad formákat tervez, hanem utánozza mások, kivált Théophile Gautier, Baudelaire, Villon szabadságait is. Ma mégis úgy néznek már rá, mint aki egyedül lehet alapja a jövő fejlődésnek.

E három «új romantikus» költő mellett dolgoztak a «praerafaeliták», akik a régi egyszerűséghez próbáltak visszatérni. Dante Gabriel Rosetti (1828–1881), olasz apa fia, a vezérük, képíró, kit Ruskin fedezett föl és tett naggyá. Mint rajzoló állott a Pre-Raphaelite-Brotherhood társaságába s csak a maga gyönyörűségére irogatott verseket feleségéhez, aki 1862-ben, nem tudni véletlen vagy szándékos laudanum-mérgezés következtében, meghalt. Rossetti koporsójába temette csodálatosan szép szonettjeit. Barátai, akik ismerték költeményeit, rávették, hogy ne hagyja elveszni gyönyörű szonettjeinek egyetlen kéziratát, hanem exhumáltassa azokat. Így a szonettek 1869-ben napvilágot láttak s történetük révén, melyet Hall Caine (sz. 1853) regényben is megírt _(Eternal City)_, még inkább felköltötték az érdeklődést. De nincs szükségök ilyen érdekességre: érzés- és formatisztaság dolgában kiállják a versenyt Petrarca szerelmi szonettjeivel s megvan bennök egy oly vonás, ami hiányzik a Rosetti kortársaiban: a művészi mérséklet.

Ehhez az iskolához tartozik William Morris (1834–1896) is, az iparművész, a művészi könyvnyomtatás úttörője, aki egyrészt csupa régi tárgyakhoz nyúl, az Arthur-mondákhoz (_The Defense of Guinevere_ 1858), Jason történetéhez, középkori legendákhoz (_Earthly paradise_ 1870), másrészt régies a megírás módja is, miben főként Chaucert utánozza, de annak gazdagsága és frissessége nélkül, sőt újabban a régi moralitásokat is.

Mint a prózai elbeszélésben, a költészetben is egészen külön hely illeti Kiplinget. Ott a gyarmatokat írta le, itt az anyaország és a gyarmatok eggyéforrásáért lelkesül. Ez az ő hazaszeretete. Hazájának nagyságát, hatalmát, összekötő kapcsát a tengerben látja, amelynek nincsen egy hulláma, mely angol halottat ne ringatott volna vagy angol hajóroncsot.

Tenger kék vizének hogyha vér az ára, Hatalmas nagy Isten, megfizettük azt.

Dicsőíti a tengerre szálló meg a hazatérő katonákat, egész kötetet írt róluk, _Tommy_ címűt, ahogy Angliában tréfásan a katonát nevezik.

Kipling verseiben is a legújabb kor költője. Bámulatos erővel tud hatalmas témákat egy versbe varázsolni, mint ahogy a mesebeli törpék bele tudnak rejteni egy arany dióba egész királyi palástot. Élővé tudja tenni az élettelen tárgyakat. Modern világunknak mindaz az ujdonsága, amit a költészet megölőjének néznek, nála költőivé válik. Verset ír _A kábeldrótok_ról, melyek a kígyók fészke közt húzódnak a tenger fenekén s rajtuk át rezdül az emberi szó, bánaté, örömé, a tenger túlsó partjára.

Mintha benne valóra válnának Emerson szavai, hogy a költő épp annyi hasznát veheti valamely gyártelepnek s a vasútnak, mint a méhkasnak vagy a pók művészi hálójának. «A természet hamar fölveszi ezeket életkörébe s úgy veszi a vasutat, mintha saját teremtménye volna». Ez a fajta költészet Angliában és Kiplingben szólalt meg először. 1907-ben a Nobel-díjjal tüntették ki.

2. A színpad.

Amilyen gazdag volt tehetségekben a regény- és versköltészet, olyan szegény a színpad. Byron és Swinburne nem színpadra szabott drámai költeményei, Browning homályos és Tennyson erőtlen alakjai nem éltek meg a színpadon. Dickens itt aratta egyedüli kudarcait. Ennek nem pusztán az írók az okai, hanem főként a közönség. Példák és érdeklődés híjján apránként egészen kivesztek a komoly színművek; a század dereka felé alig egy páran tettek vele kísérletet, így Sheridan Knowles (1784–1862) egy pár hatásos történelmi drámával Caius Gracchusról és Tellről, a poeta laureatus Alfred Austin (sz. 1835) _Savonarolá_jával, Thomas Talfourd (1827–62) hellenisztikus _Ion_jával s Douglas Jerrold (1803–57) a hajóséletből vett látványos meséivel.

Egy pár évtized óta a komoly törekvéseket végkép leszorították a színpadról a mozgó dekorációk és a színpadi gépek csodái. Ez az irány végkép elszoktatta a színházból a jobb közönséget s a színpad mindinkább hozzáromlik a megmaradthoz. Harminc év óta a látványos színmű van divatban, pazar díszletekkel s mozgó hajókkal a színpadon; modern Robinzonádok, mint a skót James Matthew Barrie (sz. 1860) _Egyenlősége (The admirable Criton)_, melyben egy lord családja puszta szigetre vetődik, hol az élelmes és munkához értő inas lesz a társaság ura és parancsolója, amiben mélyebb tanulság van. Mester az aprólékos finom rajzban (ez tünteti ki anyjáról festett arcképét, kinek jellemrajzáról egész könyvet írt, leányneve, _Margaret Ogilvy_ címen). A társadalmi élet kritikájának s ezzel a magasabbrendű vígjátéknak útját szegi a felelőtlen állami censura s a színpadon felburjánzanak az olyan bohózatok, melyekben a sült kappan belsejéből szerelmeslevél bukkan elő s az após ötször rálő a lánykérőre, megtudni, hogy nem gyáva-e.

Az angol humorban nincs meg a franciák változatossága és elméssége, igaz, hogy frivolsága sem. Az angol tréfa vagy a bohózatosságig szertelen vagy gyermekes. Méltán panaszkodott Stendhal, hogy a csatornán átkelve, az elmésség huszonöt százalékot veszít értékéből; ezen a vámon az angol humor viszont 75 százalékkal apad. Puszta mókák komolyabb vígjátékaik is, mint Jerome K. Jerome (sz. 1859) _Miss Hobbs_a, mely egy modernebb makrancos hölgy megszelidítésével a mi közönségünket is megnevettette. Humorukat nem kell úgy irigyelnünk az angoloktól, mint irigyelhetjük azt a komoly napi munkát, amelynek fáradtságát ez a sikamlósság nélküli gyerekesség pihenteti ki. Jóízű humora teszi mulatságossá _Három ember egy csónakban_ és _Hárman csatangolás közben (Three men in a boat, Three men on the bummel)_ c. köteteit. Van egy finom, komoly darabja is, _A harmadik emeleti lakó_, Jézus, aki egy modern penzióban jelenik meg s az ellenségeskedő ottlakókat jóvá hangolja egymás iránt.

Egy hírnevesebb színműírója volt Angliának a század végén, Oscar Wilde (Dublin, 1856–1904), a svéd király keresztfia, a keleti és classikus szépnek rajongója, aki Londonban és Párisban évekig ura volt a színpadnak, a társaságnak és a divatnak s végre életét a readingi fegyházban végezte be. Ma darabjait nem adják, sőt nevét sem említik Angliában. Pedig érdekes tehetség volt. Igaz, hogy különc thémákban találta gyönyörűségét; de ezeket vonzóan és szépen tudta megírni. Regényt írt _Gray Dorian arcképé_ről, amely festményen meglátszik mindaz a bűn, amit gazdája elkövet; elbeszélést írt a halászról, aki elvágja magától árnyékát s ezzel a lelkét, s a tenger mélyén szerelmeskedik egy sellővel; a pásztorból lett királyfiról, aki mikor megtudja, hogy az aranyat, gyöngyöt életveszedelemmel hozzák fel a bányák s a tenger mélyéből, a pompában szomorúságot lát és elfordul az élettől. Színművei épp ily különösek. Írt társadalmi színművet és történelmit. Ezekben is sok a különösség. _A flórenci tragédia_ csupa szín, hangulat, mesterkedés. _Lady Windermere_ egy bűnös asszony, úgy él leánya közelében, hogy az nem sejti kilétét, csak egyszer lép elő, hogy leánya botlását magára vegye. Darabjai sok tekintetben fogyatékosak, legegyénibb vonásuk a sokszor túlságig is szellemes párbeszéd. Nem annyira drámai igyekszik lenni, mint inkább festői: főművének, _Salomé_nak minden jelenete egy-egy gondosan componált kép. Az erkölcsös angol közönség ma végkép letiltotta színpadáról e színes és érzéki darabokat.

A század fordulóján az ir Bernard Shaw (sz. Dublin, 1856) jutott uralomra a színpadon, külföldön is. Ujságíró volt, regényeket is írt, melyekben a felcsigázott kíváncsiságot egyszerre lelohasztja; így mikor a phidiasi szép férfiről kisül, hogy – díjbirkozó _(Cashel Byron mestersége)_. Tanulmányozta Ibsent és magyarázta Wagnert. Színdarabjaiban a történelmet mindennapiságában akarja festeni, így _Caesar és Cleopatrá_ban, _Szent_ (d’Arc) _Johanná_ban; Katalin cárnőnek a hálószobájába vezet; balkáni háborúskodókat rajzol, akik nyugati tisztek nélkül azt se tudnák, hogyan kell a háborút elkezdeni. Komoly darabja, _Candida_, érdekes lélektani thémát érint művészien: serdülő fiatal fiu komoly és bátor szerelmét egy férjes asszonyhoz, szembeállítva a két férfi rajzában a nagyhírű prédikátor ürességét és az élhetetlen semmittevésében is igéző eszű és szívű ifjat. Vígjátékaiban a társadalom bűneit, félszegségeit, ostobaságát ostorozza; ha végig néz a világon, a legtermészetesebb és legokosabb embernek egy nyers gépkocsi-vezetőt talál, _Ember és természetfölötti ember_ darabjában, mely a Tanner John és Anna alakjában a Don Juan mondáját tépegeti szét s fordítja gúnyossá, hogy a férfi hiába fut futva, álmában akár a pokolba is, ha a nő egyszer kivetette rá hálóját, lefüleli az áldozatot. Nagyon túloz, egyes jeleneteket a képtelenségig feszít, ismétli is magát, de csúfolódásának mindig van magva. Munkái európa-szerte nagyon el vannak terjedve a színpadokon.

IV. AZ IRODALOM EGYÉB FAJAI.

1. Tudományos irodalom és essay-írók.

A tudományos irodalom Angliában nem válik élesen külön a szépirodalomtól, mert művelői a nagyközönségnek írván, kiváló gondot fordítanak az előadás élvezetességére. Amellett alaposság, józanság és világosság tünteti ki az angol munkákat.

Grote (1794–1871) a görögök 12 kötetes nagy történetében _(History of Greece)_ egészen beleélte magát Athén politikai életébe, amihez hasznos iskolául szolgált politikai pályája, mely megérttette vele a pártszenvedélyek küzdelmeit. James Anthony Froude (1818) Anglia történetét Wolsey bukásától Erzsébet haláláig drámai, életeleven rajzokban adja elő, melyek úgy olvastatják könyvét, mint valami történelmi regényt. Épp ily vonzón tisztázta Anglia őstörténelmét Edward Freemann, a középkor történetét Henry Hallam (1778–1859). Az angol _nép_ egész történetét John Richard Green. Justin Mac Carthy a legújabb kor eseményeit kimerítő alapossággal s objektiv ítélettel fűzte hozzá a történelemhez. Több érdekes regénynek is a szerzője, többek közt egy _Donna Quixote_nak.