Part 13

Ez élet közben nemcsak megismerte legaljáig az életet, hanem meg is szerette a nélkülözőket. Barátja és életrajzírója, Forster, beszéli, hogy mindig szívesen kószált London utcáin s be-bevetődött lebujokba és szegényházakba. Író jobban még nem szerette az embert, nem látott több jót és erényt a nyomorultakban s nem fakasztott azok sorsán több könnyet, mint ő. Feltárta életük minden szenvedését.

_Oliver Twist_nek (1837), e kis lelencnek élete során szívünkbe hasít a szegényházakbeli kegyetlen bánásmódnak s a hányt-vetett gyermekek szenvedéseinek rajzával. _Nicholas Nickleby_ (1839) eleven tanúja a magániskolák embertelenségeinek s élő példája annak, hogy a becsület és munka boldoguláshoz vezetnek. Nyomozza az emberi léleknek azokat a tulajdonságait s a társadalomnak azokat a törvényeit, amelyek nyomorúságot hoznak az emberre. Az _Ódon ritkaságok tárá_ban _(the Old Curiosity shop)_ egy jó nagyapát rajzol, aki, hogy unokája tőkéjét gyarapítsa, játékos lett s végül mindenét elveszti, a nyomorúságban aztán a leány is elhervad. A fiatal _Martin Chuzzlewit_ becsületességével és munkásságával meghódítja gazdag nagyatyját, akit egy álnok rokon elidegenített tőle; a képmutató végre is felsül. _Dombey és fia_ a ridegség és szertelenség büntetését rajzolja az apában, aki elveszti fiát s elhanyagolja leányát, mert nem lehet fenntartója nevének; nagy későre mégis ebben találja boldogságát. A társadalom kinövései közül a halálbüntetés ellen szól _Barnaby Rudge_, aki gyámoltalanságában ártatlanul összeesküvésbe sodródik s kicsi híján vérpadra jut. _Bleak-house_ a törvénykezés lassúságát vádolja sok szerencsétlenség okozójául: egy örökségi pör addig húzódik, hogy mire eldől, a költségek felemésztik az egész örökséget; a perlő férj belehal bánatába. Mint _Pickwick_, az angol börtönök ellen kél ki a _Kis Dorrit_ is.

Ezek az actualitások a maguk idejében bizonyára csak fokozták e regények érdekességét; de ma csak avítanák azokat, ha Dickens könyvei irányregények volnának s gyakorlati célzatuk nem csupán a mesék szövődésének egy-egy pontján jutna szóhoz, melyen a cselekmény átvezet. Igazi céljuk e regényeknek az, hogy megmutassák, mennyi nyomorúság van e világon az emberek között s mennyi jóság és szépség lakik a szegények és lealázottak körében. Senki sem festett a jóságról és erényről sugárzóbb képeket, mint Dickens, senki olyan napsugártisztaságú nőalakokat, mint ő az Ágnesek, Nellyk, Florentinek képében. Dombey rideg palotája mellett ott van az öreg Gill Salamon kis boltja, a becsületesség és nyájasság derűs tanyája. Abban a regényében, mely legjobban a szívéhez nőtt, hiszen nagyrészt a saját életrajza, _David Copperfield_ben, a Peggottyék szerencsétlen házatája a becsületnek és derékségnek valóságos példája. Hát Caleb Plummer, a játékgyáros Tackleton szolgája, aki vak leányának jóságból úgy festi le kis lakásukat, mintha valami tündérpalota volna s Tackleton a világ legderekabb embere (_A tűzhely tücské_ben, 1861). Későbbi nagy munkáinak, a _Nehéz Idők_nek (1854) s _A mi közös barátunk_nak nincs is más tárgya, mint a jóság dicsérete.

Rettentő gonoszakat tud rajzolni, de csak hogy a sok szenvedés után annál nagyobb legyen felettük a jóság győzelme. Munkáiból az a kettős tanulság árad: Ime, milyen hiábavaló volt a mi gonoszságunk, milyen keserves most a bűnhődésünk s mily jóleső megtérésünk; másrészt: Nézzétek, mennyi jó érzés, mennyi boldogság tanyázik az irgalmasok és tisztaéletűek szívében. Hát legyetek jók, fogjátok pártúl a szerencsétleneket, segítsetek a szegényeken; nem győztök eléggé jók lenni, annyi a nyomorúság a világon.

Mindez Dickensnél nem unalmas erkölcstan, hanem eleven élet. Csodálatosan értette a módját, mint kelljen valamit élővé tenni. Kitünően tudott leírni várost, házat, embereket egyaránt. Elég ereje volt, mozgásban mutatni mindent s ezzel az élet hatását keltette. Másik nagy ereje az, hogy nem csupán képeket láttat olvasóival, hanem közvetlenül bírja velök közölni érzelmeit, felháborodását, ellágyulását, mosolyát, mert mindezt igazán és erősen érzi. Annyira beleélte magát regényeibe, hogy részleteiket úgy tudta előadni, mintha egy egész színtársulat játszotta volna el; nem hiába készült fiatalon komikai színésznek. A közönség csak úgy tódult felolvasásaira, Amerikában és Anglia vidéki városaiban egyaránt. Írás közben is páratlanul közel van az olvasóhoz, mintha nem írna, hanem beszélgetne vele; szinte a hangját is halljuk. Elbeszélésének olyan varázsa van, melyen minden gáncs megtörik. Különben is csak aprólékosságokra vonatkoznak ezek. Ámbár sokat és sokfélét írt – regényei mellett néhány bohózatot és vígjátékot s megírta Anglia történetét gyermekek számára, azonfelül több lapot indított és szerkesztett – összes munkáiban nincs egyetlen valószínűtlenség vagy lélektani következetlenség. Rámondhatják, hogy kikerülte a nagy szenvedélyeket, hogy házasságaival be lehetne népesíteni egész Angliát, hogy tulajdonképpen csak London egy osztályát írta le; hogy forma dolgában regényeinek terjedelmességén itt-ott megérzik, hogy folyóiratoknak s némely részeiken az is, hogy a közönség szélesebb köreinek készültek; – de ezzel könnyű szembeállítani azt: hogy regény-világa alighanem a legnépesebb és legelevenebb az egész világirodalomban, hogy a regénynek új területet foglalt, a nyomorúltak világát, ezzel gyarapította az olvasóközönséget és demokratizálta az irodalmat, végül, hogy gazdag írói scálájával, érzelmességével, rajzával, humorával nemcsak szórakoztatta, hanem jobbakká is tette közönségét. Hiteles tény, hogy egy karácsony sem látott annyi jótettet Angliában, mint az 1843-iki, mikor a _Karácsonyi ének_ megjelent, ez a próza-költemény, melyben egy vén zsugorit ellágyítnak gyermekkorának emlékei. És bizonyára nem ez egy munkája járt ilyen hatással. Mindez együttvéve jellegzetesen angol, sőt londoni létére világszerte a legnépszerűbb írók egyikévé tette. Népszerűségén az sem ütött csorbát, hogy mindjárt pályája elején komoly vetélytársa támadt William Makepeace Thackeray (1811–63) személyében, aki azonban sokban éppen ellentétes tehetség.

A legnagyobb különbséget kettejök közt egy kiváló író így határozza meg: «Dickens abból indult ki, hogy az életben minden jobb, mint amilyennek látszik; Thackeray pedig, hogy rosszabb». Első regénye, mely 1841-ben jelent meg, _Tithmarsh Sámuel története_ volt, egy fiatal emberé, aki be akar fonni egy bankárt, a bankár meg őt s végre mindakét csaló rajta veszt. Thackeray egész életén át ezt írta: a világcsalás komédiáját, melynek hazugság a kezdete és felsülés a vége. A képmutatásnak és hazugságnak egész képtárát rajzolta meg a nagyképű, urizáló inastól, Yellowplushtől Gahagan őrnagyig, az indiai Münchhausenig. Közbül esik a _Snobok könyve_, csupa olyan emberekről, akik többnek akarnak látszani, mint amik. Ilyen keserű értékelemzés a tárgyuk nagy regényeinek is. _Pendennis_nek minden fejezete azt mondja: Lássátok, ilyen lagymatag az ifjúság híres lelkesedése, ennyire rest a jóra, ennyi elbizakodás és alacsonyság van e gyönyörű évek alján. Nem is csak az ifjúság, az egész élet ilyen, a nemes urak, a kereskedők, a nagyapák, férjek, unokák: az egész világ; ezt mondja a _Hiúság vására (Vanity Fair)_.

Emberei is ehhez képest gyarlóbbak Dickens alakjainál. A valóság jegyét egy-egy gyarlóságban ütötte rájok. Nem hiába készült torzrajzolónak: pompás szeme van a ferdeségek meglátására. Sokkal valóságosabbnak érzi az olyan hűséges férfit, akinek motolla-karja és nagy lába van, mint ha valami szemrevaló kapitány dolmányában mutatkoznék be.

Természetes, hogy ilyen író népszerűség dolgában nem érhette utól Dickenst; eleinte kiadóra is nehezen bírt szert tenni. A közönség csakhamar ritka egyértelműséggel állította e mellé Thackerayt, de azért megmaradt a Dickens könyvei mellett. Dickens mindent cselekménnyel mond el, összes munkáiban sincs egyetlen axióma, mely az olvasót megakasztaná, Thackeray lépten-nyomon megáll értekezni; míg ő magyaráz, már Dickens könnyre vagy mosolyra fakasztott. Dickenst lehet úgy olvasni, mint egy meséskönyvet, benne mindenki azt találja meg, amit keres: mesét, embert vagy életfölfogást; Thackeraytől mindenkinek tanulnia kell s míg meg nem értettük, nem ereszt tovább. Az is, amiben a kritika Thackerayt fölébe emelte Dickensnek, csak ennek táborát növelte. A jellemzésben Dickens főkép azzal teszi reálisakká alakjait, hogy külsejöket és környezetöket, lakásukat és utcájokat írja le. Thackeray belül kerül; beavat gondolataikba és érzéseikbe, külsőségekre nem veszteget szót. Thackeray módja a mélyebb, de a Dickensé csupa szín és élet. Dickens áldott jó lelkeket és megátalkodott gonosztevőket rajzol, Thackeray egy tőbe ojt erényt és gyarlóságot. Ez a művészibb, de Dickens mozgalmasabb és tetszetősebb. Thackeray művészete egészben többoldalú, hiszen ő verseket és essayket is írt s három nagy regénye alapszín dolgában olyan elütő, mintha nem is egy ember írta volna: az egyik merő szatira, a másikba belerezdül az elégia tört hangja; _Esmond élete_ lehelletfinom festés valami templom-ablakon, a legtisztább erények alakjaival; egyenként azonban Dickens regényei színesebbek és változatosabbak. Legnagyobb különbség mégis világfelfogásuk között van. Alig volt író, aki úgy gyönyörködött volna e szép világban, mint Dickens s aligha van olvasó, akinek szívét néha-néha meg ne sebezte volna Thackeray keserű sarcasmusa. Tehát Dickenst olvasták.

Ez azonban nem azt jelenti, mintha Thackeraynek is nem lett volna bő közönsége. A Pall-Mall sarkán minden reggel álldogált egy pár vidéki, hogy megláthassa kedves íróját, reggeli sétája közben. Mikor felolvasásokat tartott a négy Györgyről meg az angol humoristákról, csak úgy özönlött azokra Anglia és Amerika legjobb közönsége. Népszerűsége és olvasottsága csak nőtt halála óta, könyvei nem avulnak el, mert mindegyik egy darab élet.

Nem válogatta ki az életnek irodalmiakká avatott problémáit, hanem egészében nézte s úgy találta, hogy csupa csalódás és csalás és kimondta azt. Ha kiderült mindennek a valódi értéke, vége a hiúság vásárának és – a regénynek is. Az embereket sem szemelgette ki, csak kimarkolt az életből egy sereg embert, jót-rosszat vegyest. Mindnyája egyformán érdekli. A _Hiúság vásárá_nak címlapjára oda is írta: regény hős nélkül. Minden meséje a világ rosszaságára tanít; ahány alakja, annyi intelem, de ez a lecke általánosságban marad. «Csak a szerető szív teszi elviselhetővé az életet; erényetek fölemel, magatokat is, másokat is» – mondják a jók; a többiek pedig így szólanak: «A képmutatás hiábavaló, a csalárdság kiderűl, az álnokság megbosszulja magát. A nem igaz élet örökös rettegés s a vége megaláztatás, szégyen és elhagyatottság». – Ebben találkozik Dickenssel, ami természetes, mert mindkettejöknek erős volt az erkölcsi érzésök, mindaketten angolok voltak s ott minden házban megvan a biblia, hogy aszerint ítéljék meg az erényt és a vétket. A tanulságot, melyet az életből és emberekből kiolvasott, csodálatos realitással testesítette meg. Ennek egyik nyitja az, hogy csupa mindennapi, gyarló embereket rajzolt, amilyenek körülöttünk élnek. Másik eszköze: hogy önmaga előtt is realizálta alakjait. Fieldsnek megmutatta a házat, melybe képzelete az Osborne-családot telepítette s nem messze onnan a Sedleyékét. Azonfelül sokat segített ebben sarcasmusa. Amint korholni kezdi alakjait, egészen különválik tőlük, úgy hogy az az érzésünk támad, mintha egy moralista zsémbelne előttünk ez s ez urakra és asszonyságokra, akik ezt meg ezt valósággal elkövették.

Ő maga kevés örömet lelt munkáiban. Sohasem feledte azt az ábrándját, hogy fiatalon festőnek készült s az volt a leghőbb vágya, hogy Seymour halála után ő legyen a _Pickwick-Papers_ illusztrátora; de vázlatai nem tetszettek Dickensnek s ‚mister Pickwick szerencsésen megmenekült’. Akkortájban vette el feleségét, aki két évvel azután holtig tartó elmebetegségbe esett. Egyéb csapások is érték; vagyona valami lapvállalatban odaveszett s tolla munkájával kellett eltartania családját. Pedig nehezen és lassan dolgozott. Amellett sokat szenvedett szívgörcsökben. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy olyan sötétnek lássa a világot.

Munkái az életnek csak egy tanulságát foglalják szavakba s regényeiben Anglia egy osztályának képét rajzolta meg s az emberi lélek számos indulatának és hajlamának nem adott szavakat. De Balzac és Dickens is sokkal több emberben csak egy-egy város bizonyos osztályát tudták leírni, szintén csak némely érzést bírtak megmagyarázni s maga Shakespeare nem hirdette ki az életnek egy tanulságát sem. Az ember megtette a legnagyobbat, ami tőle telt, ha egy szívdobbanást megértett és egy embert megmagyarázott s ezt az érdemét Dickensnek és Thackeraynek még senki sem vonta kétségbe.

4. Újabb regényírók és írónők.

A nagy regényírók óta nem támadt velök vetekedő tehetség, de azért egy pár kitünő íróval találkozunk a század vége felé is. Különösen Charles Kingsley (1819–75) munkáit olvasták széles körökben, már tárgyuk és irányzatuk miatt is. Atyja példájára papnak készült s 1842-ben Eversley lelkésze lett, ott is halt meg, ámbár közben Viktoria királynő káplánjává, a cambridgei egyetemen az újabbkori történelem tanárává, a Westminster dékánjává nevezték ki. Munkáiban is vallásos érzését és emberszeretetét fejezte ki. A munkásosztályon kívánt segíteni, egyrészt vallásosságuk fejlesztésével, másrészt életmódjuk könnyítése révén. _Yeast_ című regénye a mezei munkások életével, _Alton Locke_ egy szabólegény történetében a városiakéval foglalkozik. Ez a tárgya utolsó regényének is _(Két évvel ezelőtt)_, épp úgy egyházi beszédeinek. Legolvasottabb regénye: _Hypatia_, az V. századbeli virágzó Alexandriában játszik, melynek falai közt találkozik minden faj, gondolkodás és vallás: Hypatia az új-platonikus bölcsészet híve, a haldokló pogányság világfelfogásának megszemélyesítője, mellette ott van Róma præfectusa, egy gót fejedelem s egy bölcs zsidó, a vakbuzgó Cyrill és egy felvilágosultabb püspök s egy sereg fanatikus barát, akik meggyilkolják Hypatiát. Kingsley párhuzamba állítja a régi középkort a mi napjainkkal s a közökön átcsillogtatja az igazi kereszténységet, melytől azt reméli, hogy végül minden felekezetet, fajt és gondolkodást magához vonz. A jó keresztények példái mellett megmutatta a jó hazafiakét is: _Hereward_ regényében az angolszászok és normannok küzdelmeit beszéli, a _Nyugatra el! (Westward Ho!)_ címűben hazájának a világuralomért vívott harcait, Drake, Raleigh dicsőségét s a nagy armada pusztulását. Pompás erővel rajzolta a hatalmas jeleneteket s az erőteljes embereket. Fel tudta támasztani a korszakok lelkét. Munkáiba csak hosszas előtanulmányok után fogott, melyeket magvas értekezésekben össze is foglalt. Mégsem vált soha tudálékossá; attól megmentette erős költői érzéke, mely sok költeményt is sugalmazott neki. Ugyanez a vallásos érzés iratta Wiseman kardinálissal (1802–65) a katakombákban játszó _Fabiolá_t, mely sikerét nagyrészt formásságának köszöni. Anthony Trollope (1815–82), Thackeray életrajzának írója s modorának utánzója, három évtizeden át 80 regénnyel árasztotta el az olvasó asztalokat.

Angol regények címlapján csaknem épp oly gyakran akadunk női nevekre, mint férfiakéra. Ezek a regények természetesen annál erkölcsösebbek. Mary Edgeworth (1767–1849) népies tárgyú, erkölcsös elbeszélései _(Moral Tales, Popular Tales)_ ma is olvasottak, főként a fiatalság körében; ő ismertette meg ir hazája népét komolyan az angolokkal, kik az ireket addig csak bohózatokban szerepeltették. Jane Austen (1775 1817) is erkölcsös írónő s szintén a vidéki élet festője. Puszta címei: _Büszkeség és előítélet, Érzelem és érzelmesség_, elárulják, milyen mozgató rúgókat és bonyodalmakat várhatunk ez élesszemű, gondos leíró, szenvedélytelen asszony munkáitól, melyek egyhangú nyugalmába csak erős szatirai érzéke visz életet; ennek és erkölcsi tisztaságának köszönheti, hogy Macaulay nagy szeretettel olvasta regényeit. Több szenvedély lobog a Currer Bell név alá rejtőző Charlotte Brontë (1816–55) alakjaiban. Ő nem riadt vissza az emberi lélek viharainak szemléltetésétől s ennek köszöni nagy hatását, noha lélekrajza nem a legpontosabb s tehetsége rövid írói pályája alatt nem is fejlődhetett ki egészen. _Shirley_ és _Vilette_-en túl fenn fogja tartani nevét _Jane Eyre_, egy gouvernante története; ez az alak itt lépett be az irodalomba, hogy aztán _Lowoodi árva_ címen sok könnyet fakasszon német és magyar színpadokon. Finom, gyöngéd történeteket szőtt Thackeray egyik leánya, Anne Isabella Ritchie (sz. 1838.), aki pályáját atyja folyóiratában kezdte. Minden nagy regényírónak meg volt az utánzója az asszonyok között is. Frances Trollope (1780–1863), férje (l. fent) modorával ellentétben, Dickenst utánozta, _Michael Armstrong, a gyári munkás_ történetében. Kingsley csapásán halad, szociális témák felé, Elisabeth Gaskell (1810–68), egy lelkész felesége, _Mary Barton_ban eleven képet rajzolt a manchesteri posztókészítők nagy strikejáról. Mary Humphrey-Ward (1851–1920), szintén lelkésznek a felesége, szabad gondolkozású, egyházellenes regényeivel _(Robert Elsmere, David Grieve)_ szerzett hírnevet. Mrs. Craik, Dinah Mulock (1826–87) _John Halifax_ának ritka sikerével.

Legnagyobb tehetség az angol nőírók közt és a regénynek sokak szemében Dickenshez mérhető mestere Mary Anne Evans, George Eliot (1820–1880), amint magát az irodalomban neveznie tetszett. Egyszerű kádárnak, aki később ispánná lépett elő, volt a leánya s a legműveltebb írók egyike lett. Olvasott holt és élő nyelveken, Strauss _Jézus életé_t fordította, olvasta Comte-ot és barátnője volt Spencernek, eskü nélkül ideális házastársa volt a feleségétől külön élő Lewesnak s hatvan éves korában is oly bájos volt és szeretetreméltó, hogy egy fiatal emberhez ment hites feleségül. Első rajzai: _Vázlatok a papi életből_ (_Scenes of Clerical Life_, 1858) nagy tehetséggel biztattak, _Adam Bede_ megjelenése után Thackeray elsőrendű csillagnak nevezte. Történelmi regényét, a Savonarola korában játszó _Romolá_t kivéve, későbbi regényei sem igen mutatnak hanyatlást. A vidéki élet volt az ő valódi tárgya, ezt ismerte s legtöbb regényéből ennek egyszerű tanulsága szól hozzánk, hogy az ember nem lehet egészen boldog s meg kell elégednie azzal, amit sorsa ád. Bede, a derék asztalos, Hettyt szereti, de az megszökik egy kapitánnyal s Ádám nyugodt életet él a vallásos, tiszta Dinahval. _Middlemarch_ is azt beszéli el, hogy az összeillő szerelmesek nem lehetnek mindig egymáséi, de azért le bírják élni az életet mással is. _Felix Holt_ban a szerelem diadalmaskodik: egy leány lemond örökségéről s egy iparos felesége lesz. _Bede Ádám_ frisseségét többé nem érte el, de tanultsága azért nem rontja meg regényeit, csak tanulsághoz segíti. _Silas Marner_, a raveloei takács, megnemesül egy gyermekhez való szeretetében; _Daniel Deronda_ a zsidóság védelme. Legtöbb olvasója a _Vizi malom_nak van, melynek Maggie-ja az ő gyermekkorát éli át.

Könyveiben eleven emberek mozognak; hogy a nők elevenebbek, az természetes. Objectiv a világgal szemben, igaz és világos a jellemek rajzában, kedves az előadásban, de széthulló, nem szilárd a compositiója. Verseiben csak részletek szépek. Mindamellett férfiíró is kevés van, aki megközelíthetné, nőíró egy sincs hozzáfogható.

Az újabbak közül a continensen az Ouida néven író Miss Louisa de la Ramée (1840–1908) a legnépszerűbb, talán azért, mert ő hasonlít leginkább a földrész íróihoz, kivált a franciákhoz, főként színes és könnyed előadás dolgában, bár az angol hosszadalmasságtól ő sem mindig bír szabadulni. Francia hatásra vall az is, hogy erejét szívesen próbálja ki a nagyvilági és félvilági élet rajzában. Itáliát is szívesen írja le, hiszen ott élt, Flórenc környékén. Regényeinél _(Idalia, Ariadne, Strathmore, Wanda)_ olvasottabbak elbeszélései – legismeretesebb az _Egy pár kis facipő_ – melyekben nem minden affectátió nélküli, de mégis érdekes és vonzó mesék vannak elbeszélve, szórakoztató, élénk előadásban.

Újabban titokzatos történeteivel nagy olvasóközönséget szerzett Mary Elisabeth Braddon (1837–1915); Jean Ingelow (1830–97) nevét valósággal ünnepeltté tette költeményei mellett _Sarah de Berenger_ regénye. Mary Oliphant és Mrs. Wood nagy termékenységükkel tünnek ki.

Az újabb irodalom regényeiben nem annyira az aesthetikai és lélektani érték a főcél, mint inkább az érdekesség. A sensatió-hajhászat e mesterségében Wilkie Collins (1824–89) áll első helyen, akinek rémséges, titokzatos, érdekfeszítő regényei sokakat lebilincselnek. Dickens utolsó regényein is megérzik a hatása. Főmunkája a _Fehér asszony (the Woman in White)_, de nagy kelendősége volt a _The Dead Secret_nek és a _Boszorkányos vendéglőnek (the Haunted Hotel)_ is. Jóval kevesebb tehetséggel míveli ugyanezt az irányt Charles Reade (sz. 1814–84), aki a nagyobb hatás kedvéért útféli közmondásokká csépelt erénytanokat von ki történeteiből, amelyeknek efféle címeket ad: _Megjavulni sohasem késő, Tedd magad az ő helyébe;_ tárgyúl pedig a börtönök életét választja vagy egy tébolyda rejtelmeit _(Hard Cash)_. Nem nagyobb művészettel, de rokonszenvesebb tehetséggel írta ir regényeit Charles Lever (1806–72).

Rider Haggard (sz. 1856) abban keresi az érdekességet, hogy kevéssé ismert, titokzatos világrészekbe vándorol olvasóival, Dél-Afrikába, Egyiptomba, Indiába, ember nem járta földekre, mint a _She_ (Ő), vagy a föld alá, _Salamon király bányái_ba. Byron hatása alatt született meg az efajta _földrajzi regény_, Thomas Hope (1770–1831), James Morier (1780–1849) és Trelawny (1792–1881) munkáiban. Csakhogy Rider Haggard valósággal ismerte ezeket a földeket s színes képzelete, hajlama a mystikushoz itt érezte magát igazán otthon. Pompásan festi a buja délvidéki tájakat s a csodálatos, szinte érthetetlen jellemekben találja kedvét, a valószínűséggel keveset törődik.

Hasonló eszközökkel vadássza az érdekességet Mayne-Reid (1818–83), aki az őserdőket zúgatja s az indiánokkal viaskodik könyveiben, mint Cooper, de több természetességgel, mert ő szemtől-szemben látta ezek életét s elbeszélt kalandjainak legnagyobb részét át is élte. Kivált az ifjúság írója. Még tovább, egész a negyedik dimenzióig, távolodik a köznapi élettől du Maurier Potter (Páris, 1843–96), akinek hypnotikus-bohéme regénye, _Trilby_, színdarabbá átdolgozva bejárta az egész világot.

Herbert George Wells (sz. 1866) a természettani alapról indulva szövi képzelődéseit, képtelenségek világa felé, _Az időgép_ről _(The time machine)_, az első emberről a holdban _(The first man in the moon)_, a láthatatlan emberről _(The invisible man)_. A háború alatt a vallásos megújhodás szükségét hirdette, végével pedig egy világtörténeti kézikönyvet írt, regényes, de nem érdektelen egybekapcsolásával jelenségeknek, eszméknek.

Ezekkel szemben a komolyabb és tehetségesebb írók a való élet rajzában, természetes alakok jellemzésében keresik erejök próbáját. Egy részük nagyon is beleszédül a gyakorlatiasságba, mint James Payn (sz. 1850), aki a szenzáció-hajhászatot a való életbe terelte s például az anglikán egyház belső hibáit pellengérezte ki. Tisztább művészi cél vezeti Walter Besant (1838–1901) tollát. 1882-ig James Rice segítségével dolgozott. _Mindenféle emberek (All Sorts and Conditions of Man), Élet a kórházban (Life in a Hospital), Gibeon gyermekei (Children of Gibeon)_ c. regényeiben a londoni szegény nép életét rajzolja, elfogulatlan, éles szemmel. Jó sikerrel próbálkozott a történelmi és művelődéstörténeti regénnyel is _(Hitért és szabadságért, A Szent Pál harangjai)_. Ritka feltünést keltettek szatirikus regényei, _A férfiak forradalma_, mely a nőemancipatiót figurázza ki, s _A bábú-ház – és azután_, melyben Ibsen Nóráját folytatja, logikus következetességgel. Fölülmúlja Thomas Hardy (sz. 1840), aki írói feladatát nem problémáiban s nem elmés előadásban keresi, hanem az emberi lélek nyugodt, művészi rajzában. _Far from the madding crowd_ c. regénye Dickenst és Thackerayt juttatta eszébe a legkitünőbb kritikusoknak. Az emberek rajzán az élet ereje ömlik el _Otthon, a szülőföldön_ c. regényében is.