Part 12
A Westminster nem fogadta őt nagy írói közé s Anglia legnagyobb romantikusa, mint legnagyobb klasszikusa is, magában alszik Hucknall Torkard templomában, nem messze Newstead Abbeytől; de az irodalomban nagyobb hatása volt, mint sokaknak, akik ott pihennek a nagyság templomában. Ő mutatta fel az egyéniséget korlátlan szabadságában s ő házasította össze a költészetet az élettel. A kor mozgató eszméje, a szabadság, a politikai szabadság vágyának gyakorlati formájában szólalt meg nála. A nyomor és szocializmus költői tőle tanulták a szókimondás bátorságát. Minden irodalmon érzik hatása. Lamartine egy utolsó éneket fűzött _Childe Harold_hoz; Victor Hugo, Musset, Delavigne, Heine és Leopardi költői arcképén egy-egy vonás ő rá ütött. Puskin _Anyegin_je, Lermontov _Korunk hőse_ ő rá mutatnak vissza. Visszhangra talált Spanyolországban és Dániában is. Így okunk van hinni, hogyha beteljesül is Macaulay jövendölése s az utókor szigorúan megrostálja műveit, beteljesül a jóslat másik fele is: hogy munkáinak nagy része csak az angol nyelvvel veszhet el.
3. A társadalmi problemák költői.
A katholikusok emancipatiója s a parlamenti reform meghozta az ország politikai nyugalmát. A figyelem most belső reformok felé, az osztályok ellentétére fordult. 1833-ban eltörölték a gyarmatokban a rabszolgaságot, szabályozták a szegényügyet és adótörvényt, Cobden összekovácsolta az Anti-Corn-Leaguet, a gabonavám eltörlése érdekében, mely a szegény népet kiszolgáltatta a belföldi termelők önkényének. Mindez érzések és eszmék hullámot vetnek az irodalomban. Ezek a költők a bátorságot, hogy ez égető témákhoz nyúljanak, hangjuk merészségével együtt Byrontól tanulták. Egyikük, Bryan Waller Procter (1790–1874), a kitűnő jogtudós, ki Barry Cornwall nevet vett föl az irodalomban, Harrowban iskolatársa is volt. Szomorújátéka Pico della Mirandoláról s _English songs_ (1832) c. kötete nincsenek érték híjján. Nyelvének bája s rokonszenve a szegények iránt a maga idejében sok olvasót szereztek neki. A szegényházról, egy halálraítélt utolsó éjjeléről és hajnaláról szóló költeményeit, a fegyencek telepére induló rab búcsúját mindenki ismerte akkor.
Sokkal forradalmibb Ebenezer Elliott (1781–1849). Maga is egyszerű kovács, sorsosaival átélte az olcsó munka és drága kenyér kétségbeejtő nyomorát. A koldusok költőjének nevezték s az is akart lenni. Az ő elkeseredett hangjukon szólaltatta meg kétségbeesésüket ritka erővel. _Cornlaw Rhymes_ (1831) című kötetének egyes versei élnek és gyujtanak ma is, majd nyolcvan esztendő multán.
Thomas Hood (1799–1845) is a szegény emberek költője, kivált a nem lázadozó, elcsüggedt szegénységé. Sírjára ez van vésve: «Ő dallá az _Ing-dal_-t» _(Song of the new shirt)_ s ez akkor is fenn fogja tartani nevét, ha humoros költeményei feledésbe merültek. Egy varróleány dala ez, minden strófa a kimerültség jajkiáltása:
Oh férfiak, ha húgotok, – Oh, anyátok, nőtök ha van; Nem vászon, emberélet az, Amit viseltek gondtalan. Ölts – ölts – ölts! Szenny, éh, rongy közt tovább! Kettős szállal egyszerre varrsz Inget – s halott-ruhát!…
De mit nekem a halál is! Sápadt, – vigyorgó foga van, Nem félem rém-alakját, Csak olyan, mint magam, Csak olyan, mint magam, Ki annyit, annyit koplalok. Oh ég! oly drága a kenyér… De hús s vér, az olcsó dolog!
Oh egy órára csak! Csak egy kis szünetet! Nem szerelemre, nem reményre, Csak míg könnyezhetek! Ha sírhatnék: szívem könnyűlne; De hogy’ ejtsek könyűt, Maradjon rejtve, hisz minden cseppje Késleltetné a tűt.
(Szász Károly ford.)
Ilyen tragikai képek mellett erős volt humoristának is. Mark Twainre emlékeztető humorral figurázta ki az utazó angolt _(Up the Rhine)_, írt humoros költői elbeszéléséket s éveken át kiadta _Comical Annual_ját.
Ezeknek a költőknek verseiből az élet vihara harsog. A csöndes mélázás és szelid elmélkedés, amivel Wordsworthék megnyitották a századot, hangját veszti s még a nőírók is Byron és Shelley költészetéhez szítanak. Sarah Nortont (1807–1877), Sheridan unokáját, egyenesen «a női Byron»-nak nevezték; egy pár képe, szerencsétlen házassága s a bolygó zsidóról írt mondája _(The Undying One)_ voltak ez elnevezés alapja. A londoni életből vett szatirikus rajzának _(Rout of the Dandies)_, regényeinek s a nők jogait vitató röpiratainak abban az időben elég olvasójuk volt.
Adelaide Procter (1825–1864), Barry Cornwall leánya, Letizia Landon (1802–1838) a társadalmi problémákhoz szítanak. Dúsabbak náluk Felicia Hemans, leánynevén: Browne (1793–1835) és Elisabeth Barrett (1809–61), a Browning Róbert felesége. Mindkettőjükön Shelley és Byron hatása érzik. Hemans vallásos, érzelmes költeményei, románcai és balladái, Herder hatása alatt írt _Cid_je és népdalai költői kifejezéseik, tiszta hangjuk és kerek formájuk által fel is tűntek. Elisabeth Browning viszont gondolatokban gazdagabb s tanultabb. Megtanult latinul és görögül s 24 éves korára lefordította Aischlyos _Leláncolt Prometheus_át. Rendesen nagy dolgokba fogott. Byron _Kain_jával szemben keresztény szellemű drámát írt (_Drama of Exil_, 1844); hangot adott a szegény gyermekek jajszavának, kiket a gazdag Anglia bányákban, műhelyekben fiatalon keserves munkára fog. Urával Firenzében élve, lelkes költeményeket írt az olasz egység mellett. Az angolok Shakespeare-leányának nevezték, de ezt csak a chauvinismus mondhatta róla. Nagyobb munkái compositió híjján szerte hullanak, alakjai nem elevenek, meséje szegényes és elnyűtt. A _Lady Geraldines Courtship_nak az a tanulsága, hogy a gazdag asszony nem alázza le magát azzal, ha szegény emberhez megy feleségül. Legnagyobb, ma is olvasott munkája: _Aurora Leigh_ (1856) verses regénye, sokban saját élettörténetének felhasználásával, egy költőnőnek a társadalmi balitéletekkel való küzdelmeit beszéli el, míg végre egy reformátor karjai közt boldogságot talál. Terjedelemre majdnem az _Odysseá_val vetekszik ez a munka (12,000 vers); hősnője pompásan van rajzolva s a női léleknek sok olyan titkát tárja fel, mit csak nő ismerhet.
Sehol sincs annyi nőíró, mint Angliában, sehol másutt nem tartják őket annyira egyenjogúaknak az írókkal. Abban a korban szólaltak meg, mikor elhallgattak a szabadságvágy sóhaja és a nyomor jajkiáltásai, a megrázó érzelmek és hangok. A reformok kiölték a régi hősöket s az új társadalom koldusait. Polgári társadalom élt és dolgozott a régi helyén. Most szóhoz juthattak a csöndes érzelmek és gondolatok. A költészet kétfelé vált: a józan, mindennapi világot élethíven tükrözték a nagy regényírók munkái; ettől a világtól tündéri képekkel pihentetett ki s a szórakozás végével zökkenés nélkül tett vissza a földre Tennyson költészete.
II. A REGÉNY.
1. A történelmi regény. Walter Scott.
Classcius regényeket írtak Angliában előbb is, de a regényírás classicus korszaka a XIX. század. Virágzik a regénynek minden fajtája. A kalandos regény ebben a században megtalálja a maga tiszta angol formáját a tengerészregényben, melyet Cooper egy-két kísérlete után Frederick Marryat (1792–1848) alapított meg. Maga is tengerésztiszt volt, harcolt a franciák, törökök, Észak-Amerika ellen, őrizte Napoleont Szent-Ilona szigetén s ő hozta halála hírét Európába. Életének epizódjait s környezetének alakjait írta le regényeiben, melyek közül _Frank Mildmay a hajóslegény, A kisérteties hajó_ – a bolygó hollandi hajója – s _Peter Simple_ ma is kapós olvasmányok, míg a gyermekek kevésbbé érdekes és geniális, de valószínűbb és részletezőbb új _Robinson_t kaptak tőle _Masterman Ready_ történetében, mely magyarra a német átdolgozás után _Rüstig Zsigmond_ címmel van lefordítva. A fő sudár mellett a kalandos regény kétfelé ágazik el.
Egyes írók a borzalmasig feszítik képzelődésüket, mint Matthew Gregory Lewis (1775–1818), aki drámát írt a _Vár kisérteté_ről s elbeszéléseit is _Rémtörténetek (Tales of Terror)_ és _Csodás históriák_ _(Tales of Wonder)_ cím alatt gyűjtötte össze. Híres regénye _A szerzetes (The Monk)_, egy barát története, aki elcsábítja tulajdon húgát, azután anyjokkal együtt megöli őt; a börtönben eladja lelkét az ördögnek, ha az kimenti, de mint minden ilyen szerződő, ő is pórul jár. Mások, így Clara Reeve (1764–1823) abban keresik az érdekességet, hogy hőseiket erőteljesebb korokba viszik vissza. A kalandregények e fajából tisztul le a történeti regény.
A mult iránti érdeklődést és a történeti érzéket olyan kitünő tudósok ébresztették már fel, mint Edward Gibbon (1737–94), aki bámulatos részlet-ismerettel dúsgazdag nyelven idézte vissza a római birodalom hanyatlásának történetét; David Hume (1711–76), aki Montesquieu és Voltaire lélektani módján írta meg Anglia történetét Caesartól az 1688-iki forradalomig, nem a dynastiák, hanem a nép történetét, s William Robertson (1721–93), aki Skócia történetét írta meg Stuart Mária és VI. Jakab alatt. Meg volt hát a fogékonyság a mult idők érdekessége s a képzelet színessége iránt; e kettő ritka költői erővel párosult egy új tehetség, Walter Scott műveiben, aki regényeibe beleolvasztotta a régi családi regények kedvességét is.
Walter Scott 1771 aug. 15-én született Edinburghban, hol atyja kisebbfajta ügyvéd volt. A vézna, sántikáló gyermek sokat időzött nagyatyja falusi birtokán s ott tanulta meg népi mesemondóktól a skót történetet. Ügyvéd korában az volt legnagyobb gyönyörűsége, hogy bejárja a skót történet regés helyeit. Bolyongásai közben vették magukat lelkébe e helyek képei s így gyűjtött össze három kötetnyit a skót határszél népköltészetéből (_Minstrelsy of the Scottish Border_, 1802). A maga költészetében is a népies egyszerű hangot vette például s a hősies erőt: Bürger és Goethe balladáit s _Götz von Berlichingen_t fordította. Költészetének varázsa is onnan fakad, hogy nem adatokat halmoz össze, hanem a költőibb hagyomány révén támasztja fel a multat, nem a társadalmi állapot hű rajzával, hanem a nép érzésének s az emberi szív költészetének erejénél fogva.
A skót mondák és skót hősök támadtak fel költői elbeszéléseiben. _A tó asszonyá_ban _(Lady of the Lake)_ pl. együtt van a romanticismus egész kincstára, a szarvast űző király, V. Jakab, egy hős leánya, aki megvendégeli az eltévedt királyt, a gyűrű, melyet a vendég ad s mellyel a leány később atyjának, a hős Douglasnak, életét váltja meg. Épp így a hagyományból vette regényeinek tárgyait, mikor verses elbeszéléseinek sorát, melyekből máskép ki nem fogyott volna, megszakította Byron költői sikere. 1814-ben jelent meg első regénye: _Wawerley, vagy hatvan évvel ezelőtt_, melynek képzeleti alakjai és eseményei a cullodeni csata köré kristályosulnak. A skót jellem tiszta rajza s a félszázad előtti világ embereinek és eseményeinek hallomásból eltanult színes részletei megkedveltették az új műfajt: a valódi történeti regényt. Egy esztendő mulva megjelent a második: _Guy Mannering_, egy csempészek elrabolta gyermek története, aki sok szenvedés után végre birtokához jut. Ettől fogva minden esztendőben megjelent egy-egy ilyen «Wawerley-regény» néha több is, Scott haláláig összesen huszonkilenc. Az író képzelete mind távolabb eső korokat és égtájakat jár be, lankadatlanul.
_Mannering_et a saját gyermekkorába helyezi, _Rob Roy_, a gavallér haramiavezér (Macgregor Campbell), egy emberöltővel az ő születése előtt pusztítgatta a herceg birtokát, aki rosszúl bánt vele; a _Lammermoori menyasszony_ a tizenhatodik században emelt kezet hitestársára, akihez hozzákényszerítették; _Kenilworth_nak Leicester a hőse, aki Erzsébet királyné kezére vágyik; _Nigel_ I. Jakab udvarába vezet; _Peveril_ és _Woodstock_ a restauráció korába; _Ivanhoe_ban Oroszlánszívű Richard és Robin Hood alakjai csillannak ki a mondák ködéből (XII. sz.)
A regényeknek ilyen futtában jelzett tárgyai is mutatják, mennyire romantikusak azok. De a mesés cselekménybe rendszerint életet vitt az emberek természethű leírása. Teljesen ismerte a skót természetet, sokat köszönt a szájhagyománynak s a krónikáknak, amelyeket gondosan áttanult, kivált ha idegenbe ment, mint mikor _Quentin Durward_ját átkísérte XI. Lajos udvarába. Az alakokat élőkké tudta tenni önnön megfigyeléseivel, minden ismerőse belekerült munkáiba. E réven sokszor sikerült kikerülnie a typusokat. Igaz, hogy embereit inkább külső tulajdonságaikban ismerjük meg, lelküknek rejtett bensejébe nem igen van bejárásunk. De hiszen az elmult korszakok reconstruálásához őt magát is ezek a külsőségek segítették el, csorba fegyverek, behorpadt sisakok, amilyeneket halommal kapott tisztelőitől; csoda-e, ha képzelete nem tudott szabadulni azoktól a tárgyaktól, amelyektől erejét kölcsönözte? Ezekkel a leírásokkal adott realitást romantikus történeteinek és mesés hőseinek; az emlékezetes helyek festői leírásainak köszönte nagyrészt honfitársainak csodálatát; szívesen olvasták azokat akkortájban a külföldön is; nálunk Jósika különösen e vonásokat tanulta el Scottól.
Nem csodálhatni, ha ilyen roppant termékenység mellett nincs minden gyümölcs teljesen kifejlődve és megérve. Regényei és költeményei mellett öt színdarabot is írt, később történelmi meséskönyvet unokáinak; azonfelül kiadta Dryden munkáit 19, Swiftéit 18 kötetben, mindkettőt életrajzzal; amellett alapítója volt a _Quarterly Review_nak s munkatársa az edinburghi _Annual Register_nek. Rendkívüli előmenetelt is köszönt munkái népszerűségének; sheriff lett, azután a kamara titkárja, barátja volt az uralkodó hercegnek, aki 1820-ban baronetté ütötte. Még nagyobb volt munkáinak anyagi sikere: összes munkáival többet szerzett három millió koronánál. E pénz legnagyobb részén földbirtokot vásárolt a Tweed mentén, melynek partján pompás kastélyt építtetett. Olyan lovagi pompában élt itt, Abbotsfordban, mint hősei; mint a skót vendégszeretet képviselője fogadta a hozzá betévedőket, néha tizenhat társaságot is egy napon, amint veje, Lockhardt, megírta életrajzában. Ez az élet rengeteg pénzbe került; Scott részese lett kiadója üzletének; az nem értette a dolgát s csődbe jutottak. Tisztelői segíteni kívántak rajta, de ő maga akarta kifizetni minden tartozását a keze munkájával. Öregen, özvegyen, robotba írta meg Napoleon óriás arányú életrajzát, egy gyönge munkát, mely mégis 400,000 korona körül jövedelmezett neki, oly kelendők voltak könyvei. Vagy másfél milliót le is törlesztett, de a túlfeszített munka megölte 1832 szeptember 21-én.
E csodálatos munkásság értéke nincs arányban népszerűségével. Mestere volt a könnyű írásnak, hevenyészett munkái jobbak, mint sok jónevű író verejtékes görnyedezésének gyümölcse, de ő tőle jobb is telt volna. A történelmi regény terén az úttörés dicsősége az övé. Érdeme az is, hogy a maga korában jó és szórakoztató olvasmánnyal látta el a maga közönségét, még jobban rákapatta őket az olvasásra s megkívántatta velük a magvasabb és kritikaibb regényeket.
Költészetének népszerűsége az utánzók egész raját csődítette mögéje. Verseit és regényeit egyaránt utánozta William Edmonstone Aytoun (1813–65), aki az ő mintájára a skót népköltészet virágait is gyűjtötte. Harrison Ainsworth (1805–82) London környékének, John Banim (1798–1842) ir hazájának történetét öltöztette regényekbe, utánozva Scott modorát, de meg sem közelítve tehetségét. A század végén is az ő nyomait kereste George Macdonald (sz. 1824) legjobb művében: _St. George and St. Michael_, mely a puritánok küzdelmeibe nyúlik vissza.
2. A társadalmi regény. Bulwer és Disraeli.
A színes történelmi regények mellett a közönség nem vette le szemét a mindennapi józan életről sem. Az írók portrait-kat festenek a valóság után. Robert Bage (1728–1801) megrajzolja az _Embert, amilyen;_ Frances Burney, a későbbi d’Arblay asszony (1752–1840), egy fiatal leánynak a világba lépését írja le _Eveliná_ban. Nem kopnak ki a régi érzelmes történetek. Henry Mackenzie (1745–1831) leírja az _Érzelmes ember_t, akinek szíve megszakad szerelmében. Visszajárnak a régi regényekbeli bűnök és erények. William Godwin (1756–1836) munkáiban a társadalom s az igazságszolgáltatás is szinte csak arra való, hogy egy-egy ember meghatóbb sorsot érjen, mint _Caleb Williams_, a főúr Falkland titkára, akit volt ura, mert egy gyilkos tettének tudója, rágalmakkal üldöz, hogy szavának ne legyen hitele, ha vallana. Mikor mégis vall s később féltében meghazudtolja magát, Falklandban feltámad a lelkiismeret s beismeri bűnét.
Most is a magasabb társaság vétkei az irodalmi csemegék. Mulgrave (1787–1863), Blessington grófnő (1789–1849) az előkelő világ gyarlóságaival mulattatják közönségüket. Az igazi szenzációs, idegrázó regényt s a törvényszéki történeteket azonban Bulwer írta először komoly tehetséggel.
Edward Bulwer (1803–73) maga is az előkelőbb körökhöz tartozott. Tábornoknak a fia volt s unokája a híres nyelvtudós Warburton Lyttonnak. Cambridgeben tanult, kétszer is időzött Franciaországban, szerepet vitt a parlamentben, miniszter lett és Lord Lytton. Nem nagy tehetség, de rendkívül ügyes s a maga korában nagyon olvasott író volt. Még Scott életében, 1827-ben, jelent meg első regénye, _Falkland_, levelekben elmondott története egy férjes asszony szerelmének, aki belehal a felfedeztetés izgalmaiba. A következő évben _Pelham_mal ostromolta meg a közönség közönyét, egy fashionable regény kettős szerelmi történetével. Egyáltalán Bulwer végigpróbált mindenfajta regényt. _Pelham_ félig-meddig erkölcsi regény. _Paul Clifford_ és _Eugene Aram_ törvényszéki regények, de a bűnösök soha sincsenek nála jobb érzés híjján; _Dévereux_, _Harold_ történelmiek, Walter Scott modorában; _Pompéji utolsó napjai_ és _Rienzi_ben, melyet Wagner alapul használt operájához, idegen földre is lépett. Megpróbálkozott a phantastikus regénnyel _(The Coming Race)_ s a mult századi nagy humoristák utánzásával is, a _The Caxtons_ban. Utánozta Byront és _Werther_t a _Falkland_ban, _Wilhelm Meister_t a _Godolphin_ban és _Ernest Maltravers_ben. Egymásután minden formához hozzáhajlította símulékony ügyességét s azt érte el vele, hogy ma egyéniségének képe maga a zűrzavar és határozatlanság. Nem is csak regényeket írt, hanem költeményeket, szatirákat s hét színművet is, Richelieuről, La Valliéreről, Walpoleról; egyszer, _A pénz_zel _(Money)_ nagy sikert is aratott. Belefogott egy történelmi tanulmányba is, Pausaniasról. Sok ennyi egy embertől, de neki minden nem kis mértékben sikerült. Szerencsés keze volt: a materialismust és a mesmerismust egyaránt érdekessé tudta tenni regényeiben ügyes előadásával, csak úgy, mint ahogy a parlamentben sikerült híres és érdekes szónokká válnia nálánál sokkal értékesebb tehetségek között, noha a szóbeli előadás mindig nehezére volt.
Tehetségének az időn nincs követelni valója, a maga kora búsásan kifizette őt. Egy időben feledtette Scottot is, legkivált ügyességével a helyzetek rajzában, a szenzációk rendezésében. Mindez egy időben javára billentette a mérleget, ma épp ellenkezőleg. Meséje sokszor közönséges; egy oktalan gyilkosság, egy nagy örökség, a családjától messzire vetődött apa, aki ismeretlenül is vonzódik a leányához, úgyszólván ráérez: mindez ma nem szórakoztatna bennünket annyira, mint szórakoztatta _Aram_, az _Éj és virradat_ meg _Maltravers_ olvasóit. Tagadhatatlan, hogy sokszor typusokba vész, hogy nőalakjait szemlátomást gyengébben jellemzi; kétségtelenül megérzik könyvein az elsietés, de írói tehetségét, mely érdeket tud kelteni, szellemességét, mely kibukkan minden sorából s elmés ítéleteit, amint _Pelham_ben a modern irodalomra nézvést, _Devereux_ben Addison és Popera vonatkozólag beleszövődnek a párbeszédbe, ma is élvezzük.
Nagyjában ugyanezek a vonások jellemzik D’Israeli Benjamint (1804–81). Ő is egyszerre volt író és politikus. Az irodalmat mint arra alkalmas eszközt becsülte, hogy nevét és programmját ismertté tegye. Ő rá ismerni első regényének, _Vivian Grey_nek (1825–27) hősében, ő az író-apa fia, aki káprázatos politikai pályafutásról álmodozik s az a polgár miniszterelnök, akit itt leír, az ő képzeleti előképe. A politika és irodalom közt tétovázó _Contarini Fleming_ is ő, nem ok nélkül nevezte ezt a regényét «lélektani önéletrajz»-nak. Munkái – amennyiben nem actuális politikai szatirák, mint _Popanilla kapitány kalandja_, melyben Bentham utilitarismusát figurázta ki – egyrészt a zsidó faj fensőségét vitatják, másrészt társadalmi és politikai terveket hirdetnek. Azzal, hogy a zsidóságot mint értékes, életrevaló fajt tüntette fel, valószínűleg a maga útjából akarta félrehengeríteni zsidó származásának hátrányait, melyeket hogy kikerüljön, már atyja kikeresztelkedett (1817). Ő adta a büszkét a maga spanyol-zsidó eredetére s nagy kedvvel fürkészte ki kortársai közül a zsidó eredetűeket. _David Alroy_ regényében e XII. századbeli zsidó fejedelem nagy zsidó-világbirodalom alapításán gondolkodik, de belebukik, mert levetkezi faji vonásait; míg a _The Rise of Iskander_ben Skander bégnek abban van az ereje, hogy nemzete jellemének a megtestesülése. Maga is elment a Szentföldre, ahová egyik hősét, _Tancred_et is elzarándokoltatja. Mikor azonban harminckét évi pihenő után megint regényt ír: az új vallást kereső _Lothair_ visszatér az anglikán egyház kebelébe. Politikai és társadalmi probléma egy van munkáiban: a nemességnek össze kell házasodnia a munkás polgársággal, a gyárosokkal, ezt hirdeti _Coningsby (or the new Generation)_ és _Sybil (or the two Nations)_. Utolsó regénye is a politikai életet festette: _Endymion_. Puszta regénymesét keveset írt: a Byront és Shelleyt szerepeltető _Venezia, A fiatal herceg (the Young Douke)_ és _Henriette Temple_ szerelmi történetei ilyenek. Az utóbbinak lélektani rajzaiban aratta talán legnagyobb íróművészi diadalát. Minden regénye a gyors észjárású, nagyműveltségű ember munkája, aki akkor is leköti érdeklődésünket, mikor hősei nem. Bizonyára nem írt olyan munkát, mely hű képe volna egész tehetségének; sebtében írt, három-négy hét alatt készen volt egy regénnyel. Különben elfoglalta előbb a vágy politikai szerep után, később e szerep maga. Három ízben volt miniszter, később miniszterelnök; ő tette meg Viktória királynőt az Indiák császárnőjének, amiért hála fejében ő lord Beaconsfield lett. Ez a név él a történelemben, talán akkor is, midőn az irodalom Disraelije halványulni fog.
A három főúri angol írónak – akik úgy állnak az angol regényirodalomban a XIX. század kezdetén, mint nálunk a három báró – nevét hamar elhomályosította a mult század két legnagyobb angol szépírója: Dickens és Thackeray.
3. Az erkölcsös regény. Dickens és Thackeray.
Az angolok uralkodóik szerint osztják korszakokra irodalmuk történetét. Viktoria királynő trónralépésének évében jelent meg egy könyv a _Pickwick-club_ról, 1836, s Dickens így a királynővel egyszerre kezdte meg uralkodását. A könyv a kiadó megrendelésére már kész képekhez készült, mulattató olvasmányúl, a rajzoló öngyilkossága után azonban az író a maga kedve szerint folytatta történetét, komoly magvat rejtett a humoros rajzokba: Pickwick urat, amért lakásadónéját ájultában karjaiba fogta fel, házassági igéret be nem váltása címén pénzbüntetésre ítélik s mikor fizetni nem tud, az adósok börtönébe kerül. Ezzel az író nevetségessé teszi a törvényt, mely feljogosítja a nőt, hogy minden félreértett szót vagy tettet kötelező házassági igéretnek vegyen s mely az adósokat börtönre veti, hol a lehetősége is megszünik annak, hogy pénzt szerezhessenek. A könyv így elevenébe vágott az angol életnek, sikere óriási volt. Hamarosan kitudták, hogy a címlapon álló Boz csak álnév, mely valami Dickens Károlyt takar, aki 1812 február 7-én született Landportban (megh. 1870 jún. 9) egy kis vámhivatalnok házában, hetedik gyermeknek; hogy tíz éves korában apjával maga is két évig lakta az adósok börtönét; volt inas egy cipőkenőcsöt áruló boltban, írnok ügyvédi irodában, parlamenti tudósítója egy pár hirlapnak s most, könyve sikerére, elvette a hírlapíró George Hogarth leányát s az irodalomnak készül élni.