Part 11

Irlandszerte Emmet Róbertre ismertek Hafedben, aki vérit ontja «Boldog honért – szabad hitért» s «szabadságszózat bűszere» – s arájára, az angolokhoz szító családban élő, vőlegényét holtáig gyászoló Sarah Curran-re Hindában, aki «Géber ha vérzik, mindegyikben – kesergve holt ifját siratja». – S a legköltőibb ilyen elbeszélésben is a Paradicsomból kitiltott péri jóvátételül egy hazáért hullott vércseppet viszen, csak azután az anya sóhaját gyermekeért s végül – ami aztán megnyitja előtte a menny kapuját – egy gonosztevő bűnbánó könnyét.

Erős szabadság- és hazaszeretet lüktet politikai szatiráiban is, az _Elfogott levelek_ben s a szent szövetségnek való mesékben, melyeket Thomas Brown álnév alatt Byronnak ajánlva adott ki. Ezeket a verseket ma nem lehet kommentár nélkül olvasni, de ötletei talpraesettek s humora metsző. Művészi szempontból hasonlíthatlan zeneiség ad értéket Moore költeményeinek. Nem hiába lelte gyönyörűségét a clavicine hangjában s az énekben: csodálatos zenei érzéke volt. Az ir melódiákat egyenest régi ir énekek dallamára írta, szent énekei a Händel, Mozart, Haydn, Beethoven compositióiban áradó áhítatnak adtak szavakat; verseket írt minden nép jellemző és hangulatos dallamaira. Így támadt a _National Airs_ kötete, 1815-ben. Ezzel a zenei élvezettel szemben dalai egyetlen megjegyzésre adnak okot: éppen mert éneklésre vannak szánva, az első stróphák rendesen mintha gondosabban volnának kisimítva a többieknél, amelyeket úgy sem szokás énekelni.

Moorenak az irodalomtörténetben, mely nevét egy másik fejezetben mint Sheridan munkáinak s Byron naplójának kiadóját és Sheridan életrajzíróját jegyezte föl, két értékjelzője van. Egyik csodálatos zeneisége, a másik, hogy helyet szerzett az angol irodalomban az irek érzéseinek, eszükjárásának és dallamaiknak, mint Burns a skótokénak.

Percy Bysshe Shelley egészen más volt. Ő nem tudott élni szabadság nélkül s mindent feláldozott érte. 1792 augusztus 4-én született. Atyja baronet volt. Az egyetemen nehezen tűrte azt a szokást, hogy a kisebb diák tartozik szót fogadni a nagyobbaknak. A francia encyclopaedistákat forgatta, amiért pajtásai «atheista Shelleynek» nevezték. Tizennyolc éves korában kiadott egy kis röpiratot _Az atheismus szükségességéről_. E miatt kizárták az egyetemről, apja is kitagadta. Hugai segítették megtakarított pénzecskéjükkel, melyet egy barátnőjük révén juttattak kezéhez, akit Shelley 19 éves korában Skóciába szöktett. Ebben a magányban válik valósággal a természet és szabadság rajongójává. Ezért szerette és fordította Petőfi _(A szökevények)_. Huszonegy éves korában ifjúi áradozással írja meg első nagy költeményét, a _Tündérkirálynő_ről _(Queen Mab)_, erről a bölcselkedő nemtőről, aki egy szárnyrakelt lélek előtt az ősi tiszta emberi lélekért lelkesül s az egészséges testért, melyeket a kultura ront meg, az önzés és zsarnokság, s melyeknek épsége és tisztasága csak a természet ölén jöhet meg újra. Két évvel kesőbb (1815), tisztább és érettebb költői erővel, megrajzolja önmagát, aki álmában megpillantotta a tiszta szépség tüneményét s kit egy démon, _Alastor_, a tévelygés szelleme, egyre megújúló remények közt végig hajszol az életen, míg végre a halál csendesíti le meddő vágyát. Ő maga mégsem tesz le elérhetetlen eszményeiről. _Laon és Cythna_ légies viziójában (későbbi címe: _Revolt of the Islam_, 1817) azt álmodja végig, mint változtatja át az államot egy szerelmes testvérpár a pozitiv vallás- és zsarnokuralom romjain vér nélkül az emberszeretet társadalmává, melyben a nő egyenjogú a férfival, végezetül abban is, hogy fegyvertelen községük megdőltével együtt halnak a máglyán.

Már ezek az epikai munkák megvilágítják egyéniségét. Természet- és szabadságimádó. Ez a két érzés testvér volt benne: a természetet azért szerette, mert természettől mindent szabadnak látott s azért a szabadságot tartotta természetes állapotnak. A szabadságnak Byronnál is tüzesebb rajongója volt. Byron a politikai szabadságért égett, Shelley imádta a szabadságot mindenben. Fiatal házas korában elment Dublinbe, hogy küzdjön a katholikusok emancipatiójáért s 1817-ben röpiratot adott ki a parlamenti reform s a választói jog kiterjesztése dolgában, melyben megelőzte az 1867-iki újításokat. Vallása elvetette a bibliát, melyet bilincsnek érzett az észen s melynek istenét, amiért a rosszat megtűri a világban, zsarnoknak és ellenségnek érezte. Lelkesült a szabad szerelemért s első felesége halála után házasság nélkül vitte magával Svájcba Mary Godwint, a regényíró William Godwin leányát; csak élete végén esküdött véle meg, «mert a világ nőnek nem bocsátja meg az ilyet». Egyik nagyobb költeménye, _Rosalinda és Helén_, két házasság rajza: Rosalinda boldogtalan az urával, a másik boldogan él szabad szerelemben szerelmesével. _Julian és Maddalo_ – tulajdonképpen Shelley és Byron – párbeszédében az akarat szabadságát bizonygatja.

A költészetnek minden ágában fölgyújtja a szabadság tüzét. A drámában is. Drámával köszönti Maurokordatót (_Hellas_, 1821), mikor kibontja a görög szabadság lobogóját. _Fölszabadult Prometheusa (Prometheus unbound)_ a szabadság hőse. Goethe Prometheusa a bálványoktól elfordult szabad és munkás emberi szellem; Byronnál az emberiség lenyügzött és dacos ereje; Shelleynél a jóltevő emberi lélek, akit a Természet s az emberi szellem segélyével az örök igazság végre is fölszabadít Jupiter zsarnoksága alól. Itt is, mint _Mab_ban és _Laon_ban: a szabadság az emberszeretet és jóság szülője, mert visszavezetvén az embert a természethez, feltámasztja őseredeti jó tulajdonságait. Kisebb költeményeiben is a szabadság lantosa; hevében kegyetlen szatirát zúdít a feleségével perpatvarkodó IV. Györgyre, a _Dagadtlábú zsarnok_ban, s az ördögi Castlereaghre. Szabadságszerelme s természetimádása miatt nem volt maradása Angliában. Gyermekeit is elvették tőle, nehogy istentelen forradalmárokat neveljen belőlük. Természetimádását atheismusnak vették, pedig _Laon_ előszavában azt vallja, hogy munkáját nem a legfőbb lény, hanem a róla való alacsony fogalom ellen írta. A mindenség élő organizmus volt az ő szemében, amellyel lelke közös életbe olvadt. Az ő szemében minden élt s ez a személyesítés nála nem puszta költői fogás. Úgy látta az anyaföldet, mint aki elaszott kezét melengeti a parázs hamván, mely valaha a legtüzesebb szellem volt: Napoleon. A felhő nála azért borítja hóval a bérceket, hogy a fehér párnákon töltse az éjszakát, a vihar karjaiban. Szóba állott a fákkal és a széllel:

Bár volnék kobzod, mint a rengeteg! Mit bánnám, hullna rólam a levél: Csak keltene hatalmas zengzeted Szívembe dalt, mely őszies, de mély, Mely bús, de édes! Légy a szellemem, Vad szellem! Oh légy _én_, zord nyugoti szél.

(Ford. Radó Antal.)

Shelley a természetnek a velejét, lelkét vette ki s _Peter Bell_ ellen írt szatirájában kikél Wordsworth ellen, aki eunuchja volt és nem merte övét feloldani. Byront is Shelley vezette be a szentek-szentébe. Byront eleinte a képek színvarázsa ejtette meg; mikor a genfi tó partján Shelley közelében él, egyszerre megjelennek _Manfréd_ben az alpok szellemei.

Byron hát a szabadság és természet szeretete dolgában egyaránt érezte Shelley hatását; de ő mindegyikben reálisabb. Tájképei földi tájak rajzai, a szabadságnak pedig hőse is volt, nemcsak hirdetője. Shelley érzéseinek örökös suggestiója alatt élt, mint egy fanatikus, a földdel és az élettel nem törődött. Mondanivalóját legszívesebben légies alakokra bízta, az eszményi szépség nemtőjére, aki felhőn repülve bejárja a világot s álmukban megjelenve, tanítja az embereket. (_Az Atlas tündére_, színmű, 1820, _Mab_, _Alastor_). Lágysága azért nem volt lagymatagság. _Laon_ban a pestis leírása (VI. ének) s Beatrice Cenci tragédiája, aki meggyilkolja szörnyeteg atyját, az erőteljességnek felséges példái. Beszéde is olyan volt: aetheri finomságú; verseiben a szavak lágy csengéssel olvadnak tündéri harmóniába. Maga is szinte csak eszméinek és érzéseinek megtestesülése volt. Szűkvállú, nyulánk alakja, finom ajka és beszédes szeme, halavány arca, melyről jóság sugárzott, mintha nem is e földről való lett volna. Gyermekkori barátai úgy emlékeztek rá, mint a kin már akkor is feltünt a «természetfölötti értelem». Mulready azt találta, hogy nem lehet őt lefesteni: «Nagyon is szép». Legszebb költeményeit kint írta a szabadban. Nagyon szeretett lovagolni s még ennél is jobban, hanyatt feküdve egy csolnakban, nézni az eget és gondolkodni a szabadságról. A tenger volt a szenvedélye, nemcsak a viharos, szilaj, byroni tenger, amely városokat nyelt be s melyen egy emberélet csak egy buborékot vet, hanem a szeliden szunnyadó óceán, amelynek ezer fodrán isteni színjátékban csillog a nap sugara.

Halálát is ez a szenvedély okozta. 1822 július 8-án Livornóból Speziába indult bárkán; vihar támadt s a csolnak népe odaveszett. A tenger tizennégy napig tartotta magánál szerelmesét. A törvény azt rendelte védekezésül a pestis ellen, hogy ami hullát a tenger partra vet, el kell égetni. Byron hatalmas máglyát emeltetett, melyet, mint a görögök szokták, behintettek sóval és tömjénnel, megöntöztek borral és olajjal. A halott barátja, Trelawney, a hamvban éppen találta a szívet, a Cor cordiumot, amint felesége Shelleyt sírkövén nevezte, mely Rómában a protestáns temetőben áll, Cestius piramisa mellett, ahová vágyott, s hol együtt fekszik kis fiával. Az égő máglya mellett ott állott Byron, legjobb barátja, aki osztozott eszméiben és érzéseiben s halála után ő nála is nagyobb erővel képviselte azokat.

A XIX. század első felében _Noel Gordon George_ Byron az angol irodalom központja. Minden szál hozzá vezet: Wordsworth előfutárja, Southey irígye, Moore barátja, Shelley mestere, ő maga a korszak kifejezője. Lelkesedése a szabadságért, pesszimizmusa, kétségei és melancholiája «a század testének tulajdon alakja és lenyomata». Műveinek érdekességét fokozza egyénisége, egyéniségéét művei; személye nem kevésbbé érdekes hőseinél. Minden vonása olyan határozott, hogy az ellentmondók sem folynak össze; Walter Scott nem sokat tartott _Childe Harold_ írójának sem szívéről, sem erkölcséről, de csodálattal beszélt _Kain_ról. Goethe ugyanakkor «incommensurable» tehetségnek nevezte s _Don Juan_ról azt mondta, nem lelni benne egy gombostűfejnyi helyet, hol ne volna szellem és lelemény. Beyle-Stendhal, hetekig élvén környezetében, azt hagyta ránk, hogy néha épp oly magasztos tudott lenni, mint másszor kellemetlen s nagy indulatai mellett kicsirázott a világfi kicsinyes hiúsága. Minden olvasója tudja, hogy a ragyogó szerelmi képeket sötét érzékiséggel szokta aláfesteni s tekintete a sugárzó csillagokról gyakorta fordul az ágylepel gyűrődéseire; elkeseredésének palástja sokszor a személyeskedő gúny tőrét rejtegeti, büszkesége alatt néha oktalan dac lappang; ámbár magának tiszteletet követel, ő maga mindennel packázik; nem ritkán oly teljesen meg akarja hódítani a természetességet, hogy átcsap a mesgyén.

Életében és természetében sok ellentét találkozott. Családja atyai ágon Hódító Vilmos vitézeig, Radulph du Burunig, anyain a Stuartokig ért vissza, de történetét sok szégyen tarkázta. Atyja kicsapongó volt, anyja oly indulatos, hogy veszekedés közben bénaságát is szemére lökte fiának, aki erre kés után kapott, aztán mindegyikük a gyógyszerészhez futott, hogy ha a másik méregért jönne, ne adjanak neki. Szép volt, arca minta egy Apollo-fejhez, de bicegett, mert lába megsérült születésekor (1788 január 22). Tehetsége szegénységök miatt skót falusi iskolákban tespedt, mig tíz éves korában a lordsággal reá nem szállott Newstead Abbey birtoka. Nem élhetett erős érzések nélkül. Iskolai barátságai is szenvedélyek voltak. Nyolc éves korától kezdve folyvást szerelmes volt. Mire a cambridgei egyetemet mint baccalaureus odahagyta (1808), már túl volt az első nagy szerelmi csalódáson. Még egy évvel előbb kilépett első verskötetével, _Hours of Idleness_, s mikor ezt az _Edinburgh Review_ megtámadta, azt írva róla, hogy a címlapon bejelentett kiskorúság meg is érzik a költeményeken, megvívta első írói harcát, egy sújtó irodalmi szatirával _(English Bards and Scotch Reviewers)_. Nem lelte helyét az életben. 1809 júliusában a szél már búcsúját vitte hazája felé. Sevilla, Cadix, Gibraltáron át a Balkán-félszigetre vette útját. Bejárta Albániát és Törökországot, Delphit, Chaironeát, Thébét s karácsony estéjén Athén elomlott fellegvára rajzolódott ki az égre hajójuk előtt. Ez útnak költői leírása _Childe Harold zarándokútjának (Ch. Harolds Pilgrimage)_ első két éneke. Amint ez megjelent (1812), Byron egy reggel arra ébredt, hogy híres ember. Kiváncsian olvasták keleti történeteit, a tiltott szeretkezéseket és kockáztatott szökéseket, izgalomtól reszketve találgatták, mennyiben takar a költői mez átélt kalandot. Hogy a _Gyaúr_ban _(The Giaour)_ volt kedvese utóléri s tengerbe veszti a megszökött török leányt; hogy az Abydosi arában a szökevények üldözői elejtik a félkeresztény Szelimet s Zuleika szörnyet hal rémületében; hogy _Korinthos ostromá_ban _(The Siege of Corinth)_ elesik a fiatal velencei Alp, aki a várvédő Minotti leányáért vívja a bástyát, azt csak a mese elkerülhetetlen kikerekítésének nézték, máskülönben magát a költőt tették meg e szerelmek és kalandok hősének. Mikor a _Kalóz (The Corsair)_ megjelent, az a hír keringett, hogy Byron maga is kalózkodott a Levantén. Ő rá ismertek Larában, a szótlan főúrban, kinek multját homály fedi; azt képzelték, Lara az új életet élő Konrád, a kalóz, s az apródruhában körülte forgolódó nő Gulnare, Konrádnak török kézből szabadítója. Meséket suttogtak arról, mennyi vér tapad kezéhez s nem egy nő érezte, ami Anglia első szépségének ajkáról nyilt bálban lebbent el: Ez a halvány arc a sorsom.

A mendemondák nem csillapoltak el akkor sem, midőn Byron 1815-ben feleségül vette Milbanke baronet leányát, Annabellát. Mikor alig egy esztendő multán az asszony a kis Adával hazament atyja házába, azt suttogták, hogy Byront féltestvéréhez, Augusztához köti bűnös szenvedélye. Byron bűnbánó költeményeket küldött felesége után, de az asszony, mint valami «morális Klytaemnestra», aki megöli férje jó hírét, szótlanul tűrte, hogy a «primum mobile», a rágalom, kiüldözze urát Angliából (1816 ápr. 25). Azután is megbotránkozva tárgyalták, hogy a genfi tó partján, a Villa Diodatiban, Shelley kedvesének a hugával szerelmeskedik s szenvedélyüknek már gyümölcse is van. Most Velencében él, közönséges szeretők karjai közt; most Ravennába megy Gamba Theresa grófnővel, akit elválaszt férjétől, Guicciolitól. Most Shelley és Leigh Hunt társaságában lapot indít, a _The Liberal_t, elbizakodottságában, mint Voltaire, idegen földről kívánván kormányozni hazája szellemi életét. Alakjaiért elítélték őt s munkáit személyeért. Hiába volt szebb _Childe Harold_ 3. és 4. éneke az előbbieknél, a magasztalás most hallgatott. Mikor olasztárgyú munkái szállingóztak haza, _Beppo_ (1817) vidám farsangi tréfája, melyben az elveszett férj mint renegát állít be felesegéhez, _Marino Faliero_ (1820) s a két Foscari _(The two Foscari)_ történetéből vett színművei, akkor az kapott szárnyra, hogy comtessa Gamba kedvéért ime egészen olasszá lett, az ő jövőjükért lelkesül _(Prophecy of Dante)_ s a Gamba grófokkal együtt a carbonárikkal cimborál. Régebben alakjainak szerelmeit, most bűneit olvasták reá. Ő lakolt _Don Juan_ (1818) ledérségeért, őt ítélték el Ugo vérfertőző szerelméért mostohaanyjával, _Parisiná_val; _Kain_ját (1821) úgy olvasták, mintha Abel halála is az ő bűne volna; őt látták _Sardanapalus_ában, az elpuhult kéjencben. Ez az egy hasonlat talált: ő is felövezte kardját, szembenézett a halállal s hősi elszánással tette jóvá életének tévedéseit. 1824-ben elment küzdeni a görög szabadságért. Élete regényének utolsó lapjáról ragyogó kép sugárzik felénk: egy szép fiatal lovas, aki a korán leáldozó tavaszi nap sugárözönében a tengerparton vágtat szilaj paripán, Missolounghi falai alatt, amelyekre ő vontatott ágyúkat, ősi birtokának árán. Körülte ötven suliota sürög, akik királyuknak nézik; fején arany sisak, családi jelmondatával: Crede Byron. Április 20-án elmaradt a lovas. Előtte való estve megölte Byront a mocsárláz, 37-ik évében, Rafael, Burns és Mozart korában.

Regényes életét regényben írták meg sokan (Disraeli: _Venetia_, Lady Lamb: _Glenarvon_); legérdekesebb életrajzát leveleiben és naplóiban Moore adta ki; írói értékét Macaulay és Swinburne tanulmányai állapították meg. Egész irodalom szól róla; legfurcsább hajtása Guiccioli grófné ezer oldalas könyve, mely külön fejezetekben írta meg erényeit s hangjának, ajkának szépségét; Medwin kapitány följegyezte beszélgetéseit. Egyéniségét, mely fajsúlyára nézve lángész, megnyilatkozási módjára költő, egészen kifejezte munkáiban. Kortársai annyiban túloztak, midőn őt magát keresték hőseiben, hogy nem tetteik és sorsuk az övé, hanem lelkük. Meg-megcsillan képe sok helyütt: Harold, amint hazája a tengerbe merül háta mögött, Lara, megmérgezett életével idegenek között, Manfréd a havasok között bolyongva, őt juttatják eszünkbe; de mint darabjában, a _Transformed Deformed_ben _(Átidomított idomtalan)_, melyben egy anya kicsúfolja fiát sántaságáért, tüstént megjelenik a démon, aki a bénát átformálja Achillessé, nála is mindenütt elvégzi az varázslatát. Egy szál mégis valamennyiöket hozzája fűzi: a szertelenség élvezetben és kétségbeesésben egyaránt; minden érzésük szenvedéllyé dagad. Ezen át önti mindegyikbe önnön lelkének tüzét s ezzel teszi őket élőkké. Hőseinek érzése mindig az övé, azért válik drámáinak párbeszéde csupa kettészaggatott monológgá.

Ehhez járul még realitása a részletekben. A genfi tó partján írta meg a _Chilloni fogoly (The Prisoner of Chillon)_ történetét, aki ott sorvad börtönében a svájci protestantizmus ügyéért; Tassóra _(The Lament of Tasso)_ és Parisinára Ferrarában gondolt, a helyszinén. Ez objectiv pontosságot ő subjectivségének köszöni: ott jött meg hangulata, hol a környezet elébe idézte hősét. Leveleiben meg van a vázlata minden leírásának. Látta a pyrrhi táncot, San Fiorenzo öblében kicsi híjján átélt egy hajótörést, Ismail ostromát törökországi útjának benyomásaiból nagyítja fel. Ez az érzése mondatta vele egyszer: «Szeretném tudni, mit érez, aki valakit agyonütött».

Minden leírása hiteles s rendesen magát sem feledi ki a képből. Amint _Manfréd_ lefesti a Colosseum düledező boltíveit, egy pillér tövében mintha ott állna sötét palástban Byron is. Máskor beleszólal, mint Athén alkonyának leírásába a _Kalóz_ban (Kacziány G. ford.):

Csúcsíves oszlopok fehér sorára Csillogva hull a hold fehér sugára, – Odébb mecsetre ciprus árnya hull, Víg kéjlak néz ki érctető alúl. – A szent magányban bús sötéten állva A Theseus-templom mögötti pálma.

Oly lágyan mormol az Aegei-tenger, Csitítva önkeblét, mit vésze vert fel. – Egy-egy szigetke rajt itt-ott a folt, – S a nyájas tenger arra is mosolyg. – Im, mást dalolva, csak rád tévedek, S ki lenne az, ki látva tengered, Ne rólad zengne, – bármi is regéje, Kinek oly bűvös báj tapad nevére. Van-é, ki látva egy alkonyt feletted, Csodás Athén, éltében elfeledhet!? Ah én se, – tér s idő nekem se korlát, Varázs köt, oh Cycladok gyöngye, hozzád! E hódolat dalomnak méltó része, Tied volt egykoron kalózom réve, Bár voln’ az újra s a szabadság véle.

Ha nem szól is bele az elbeszélésbe, mindig érezzük közellétét. Minden az ő pillanatnyi kedvét követi; a hősök sorsa, a stanzák hangja, az egésznek fejlődése mintha szeszélyétől függne. Cél és terv nélkül fogott _Childe Harold_ba és _Don Juan_ba is, legnagyobb munkáiba. Szerette a szabályosságot, még a hármas egység elvét is, nagyra tartotta Popeot, de írás közben szenvedélye ragadta. Rendkívüli izgalmak között, csodálatos gyorsasággal dolgozott. Azt beszélte, hogy _Lará_t vetkőzései közben írta, mikor dorbézolásaiból hazavetődött. A _Kalóz_ készen volt tíz nap alatt, az _Abydosi ara_ negyednapra. Nem csoda, hogy e korbeli műveiben az előadás hézagos, a jellemrajz el van nagyolva, az egész nem mindenütt egyformán csiszolt és kerekített; de mindez éppen így teszett. Javítgatást, pepecselést nem ismert. «Olyan vagyok, mint a tigris; ha elhibázom szökésemet, elkullogok a sűrűbe, de ha jól ütött ki, mindent tönkre tesz».

Minden pillanatnyi hangulata tükröződik versén; pedig ő végletek közt hánykolódik. Zokogva virrasztott anyja ravatalánál, de koporsóját csak a kastély kapujáig kísérte, azután vítőreit kérte s tornászni akart. Munkáiban is szomszédosak ily végletek. Elmélázunk s a következő strófában frivol megjegyzéssel fricskáz meg, a lelkesedést életunalom lohasztja le, ellágyulásának sarkában van a gúny.

Érzéseinek a szerelem a központja, gondolatainak a halál; a végletek. Munkáiban megvan a szerelemnek minden formája. Julia kalandja loppal járó tolvajkodás, Alpé a gáton átrontó szenvedély, Konrádé a megmentett élet ajándéka, Larában a lelkek feleződése, Hajdéban a szívet megtöltő boldogság, melynek egy csillagsugár is csábítója.

Nagy írók rendesen nem serdülő gyermekeknek írnak, de e szerelmeket mindenki megbotránkozással olvasta s «könnyebben jut át a teve a tű fokán, mint _Don Juan_ egy jó házba». Byron egymaga tartotta erkölcsösnek ezt a költeményét, azzal szándékozván jóvá tenni Juan paráznaságait, hogyha eljutott volna a 24. énekig – csak 16 van meg – elvinné az ördög, mint ősét a kőszobor-vendég. Első munkáiban tisztább volt s igyekezett legyőzni gyöngeségeit – önmagában is s hogy bénaságát legyőzze, átúszta a Hellespontost Cestos és Abydos között – később, merő dacból, oly bűnöket szenvelgett, melyek nem voltak meg benne.

Drámái a magánynak és nem a színpadra valók; – egyetlen egy színszerű darabja van, _Werner;_ – tiltakozott is előadásuk ellen. Az élet és halál, erény és bűn e darabok problémái. _Manfréd_ alig sekélyebb _Faust_nál. Manfréd nem az ember, mint Faust, hanem egy férfi, amilyet csak az egyén költője rajzolhatott. Multjában testvérszerelem foltjával, Manfréd, mint számkivetésében Byron, egyedül bolyong a berni Alpokon, maga vádlója és bírája magának, nem tudva eligazodni az erény és bűn útvesztőjében, élete megoldását a haláltól várja, melyet e szavakkal köszönt: «Meghalni nem nehéz». – _Kain_ az emberiség örök tragédiája, hogy az életbe szólítnak kedvünk ellenére, szenvedünk mások vétkeért s elvesztjük életünket kérdezetlenül; szűk jelen és bizonytalan jövő millió kétséggel ostromol, a természet rendje s az erkölcs szabályai nem vágnak össze; a jónak az élet alapjának kellene lennie, nem céljának. E kétségbeesés pecsételi meg Kain sorsát s a mystérium a biblia adatai szerint, philosophiai megoldás nélkül zárul. Byron nem is akart egyebet, csak hogy bizonyos érzelmek és kételyek megrezdüljenek bennünk s annyira fel tud izgatni, hogy józan megoldás nem is csillapíthat le többé. Egyszerre elhallgat, hősei eltűnnek, csak hatásuk és emlékük rezeg bennünk tovább.

A végső következtetések, az érzések utolsó dobbanásai nagyobbak, hogysem szó kifejezhetné. Azért az utolsó szóval rendesen adósunk is marad. Oly hatalmas szeretne lenni, hogy az író-művészet eszközei cserben hagyják. Mintha mindent nagyobbá akart volna tenni, embert, szenvedélyt, magát a természetet. Az írás itt megtagadja a szolgálatot s ő türelmetlenül kiált föl: «Actions, actions and not writing!»