Part 10

A lefolyt időknek bárdja Együtt beszél atyáival, Fejdelminkkel az őskorban.

Az írói cselfogásnak tartott kaledoniai énekek az egyszerűség és természetesség utánzása mellett divatba hozták a régiességgel való szédelgést is. Henry Ireland, egy agyafúrt fickó, Shakespeare-kéziratokat adogatott el hiszékeny atyjának, többek közt a _Lear_ét s egy addig ismeretlen – öngyártotta – darabot is, Vorrtygerne királyról, melyet elő is adtak. Egy nagy tehetséggel megáldott gyermek, Thomas Chatterton (1752–70), egy bristoli templomszolgának a fia, valami Rowley barát neve alatt adta ki költeményeit, mintha a templom régi levelesládájában bukkant volna rájok. A csalás, bármily ügyes volt is, hamarosan kiderült; a nagyravágyó gyermeket csalónak nézték; nyomorba jutott és megmérgezte magát, tizennyolc éves korában.

A balladák s a bárdok énekei azonban jobb és állandóbb hatással is voltak. Azon a napsugáron, mely ezekre sütött, zsendült föl az egyszerű, naiv népies költészet. A Thomson-féle természetleírásokat utánzóinál, Glover, Dyer, Falconet munkáiban átmelengette a belső természetesség. Szóhoz jutnak a lélek bensőbb hangulatai. A mélabús, beteges William Cowper (1731–1800), aki kétségbeesve és tébolyultan hal meg, szíve lágyságát szólaltatja meg szerelmes verseiben; boldogtalanságát panaszolja s hogy «rá nem ragyogott a szerencse csillaga». _John Gilpin_ humoros balladájában a patkócsattogás népies ütemet ver ki s maga hosszú elmélkedő költeménye, melyben lady Austen kívánságára annak pamlagát énekli meg – ezért a vers címe _A feladat vagy a pamlag (The Task or the Sopha)_ – semmiben sem üt az ósdi szószátyár tankölteményekre. Nem tudta megbocsátani Popenak, hogy kézművességgé alacsonyította a költészetet s egész erejéből rajta volt, hogy gondolatát egész mélységében, érzését forrtában fejezze ki. Szerepe inkább a Mózes szerepe volt, mint Józsuáé. «Megnyitotta a szolgaság házát, de nem jutott el az igéret földjére».

Azt a skót Robert Burns hódította meg. Általában Skócia a megújhodás földje. Ott soha sem hallgatott el a népdal: hajtásait maguk a költők gyűjtötték. Allan Ramsay (1686–1758) két ilyen kötetet adott ki (_Teatable-Miscellany_ és _Evergreen_, 1724 és 25) s verseiben is a népdal eleven ritmusa lüktet. Robert Fergusson (1750–1774) is egyszerű és természetes. Az ő versein tanulta meg Burns, mint lehet művészivé emelni a skót népdal természetes érzéseit és egyszerű hangját. _A földmíves tűzhelye_ c. versének hatása meg is érzik a Burns híres _Szombat estvéjén_.

Burnsnek az a jelentősége az angol irodalomban, ami nálunk a Petőfié és Aranyé; ott az ő lángesze avatta költőivé a népi élet jeleneteit, természetes érzelmeit és egyszerű hangját. Maga is földmíves volt; egy vertfalú kunyhóban született, mely pár nappal azután összeomlott, Doonholmban, 1759-ben, Schillerrel és Kazinczyval egy esztendőben. Apjának hét holdnyi bérlete volt s maga vitte gazdaságát, hét gyermekével. Robert alig is látott iskolát; olvasni is csak azt olvasta, ami könyv megvolt a falu kovácsánál, kihez lovaikat patkoltatni járt. Testvéreivel együtt cselédi sorban dolgozott egész nap, kivált mikor huszonkét éves korában rászakadt a család eltartása. Hasztalan próbált a nyomorúság elől odább-odább vándorolni; szántott és aratott mindazon folyók partján, melyeket verseiben említ. De az alkony rendesen csókokat hozott neki. Legszebb szerelmes verseit egy kis szolgálóleányhoz írta, a fiatalon meghalt Campbell Marihoz. Nem is illett volna hozzája más, hiszen maga is olyan szegény volt, hogy későbbi feleségét, Armour Jankát, apja, egy vén kőműves, évekig nem adta hozzá, noha már gyermekük is volt. Első költemény-kötetét is azért adta ki, hogy árán Jamaicába mehessen szerencsét próbálni (1786); s mikor bejárt Kilmarnockba a nyomdába, ebédje rendesen bablepény volt s két penny ára sör. A kiadás csak 20 font sterlinget hozott, de azonfelül baráti meghívást Edingburghba. A fővárosban a tüzes szemű, szép arcú athléta, magas csizmájában, szarvasbőr nadrágjában, a földmívesek kék zekéjében egyszerre ismert és ünnepelt emberré lett. «Bizonyos mennyiségű pudding és dicséret koronkint szívesen cserélődött ki az ő jelenlétének bűbájaért» – írja Carlyle. Mackenzie magasztaló cikket írt «az ayrshirei paraszt»-ról, versei hamarosan második kiadást értek s ez ötszáz font körül jövedelmezett. E pénz nagy részét anyjának és testvéreinek adta; a megmaradt részből síremléket állíttatott Fergussonnak, a többin földet bérelt Ellislandban, a Nith vize partján, Dumfrieshez közel, hová végre feleségestül költözött. De itt is nehezen boldogult, pedig családja szaporodott; négy fia született. Edinburghi pártfogóinak segítségével állás után nézett. Akózónak nevezték ki a vámhivatalnál 50, később 70 font évi fizetéssel. Ebben az állásban halt meg, harmincnyolc éves korában. Emlékét sírkápolna, festmények, három nagy életrajz, Currie, Walker, Lockhardt tollából s Carlylenak egy essay-je őrzi; mindezeknél inkább pedig saját költeményei.

Minden verstárgy neki és mindig szer a dalra. Juha belebonyolódik a pányvába s megful, nyomban versben gyászolja el; ekéje szétrontja egy mezei egér fészkét, vers lesz belőle, ott nyomban az eke mellett; estve, mikor hazamegy, hamarjában leírja emlékezetből. Erejének igazi nyitja abban van, hogy amilyen egyszerű és természetes, olyan költői is. Kiszánt egy százszorszépet; érzése és gondolata szárnyra kap s ilyen messze száll:

Így jár az egyszerű leány, Ki a mezők virága tán; Tőrbe csalja a szerelem Ártatlanúl, Míg mint te, törve, védtelen A porba hull.

Így jár a dalnok is, szegény! Bolygván az élet tengerén, A jobb irányt és tájakat Nem ismeri, Vihar zudul, hullám dagad S őt elnyeli.

Így jár számos derék, bizony, Kit szenvedések terhe nyom; Csel zaklatja, gőg kergeti, Erője fogy – Csupán az ég marad neki, Míg összerogy.

Ki most e százszorszép felett Busongasz, ép így lesz veled, Már a nyomor ekéje dúl, Érezheted; Míg a barázda rád borúl, Ez végzeted!

(Lévay ford.)

Nyelve olyan cikornyátlan, hogyha régi népdalokból sző be versébe egyes sorokat vagy szakokat, azok soha sem rínak ki az övéi közül. Dala mind rövid és formás, hamar megragad az emlékezetben; nem csoda, hogy ma is mindenfelé danolják.

Mester a nyugodt leírásban és az arcképfestésben is. A _Víg koldusok (The Jolly Beggars)_ minden egyes alakja, a vén csavargó, aki féllábát a csatában hagyta, a zsebmetsző lotyó, a vándor üstfoldozó egytől-egyig mesteri rajzok. Másik nagyobb költeményében, a _Tom o Shanter_ben, melyet Burns maga legtöbbre tartott s melyet Arany János fordított magyarra _Kóbor Tamás_ címmel, a pityókos Tamás, szürke gebéje, a széljárta sötét vidék a boszorka-haddal, amint a bámuló legénynek utána zúdul s megtépázza lova farkát: a táj- és hangulatfestésnek valóságos példái s a boszorkánytáncban művészin keveredik össze a torz a félelmessel. Maga a kárvallott Tamás felesége is kész kép, noha nincs több mondva róla, mint hogy otthon ül:

Ránc homlokán, mint vész egen, S ápolja mérgét melegen!

(Arany ford.)

A _Szombat estve a kunyhóban_ épp oly teljes és hű rajza a skót földmíves családnak, mint a magyar háznak a _Családi kör_. Sok hasonlatosság is van a két család között, csakhogy a magyar szomorúbb s Arany leírása festőibb.

Külön kellene szólani Burns humoráról. A népmesék pajkos képzelete sem elevenebb és üdébb s természetesebb és egyszerűbb, mint az övé (például _Árpa Jankó_ban).

Burns sokoldalú tehetségében két fővonás az állandóan uralkodó: tárgyai, képei természetessége, hangja földmívelő életéből sarjadnak s szorosan hozzásímulnak a természethez; közelebbről ezt a skót természet színezte, amit ő maga szerényen a skót balítéletek árjának nevezett. Ez a két jellemvonás csillan fel két honfitársában, az elbeszélő költeményeket szerző pásztorfiúban, James Hoggban (1770–1835) s a kőmíveslegény Allan Cullinghamban (1784–1842), ha sokkal halványabban is, mint ő benne. Burns szépségei megmutatták, hogy a Dryden és Pope szabályai nélkül is költővé lehet valaki, aki természetes érzéseit erővel bírja kifejezni, akárha a népdalok hangján is; az iskolák egyhangúak, a szentesített elméletek megölői a költészetnek, melynek megváltója minden új írónak új egyénisége és eredetisége. A szabályok összetörtek a XVIII. század végén s a XIX. század nem a szabályokat, hanem a költők egyéniségét tekinti fődolognak.

III. KÖNYV. A XIX. SZÁZAD.

I. KÖLTÉSZET.

1. A romantikusok.

Az élet nem szokott megpihenni a századok sorompóinál, de Angliában a XIX. század költészete mégis merőben elüt az előbbi századokétól. Megszűnik a zsarnok forma symmetriája; a költészet összeforr az élettel. A kor mozgató eszméi: a politikai szabadság és a társadalmi problémák utat lelnek a költészetbe s szabadon sugárzik széjjel minden költői egyéniség. A két kor közt Burns a kapocs, akiben tetőpontjára jutott a természet átérzése s kifejlődött a szabad egyéniség mintaképe. Ez a kettő egyre terebélyesedik az új században. Minden újabb költőn végigrezzennek a természet mélasága és viharai, Wordsworthtól Byronig. A leírás sokaknál németes bölcselemmel telik meg. Mások a szabadság rajongói, mint Shelley és Byron; csodálják a nagy szenvedélyeket s annyira viszik az egyéniség cultusát, hogy legillanóbb hangulataikat is megörökítik. Természetimádásuk s egyéniségüknek ez az érzékenysége egybetorkollik egy nagy elégedetlenségben a körültök való világgal és társadalommal. Megfürdenek India és Perzsia gyönyörűségeiben, mint Moore, magukba szívják elföldelt öltők életét, mint Southey és Scott. Ezek minden irodalomban a romanticizmus jellemvonásai.

Még él a Thomson iskolája: Robert Bloomfield (1766–1823), egyszerű csizmadia, az ő mintájára az évszakok rendjében írja meg a parasztlegény életét, George Crabbe (1759–1832) a _Város_t és _Falu_t. Mások előbb hagyják el Anglia földjét, mint a régi példákat. Samuel Rogers (1763–1855) tankölteményei _(Az emlékezet örömei)_ és tetszetős kis eposza _(Jacqueline)_ mellett Kolumbus útjáról s Itáliáról rajzol képeket. John Wilson (1785–1854) edinburghi tanár, a Pálmák szigetére _(The Isle of Palmes)_ kalandozik el s onnan néz vissza a civilizáció pestises városára _(City of the Plague)_. A skót Thomas Campbell (1777–1844) a remény gyönyörűségeit fejtegető ódivatú tankölteményének honoráriumán beutazza Németországot s a német irodalom megnyitja szemét a természet ereje és rejtélyessége iránt. Ő vezeti be az angol irodalomba a természet gyermekét, Chateaubriand (_Atala_, 1806) és Cooper nemes indiánusát, _Gertrud of Wyoming_ (1809) c. elbeszélésében.

Ezentúl a költők nem érik be a tájképek szemléletével, hanem mélyére szállnak a természetnek s hol rejtett bölcselmét érzik ki, mint Wordsworth, hol természetfölötti erőit, mint Coleridge, vagy változó színpompájának csodálatába merülnek, mint Southey. Fiatal korukban mind a hárman forradalmárok voltak; William Wordsworth (1770–1850) francia földön töltötte 1791-et s verset írt a királyok ellen, Coleridge, és Southey drámát írnak Ropespierreről s szabad telepet készülnek alapítani Amerikában. Később megházasodnak, mind a hárman Cumberlandban telepednek le, a tavak környékén; Wordsworth a Grasmere tava mellett, Southey Keswick közelében. Angliában a nevök is _Lakists_. Coleridge a kormány hírlapírója lesz, Wordsworth és Southey évdíjas és poeta laureatus. Nyugodt, szemlélődő életet élnek s megverselik minden benyomásukat. Wordsworth legnagyobb munkájának címe is _Excursion_. A költő séta közben szóba áll előbb egy házalóval, aztán egy remetével, akiktől sok történetet hall, végül a falusi pappal, aki elvezeti a temetőbe s elbeszéli egy pár halottnak az életét. Mindegyik az emberi sors példája. Minden bölcselmi gondolatot kelt benne, amit lát. Ha egy macska száraz levelekkel játszik, rögtön arra gondol, hogy a bölcs is így babrál az élet elhullt leveleivel. Minden kép gondolatot és felindulást ébreszt benne. A természetből természetfölöttit olvas ki. Előbb, mintsem Byron megírta volna a _Childe Harold_ban (III. én. 72), hogy «magas hegyek neki érzelmek», Wordsworth már elmondta magáról a _Tintern Abbey_ben, hogy a vízesés moraja lenyűgözi, mint valami szenvedély. Bérc és vadon érzések neki. Ruskin e korszak legnagyobb tájfestőjének nevezte. Minél közelebb van valami a természethez, annál jobban érdekli őt. Az állat szenvedése jobban megindítja, mint az emberé. _Peter Bell_nek az a tárgya: hogyan térít egy elvetemedett napszámost az erény útjára egy elkínzott szamár önmegadása. Az emberek közül a föld egyszerű népéhez vonzódik, akikben a természettel való együttélés mélyebben veti el az érzéseket. Kivált a gyermekeket szerette, akik még nem régen szakadtak ki a nemlét állapotából. Emberei egytől-egyig ebből a világból valók: a messze szakadt falusi gyerek, aki hazatérve, csak a sírkereszteken akad ismerős nevekre; egy együgyű fiú, aki éjtszaka a városba lovagol orvosért és eltéved. Mindent olyan higgadtan mond el, mintha nem benyomásokat és érzéseket énekelne, csak emlékeket. A pillanatnyi érzéseket, a szenvedély fellobbanását s a humor kacaját nem ismeri. Ezért nem sikerülhetett drámája _(The Borderers)_. Ehhez képest nyelve is egyszerű, higgadt. Első kötetének (_Lyrical Ballads_, 1798) előszavában azt fejtegette, hogy a költői nyelv édestestvére a mindennapi beszédnek. Verse csakugyan nem más, mint összerímelt próza. Minderről tanuságot tehet egyik legismertebb költeménye, a _Heten vagyunk_.

Samuel Coleridge (1772–1834), épen ellenkezőleg, természetfölötti, rejtélyes erők természetes leírásában találja gyönyörűségét.

Plato s a mystikusok voltak kedvenc könyvei. Töredékben maradt elbeszélő költeményében, _Christabel_ben előérzetek és szellemjelenések a rugók. Egyetlen befejezett nagyobb munkája, _A vén tengerész (The Ancient Mariner)_ elbeszélése rémektől hemzseg.

A vén matróz kint a tengeren lenyilazott egy albatroszt. A tájék védőszelleme ezért megbünteti a hajót: a szél elül, ivóvizük elfogy, a tengert körültök ázalékok lepik el. A hajó egész népe a gyilkost kárhoztatja; büntetésül hátára kötik a megölt albatroszt. Egy vitorla bukkan fel; feléjük tart; egy hajóroncs, födélzetén egy nőalak kockázik a halállal. Vakot vet; a bárka népét elepeszti a szomjúság; egy szálig meghal a négyszer ötven ember; csak a vén matróz marad életben, hogy végig szenvedje a halál minden borzalmát. Csoda csodát ér, rémség rémséget. A holtak éjjel munkába állnak s a légben rejtélyes hangok siránkoznak. Végre partot ér a gálya. A vén matróz elbeszéli irtózatos történetét, mely megbűvöli az embereket; a hallgató megfeledkezik barátja esküvőjéről, nem tud szabadulni tőle.

Hátborzongatón igaz a szörnyűségek leírása s Coleridge azt is éreztetni bírja, hogy a «való borzalminál a képzelt rém nagyobb». De a felséges leírásokban az angol kritika hosszas magyarázgatása sem tudott más tartalmat és alapeszmét találni, mint azt az állatvédő egyleteknek való jeligét, hogy: «Ne bántsuk az állatokat!» Érzéke lassanként egészen eltompult a való világ iránt; költeményei mintha visszajáró álmok volnának; ezért nem írhatott igazi drámát, noha háromszor is megkísérlette. _Kubla khán_ verséről maga azt híresztelte, hogy álmában szőtte és félálomban írta le. Később ópiumevésre adta magát; orvosa házába költözött s családját sógora, Southey gondjaira bízta.

Robert Southey (1774–1843) költészetét ez a gond ölte meg. A maga és Coleridge családján kívül ő volt a kenyérkeresője másik sógora, Lovell, családjának is, nála élt Chatterton nővére, hát tömérdeket kellett írnia. Munkái tíz kötetre mennek. Megírta Braziliának és a francia-angol háborúnak a történetét, Bunyan, Chatterton, Nelson életrajzát; fordított spanyolból _(Chronicle of the Cid)_ és portugálból; írt töméntelen ujságcikket, _Specimens_t szerkesztett az újabb angol költők munkáiból s mint évdíjas és udvari költőnek verseket kellett gyártania minden évfordulóra és névnapra a királyi házban. Pedig fiatal korában forradalmár volt, drámát írt _Wat Tyler_ről és eposzt _Joan of Arc_ról. Fiatal tüze szűntén kiapadt költői ere. Ő volt az első angol költő, aki keletre ment érdekes tárgyakért. Hősei: a kelta _Madoc_, a kalandos királyfi; _Roderik_, az utolsó gót; a varázsgyűrűs arab _Thalaba_, a mágusok kiirtója; az ind varázsló Kehama rádzsa, aki tulajdon fiát átkozza el, amért parasztlányt akar elvenni _(Curse of Kehama)_. De csak az arcok Ézsau-arcok, a lélek Jákobé: arab hőseinek szívében angol erkölcsök fészkelnek; Thalaba a monotheismust fejtegeti s kikel a többnejűség ellen. Mély erkölcsisége tette a pogány Byron ellenségévé, ezért nevezte őt s a körülte sereglő szilaj, dacos és szabadszájú költőket «sátáni iskolá»-nak.

Akkor egész Anglia Southey és a tavak higgadt költői mellé állott, ma az újítók dicsősége sugárzik ki a korszak irodalmából. Az érzések és gondolatok ezekben lobognak fel szabadon. Nem merengenek el a természet szelid képein; viharaiért lelkesülnek, erejét érzik s meghatottságukban pantheistákká lesznek, mint Shelley. Nemcsak ódákat írnak a szabadságról, hanem küzdenek hazájuk szabadságáért költői tehetségükkel, mint Moore, vagy a sajtóban, mint Leigh Hunt, vagy akár idegen népekért karddal, mint Byron vagy Landor. Lelkükben nemcsak lágy érzések tanyáznak; bevallják szenvedélyeiket; erőteljesen éreznek és őszintén beszélnek. Majdnem valamennyiüket kiüldözték Angliából. Byron és Shelley idegenben éltek és haltak, Landor Flórencben, Keats Rómában van eltemetve.

Néhány írót csak politikai meggyőződése révén soroznak az új irányhoz, munkáikon nem érzik annak sugallata. Ilyen Walter Savage Landor (1775–1864), a szabadság rajongója, aki Spanyolországban magatoborzotta csapat élén harcolt Napoleon ellen, azután garibaldista volt s nyolcvan éves korában kihirdette, hogyha valaki meggyilkolja III. Napoleont, ő a gyilkos családjának ajándékozza vagyona maradékát. Inkább tudós volt, mint költő; legnagyobb munkáját, _Gebir_ c. eposzát (1798) latinul írta; drámái, Count Julian s bennünket magyarokat különösen érdeklő drámai trilogiája: _Andrea of Hungary, Giovanna of Naples, Fra Rupert_ könyvdrámák. Értékesebbek prózai munkái, kivált _költött beszélgetései írókkal és államférfiakkal_, melyekben szó esik mindenről a világon s amelyek eredetisége s formatisztasága méltán tette büszkévé szerzőjüket.

Az amerikai születésű Leigh Hunt (1784–1859) barátság révén szít e csoporthoz. Mikor hírlapi támadásai az uralkodó herceg, a későbbi IV. György ellen börtönbe juttatták, kiszabadulása után Olaszországba ment, hogy szerkesztője legyen Byron és Shelley lapjának, a _The Liberal_nak, mely azonban, főként Shelley halála miatt, a negyedik számmal megszűnt. Ez ismeretségre vonatkozó feljegyzései szereztek olvasókat önéletrajzának, ami később arra indította, hogy e barátságot Byronról és kortársairól szóló könyvében bántó módon kiuzsorázza. Szépirodalmi munkáin annak a világfájdalomnak a lehellete érzik, mely Byronban elemi erővel szólalt meg. A Dante _Pokla_beli Francesca da Rimini epizódjából kikerekített költői elbeszélése, a _Story of Rimini_, egyetlen jelentős költői alkotása.

John Keats (1795–1821) azért került a proscribáltak listájára, mert barátja volt Leigh Huntnak. Ezért rontott a _Quarterly Review_ oly élesen munkáinak, úgy hogy az érzékeny, gyönge ember Itáliába menekült, hol öröklött betegsége az izgalmakra visszatért s megölte. Egyetlen kis kötetét az angolok ma legjobb könyveik közé sorozzák. Munkáit éppen az élteti, amit Wordsworth gáncsul vetett _Endymion_jára, mikor egy darab pogányságnak nevezte. _Lámia_ is az; tárgya a görög monda, melyben a viruló szűzzé változott kígyó behálózza s a nászéjszakán megöli Lyciast. Keats Homeroson és Chauceren nőtt; ennek hatása érzik _Isabella_ történetén, melyben a leány szobájában egy tő virág alá temeti kedvesének levágott fejét s gyilkos bátyjainak aztán a virág olvassa fejökre bűnüket. Keatshez az olvasót az érzések pogány elevensége, szín- és hangbenyomásainak tisztasága vonzza s valami görögös naivság és üdeség.

Ezekben a költőkben van ugyan egy-egy új vonás, de költészetükben mégsem fejezik ki koruk vágyait és gondolkozását. Ezek sokkal nagyobb lelkekben lobbantak ki, amilyenek Moore, Shelley és Byron.

2. A szabadság énekesei; Moore Shelley, Byron.

Thomas Moore (1779–1852) a természetnek csak hímes köntösében gyönyörködik, mint Southey s kedvtelve dúskál a ragyogó színekben, mikor lefesti a Bermuda-szigeteknek, a hol hivatalnokoskodott, buja tenyészetét. Ódákban énekli meg a szabadság földjét, Amerikát, melyet meg is látogat s összegyűjti népmondáit. Férfikorában dalai saját hazájának, Irországnak a szabadságát zengik és sóvárogják vissza, melynek kegyetlen elnyomását atyja szegényes kiskereskedéséből fiatal korában végig nézte. Meg is írta a nemzeti ellenállás hősének, lord Edward Fitzgeraldnak, életrajzát s Irország egész történetét. Honszerelmét rövid, legtöbbször jelképes lyrai sóhajokba tördeli. Egyik legerőteljesebb versét mindhárom nagy költőnk lefordította: Vörösmarty 1847-ben, distichonokban, elegikus hangon; Petőfi 1848-ban mint a honszerelem hymnusát; azután 1852-ben, épen költőjének halála évében, Arany János, hangra, tömörségre híven, mint a hazafi bánat költeményét, így:

Eszünkbe jusson, hol veszett el Hősink utója, legjava, Mind, mind! – s ápolt fényes reményünk, Sírjokba szállván, elhala.

Oh! nyernők vissza csak halálból E szíveket úgy, mint előbb, Megvíni még egyszer, szabadság! Szent harcodat, isten előtt;

Csak egy percig szakadna még el Az akkor ránk vert rabbilincs; Nem! nincs erőszak földön, égben, Hogy összeforrasztná megint.

De vége, vége. S bár az évlap Kürtölje hóditónk nevét: Átkos a diadalmenet, mely Elhúnyt szabad szivekre lép.

Sokkal becsesb a sír, vagy börtön, Melyből egy honfinév ragyog, Babéritoknál, ti, szabadság Romján emelkedett nagyok.

_Irish Melodies_ (1807) című kötetében, melynek minden versében ó-ir dallam zendül meg, megtalálni a lyrai költészetnek minden faját, vannak ott szerelmi elegiák, hangulatfestő költemények – a világot bejárt _Utolsó rózsa_ is ilyen, – bordalok, szerelmes versek Erinhez; de alig rezdül meg bennük forradalmi hang. Mégis minden borongásnak a hazafi bánat az alapszíne; az elegiák Moore iskolatársát, Emmet Róbertet, az ir szabadság martyrját gyászolják vagy menyasszonyát vigasztalják. Más szerelmi vers olyan magasztos, hogy az idegen olvasó érzése szerint sem vonatkozhatik földi nőre. Alig akadnak képek e költeményekben, de mindegyik egy-egy kép maga, melyben minden vonásnak mélyebb jelentősége van. Vallásos énekeit is (_Sacred Songs_, 1816) hazafias érzés sugallja. A sanyargatott ir nép már csak az Istentől remélhetett segítséget s a katholikus vallásban erős nemzeti különbséget ápolt maga s a protestáns Anglia közt. Vallásos fohászaiban, félénken, a nemzeti vágyak libbentik meg szárnyukat. Regénye, a _The Epicurean_ s az _Angyalok szerelmei_ című verses elbeszélése mellett, mely földi nők iránt szerelemre gyúlt angyalok történetét (Mózes I. 6.) beszéli el, legértékesebb elbeszélő költeménye legszebb részében a hazafi érzésnek köszöni érdekességét. Ez _Lalla Roukh_.

Aurungsebe tulipánarcú (ezt jelenti Lalla Roukh) leányának utazását beszéli el vőlegényéhez, Kashmirba. Egy fiatal énekes, Feramorz, négy verses történetet mond a királyleánynak pihenőkön; a királykisasszony beleszeret az énekesbe s az utolsó oldalon kiderül, hogy az maga a vőlegény, aki így akarta aráját meghódítani. E keretben a legszebb elbeszélés A _tűzimádókról_ szóló s e hősök képe alatt a szabadságimádó irek lappanganak. Az elnyomott Iránban mindenki a szegény Erinre ismert, mely «önföldjén, – óh, már nem hazája! – Görbedve hódol», de

Őrzi bosszu s hit tüzét, S miként a gyöngy a nap sugárit Felszívja s éjen át sugárzik – Múlt szép világát szórja szét.

Az ő multja volt, amire a költő gondolt, mikor elpanaszolta,

Mint zúzta Irán koronáját S gyöngyét szedé vad jövevény, Hitére is láncot tevén.

(Ford. Lőrinczi Lehr Zsigmond.)