Part 16

A versköltészetnél jellegzetesebb a prózairodalom. Eszmék és érzelmek mindig általánosak. Az új világ életének problémái és tarka színezete, óriási városainak, erdeinek, folyóinak izgatott és dolgos élete, osztályellentétei, a mindenféle bevándorlók tarka világa, a telepítvényesek és aranyásók életmódja a regények és novellák realisztikus részletrajzaiban tükröződnek. Itt találja meg az amerikai a maga világát és felfogását, az európai pedig az új világ egész életét.

A regényirodalom egyidős a versköltészettel. Ennek tárgya mindig hazai volt, de azért első hajtásain szintén európai hatás érzik. James Fenimore Coopert (1789–1851) egyenest amerikai Walter Scottnak nevezték, midőn a függetlenségi harc korában játszó első regénye, _A kém_, megjelent (1821). Később nem írt komoly történelmi regényt, de munkáinak a magva mindig az maradt: az európai műveltség benyomulása az indiánok közé. Képzeletével mindent idealizál, a valónál is költőibbé színezi az őserdők életét s nemesszívű, halálmegvető hősökké teszi indiánjait; de az első hódítás harcait és hangulatát könnyen képzeljük ilyennek s azért megkap a pusztuló nép hősi küzdelme és naiv élete s megindít kiveszése. Költészet tagadhatatlanul van ez indián-történetekben, hacsak nem tévedés annak venni a képzelet szemkápráztató munkáját, mely ragyogó színekkel festi át a buja őserdők képét s cselekményével az utolsó lapig egész izgatottságban köt oda meséjéhez. Igaz, hogy egyetlen jellemnek sem hagyta ránk művészi rajzát, de ha a maga kora nem akadt fenn ezen, ma sem veszti el e miatt népszerűségét az ifjúság körében, akik ma egyedüli élvezői a prairiek költészetének s a velök rokon tengerészregényeknek. Az ő eleven képzeletével nem állhatta ki a versenyt magvasabb kortársa, Nathaniel Hawthorne (1807–64), aki lélekben távoli rokona Poenak és Scottnak s szintén érdekes korba ment vissza: a XVII. század puritán boszorkányégetéseit s a quakerek üldözését festette, találó kortörténeti és lélektani vonásokkal. Az indián regényből faragott irányregényt Harriet Beecher-Stowe (1812–96), midőn egy derék néger rabszolga szenvedéseinek rajzával izgatott a rabszolgaság eltörlése mellett, a _Tamás bátya kunyhójá_ban. A könyvnek nem volt más érdeme humánus irányzatánál, ez azonban oly népszerűvé tette, hogy megjelenése évében 200,000 példány fogyott el belőle, újabb két év alatt pedig egy millió. De az külső siker volt s a regénynek ma a történelmin kívül más becse nem maradt.

A szentimentális indián-történetek kivételével jóformán az egész amerikai szépirodalom humorisztikus. Gondolkodásuk találmányok, kereskedés, haszon körül forog, egész életök munkában telik: az írótól pihentetést és vidítást várnak. Humoruk nem fakaszt könnyet, «száraz humor» az, mely a torzításban találja kedvét; íróik világfelfogás, hangulat és előadás dolgában különcségre és bizarrságra törekszenek. Másrészt a naivság iránt fogékonyak s kedvelik a gyermekekről szóló történeteket. John Habberton pompás könyve, _Helen’s Babies_, Európát is meghódította. Az effajta irodalom egyidős az amerikai irodalommal. A humoros és érzelmes irányt rokonszenves egyéniségben, nagy formacsínnal olvasztotta össze Washington Irving (1783–1859). Jogtudósnak készült, komoly értekezésekkel lépett fel, többször megfordult Európában, követ is volt a spanyol udvarnál; megírta Mahomed, Columbus, Washington és Goldsmith életrajzát. Az _Alhambra_ poétikus leírásán benső romanticismus ömlik el, _Rip van Winkle_ népszerű történetén is; az angolul tanulók kedves könyvében – _Sketchbook of Geoffrey Crayon_ – s egyéb útirajzaiban humor és irónia olvadnak össze az író szeretetreméltó egyéniségében, mely csak fiatalkori munkájában, New-York szarkasztikus történetében mulatott túlzásokon.

Effajta útleírásokat, mint az Irvingéi, majd minden írónál találunk, mert író és olvasó egyaránt szeretik, ha a tárgy és forma objectivségétől palástolatlanul toppan elő egész különcségében az író egyénisége. Azért legszívesebben első személyben írnak. Ha azt nem teszik is, a maguk életéből és környezetéből veszik tárgyaikat, mert olvasóközönségük is alaposan ismeri az életet s csak teljesen reális rajzában nyugszik meg. Oliver Wendell Holmes (1809–94), maga is orvos, egyik verses humoreszkjében egy fiatal orvost figuráz ki, aki új műszerével mindenkit tüdőbajosnak talál, míg kiderül, hogy a zörejt a hallgató-műszerbe zárt légy vergődése okozza. Prózáiban is orvosi thémákkal foglalkozik, így a spiritizmussal. Thomas Bailey Aldrich (1836–1907) népszerűségén csak az üt csorbát, hogy nincs határozott tárgyköre, mint pl. Lelandnak (1824), aki rendesen a bevándorlók tört angol beszédét parodizálja. Két legnagyobb élő írójuk állandó tárgykörben mozog, melyet a maguk életének érdekes s irodalmilag el nem koptatott körülményeiből választottak ki. Bret Harte (1837–1902, London) maga is aranyásó volt az 50-es években Kaliforniában s nyomdász, szerkesztő, sanfranciscói tanár, németországi meg angliai konzul korában is megmaradt, verseiben és elbeszéléseiben egyaránt, ez emberek rajzánál, legfeljebb még a Kaliforniában élő khínaiak életéből vázolt érdekes és eleven skizzeket. E mindenfelől összeverődött csavargó bandák életét megható optimismussal írja le; néha szinte úgy rémlik, mintha meg akarná mutatni, hogy ennyi szenny és nyomor alján néha mennyi jóság, elvétve mennyi hősiség s egy-egy pillanatra milyen tiszta önzetlenség ragyog fel, mint a vérszín rubintból a fény. _The luck of Roaring Camp_ elbeszélésében, a legszebbek egyikében, azt írja le, hogy valami elvetemült asszony a maga élete árán gyermeket hoz világra egy ilyen aranyásó tanyán, «hol a halál sokkal megszokottabb, mint a születés» s a védtelen kis poronty iránt érzett felelősség mindenkiben felkölti a nagy és jó érzést. Ilyen újdonat új a tárgya, a formája és a hangja mindig, mert ehhez a szegény kalandorhoz nem jutottak el az aesthetika és a lélektan tanításai; emberismeretét, gondolatait, világfelfogását az életből szűrte le, azért olyan változatos, mint maga az élet s formája és előadása azért olyan közvetetlen és sokféle, mert nem eltanult, hanem mind eredeti és alkalomszerű. Kis vázlatai a maguk életbőségében e kalandvilág eltűntével maholnap forrásművei lesznek a történelemnek és művelődéstörténetnek. Ezek a kitünő vázlatok sikerülnek neki legjobban, nagy regénye, _Gabriel Conroy_ is csak ilyenek sorozata s mint egész épp oly kevéssé sikerült, akár csak formátlan drámája, _Two Men of Shandy Bar_.

Az életből, kizárólag abból, amit maga átélt, merítette minden kincsét Amerikának ma Európában is legnépszerűbb írója: Samuel Langhorne Clemens, akit matróztársai a Mississippin Mark Twainnek neveztek el (1835–1910). E korbeli életéről írta egyik legszínesebb könyvét: _On the Mississippi_ (1883). Humorista, akinek fővonása az abszurd iránt való eleven érzék; s ez a vonása még kacagtatóbbá válik a természetes és őszinte naivság révén, mellyel torz mókáit előadja. Humorának főbányája elfogulatlansága: nincs balítélet és szokás, amelynek nevetséges szagát meg ne orrontaná s minthogy a világ ezzel a kettővel van tele, Mark Twain nem fogy ki a nevetségből. Semmit sem vesz komolyan, önmagát és íróságát sem. Ha egy pár percig komolyan beszélt, menten kineveti maga-magát. Eszejárásának két útja van: a műveletlenséget a civilizált világ fiának szemével nézi s az így válik nevetségessé, mint pl. az eszkimók huszonkét vashorogból álló gazdagsága; a túlműveltség hóbortjait meg a természetes eszű ember józanságával kacagja ki. Így írta le első nagyobb művében, _The Innocents Abroad_, amerikai útitársait, akikkel Európát és a szentföldet járta be. Második útja során az európai, kivált a német civilisatiót, a _Roughing it_ben Amerikát s legutóbbi útirajzaiban Ausztráliát is, így apránkint az egész világot. Munkájának komolyabb tartalma is érdekes azon a réven: hogy’ hat a mi civilisatiónk egy amerikaira? A mellett az előadásnak ritka változatos művésze. Könyve laza, bárhol kinyithatni; az anekdoták és tréfák mellett komoly megfigyelésekre és megszívlelni való ítéletekre akadunk; közben kerek, elmés elbeszélések pihentetnek ki az örökös változatosságban.

A másnemű irodalomtól sem pártolt el végkép. Gyermektörténetei: _Huckleberry Finn_ és _Tamás úrfi kalandjai_, a vásott _Tom Sawyer_ esetei a gyermeki léleknek szinte páratlan ismeretéről tesznek tanuságot. Egészen újat próbált történelmi regényében, a _Koldus és királyfi_ban, mely csak a kor hangulatát akarja tükrözni s megnevettetni a királyfi ruhájába bujtatott utcagyerkőc esetlenségeivel; fejetetejére állítja a valót s ezt azzal símítja el: «Talán így esett, talán nem, de történhetett volna így is».

A túlhajtásra s nevetségessé tételre való hajlam megvan a komolyabb célú írókban is, így Edward _Bellamy_ ad absurdum deductióval fordít bennünket szembe a mindent államosítással, irányregényében, melyben a 2000-ik évet varázsolja elénk _(Looking backward)_.

Elterjedtek az Olaszországban, Luccában született Marion Crawford (1854–1909, Sorrento) Amerikában és Németországban kalandozó történetei.

A szépirodalommal együtt fejlődött a _tudományos_ is, ámbár az új világ tudományossága inkább gyakorlati téren tűnik ki. Irving történelmi életrajzairól már volt szó. William Henry Prescott (1796–1859) Mexico történetében buvárkodott, George Bancroft (1800–1891) megírta az Egyesült-Államok történetét, Webster és Worcester szerkesztették a legjobb újabb angol szótárt. A norvég származású Hjalmar Hjorth Boyesen (1848–1895) északi komolyságú regényei mellett Faust-tanulmányokat írt.

Van Amerikának egy elsőrangú essay-írója is: Ralph Waldo Emerson (1803–82), aki hitszónoki kathedrájából vonult a magányba, íróasztalához. Körülbelül az a maga hazájában, ami Carlyle volt Angliának, Goethének is épp oly terjesztője. A nagy embereket ő is az emberi szellem képviselőinek tartja – egyik könyvének ez is a címe: _Representative Men_ – de nem abban az értelemben, mint Carlyle, hogy a nagy emberek tettei formálnák az emberiség egész történetét, hanem hogy ők világos és hangos szószólói a kor gondolkodásának és vágyainak. Állandó alapgondolatai: a platói hagyomány, hogy «a világ eszmék színjátéka» s hogy a természet egy nagy egység, «a fák tökéletlen emberek» s a mindenség egy nagy fejlődés, ami az ásványban jegecül, jár az állatban és gondolkodik az emberben; minden hírt ad magáról s az elemben az a vágy él, hogy szóhoz jusson egy kémikusban. Mint Péterfy nevezte, «költői ihletű gondolkozó», akinek gondolatröpte nem a csip-csup igazságok körül szállong, melyek félszázad alatt teljesülnek és lejárják magukat. Essayi félig-meddig költemények s költeményei bölcselkedéssel vannak tele. Költő, metaphysikus, mystikus és prédikátor egyszerre. Könyvei azt a ritka látványt mutatják: mint tükröződik a világ egy minden ízében eredeti egyéniségben, ki a maga útján jár, de a tudomány és művelődés legbővebb forrásaiból merített. Stílje hasonlatokba burkolt s oly sajátságos, hogy a különcséghez szokott amerikai közönség is nehezen tudott vele megbarátkozni, mondatfűzése hézagos s állításai lazán illeszkednek egymáshoz, mint a kaleidoszkop tarka üvegszilánkjai, de az egész kép szabályos és tiszta. Gondolkodásának végcélja az volt, hogy az embert a gondolat és érzés szépségéhez és nemességéhez kapcsolja. Azt tanította: «Az emberek eszökkel és szeretetökkel segítnek egymásnak.» A legkomolyabb szó, amely a tengeren túlról hozzánk hallatszik, az övé s ez azt hirdeti, hogy az emberiség sorsa és eszményei közösek, a gondolkodás mindenütt ugyanazon célok felé tör s hírvivője, az irodalom, minden nyelven egy közös kincse az emberiségnek.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Shakespeare munkáinak magyar fordítására először Vörösmarty, Petőfi, Arany gondoltak, ez a kiadás azonban nem jött létre. Az első kiadást az ő fordításaik felhasználásával Tomory Anasztáz költségén a Kisfaludy-Társaság adta ki Pesten, 1867–79. 18 kötetben, Arany János, Arany László, Ács Zsigmond, Fejes István, Greguss Ágost, Győry Vilmos, Lévay József, Lőrinczi (Lehr) Zsigmond, Petőfi Sándor, Rákosi Jenő, Szász Károly, Szigligeti Ede, Vörösmarty Mihály fordításában. Ugyanezen fordítások megjelentek a Wenthwort-féle illusztrációkkal és Csiky Gergely jegyzeteivel az egyes darabokhoz, Ráth Mórnál, drágább és olcsóbb kiadásban, később átnézve, javítva, újra rendezve, életrajzzal és bevezető tanulmányokkal dr. Voinovich Gézától a Franklin-Társulat kiadásában, 1902-ben Shakespeare összes színművei (Titus Andronicussal), 1903-ban pedig összes munkái.]

[Footnote 2: Robinson elterjedtségét a sok magyar fordítás is mutatja. Az eredeti munkán alapszik Pákh kivonata a Vasárnapi Könyvtárban, 1858, s Malmosi Károly fordítása, 1874. Campe átdolgozását fordította le Gelei József 1787; Gyarmathy Sámuel 1794; Vajda Péter 1836; ahhoz fűződik Győry Vilmos _Legújabb Robinson_ja, 1873. Volt eredeti magyar Robinson is: Szekér Alajos szerzetes kétkötetes _Magyar Robinson_ja, 1808–9-ből.]

TARTALOM.

ELSŐ RÉSZ: KÖZÉP-KOR.

_I. A legrégibb emlékek és az ó-angol korszak._ 7 _II. Közép-angol korszak_ 10 1. Vallásos költészet 11 2. Lovag-epika és népballadák 12 3. Chaucer 15 4. A skótok 19

MÁSODIK RÉSZ: ÚJ-KOR.

I. könyv. A renaissance és a reformáció.

_I. A renaissance._ 1. A versköltészet 23 2. A színjáték. _a)_ Eredete. Shakespeare elődei és kortársai 29 _b)_ Shakespeare 48 3. A próza 67 _II. A vallásos visszahatás. A puritánok._ 1. Bunyan és a költők 74 2. John Milton 78

II. könyv Classikus kor.

_I. A restauráció._ 1. Erkölcse és költői 84 2. A színház 87 _II. A szabad gondolkozás és a tiszta erkölcsök kora._ 1. A gondolkozók 95 2. A költészet. Pope 98 3. Az erkölcsös színdarabok 104 4. A sajtó. Steele és Addison 109 5. Az első nagy regények. Swift és Defoe 112 _III. A polgárság emelkedése._ 1. Állambölcselők és közgazdák 121 2. Az erkölcsös és szatirikus regény 124 3. A polgári színmű és a bohózat. Garrick 134 4. Aesthetikai elméletek; a kritika. Johnson Sámuel 136 5. A népies költészet. Burns 140

III. könyv. A XIX. század.

_I. Költészet._ 1. A romantikusok 148 2. A szabadság énekesei: Moore, Shelley, Byron 156 3. A társadalmi problemák költői 174 _II. A regény._ 1. A történelmi regény. Walter Scott 178 2. A társadalmi regény. Bulwer és Disraeli 183 3. Az erkölcsös regény. Dickens és Thackeray 188 4. Újabb regényírók és írónők 196 _III. A vers és színmű a század végén._ 1. A versköltők 207 2. A színpad 214 _IV. Az irodalom egyéb fajai._ 1. Tudományos irodalom- és essay-írók 218 2. Hírlapok. Irodalmi vállalatok 226

IV. könyv. Az észak-amerikai angol irodalom. 228–242