Part 5

Bódi még aludta az ártatlanok álmát, midőn, ugy tiz óra tájban beköszöntött hozzá a rend embere. Kivirágzott orra alatt töméntelen bajusz burjánzott, pocakos termetét fehér heveder övezte, különben nem volt semmi baja. Azaz, hogy be volt csipve egy kicsit, de ezt ő már ugy szokta. A snapszszal jött meg és azzal ment el az esze, tehát dukált belé a snapsz.

Azonban tapintata már nem volt a neveletlennek: Bódit nem szóval, hanem a lábánál fogva ébresztette föl.

– Bitt’ gfälligst! – nógatta és ráncigálta az ágyból kifelé.

Bódit, ha egyszer aludt, nem volt gyerekség fölébreszteni: morgott egyet félálmában s a kötelességtudó férfiu felé rugott. Jól talált. A rend embere fölhemperedett. Mindazonáltal nem csinált patáliát, hanem fogott egy kancsó vizet és a makacs alvó nyaka közé zuditotta.

Ebből természetesen egy hatalmas pof származott, de még ezt se vette zokon Bach embere. Kihuzta derékszijából a rendőrfőnök idéző parancsát és Bódi orra elé vágta.

Az álmos fiu csak erre eszmélt föl végképpen.

– Mi a menydörgős menykőt keres maga itt? – rivalt rá a rendőrre.

– Bitt gfälligst, itt van az irásban…

Bódi elolvasta az irást. Az volt benne, hogy letartóztatandó. Hát ennek már a fele sem volt tréfa. Mi türés-tagadás, kissé megszeppent a Fenessy-gyerek. De a humora nem hagyta el.

– Jőjjön barátom délután, – mondta egy kiutasító mozdulattal, – ilyenkor még alszik a becsületes ember.

A rendőr a parancsoló gesztusból mindjárt kiérezte, hogy urral van dolga, nem okvetetlenkedett Bódival. Lakájsorból került a rendőrségre, tehát értett az illemhez is. Mélyen meghajolt a kevély gyerek előtt, ugy mondta egész alázatosan:

– Bitt gfälligst, nem jöhetek délután, mert délelőttre szól a parancs.

– Hát ki parancsol magának, há?

– A policájchef ur.

– Muszáj neki engedelmeskedni? – kérdezte Bódi, mint a körbe szorult róka, s egyben törte a fejét, mint kellene kiszabadulni a váratlan kutyaszoritóból.

Persze nem sütött ki semmi okosat. A helyzet nagyon uj volt, a perspektiva nagyon sötét: cserbehagyta az eleven esze. Csak nézdelt jobbra-balra és rágta a bajuszkáját. Tekintete a rendőr orrára tévedt, onnan egy mázslásos palackra, a mi a szekrény tetején ékeskedett. Az orrot viszonylatba hozta a mázslással s miután ugy találta, hogy jól viszonylott hozzá, vállára csapott a policájnak, mondván:

– No csak barátom, fogja azt a palackot és huzza meg.

A kötelességtudó férfiu rápislogott a finom italra és félrehuzta száját.

– Nem szabad ám, – mondta s tantalusi kínjában egy nagyot nyögött.

– Ne okoskodjék, – rivalt rá Bódi, – igyék.

A volt lakáj nem tudott a parancsnak ellentállani, szétfente torzonborz bajuszát és ivott. Aztán letérdelt Bódi elé, ugy kérte, ne árulja el, különben kicsapják és éhen hal a kilenc gyermeke.

Bódi őszintén megsajnálta a lelkiismeretes férfiut s a snapszon felül még egy pengő forintot is adott neki. Aztán végtére is hozzá fogott az öltözködéshez. Csizmáját nem találta sehol.

– Biztosan az ágy alá vágtam a csizmámat, – szólt oda a rendőrnek, – no csak, barátom, kaparja ki.

A pocakos férfiu szuszogva, de készségesen lehasalt az ágy alá. A csizma csakugyan ott volt. Bódi fölhuzta. A rendőr segitett neki az öltözködésnél, sőt még a keresztcsontját is megtaposta. Aztán a Bódi parancsára egy kocsiért szaladt. Bódi szokásához hiven maga hajtott, a rendőr és a kocsis a fiakkerben ültek. Igy vonultak föl a városházára…

Egy szürkehaju policájráth fogadta Bódit. Jó képe volt az öregnek s igen biztató volt, hogy ingujjban körmölt. A termete is biztató volt: söröshordó formáju. Már pedig a ki sörön hizott föl, veszedelmes ember nem lehet.

Bódit, bár majd kitört bele a nyelve, magyarul hallgatta ki.

– Hogy a neve?

A Fenessy-gyerek előrecsapta jobb lábát és hátrafeszitette fejét:

– Enesei, kenesei és fenesi Fenessy Boldizsárnak.

A hatás el nem maradt: a cseh rendőrtiszt fölállott és meghajtotta magát a három prédikátum előtt.

– Hány éves?

– Husz.

– Micsoda nacionalitás?

Bódi erre a különös kérdésre sértődve lépett hátra és nem válaszolt.

– Felelje, – unszolta a cseh.

Hát, gondolta Bódi, a milyen a kérdés, olyan lesz a felelet.

– Francia, – vágta ki szemtelenül.

Bach hive nagyot nézett.

– Ne hazudja, – utasitotta rendre Bódit, – maga magyar van.

– Hát, ha tudja, miért kérdezi?

– Hallgassa!… Respekttel viselkedje… Nős?

– Néha, néha, – válaszolt Bódi ártatlan képpel.

– Ne tréfálja, mert mekpüntetik… Foglalkozása?…

– Böhönc vónék, de van egy koppantó-üzletem is.

– Mi az a böhönc?

– Jogtudós-jelölt.

A tiszt bediktálta a protokollumba: böhönc (egale: Rechtsgelehrter-praktikant) und Grosshändler. Aztán folytatta a kihallgatást.

– Volt már büntetve meg?

– Voltam, – ismerte be Bódi felséges őszinteséggel.

– Hányszor és mikor meg? – érdeklődött a kis cseh a részletek iránt.

– Vagy kétszázszor gyermekkoromban és többnyire azért, mert nem engedelmeskedtem.

Látszott a kis tiszten, hogy jobb szeretett volna nevetni, mint mérgelődni, de hát a hivatala ugy hozta magával: rárivallt Bódira:

– Mondtam, hod ne tréfálja, mert pecsukatok… Maga csinálta szombat écaka az a porzasztó skandál? – folytatta dühösen.

– Én hát, – válaszolt Bódi önérzetesen.

– Minek csinálta?

– Egy barátom tiszteletére.

– Kicsoda a barát?

– Hablitsek, műevő és dijivó.

– Kik voltak benne?

– Két rostélyos, egy snicli, egy zaftbradli, tiz szilvásgombóc.

– Megpüntetek 2 forint, – vágta el a tiszt Bódi szavát. – Azt kérdezem kik voltak a lumperajban benne?

Bódi kiszurta a rendbirságot s egyben kijelentette, hogy appellál ellene, mert ő igazat mondott: a kérdésre felelt.

A tiszt rá se hederitett, tovább faggatta.

– Kik voltak a lumperajban benne?

– A Tinike, a Jucika, a Micike…

– Már megint tréfálja?!…

– Becsületemre mondom, hogy ugy hítták őket.

– A családnevek kérdem…

– Csak annyit tudok, hogy a L...t Rézi mama lánya valamennyi…

– A Rézi mama?!

A kis cseh sörös kedélye nem állotta tovább a komolyságot: elkacagta magát.

– Sie, Spassvogel, Sie!…

Megtörvén a jég, ezentul nagyon kedélyesen folyt a tárgyalás. Vallott Bódi, mint a záporeső. Olyan tényeket is, a miket el nem követett, csakhogy több zamatja legyen a stiklijének. Gondolta magában: ugyis megbüntetik vagy tiz forintra, tiz forinttal több vagy kevesebb: nem zseniroz egy magyar nemest.

Bezzeg elhült benne a vér, midőn kihirdették előtte a kemény itéletet, melynek értelmében ifj. enesei, kenesei és fenesi Fenessy Boldizsár ur, jelenleg pesti tartózkodásu _böhönc_ pénzbirságra át nem változtatható három napi elzárásra itéltetett… Ilyet még nem látott a világ. Egy Fenessy a kóterben! Csirkefogók között!!

– Appellálok, – sziszegte foga közül.

– Nixnux, nem lehet, – mondta a kis cseh, – kikérjük a rektor magnifikustól és pecsukjuk…

– Engem?!

– Nixnux három praedikát, – erősitette a tiszt.

Bódi támolyogva távozott a tárgyalási teremből. A világ tótágast állott vele, az esze is a fejében, de annál jobban megfeszültek az izmai. Irtózatos verekedhetnékje kerekedett. A lépcsőházban egy jámbor dijnokkal találkozott. Megállitotta.

– Ki az apád?!

A dijnok ugy megijedt a különös kérdéstől, hogy elejtette a hóna alá csapott iratcsomót.

– Kepernek aus Prag, – mondta szepegve és a falhoz lapult.

– Tiszteltetem, – üzente Bódi és ugy vágta kupán az ártatlan embert, hogy menten fölhemperedett.

Azzal rohant haza.

Csigolyáné éppen lencsét szemelt és Filax éppen térdepelt Csigolyáné előtt.

– Filax!

A szerelmes filozopter ugy megijedt, hogy nem tudott fölállani. Azt hitte, menten agyoncsapják.

– Ke-ke-kegyelem, – dadogta, – még nem történt semmi se…

Csigolyánét nem hagyta el a lélekjelenléte.

– Ugy köll neki, – biztatta Bódit, – tanitsa meg…

De bánta is most Bódi a szerelmet. Még csak meg se haragudott a Filax alattomossága miatt.

– Filax, – ismételte, – szedje össze magát, mert nagy baj van.

– Mi?!

– Becsuknak!

Filax ugy fölpattant, mintha rugó lökte volna föl.

– Mi?!

– El vagyok itélve!

– I-i-i…

– Jöjjön a szobámba…

Bementek a Bódi szobájába.

Filax reszketett mint a nyárfalevél.

– Mi történt?

– Diadalmenetet rendeztem és becsuknak… Szerencsétlen ember, igy vigyázott reám!

De már erre dühbe jött Filax is. Belekapott dús szőke hajzatába és egy jókora tincset gyökerestől kitépvén belőle, a földhöz vágta mérgiben.

– Hátha hétfejü sárkányok repülnének le az égből, meg birnák őrizni magát! – fakadt ki keservesen.

Bódi e kifakadásra legott a helyzet magaslatára pattant.

– Micsoda?! Még maga beszél! Hűtlen csábitó!…

Filax legott lesüpedt a nulla alá.

– Bo-bo-bocsánat, tessen velem parancsolni.

– Találjon ki valamit.

– Kérem, kitalálok…

– Csinálja ki, hogy be ne csukjanak.

– Hát mit csinált, per amorem Dei?

– Diadalmenetet. Süket maga?

– Nem, de… milyen volt a diadalmenet?

– Megvertem a policájt…

– Jaj!

– Most már békitse ki a policájt!

– Én?

– Hát ki? Én nem tudok békiteni. És nem én vagyok magamért felelős, hanem maga…

Filaxnak ezt be kellett látnia. Kinos izgalmában le s föl járt a szobában, olyan rohammal, hogy miként egy bús bak, általugrotta a közbeeső székeket…

– Mit csináljak, mit csináljak? Óh, Bódika, miért is rendezett diadalmenetet?

– Azt most ne firtassuk, – dühöngött Bódi, – azon törje a fejét, hogy visszaszivják az itéletet.

– Appellálunk…

– Nem lehet. Olyan ez a kutya német törvény, – egyszóval nem lehet.

– Akkor én fölakasztom magamat!

Oly kétségbeejtő képet vágott Filax, hogy Bódinak megesett rajta a szive. S egyben egy ötlete kerekedett.

– Kár volna magáért, – mondta s megölelte hű nevelőjét, – inkább csukassa be helyettem magát…

Filax elvben még csak egy pillanatig sem nehézményezte a javaslatot. Csak tárgyi kifogásai voltak ellene.

– Igen ám, – mondta, – de akkor ki teszi le a vizsgálatot maga helyett?

Bódi erre már végképp elérzékenyedett.

– Hát hiszen a vizsgálatot is leteheti azért.

– Csakhogy, – ellenvetett Filax, – ha becsuknak, ki is csapnak ám.

– Ki, Filaxot, – eszelte Bódi, – de nem Fenessyt.

– De Fenessyt, – világositotta föl Filax, – mert engem az egyetemen a kiskutya is Fenessynek ismer, a rendőrségen meg magát ismerik Fenessynek, hiába ülök helyette akár hét esztendeig.

Bódi összeszedte eszét és belátta, hogy Filaxnak igaza van.

– Filaxkám, lelkem, – fogta könyörgőre a dolgot, – nem bánom akárhogy, de az egyszer még mentsen ki a slamasztikából. Maga jól érti a logikát.

– A slamasztika nincs benne a logikában, – tiltakozott Filax, – én csak az egyik pácból tudom kirántani… Vizsgázni magának fog kelleni.

– Hát ülni fog?

– Ülök, de csak egy föltétel alatt. Ha tanulni fog.

– Esküszöm!

– Akkor jól van. Megyek a rendőrségre és jelentkezem…

– Angyal!…

… A ki azt hiszi, hogy Filax a rendőrségre ment, csalódik. Ravasz volt Filax, mint egy kopó. Nem a rendőrségre ment, hanem a Csigolyáné szobájába.

– Ténsasszony!

– No!

– Elitélték a Bódiját három esztendőre, most már rántsa ki.

– Jesszusom! – visitott Csigolyáné. – Elájulok…

– Ne ájuljon el, – támadt rá Filax, – hanem vegye a krinolinját és menjen a rendőrfőnökhöz.

– A rendőrfőnökhöz! Én? Minek?

– Csábitsa el! Engesztelje ki.

A parázs menyecske nem igen volt szégyellős, de erre az inzultusra még neki is vérbe szaladt az arca.

– Hát kiféle vagyok én, hogy ilyet mer nekem ajánlani? Pávián!

– Akkor felkötik a Bódit, – üvöltötte Filax, – a maga lelkin szárad az élete!

– Irgalmazz Isten, hát mit csinált?!

– Megverte a rendőrfőnököt…

Csigolyáné elhalványodott. Aztán mártirtekintetet vetvén az égre: megadta magát.

– Megmentem, – susogta, – ha lehet.

És felöltvén krinolinját, parádéba vágta magát.

Három óráig időzött a városházán, de legalább nem lopta a napot.

Estére szégyellős, de diadalmas arccal jelentette Filaxnak:

– Megsemmisitették az itéletet.

– Angyal! – lelkesedett Filax. – Hogy csinálta?

– Hát, – magyarázta Csigolyáné, – a divánhoz vágtam a rendőrfőnököt.

– A divánhoz?

– Hát persze, hogy a divánhoz. Mihez vágtam volna?

– És maga, – érdeklődött Filax dülledt szemmel, – hol volt akkor?

– Hát, – válaszolt Csigolyáné fülig elpirulva, – én is a divánon voltam.

A Filax arca elborult, mint a zord éjszaka.

– Megálljon, ténsasszony, engem sohse vágott a divánhoz… Óh, Csigolyáné, mily boldogtalan vagyok is én!…

XI. Filax a zavarosban halászik és megfogja a nagy halat. Bódi, mint nevelő és Filax, mint tanitvány.

Filax féltékeny szivében annyi mindenféle ellentétes érzelem torlódott össze, hogy összezavarodott az esze is. Első gondolata az volt, hogy csuffá teszi a rendőrfőnököt: nekimegy a pókhasának és megdögönyözi. Nem származhatik abból semminemü veszedelem, mert hiszen sulyos visszaélést követett el az ipse: csókkal megvesztegette magát.

Ámde hamarosan meggondolta a dolgot: ezzel az eljárással az ő Bódija alatt vágná a fát… Márcsak inkább megalkuszik valahogy Csigolyánéval… Egy pokoli ötlete kerekedett… Elárulja Bódinak a szivtelen asszony hütlenségét. Igaz, hogy maga tanácsolta neki, de az mindegy. A ki célt akar érni a szerelem terén, ne válogassa meg az eszközöket.

Berontott Csigolyánéhoz.

– Téns asszony!

– No!

– Tudja-e, hogy a markomban van?

A hamis menyecske csipőjére tette kezét.

– Ugy kisodorintom, hogy a lába se éri a földet!

– Én meg, – vágta vissza Filax kajánul, – elárulom az urfinak.

– Micsodát!…

– Megmondom neki, hogy megvesztegette a rendőrfőnököt.

De már ez sok volt Csigolyánénak.

– Erre, amarra, hát nem maga kényszeritett rá?! A ki angyala van magának, mindjárt kikaparom a szemét…

Filax óriási fölénye érzetében pimaszkodni kezdett.

– Magát pedig elcsapja a Bódika… Azt hiszi kérem, hogy egy olyan ur, mint ő, mutyizni fog egy cseh pimaszszal? Attul orra foghagymás!

Csigolyáné nekivágott Filaxnak és előljáróban belemarkolt a fürtös hajába.

Bánta is Filax. Sőt. Fölsrófolta fantáziáját és egyszerüen szerelmi viszonya bevezetésének minősitette megtépásztatását.

– Óh, ténsasszony, – rebegte, – én vagyok a halandók legboldogabbika!

– Hát ha ilyen a gusztusa, itt van magának egy pof is, – mondta Csigolyáné és menten beváltotta igéretét.

Filax uszott a gyönyörben. A pofot – vélte egész helyesen, – a csóktól már csak két lépés választja el. Az egyiket neki kell megtennie, a másikat szerelme tárgyának.

Nohát, ő megteszi a magáét, ha belehal is.

– Téns asszony, – jelentette ki megátalkodott határozottsággal, – ha nem csókol meg rögvest, még ebben az áldott órában leleplezem.

A fene menyecske egész zavarba jött ettől az égbekiáltó szemtelenségtől.

– Ilyet még nem hallottam! – kiáltott föl. – Most kapta a pofontot és csókra van gusztusa!

– Óh! – sóhajtott föl a jelleméből kivetkőzött filozopter, – oh, ténsasszony, maga ahhoz nem ért: a haragos asszony csókjánál nincs a világon édesebb dolog…

Határozottan perverz jellem volt ez a Filax. Valamelyik görög ükapjától örökölhette a természetét, különben honnan tudta volna, hogy mi a jó. Még a klasszikusok sem irták meg, legföljebb Horacius ad e tekintetben némi fölvilágositást…

Filax, a jámbor, naiv Filax, egy negyedórával a pof után olyan hetykén járkált a szerelem labirintusában, mint akár Napoleon dicsőséges ezredei között egy nyert csata után…

… Csigolyánétól nem egy, de – három csókot kapott.

Baj az, hogy nincs rózsa tövis nélkül: a harmadik csókon rajtavesztett a szerencsétlen Filax. Bódi rajtacsipte ugyanis.

Csigolyáné sirvafakadt és azt állitotta, hogy tévedés forog fönn. Filax elájult és meg akart halni. Bódi csak ennyit mondott:

– Megbosszulom a hagymakoszorut.

És rohant Beritolához…

Csigolyáné föllocsolta az ájult Filaxot, aztán maga ájult el.

Ha egy olyan kemény kötésü ténsasszony, mint Csigolyáné, elájul, az nem kicsi dolog. Az becsületes elájulás.

Hiába dörzsölte Filax ecettel, tormaszeszszel, a kétségbeesett menyecske még csak nem is rángatózott tőle.

Filax sirt és orvosért szaladt. Az orvos se ért semmit. Azt mondta, hogy ilyen makacs ájuláson csak a természet segit. Rá kell bizni.

Bódi, az igazat megvallva, nem igen bánta a dolgot, mert unta már a Csigolyáné hüséges ragaszkodását, de viszont nem esett a feje lágyára, hogy ki ne aknázza a kedvező helyzetet. Maga elé citálta Filaxot és ráncbaszedte szemöldökét.

– Alávaló csábitó! – dörögte a képébe. – Igy hálálja meg az apám jóságát?! Szeretőt tart magának és vele fizetteti? Hát kicsoda maga?

– Jaj!…

– Semmi jaj… Most már vagy leteszi a vizsgálatot helyettem, vagy kicsapatom a levéltárnokságból.

– Leteszem a vizsgálatot, csak ne tessen szólni…

– De kitüntetéssel ám, különben…

– Ne tessen félni, bevágom még a jegyzeteket is…

Bódi akaratlanul elnevette magát. Barackot nyomott a Filax fejére, aztán engesztelésül megölelte a bünbe esett férfiut.

– Akkor, – mondta, – kvitt a tapló, Filaxkám, szervusz.

– Hogy értsem? – dadogta a filozopter boldogan.

– Hát ugy, – válaszolt Bódi, – hogy ezentul per te-s-tu cimborák leszünk.

Filax fülig pirult.

– Én – egy ilyen nagyurral?…

– Letetted az exament, ur vagy magad is.

– Agyonüt a tekintetes ur…

– Semmi okoskodás… a pajtásom vagy és jösz velem a Beleznayba.

A jámbor filozopter szörnyen megijedt…

– Az istenért, ne csábitson el…

Bódi ujra elkacagta magát.

– Micsoda? Még te beszélsz csábitásról?!

Filax belátta, hogy a történtek után ehhez csakugyan nincs joga. Szorongó szivvel követte tanitványát a Beleznayba a fenegverekek közé. Eleinte csak foghegygyel szítta a pezsgőt, később azonban rájött az ízére és egész passzióval itta. Éjfélkor már billiárdozni is tudott, sőt reggel felé már kárt is csinált: egy jámbor bugrisnak beverte a pincsét. Egyszóval, urrá vedlett egy tanulmányos éjszaka alatt.

A fiuk gyönyörködve nézték szárnyra kerekedését.

– Jó pipa! – jegyezte meg Szinay Jancsi.

– Vigyázzatok fiuk, – mondta a sógor jóshangon, – egy hónap mulva mindnyájunkat az asztal alá fog inni.

Filax büszkén emelgette fejét.

– Micsoda? – vágta ki merészen, – asztal alá iszlak én benneteket ma is.

Hát ez nyilt provokálás volt. A fiuk nem térhettek ki előle. Hajrá, megkezdődött a nagy versenyivás.

Mi türés-tagadás, Filax belebukott. Fényes nappal egy talicskán tolták haza. A böhöncök gyászdalokat énekeltek felette. Csigolyáné hűségesen ápolta és korhelylevest főzött neki.

Ezentul nem kellett Filaxnak a kávé, azt mondta:

– Tej van benne, macskának való.

XII. Filax diszkötésben. Az alapvizsgálat. A hitelezők. Bacsák pénzt hoz.

Nem hiába tartotta magát Filax élete harminckettedik esztendejéig jégbehütve: hogy a parázsba lökték Bódiék, menten vizzé vált és esze ágába se jött visszamászni a jeges vederbe. Kisült, hogy a tüz volt az ő igazi eleme, a tüz, a mi lángol és emészt. Teli tüdővel szivta magába az élet örömeit. Valamiként a juhhusos kását a Fenessy-kurián, ugy habzsolta Pesten az élvezeteket.

Szerencsére annyi őserő rejtőzött Filaxban, hogy gyomrát se juhhusos kása, se dőzsölés nem volt képes elrontani. Rengeteg kvalitásai voltak. Munkabirás tekintetében lefőzte magát Bódit is.

… Éjjel együtt lumpolt a cimborákkal, de reggel nyolc órakor már ott volt az egyetemen. Délben megevett két kondásra valót, ebéd után Csigolyánéval foglalkozott, este magolt. Egy héttel urrátétele után már megcsalta Csigolyánét: Beritolához névtelen szerelmes verseket irt; két héttel rá sikerült meggyőznie Koppantós Micikét, hogy az ő szivében terem a szerelem igazi rózsája. Hovatovább iktatókönyvet kellett vezetnie találkáiról.

Emez uri passziók természetesen pénzbe kerültek. De már a pénzkérdés sem igen alterálta Filaxot. Szimpliciter adósságból élt, mint a többi urak. S csodálatos, mennél többet költött, annál jobban nőtt a hitele.

Az összes filozopter-erények közül egyedül a kötelességérzés maradt meg benne magnak. Igaz, igen szükre szabta kötelességei körét. Azt tartotta: nem azért fogadták meg praceceptornak Bódi mellé, hogy szentet csináljon belőle, hanem csupán csak azért, hogy elvégeztesse vele a jogot. Hát azt majd elvégzi Bódi fényesen…

Elérkezvén a vizsgálatok ideje, terminusért folyamodott és olyan fényes exament csapott, hogy megtapsolták Wenzel professzor s társai.

Bódi ott volt inkognitó a hallgatók sorában és büszkeségtől dagadt a keble, midőn kihirdették az eredményt:

– Ifj. fenesi Fenessy Boldizsár ur az első alapvizsgálaton kitüntetéssel képesitettnek itéltetett…

Estére természetesen megitták rá az áldomást, de mivel a dolog természeténél fogva a jogcimet még a cimborák előtt is el kellett hallgatniok, meghamisitották a titulust. Azt mondták: a Csigolyáné huszonhetedik születésnapját ülik meg szük családi körben, azaz otthon.

A szük családi kör ezen alkalommal kilenc jogászból állott és két hölgyből. Mert (o tempora, o mores!) eljött ám a Beritola is. Nemhogy, de táncolt is az asztal közepén. Sőt ittak is a papucsából az akkori divat szerint. Csak Filax nem mert belőle inni, ő a Csigolyáné topánkájából ivott…

… Stiller rektor ur a Filax fényes vizsgája után a következő episztolát menesztette Fenesre:

„Domine spect. ac. illustrissime!

Szivem egész melegével gratulálok Tekintetességednek ahhoz a fényes sikerhez, a melylyel tisztelt fia urának, az első alapvizsgát letenni méltóztatott. A kitünő fi minden bizonynyal diszére váland nemzetének és praenobilis családjának.

Melyek után vagyok Kegyességednek humillimis szolgája

_S. Martinus_, rector.“

Vévén e levelet, Boldizsár ur szájából kiesett a pipa, sőt a szék is kicsuszott alóla valahogy.

A még mindig szép mama, hallattán fia dicsőségének, elkezdett sirni, mint a záporeső. De még annál is jobban átkozta a professzorokat: hogy agyonkinozták az ő drágalátos szép fiát, bizonyára csupa csont és bőr lesz, hogy még ő se fog ráismerni… Óh jaj, micsoda bolondság is az a tudomány!

Boldizsár ur alig tudta megvigasztalni.

– Nono, – mondta, – magam is sokallom a dolgot, de majd csak helyrejön a fiu… Egy vakkantást se szabad az egész vakáció alatt tanulnia.

Azzal fogatott és az egyszer saját nagyuri személyében ment a paphoz.

– Fogja a pennát, az ebugatta és irjon, – rivallt rá harsányan minden bevezetés nélkül.

– Baj van? – rémüldözött a hipokrita pap.

– Az ördögbe baj!

– Akkor mért szid a tekintetes ur?

– Szidja magát a mádi csoda, nem én. Hát nem látja, hogy örülök?

– Bocsánat, eltévesztettem, – mondá Bacsák és tentába vágta a kalamusa orrát. – Hát mit irjak?

– Azt, hogy jöjjön haza a gyerek azonnal. Filax ugy vigyázzon rá, hogy megnyuzatom Csucsival, ha baja esik.

A pap lecsapta a tollat.

– Egy alázatos kérdésem lenne, ha meg nem sérteném a tekintetes urat?

– Ki vele!

– Hát letette az exament a tekintetes urfi?

Fenessy egész megneheztelt ezért a _bárgyu_ kérdésért.

– Hogy a menykőbe ne tette volna le! Hát nem ismeri maga az én fiamat?

A pap összejuhászodott és irt, a mint diktáltak. Csak akkor szólalt meg ujra, mikor a levél végére értek.

– Egy instánciám lenne, – mondta olyan fontoskodással, mintha el akarta volna kérni a Fenessy-uradalom felét.

– Mi?

– Kifelejtettünk a levélből valamit.

– Mit?

– Azt, a mi a legfontosabb: a bélést.

– A bélést?!

Boldizsár ur helyeslőleg rázogatta tipikus nagy fejét.

– Persze, persze a bélést! – mondta keményen összeráncolva homlokát. – Hát, – folytatta, – miféle véleményen van maga a bélést illetőleg?

– A mondó volnék, – válaszolt Bacsák, – hogy mentül vastagabb legyen, mert olyan vastag, hogy elég vastag legyen, ugy se lehet.

– Mit szól egy ezreshez?

– Vékonylom a Bódi urfinak.

– Hát kettőhöz?

– Azt, hogy három több a kettőnél.

Boldizsár ur gyanakodólag lógatta a fejét.

– Hallja-e, Bacsák, nem igért magának a fiam percenteket?

– Esküszöm, hogy ártatlan vagyok.

– Akkor mit szíjja az én pénzemet?

– Nem szíjom én, csak kispekuláltam, hogy a Bódikának körülbelül ennyi adóssága lehet.

– Hogy spekulálta ki?

– Azt sugja a májam.

– A mája? Megbolondult maga?!

– Nem, kérem. Az én sejtéseim a májamban vannak. Az után akadtam rá Bódikára, meg Filaxra is annak idején.

– Hát ilyet még nem hallottam! – csudálkozott Boldizsár ur; azonban nem sokat okvetetlenkedett: fölpakkolta a papot és vitte magával haza.

– Annyi pénzt, – mondta neki, – nem bizok a postára, elviszi a fiunak személyesen.