Part 6

A pap, bár majd kiugrott a bőréből, kétségbeesett képet vágott.

– Nem lehet ám, mert vasárnap prédikálni kell.

De erre már dühbe gurult Boldizsár ur.

– Prédikáljon a kántor, az ebugatta! Mit okoskodik, mikor én parancsolok?

De csak okoskodott a sunyi pap.

– Nem szólnék instállom, ha egyéb baj nem lenne, de van egyéb baj is.

– Mi a menydörgős ménykü?

– Az ünneplő csizmámat megrágta az egér, az átillámat meg a moly.

Boldizsár ur elkacagta magát.

– Imposztor! – mondta s majd kicsordult a könnye, – a zsákot sohase felejti el.

A pap fölhasználta a kedvező derüs alkalmat, levetette álarcát, ugy kérdezte meg minden szégyenkezés nélkül.

– Mi lesz a zsákban?

– Mi kéne bele?

– Ha meg nem sérteném, egy brummer (rugós kocsi) kéne bele.

– Meglesz, – igérte Boldizsár ur s mivelhogy éppen az udvarba érkeztek, azonmód mentek a kocsiszinbe és kiválasztották a kért jármüvet.

Aztán bepólyázták a háromezer pengő forintot uj házi vászonba, s az aként keletkezett csomagot belevarrták a pap atillájának a bélésébe…

Bódi és Filax éppen financiáik rendezésével voltak elfoglalva, midőn Bacsák a lakásukba toppant…

A financiák rendezése abból állott, hogy összehivták hitelezőiket s összeadták fölmutatott számláikat.

A végösszeg 4700 forintra rugott, a miből Bódira 4000 forint esett. Ezt azért kellett külön kiszámitani, mert Filax átvette Bóditól a koppantó üzletet Micikéstül s egy vén kecske, (miután összevásárolt vagy nyolcszáz koppantót), alkudozott vele Micikére bótostul. Hát tudnia kellett, mennyi az adóssága, hogy a vételárat a szerint szabja meg. Ugy eszelte ki, hogy ezer forinttal kér többet az üzletért, mint a mennyi adóssága van.

A vén kecske jelen volt a tárgyaláson és behunyt szemmel fizetett.

Filax zsebrevágta az ezrest, miután kifizette hitelezőit. Ez hát rendben voit. Most már csak a Bódi dolgát kellett eligazitani. No, de ez nem igen okozott a hitelezőknek fejfájást, egyhangulag megszavaztak Bódinak egyévi haladékot; még váltót se követeltek tőle, csak a becsületszavát.

Bódi éppen a kért becsületszót szavalta, midőn belépett a pap.

– Pénzt hoztam! – ez volt az üdvözlete.

Hat a bomba is, hat a száraz menykő is, ha lecsap a tömeg közé, de a Bacsák megjelenése bombánál, menykőnél is jobban hatott. És sokkal kellemesebben.

Bódi menten nyakába ugrott és összeölelte családja hű tanácsosát. Filax vigyorgott és szepegett. Vigyorgott, mert örült a pénznek, de szepegett, mert mit mond majd róla a pap Fenesen. Éppen a legnyalkább Kramer-féle habitusában volt és olyan lakkos stibli nyikorgott a lábán, mint Esterházy hercegnek.

No, meg is bámulta Bacsák uram érdeme szerint.

– Ijnye, az áldóját, de kivakarodott, a mióta nem láttam, édes öcsém uram!

– Bocsánat! – hebegte Filax, kinos zavarban.

De a jólelkü pap legott szétoszlatta aggályait.

– Ugy van az jól, öcskös, – mondta s megveregette a filozopter-jogász vállát, – bolond az, a ki nem ur, ha teheti.

Aztán körülnézvén, a hitelezőkhöz fordult:

– Kik légyenek az urak?

Bódi sorra bemutatta őket…

– Ez itt Fillinger ur, a hires; igen becsületes ember, kerek ezer forinttal tartozom neki…

Bacsák megrázta a Fillinger ur kezét.

– Tisztelem az ilyen derék, jóravaló embert, a ki tudja, mivel tartozik egy fenesi Fenessy urfinak.

Fillinger ur mekegett és hajlongott. A többi hitelező se különben. (Mert valamennyit megdicsérte Bacsák.) Nem láttak ők még soha ilyen papot.

Bezzeg leesett az álluk, mikor a fizetésre került a sor. Mert ezen a ponton már egy csöppet sem volt Bacsák uram kuláns. Mindjárt ki is jelentette, hogy szigoruan át fogja nézni a listát, mert becsapatni magát nem engedi. Azzal nekidült a számlák jegyzékének és megvizsgált minden egyes tételt töviről-hegyire.

És nem hiába dolgozott, kisült, hogy kerek ezer forintocskával _tévedtek_ a hitelező urak…

Denique helyes volt a fránya pap sejtelme, a midőn a Bódi adósságát háromezer forintra taksálta. Ki is fizette legott az egész összeget, miután bicskával fölfejtette a kabátja bélését.

A hitelezők hajlongva távoztak… Magukra maradtak a fenesiek. Egy ideig szótlanul bámultak az egymás képébe; a pap szólalt meg először, a helyzet ura:

– Ihatnám! – sóhajtott föl epedve. – Merre van itt legközelebb egy jóravaló korcsma?

Filax elősorolta a környék valamennyi korcsmáját, azok előnyeit és hátrányait. Legjobban dicsérte a Kéményseprőhöz cimzett csárdát, a hol piaristabort mérnek s öt krajcárért finom zaftos virstli kapható.

– Akkor ne pocsékoljuk a drága időt, – mondta a pap, – menjünk.

Bódi eleinte tiltakozott, hogy ő holmi lebujba nem teszi be a lábát, de addig könyörgött neki Bacsák, hogy végre megadta magát.

A Kéményseprő egy szurtos kis boltives helyiség volt, a hol boron és virstlin kivül egyebet kapni nem lehetett. A vendégeket hopkáló bóbitás pincérleányok szolgálták ki, a mi a papot _éhomra_ egy kissé feszélyezte. Nem mintha nőgyülölő lett volna, hanem éppen, mert nem volt nőgyülölő. Féltette a papi dignitását. Kacsintani szeretett volna és le kellett sütnie a szemét. A szemérmetest kellett játszania, holott egy csöppet sem volt szemérmetes.

A helyzet félszegségét öregbitette a leányok csintalankodása. A szemébe mosolyogtak Bacsáknak, áthajoltak a vállán: ugy tették eléje a bort. A hamisabbja Bódi gyönyörüségére még azt is megcselekedte, hogy megérintette kezét vagy boglyas fejét, (mintha véletlenül esett volna meg), összekoccantotta a Bacsák üstökével.

Nagy kinban volt a pap. Kinjában nyakalta a bort, mint a gödény s ugy hányta magába a virstlit, hogy se szeri, se száma. Ezenközben izzadt és néma volt, mint a csuka.

Filax sunyin mosolygott, roppantul élvezte a pap zavarát.

– Hát, ugy-e, hogy pompás egy kis hely ez? – kérdezte finom maliciával.

Bacsák dühös pillantást vetett reá:

– Pompás, egye meg Tantaluszszal egy tálból.

Bódi nem állhatta meg, elkacagta magát:

– Sose kinlódjék, édes papom, – mondta, – nézzen bátran a kisértés szemébe, hiszen nem tudják meg Fenesen.

Bacsák nem is igen tiltakozott a tanács ellen.

– Hásze csak ne lenne rajtam ez a hosszu papi áttilla, – jegyezte meg és szinte megvetéssel nézte le az alkalmatlan ruhadarabot.

– Oda se neki! – biztatta Filax is. – Esküszünk, hogy nem szólunk otthon senkinek.

Bacsák izgett-mozgott, melegedni kezdett a füle töve, hátrább tolta székét és kinyujtotta lábát az asztal alatt. Aztán egyet pödört bajuszán és kihivóan fölvetette fejét.

– Bort ide, fruskák! – rikkantotta el magát, – friss bort, szaporán!

Ettől a pillanattól fogva teljesen átlényegült a pap. Maga alá türte hosszu kabátját és megeredt a szava. Csak ugy ontotta a jóizü falusi tréfákat. S hogy gyérülni kezdett a vendégsereg, köréje csődültek a korcsmai tündérek, hovatovább le is ültek melléje.

Bacsák már azt se bánta. Kutya kedve kerekedett. Mikor eltávozott az utolsó vendég is, (hopp Sári sarokra!) derékon kapott egy szőke törleszkedő cicát s elropta vele a kállai kettőst, annak rendje-módja szerint kikopogván csizmája sarkával a csárdás minden cifraságát…

Estére járt az idő, midőn végre a szabad levegőre kerültek. Kemény legények voltak mind a hárman, fenesiek: egyiküknek sem ártott meg a bor. Csak a tánc ártott meg a papnak, azt mondta: oldalszurást kapott. S erővel azt követelte Csigolyánétól, hogy kenje meg. De ezt a kivánságát Filax kikérte magának. Inkább kerittetett neki hamarjában egy kenőasszonyt, a ki azonban olyan rut vala, hogy a papnak ijedtében legott elmult az oldalszurása.

XIII. Takarodó. Filax letöretése. Bódi fordulása.

Másnap már kora reggel megfujta Bacsák a takarodót. Csigolyánét feldörömbölte, Filaxot kihuzta az ágyából a lábánál fogva.

– Pakkolni, öcskös, – mondta neki, – mert tiz órakor indulunk.

– De hátha Bódika nem akar még menni! – ellenveté Filax.

– Muszáj, – világositotta föl Bacsák, – mert két órára Vácott vár ránk a tekintetes ur.

Hü, ez ellen már nem lehetett ellenvetés. Hozzáfogtak a csomagoláshoz: a pap, Csigolyáné és Filax. Teligyürték a hatalmas bőröndöket. Ki térdelve, ki guggolva dolgozott.

Filaxot munkaközben szörnyü skrupulusok szállották meg.

– Tiszteletes ur!

– Tessék? – kérdezte a megszólitott egy bőrönd összeszijjazásával kinlódván éppen.

– Én, – mondta Filax szivére tevén kezét, – teljesitettem kötelességemet.

– Látszik, – válaszolt Bacsák s egy kétértelmü mosoly vonult el ajakán.

Ez a mosoly sehogy sem tetszett Filaxnak.

– Miért nevet, kérem, szivesen? Az ember elvégre sincs fából, ki kell, hogy rugjon a hámfából.

– Persze, hogy persze.

Filaxot idegessé tette a pap szemtelen flegmája.

– Maga se jobb, – fakadt ki, – a deákné vásznánál.

– Egy csöppel se, – hagyta rá Bacsák és ráhasalt a bőröndre, hogy becsatolja végre.

Filax látván, hogy elvétette a taktikát, nekiment a papnak minden taktika nélkül.

– Hallja, tiszteletes ur, ha csak egy szót is szól az itten tapasztaltakról, a váltóról, a lakkos csizmámról, miegymás, juhászkutya legyek, ha el nem mondom a tiszteletes asszonynak, hogy mit csinált a tegnapi szőkével?

Bacsák fölállott erre és farkasszemet nézett Filax-szal.

– Mit csináltam én a tegnapi szőkével? Halljuk hát.

– Megölelgette.

– Hát aztán?

– Megcsókolta a haját!

– Mit még?

– Egyszóval elcsábitotta, – rikoltotta Filax türelméből kijöve.

Bezzeg nem jött ki ősi flegmájából Bacsák.

– Mind való igaz, a mit mondott, öcsém, – ismerte be s hamiskásan hunyorgatott hozzá, – az is bizonyos, – folytatta, – hogy megcibál az asszony, ha megtudja a valót… De még annál is bizonyosabb, hogy föl nem akaszt, hanem megbékél harmadnapra, annyival is inkább, hogy nem ez az első eset: öleltem én, egye meg a macska a rossz természetemet, nemcsak szőkéket, barnákat is.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte elhülve Filax.

– Hát csak azt, – felelte a pap, – hogy nekem semmi különösebb bajom nem származhatik abból, ha félreprédikálok… Ellenben öcsémnek alighanem a szűre bánja, ha kitudódik a miskulanciája.

– A miskulanciám? Mit ért miskulancia alatt?

– Azt, – vágta ki Bacsák kiméletlenül, – hogy ugy iszik, mint a szűrszabó; azt, hogy huszpengős lakkos stiblit és hetvenforintos gálát visel a nyolc pengő hónapi fizetéséből; azt, hogy elcsábitotta Csigolyánét a Bódikától, szegénynek másutt kellett kereskednie; azt, hogy…

Nem folytathatta Bacsák a létániát, Filax mint egy dühös hörcsög a szavába vágott:

– Honnan tudja, hogy elcsábitottam Csigolyánét? És mi köze hozzá?

– Nekem semmi, – mondta a pap szörnyü flegmával, – de a tekintetes urnak alighanem lesz hozzá némi kis köze. Mert, – magyarázta ide-oda billegetvén bütykös mutatóujját, – az én tudomásom szerint villámháritónak szegődtették a ténsasszonyt az urfi mellé, már pedig hogy háritson a villámháritó villámot, mikor öcsém a tetejébe ül.

Filax elsápadt a sujtó logika hatása alatt.

– Az Istenért, hát tönkre akar tenni? – nyögte kinos-fájdalmasan.

Csak azt akarta a ravaszdi pap, hogy végkép meghódoljon az ellenfele. Mindenha olyan volt a magyar természet: nem reagált a megfélemlitésre, de a legyőzöttel szemben nagylelkü volt: annak semmi kérését nem tagadta meg. Hát Bacsák sem. Odalépett a legyürt Filaxhoz és vállára tette kezét.

– Ne féljen, öcsém, – biztatta. – Én csak azt akartam megmutatni, hogy az ördögtől sem félek, de most már, hogy beadta a kulcsot, egész nyugodtan ihatik: én nem árulom el.

Filax hálát rebegett. Boldog meghatottságban kezet csókolt Csigolyánénak és kisubickolta a Bódi cipőjét. Föltette magában, hogy a fenesiekre való tekintettel visszakapál régi filozopteri erényeihez. Nem csuda, hogy a hosszas urizálás után kissé elvetette a sulykot s ott kezdte, a hol még a sárospataki kollégyiomban hagyta el: a subickoláson.

… A pap által jelzett időre különben minden elvégeztetett. A bőröndök összecsatolva, a konyhaedények elzárva, a butorok letakarva. A kocsik is előállottak Bacsák rendelkezésére: a hazai bricska és egy pakkos. Most már csak Bódi kikészitése volt hátra. A pap tervezte ugy, hogy ez a csimbók utoljára maradjon. Hogy eszmélni se legyen ideje Bódinak. Különben egyet gondol és megköti magát.

A kényes ügy elintézését természetesen magának tartotta fönn Bacsák. Felköltötte Bódit.

– Bódika! Bódika!… Tessen felöltözködni, mert már igen várja a tekintetes ur!

Bódi megdörgölte szemét.

– Hol?

– Vácott.

– Vácott?

– Ott.

– És hol vagyunk most?

– Most még csak Pesten vagyunk, de két órakor már Vácon kell lennünk.

– Ki mondja?

– A tekintetes ur. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok az idén kommenciót, ha az urfit haza nem hozom.

– Oda se neki, jótállok a kommenciójáért.

– Az ám, – ellenveté a pap, – de még egyebet is igért.

– Mit?

– Azt, hogy elcsapja Filaxot. És Filax akkor, a mint én őt ismerem, világgá bujdosik.

Filax éppen belépett s a pap állitását esküvel erősitette meg.

Ez hatott. Bódi dünnyögve bár, felöltözködött.

A pap Bódival a bricskába ült. Filax a bakon foglalt helyet. Csigolyáné a málhás szekéren telepedett le, mert valakinek a podgyászra is vigyáznia kellett.

Az utazás különben nem volt éppen vig. Filaxot a lelkiismerete furkálta, de Bódinak is megmozdult a szive. Soha nem sejtett érzések fakadtak ki belőle egyszeribe. Mintha igen bántotta volna valami. Bár maga sem tudta határozottan, mi. Csak ugy érezte, hogy nem fog merni az apja szemébe nézni… Mentül jobban közeledtek Váchoz, antul busabbak lettek Bódi és Filax.

De a papnak sem volt meg a szokásos jókedve, szótlanul pipált és gondteljes ráncokba szedte homlokát.

Végre is Bódi törte meg az apathiát.

– Hát magának mi baja, papom?

A pap láthatólag megörült a kérdésnek.

– A lelkemet nyomja valami, – mondta bünbánó képet vágván.

– Az a kis tánc? – fitymálódott Bódi.

– Nem az a kis tánc, – vallotta be Bacsák, – azt én nem bántam meg, egvebet bántam meg.

– Ki vele!

– Nem haragszik meg, Bódika?

– Nem.

– Maga ellen vétettem.

– Akkor sem.

– Hát akkor, – gyónta meg a pap megkönnyebbülve, – szégyenkezve bár, de bevallom, hogy fillentettem.

– Mit fillentett? – kérdezte Bódi könnyedén.

– A tekintetes ur nem vár bennünket Vácott…

Bódi elnevette magát.

– Attól félt, – kérdezte, – hogy e jámbor fillentés nélkül nem vasal ki Pestrül?

– Eltalálta, Bódika. A maga helyébe képzeltem magamat…

– Hej, – sóhajtott föl Bódi, visszaesve előbbi melankóliájába, – nem igen rózsás most az én helyem…

Vácott stációt tartottak a Kuriában. Ebéd ideje volt, de csak a pap evett. Filax csak ivott. Bódi még inni se tudott.

A pap sehogysem értette meg a kedveknek ilyetén lehangoltságát. Orrontotta ugyan, hogy némi turpisság esett a Bódi vizsgálata körül (attul fáj az ifjak feje), de hogy miben állott a turpisság, még csak nem is sejtette. Már-már arra gondolt, hogy hamisitvány volt a rektor levele s Bódi egyáltalában nem vizsgázott. S ez a gyanuja, bármily kuláns is volt az ethikája, fájdalmat okozott neki. Elhatározta, hogy kezébe veszi az ügyet s helyrevágja, ha lehet, a Bódi eme könnyelmü ballépését. Félreszólitotta a busuló fiut és kezét kezébe vette, ugy nézett a szeme közé.

– Bódika, szeret-e engem?

– Szeretem, papom.

– És bizik-e bennem?

– Mint az édesapámban.

– Akkor, – kérte a pap s ellágyult különben érces hangja, – öntse ki a szivét. Meg akarom könnyiteni.

Bódi lesütötte szemét. A pap folytatta:

– Ugy-e, hogy nem tette le a vizsgálatot? Nincs testimonium?

– Van testimonium, – válaszolt Bódi őszintén, – de a vizsgálatot nem tettem le.

Bacsák nagyot nézett.

– Hogy lehet az?… Hamisitvány a testimonium is?!…

– Nem hamisitvány a testimonium. A vizsgálatot Filax tette le helyettem.

A pap fejbecsapta magát.

– Óh, én ökör! – kiáltott föl. – Ezt ugyan kitalálhattam volna!

S azon való örömében, hogy a jellemekben nem esett nagyobb hiba, – (zseniális stiklinek minősitette a Filax leleményességét,) – ugy összeölelgette Bódit, hogy szinte ropogott bele.

– Ha csak ez! – kiáltott föl boldogan, – akkor kutyabaj, Bódika!

Bódi mélyen elszégyelte magát a pap örömétől.

– Mit hitt?

A pap kivágta kálomistásan, minden kertelés nélkül:

– Biz én azt hittem, hogy meghamisitották a testimoniumot.

Bódinak minden vére arcába szökött. Ellökte magától Bacsákot s égő arcát kezébe temette. Majd megbánta hevességét s változékony lobbanó szive egész hevével a pap keblére vetette magát.

– Bocsásson meg, jó papom, megérdemeltem ezt a gyanusitást is. Igy is hamisitvány, hazugság a testimonium.

Óh de szivesen megbocsátott Bacsák. Nemhogy, még mentegette is a Bódi _picike stiklijét_, Filaxra kenvén annak minden odiumát.

De Bódi visszautasitott minden mentegetést, vigasztalást. Elementáris erővel törtek ki szivéből családjának vérébe fogant antik erényei: azok nem türtek elnézést, megalkuvást.

– Hazudtam, csaltam, – válaszolt Bacsák vigasztalására, – de kiköszörülöm a csorbát, engem ugy segéljen!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Az emberi lélek változásának megvannak a maga törvényei. De ezek a törvények nem mindig számithatók ki, az egyéni jellemek szerint változók. Sokszor a legnagyobb csapás is nyomtalanul viharzik el az emberi sziv fölött, néha pedig egy átfutó hangulat, borongós sejtelem, egy köny, egy fonnyadt virág is elég ahhoz, hogy szeliddé simuljon a legszilajabb kedv, a legháborgóbb indulat. Az átmenet ilyenkor oly gyors, annyira kiszámithatatlan, hogy az átlényegülés kutforrása és folyamata emberi elmével ki nem nyomozható…

Nem csuda, hogy se Filax, se a különben éleslátásu pap még csak meg se közelitették a Bódi lelkivilágában hirtelen fölkavarodott érzéseket. Távolfekvő okokban kerestek rá magyarázatot, a minélfogva a való megoldáshoz nem juthattak el.

Hogy is!… Mily alapon képzelhette volna Filax, hogy Bódit a bizonyitványa miatti lelkifurdalása renditette meg? Hiszen ő maga kivánta s még csak egy-két nappal ezelőtt is nagy gyönyörüsége telt a „virtuóz-stikliben“. A csinytevés volt életeleme: Filaxnak még csak eszébe se botlott, hogy a buzavetésben keresse a konkolyt… Holott a konkoly ott terem.

… Az a levegő, a melyben Bódi közel egy évig élt, részegitő elem: tele mikrobával, a mi megszállja az agyat és megtéveszti annak itéletét. A nagyváros zürzavarában cinikus erkölcsök teremnek, a miknek érintésétől lepattog a lélekről a zománc. A szilaj életkedv kicsapongásaiban sincs annyi kártékony elem, mint a tömegközöny tespedt nyugalmában. Itt fölismerhetetlenekké válnak az emberi erények, a sziv értékei, a tiszta erkölcsök erősségei.

Bódi itélőképességét, duhaj egyéniségének egyensulyát itt: a nagyvárosi élet élvezetei között vesztette el. Öntudatlanul. Átlépte azokat a határokat, a miket veleszületett nemes kvalitásai hóbortjai elé szabtak. Csalt. És azon a ponton volt, hogy eme csalásának gyümölcsét is megszedje, hogy szemébe hazudjon apjának, ártatlan lelkü édesmamájának…

Soha!… A mint kijutott a főváros megtévesztő légköréből: legott tudatára ébredt annak, hogy hiba esett jellemén.

Jellem! Nagy szent szó volt ez a Fenessy-családban. Örök tradició. Vallás, hit.

Mennél közelebb jutott az atyai házhoz: annál intenzivebben fogta el szivét annak tiszta puritán szelleme. Mindjobban marta, égette lelkét az önvád tisztitó tüze. Föltette magában keményen, férfiasan, hogy azonnal leleplezi magát. Csak azon vivódott még, szóljon-e szándékáról Filaxnak, a kit természetesen igen közelről érintett emez elhatározása.

Nem szólt neki. És ezen a ponton talán helytelenül cselekedett. Igaz, nem számithatta ki hallgatásának megdöbbentő következményeit… Általános nagy vonásokban ismerte apját: az öreg nemes lelki tisztaságát, nagy elnéző szivét, nem gondolhatta, hogy van egy olyan sarkpont is a világon, a melyen az a nagy sziv könyörtelenné válik, a keresztyéni irgalmat nem veszi be…

Bódi elsőnek édesanyját látta meg Fenesen. A fehér asszony a kert végiben várt édes magzatjára. Fehér ruhában állt ki oda lesbe: ugy vágyta órákig lázasan epedve, mint egy szerelmes leány. S hogy feltünt a kocsi a látóhatáron, tárt karokkal eléje szaladt, átugorva bokrot, árkot, kőkupacot: fönséges szárnyak vitték, az anyai szeretet szárnyai.

Bódinak érzelgésre nem hajlott a természete, mélyek, de nyugodtak voltak az érzései. De az egyszer kivetette nyugalmából lelke krizise. Meg sem állott kocsija, kiugrott belőle és már messziről zokogva szaladt anyja elé. Keblére vetette magát és nem tudott tőle megválni: sirt, folyton sirt, mint egy kis gyermek…

Kart-karba öltve gyalog mentek a parkon át. A pap orrát fujta meghatottságában, Filaxra rájött a csuklás.

Öreg Fenessy Boldizsár a halastónál pipázgatott, midőn meglátta fiát. Mióta embernyi ember lett, nem tett az öreg egyetlenegy siető lépést s most elhajitotta kalapját, pipáját: ugy sietett fia elé. Keblére akarta ölelni…

Egy sulyos, nagy pillanat következett… Bódi elsápadt, mint a halál és elháritotta magától atyja ölelését. Kezére hajolt, csókolta görcsösen s ujból megeredtek a könnyei.

A vén szittyát megdöbbentette fiának ez a szokatlan megindultsága. Valami ismeretlen veszedelmet sejtett ki belőle. Izgalomtól remegve kérdezte:

– Mi lelt, fiam?

Bódi hátralépett és most már elszántan makacsul nézett atyja szemébe: ugy válaszolt.

– Nem ölelhetlek meg édesatyám, mert foltot ejtettem becsületemen.

Az apa, mintha meglökték volna, eltántorodott.

– Beszélj!…

– Nem vizsgáztam, a bizonyitványom csalás…

Fenesi Fenessy Boldizsár a fejéhez kapott. Elszédült. De menten összeszedte magát.

– Akkor csakugyan nincs kit megöleljek, – mondta tompán, – nem vagy a fiam.

Az édesanya, a végtelen szeretet, a nagy irgalom földi angyala, szivettépő sikolylyal borult ura keblére.

– Boldizsár, ne kisértsd Istent, ne vétkezz fiad ellen! Vond vissza, vond vissza!…

A kemény férfi ellökte magáról hüséges hitvesét.

– Nem vonom vissza, – mondta s egy elutasitó kézmozdulattal elkergette fiát a szeme elől.

Bódi tántorogva szelte át a parkot. Mint egy álomkóros. Észre se vette körülötte bugva repeső anyját. Se a papot, a ki sarkában járt és váltig vigasztalta, erősitette:

– Bátorság Bódika, nincs semmi baj; Isten uccse, nem lesz semmi baj…

… Filax ott maradt az öreggel és némi ájulások között meggyónta neki a bizonyitvány történetét. Magára vett minden ódiumot, önfeláldozással, becsületesen. Csakhogy kimentse Bódit.

Az öregnek láthatólag megkönnyebbült a lelke. De fiát azért nem mentette föl. Mindössze Filaxra háramlott keserüségének a nagyobbik része. S annak menten kifejezést is adott.

– Maga ezentul nem maradhat az én becsületes házamban, mert megrontotta a fiamat. Ötezer forintot kap a szolgálatáért, aztán – elkergetem.

– Megérdemlem, – ismerte be Filax. – További szava belefult hangos csuklásaiba.

XIV. Gyászban a fenesi kuria. Mégis pap a pap. Bódinak szárnya nő.

A fenesi kuria mintha gyászba borult volna… Boldizsár ur elszomorodott, mint egy gazdátlan komondor, hitvese nem találta helyét, bujkált a könnyeitől.

Az apai szigor nagy terhet mért a Bódi lelkére: az asztaltól eltiltatott, nem volt szabad atyja szine elé se kerülnie…

Filax kiüzetvén a paradicsomból, fogta a vándorbotot, de egyelőre nem ment vele a világ, csak a falu végére. Ott lakott Csigolyáné. Filax legjobb szeretett volna örökre ott maradni, de ez természetesen lehetetlen volt a pletyka miatt. Keserves könnyhullatások között el kellett bucsuznia. Mikor kitette lábát a fenesi határból, oly meghatottság vett rajta erőt, hogy elszédült bele. Tántorogva támolygott egy utszéli kőszenthez s nem törődve az arra járókelőkkel, leborult előtte s zokogva ölelgette lábait…

A közhangulat sötétségébe csak Bacsák, a pap volt képes néha-néha egy fénysugarat ereszteni. Érezte a hű barát, hogy emez érzelmi válságban nagy szükség van rá a fenesi kurián, hát nem sokat okoskodott, otthagyta az eklézsiát és egyszerüen betelepedett az urikastélyba. Különösen Bódi végett tette, a kit ugy szeretett, mint a saját fiát.

S valóban nagy szüksége volt a fiunak egy résztvevő kebelre, mert nagyon elővette atyja néma megvetése, még fizikailag is. Életerőtől duzzadó hatalmas fiatal teste megvánnyadt, ragyogó szemének tüze kialudt s lecsuklott büszke tartásu szép feje. Váltig azon töprengett, mivel tehetné jóvá megtévelyedését. De itélőképességét is fölemésztette a bánata.