Part 4

A virágüzletben mindenekelőtt megcsókolta a virágkisasszonyt és egy harmincforintos bukétát rendelt nála, aztán bejött a virágasszony, azt is megcsókolta és egy huszforintos bukétát rendelt nála. Miglen a bukétákat csinálták, elhajtatott a sógorhoz, értésére adandó, hogy a donna Beritola tiszteletére ünnepséget ád… Az ünnepség a Nádorban lesz s Patikárus Miska fogja huzni. Arra kérte a sógort: vegye át a rendezést, mert neki estig még irtó sok dolga lesz.

Aztán megcsókolta a sógort is és elment a virágokért. Onnan egyenesen föl a Várba, a hol donna Beritola, a Nemzeti Szinház prima ballerinája, az ő titkos vágya, ambiciója lakott.

A ballerina cófája is meg lett csókolva természetesen, tiz percre rá maga a nagy ballerina is.

Egy félóra mulva már ismét Pesten termett Bódi. Kuglerhez hajtatott, mert ott kellett elhelyeznie a másik bukétáját: az Irmuska cukroskisasszony lábaihoz. Egyszóval nagyon szaporán dolgozott a Bódi: nem lopta a napot.

… A Beritola-estély különben fényesen sikerült. A donna igy bucsuzott Bóditól:

– A viszontlátásra, mauzi!

Bódi ellenben a donnától igy:

– Pá, cicus!

Azóta jóbarátok lettek. A mi, hej, kinos bonyodalmaknak lőn a szülője. Először, mert Csigolyáné nem volt az az aszony, a ki hagyja magát; másodszor, mert Beritola harmincforintos selyemharisnyát viselt; harmodszor, mert időközben Filax is belegabalyodott a trióba, még pedig – a szivénél fogva. A szerencsétlen filiszter ugyanis őrültül beleszeretett a Csigolyáné bájaiba.

El lehet képzelni képzelőtehetség nélkül is, hogy ebből a kavarodásból mekkora ramasszuri lett. A bonyodalom csudálatosképpen még ott bogozódott ki legkönnyebben, a hol legvastagabbnak látszottak a csomók: a Beritola selyemharisnyái körül.

Bódi nevezetesen, hogy eme ujonnan fölmerült költséges háztartási cikkre fedezetet teremtsen, oly zseniális fináncmüveletekbe bocsátkozott, hogy megirigyelhette volna Rothschild maga is.

Egyebek között ezerkétszáz tucat koppantót vásárolt hitelbe. De nem adott ám tul az árun, hanem boltot árendált a koppantóknak és elárusitónak felehaszonra Micikét, a Fillinger ünnepelt kasszirkisasszonyát szerződtette bele.

És kitünően ment a koppantóüzlet. Micike igen értett a koppantáshoz: egy ötven krajcáros szerszámért kikoppintott egy-egy vén kecske degez bugvellárisából két forintot is.

… Igaz, hogy Bódinak nem minden üzlete vált be ilyen fényesen. Sokszor kellett pénzért hazairnia. De az ő zsenialitására vallott az is, hogy mindig megkapta a kért összeget. Pumpolási jogcimei ugyanis olyan ötletesek voltak, hogy a legszigorubb apát is lépre csalták volna.

Egyizben például azt irta haza, hogy megrepedt a füle dobja a Varhanek ur réztrombitáitól. Mert hogy Varhanek éppen a szobája alatt gyártja a trombitáit és minduntalan beléjük reccsent… Hát most már össze kell varratnia a füle dobját, különben éltefogytáig hóttsiket marad… Már beszélt is Balassa doktorral, a ki is megigérte neki, hogy leszállitott áron, azaz négyszáz bankóért összevarrja a fülét.

Boldizsár ur eleinte táplált ugyan némi gyanut s ezen irányban meg is interpellálta a papot:

– Hát – kérdezte tőle, – csakugyan előfordul, hogy valakinek megrepedjen a füle?

De a papdiplomata, Bódi ifjusági csinytevéseinek humoros pártolója, mindjárt tudta, honnan fuj a szél: eloszlatta a nagyur gyanuját:

– Hogy a ménkübe ne lehetne! – mondta. – Attól függ, mekkora az adta trombitája. Hászen trombitától repedeztek meg Jerikó falai is.

– És lehet azt összevarrni? – aggódott most már Boldizsár ur.

A pap ciccentett a fogai közt:

– Hásze csak azt lehet bevarrni, a mi megrepedt, azt nem, a mi nem repedt meg.

Egyszóval a vers vége megint az lett, hogy Boldizsár ur elküldte a kért összeget, leteremtettézvén az ártatlan Filaxot, a miért nem jól vigyázott a fia fülére.

… A financiákat tehát csak eligazitotta Bódi valahogy. Az, a minek elintézése még neki sem sikerült: az asszonyok dolga volt.

Csigolyáné ugyanis megorrontván a Bódi elhidegülésétől, hogy idegen rózsás kertben mászkál a fiu: kapta magát, egy szép napon kofának öltözködött és utána osont.

A nyom természetesen rávezette Beritolára és a Bódi csapodárságára.

Más asszony, az ő helyén, alighanem a Bódi képét karmolászta volna meg, de Csigolyáné praktikusabb vala. Ugy okoskodott, hogy abból neki semmi haszna, ha elcsufitja Bódit, (magának csufitja el), az igazi haszon az lenne, ha Beritolát csufitaná el a Bódi terhére.

Hát e szerint cselekedett. Fellökte az utját elálló cófát és berontott a ballerina puha selymes fészkébe, hogy szélylyelrebbentse a jómadarakat. Azaz állatkákat. Mert Bódi a Mauzi volt, Beritola meg a Cica.

Ezt mindjárt az első percben megtudta Csigolyáné. A cica éppen akkor fogta volt meg az egeret – és játszott vele.

– Ach mauzi! – mondta a cica.

– Cica, cicuska! – mondta az egér.

Igy játszottak.

Csigolyáné természetesen azonmód véget vetett a kedves mulatságnak, dühösen nekiment Beritolának, hogy magyar módra jól megtépje a haját. De sajnos, nem sikerült a terve: olyan fürge volt a ballerina, mint egy evetke, mielőtt mérges vetélytársa hozzáérhetett volna, felpattant a bal lábujja hegyére és jobb lábával olyan őrületes piruett-forgatagot vágott ki a megrémült falusi menyecske orra irányában, hogy menten a szőnyegre szédült kurta kofaruhájában.

A szegény kifigurázott Csigolyáné, belátván, hogy keze gyorsasága nem versenyezhet a ballerina lábáéval, megalázva, sanda bosszu után lihegve, hagyta el a pacsulis küzdőteret. S még haza se ért, egy pokoli tervet eszelt ki a megbosszulására.

Nem szólt Bódinak semmit. Bezárkózott szobájába, s másnap, midőn a fiu békitési szándékkal bemerészkedett hozzá, még csak rossz képet se vágott. Rekompenzációképpen mindössze azt kérte Bóditól, hogy vigye el őt a Nemzeti Szinházba.

A váratlan kivánságra kissé zavarba jött ugyan az urfi, (mit szól majd hozzá a ballerinája, a kinek ötször kellett megesküdnie, hogy semmi köze az _őrült kofához?_), de utóvégre is be kellett látnia, hogy a történtek után lovagias kötelessége az asszony eme aránylag csekély kivánságát teljesiteni: lózsit bérelt neki és estére berukkolt vele a Nemzeti Szinházba.

Csigolyáné módisan kiöltözködött. A frizérossal jobbról-balról hat vuklit kanyarittatott hollóhajából és akkora krinolinnal vette magát körül, hogy majd elrepült.

Bódinak igen tetszett a parádé, csak az volt előtte kissé gyanus, hogy nem lebegett a krinolin, mint szokott, hanem mintha valami suly huzta volna lefele. Nem is állotta meg szó nékül.

– Ennek a krinolinnak valami hibája van, kutyuska… (Tudnivaló, hogy Csigolyáné és Bódi kölcsönösen kutyuskák voltak egymás között.)

– Nincs annak semmi baja, kutyuska, – jegyezte meg a parázs menyecske, – csak lekötöttem egy kicsit, hogy föl ne fujja a szél.

Bódi megnyugodott a magyarázatban és gyanutlanul foglalt helyet a lózsiban.

A Tündér Ilona cimü ballettet adták és Beritola volt benne az Ilona.

A Bódi helyzete kissé kényelmetlen volt, mert Csigolyáné, bár édesen mosolygott, de Tündér Ilona annál zordonabb pillantásokat vetett rá a szinpadról.

Hát még a mi ezután következett! Az következett, hogy a piéce de resistance, a nagy szólótánc ellejtése után (a mi a háborgó olasz asszonynak lelki állapotából kifolyólag csakugyan gyengén sikerült), a közönség hatalmas hahotája között egy óriási hagymakoszoru repült a ballerina lábai elé…

… Hát hagymakoszoru volt, a mi a Csigolyáné krinolinját lefelé huzta.

Szegény Beritola természetesen menten elájult, Csigolyáné ellenben kacagott, kacagott…

… Ezzel azonban még korántsem lett megoldva a gordiusi csomó. Csigolyánénak sikerült ugyan a hagymakoszoru segitségével Bódinak Beritola iránt táplált illuzióját megrontania, (hiába, ilyen gyarló a férfiember!), de hátra volt még a feketeleves: a ballerina.

Filax, Bódi távollétében éppen egy kis szerelemért könyörgött Csigolyánéhoz, midőn a cica szenvedélytől lihegve berugtatott a Bódi lakására…

– Pávián! – utasitotta vissza Csigolyáné a Filax szerelmi ömlengéseit.

– Maladetto! Corpo di Bacco! – süvitette a cica a kutyus fejéhez és nekiment, hogy képébe sülyessze hegyes karmait.

Szerencsére éppen akkor lépett be Bódi, a mauzi, és közbevetette magát…

Ilyenformán együtt voltak az állatkák, mind a négyen: a mauzi, a cica, a kutyus és a pávián.

A cica karmolt, a kutyus csaholt, a pávián szörnyülködve tépte a haját és a mauzi igen szükölt. Volt is miért, mert ő kapott mindent. Egy karmolást az orrára, egy másikat a homlokára, a kutyus a haját tépte meg, a pávián, a ki hüségesen ki akarta ragadni a veszedelemből, a karját marjitotta ki. Szerencséjére, hogy behunyta a szemét: a szemét nem tudta kikaparni senki se…

Hát igy végződött Bódi regénye: a Csigolyáné győzedelmével.

Azontul Bódi (jól spekulált a familia) nem mert más hölgyekkel cicázni, Filax nagy keserüségére, (a ki éppen a Bódi csapodársága révén remélt egy kis jóhoz hozzájutni).

IX. Bódi kedvtelései. A pincsi mennybemenetele. Jiritsek, a ravasz műevő.

Ettől fogva Bódi kizárólag férfimulatságokra szentelte minden talentumát. Cigányversenyeket rendezett a Komlóban és fiakkerversenyeket a Rákos mezején. Még pedig olyformán, hogy a bandák közül nem az lett a nyertes, a ki a legszebben huzta, hanem az, a ki a legkeservesebb gyászindulót a leggyorsabb tempóban végezte ki; a fiakkeresek között pedig az, a ki vágtában legutóljára ért a célhoz.

Egyáltalában arra igen ügyelt Bódi, hogy mindent másformán csináljon, mint a többi hétköznapi ember. Ezt a problémát ugy oldotta meg rövidesen, hogy mindent visszájára csinált.

A Kuglerhez omnibuszon járt, de ő hajtott a bakon, s a kocsis volt a publikum. Páros napokon magyar spenclit viselt, de félrőfös pincset ültetett a fejére, a páratlanokon ellenben _höherpéterbe_ vágta magát és pörge kanászkalapot viselt.

Valami csudálatosan perverz föltünési vágy irányitotta minden cselekedetét. Nem bánta, ha különcködéseit ki is nevetik az okos emberek, csak az utca bámulja meg.

Nohát az utca meg is bámulta. A suszterinasok ugy ismerték, mint a tenyerüket s hangos hujjahóval vették körül, midőn a Váci-utcán karéjba hajlitott karral végigevezett, sarkig leemelt pincsével mély komplimentumokat csapván a szembejövő puccos dámáknak s fellökvén minden élőt, a ki nadrágot mert viselni s ki nem tért neki.

Eme cifra mókái révén hovatovább oly népszerüségre tett szert Bódi, hogy a merre csak járt, megállott az utca közönsége s boldog volt, a ki kalaplevéve szemébe mosolyoghatott.

Bódi büszkén honorálta a megtiszteltetést.

– Szervusz! Csau! Puszi! – köszöngetett jobbra-balra, de ha jókedve és pénze volt, nem érte be szóval: pénzt szórt a suszterinasoknak, a leányoknak puszit, a kedélyes bácsiknak meg szivart nyomott az orruk alá.

Budaiak, a kik évek óta nem jártak Pesten, átrándultak vasárnaponként, hogy szemtül-szembe láthassák a hires tréfás gavallért és hű testőreit: a sógort s a többi vállalkozó szellemü ősjogászt.

És Bódi erkölcsi kötelességének tekintette gondoskodni az ő hű bámulói mulattatásáról. Ha egyebet nem tudott kieszelni, összegyüjtötte a köréje csődült suszterinasokat és a promenádézók nagy gaudiumára cigánykereket hányatott velük.

De ritkán volt szükség eme sovány pótlékra, – ötletekben Bódi nem vala hiányos, – rendezett ő közkivánatra légi utazásokat is. Az még semmi, hogy vastag abroncsos krinolinban kiugrott egy másodemeleti ablakból, fölfelé irányuló légi kalandokról is gondoskodott. A Varhanek Ferencné félfontos kis pincsét például zsebrevágta egy szép napon és összevásárolván száz ökörhólyagot, összekötözte, belemadzagolán a pincsit is. Akkor aztán eleresztette a komplikált léghajót s a publikum ujjongása s a légutazó szörnyü visongása közt a mennyek felé szállitotta a boldogtalan kiskutyát.

… Éppen eme kutyakaland alkalmából egy különös ismeretségre tett szert Bódi.

Egy kurta emberke volt pipaszárlábon, de egyébként rendkivüli térfogati viszonyok között. Olyan volt, mint egy pohos üst, a mibe folyton rotyog valami. Valósággal dúlt benne az élet: váltig karatyolt, mint a szőri szarka; ha nem karatyolt, rángatódzott, mint a megdelejezett békacomb; ha nem rángatódzott, harsogott, mint a Varhanek trombitái. Egyszóval minden ina-porcikája állandóan a legintenzivebb működésben volt.

Bódinak különösen a szája tetszett meg, a mi ferdén volt ráillesztve az ábrázatjára s a jobb füle cimpájától a bal halántékáig ért. Ekkora szájat csak a Bolond Miskában látott Bódi, azon a képen, a melyen a nyurga Német Michel a kövér Magyar Miskát egy kortyintásra lenyeli…

Hát ez az alak a kiskutya mennybemenetelén oly harsogó kacajt robbantott ki gégéje fejéből, hogy egy ideges, puccos dáma ijedtében menten a Bódi karjaiba szédült.

Az ismeretség ezen hölgy alapján lőn megkötve. Olyformán, hogy Bódi, (tekintettel a Csigolyáné félelmetes voltára), udvariasan megköszönvén az elájult dámát, áthelyezte a békaember karjaiba. Csiklandozza eszméletre az, a ki hóttrakacagta.

Az érdekes idegen készségesen vállalta a dolgot, még meg is köszönte Bódinak.

– Tank sén, Herr von Bódi, – mondta és az első kapu alá cipelte a finnyás dámát.

… Herr von Bódi!… Roppantul hizelgett a fiunak, hogy a nép már keresztnevén szólitja, mint a fejedelmeket.

– Sógor! – adta ki a jelszót. – Ezt az embert ki nem eresztjük. Csipjétek meg és hozzátok a Komlóba.

A fiuk pariroztak, csapatostul a kapu alá vonultak a békaember után.

A dáma már ébren volt akkor és a harisnyakötője után kiabált. Azt állitotta, hogy lelopták a lábáról. Már pedig ő nem engedi a tulajdonát, mivelhogy az kedves emléke neki. Ergó vagy adják vissza, vagy a policájra megy.

Szorgos kutatás után megtalálták a fiuk a harisnyakötőt – (nagy betyár lehetett a békaember: az ő zsebéből piszkálták ki), – aztán szélnek eresztvén a dámát, hozzáfogtak a parancs végrehajtásához.

– Szervusz, bugris, mit iszol? – szólitotta meg a sógor a harisnyakötőtolvajt.

A kis ember ujra elharsogta magát.

– Bor, ser, nafta, tinta, – sorolta elő s büszkén mellére csapott: – Hablicsek Vencel mindent megiszik.

– De hercig neved van! – jegyezte meg Szinay Jancsi és hátbaveregette a bemutatkozót.

– Hát német vagy? – kérdezte Bódi kicsinylőleg.

Hablicsek erélyesen tiltakozott: hogy német az a kiskutya, a ki a mennyekbe ment, ő Csaszlauból való, jelenleg azonban magyar polgár és csokoládégyáros a Vizivárosban.

Bódinak menten egy eszméje támadt. A pénze fogytán volt: hátha csinálhatna a gyárossal egy kis kedvező hitelmüveletet.

– Mennyiért adja a csokoládé mázsáját? – kérdezte s gőgösen megcsapkodta a szivét, a mi fölött lapos bugyellárisa dobogott.

– Kétszázhuszonöt a kurz, – válaszolt Hablicsek készségesen, – készpénzfizetéssel két százalék rabatt.

– Akkor – szavalta Bódi kevélyen, – nem veszek készpénzen, nem kell kegyelem, engedmény, – váltóra veszek.

A csokoládégyáros igen kulánsnak mutatkozott.

– Mennyit parancsol? – kérdezte s parolára nyujtotta kezét.

Bódi beléje csapott.

– Egyelőre tiz mázsát; ha jó a portéka, majd veszek többet is.

Megrázták egymás kezét és mentek a Fillingerbe. Hablicseket jobbról-balról fogták a fiuk, hogy meg ne szaladjon a vásár elől. De, ugy látszik, nem volt szükség az óvatosságra, Hablicsek a váltót és tiz bankóforint foglalót (azt mégis kikötötte) igen jókedvüen fogadta el.

A Komlóba azonban már nem ment készségesen… Hogy sajtot visz a tizennégy gyermekének, okvetlenül haza kell mennie, különben reggelre éhen halnak étkes fiai.

De a fiuk nem eresztették! – Egyenek a gyerekek csokoládét, – mondták, – jól lehet lakni attul is… Denikve becipelték Hablicseket a Komlóba.

Patikárus Miska villogó szemmel várta az ő kedvelt hiveit s a Bódi láttán szilaj nyirettyüjével menten húrba kapott.

Az aranyjogászok elhelyezkedtek, jobban mondva elterpeszkedtek törzsasztaluk körül, biztonság kedvéért jól falhoz ültetvén a csokoládés csehet.

Az most már nem bánt semmit: végképp beletörődött a helyzetbe s megelégedése jeléül aprókat kacagott. Sejtette, hogy jól fogják tartani s ugy látszott, ez a kilátás kellemesen érintette.

Evett is ugy, hogy a sógor bámulatában összecsapta kezét feje fölött.

– Ez az eleven lyukas hordó! – kiáltott föl elragadtatással. – Hová tér ebbe ennyi elemózsia?

Volt oka a csudálkozásra, mert akkor már a hetedik tál ételnél tartott a csokoládés és még mindig közvetlenül, azaz behunyt szemmel evett. Azt mondta, hogy ő csak akkor szokta kinyitni a szemét, ha rájön az étel ízére.

A fiuk érdekkel lesték: mikor következik be ez az érdekes állapot?

Sokára következett be. Egy sertéskaraj, egy borjuszelet, három adag szilváslepény és egy gölödénynyel körülteremtettézett szószos pecsenye után.

Nagy látványosság volt eme gölödények eltüntetése. Mert akkorák voltak, mint egy kisebbfajta ágyugolyó és épp oly kemények.

Hablicsek eleinte kétfelé szelte a finom nemzeti ételt s egyszerre csak egy felet nyelt be. Szinay Jancsi azonban, a legnagyobb gasztronóm a társaságban, addig könyörgött neki, hogy próbálkozzék meg egy egész knödlivel, mig egy palack Cliquot fejében beleegyezett a vállalkozásba.

De már ehhez a művelethez fölállott a cseh.

Eddig is sokan bámulták, de most feléje fordult az egész Komló figyelme.

Hablicsek mindenekelőtt fölrántotta a száját és kétszer-háromszor megfenyegette a gombóccal. Aztán beleeresztette azt és hátravetette fejét… Nyelési előgyakorlatokat tett, – nyelt egyet, egy irtózatosat… A gölödény horpadozott, horpadozott, de nem csuszott le, megakadt a torkán…

Minden ember azt hitte, hogy, no most mindjárt megful a kis ember… Szó se volt róla. Bort öntött a gombóc hegyibe és a hátát mutogatta, hogy puffantsanak rá.

Bódi megtette és – zsupsz! – lent volt a knödli.

Tapsvihar jutalmazta a hires nyelést. Megrendelték a Cliquot-t.

Bódi vérszemet kapott.

– Hallod-e, német, ha megeszel egy egész libát, tőlem is kapsz egy palack pezsgőt.

– Libát! – ujongott Hablicsek. – Hol az a liba?

Elhozták a libát, Hablicsek megette még a csontjait is.

Ez már aztán felülmult minden képzeletet.

– Sógor, – jelentette ki Bódi lelkesen, – mától fogva ennek az asztalnak állandó vendége vagy.

– Ihatok is? – kérdezte Hablicsek aggodalomteljes várakozással.

– A mennyi beléd fér. Mennyi fér beléd?

– Hujjé, – legyintett kezével Hablicsek, – aztat nem lehet kiszámitani.

– Öt liter bort! – rendelkezett a sógor.

Hozták az öt liter bort egy óriási kancsóban s letették Hablicsek elé. Ez belekapaszkodott az edény két fülébe s tapasztalván, hogy a kvantumok imponálnak a társaságnak, nagyhencegve Bódi felé fordult:

– Ed uj palack Cliquotért egyszerre megiszok, – jelentette ki s kevélyen körülhordozta tekintetét.

– Megkapod! – vágta ki Bódi általános lelkesedés között.

Hablicsek mosolygott és szájához vitte a kancsót… Aztán elkezdett inni… Négy percig ivott. Olyat szólt minden kortyantása, mint egy örvény buffanása, mikor egy eleven lovat nyel el… Ezekre a hangokra a jogászasztal köré gyülekezett az egész Komló… a cigány elhallgatott… siri, várakozó csend köröskörül.

Hablicsek hosszukat nyelt, szabályos időközökben. Adámcsutkája egy arasztot ugrott minden nyelés után. Az idősebb urak hovatovább aggodalmaskodni kezdtek s be akarták szüntetni a rémitő ivást. De a fiatalok nem engedtek: rajta, rajta!

Hablicsek helyeslőleg intett szemével és folytatta a tornát, a mig egy csöpp bor akadt a kancsó fenekén. Csak akkor tette le a monstre-edényt.

A bámulat moraja zugott végig a vendégseregen. A kis cseh még csak el se szédült: ugy állott a lábán, mint a cövek. Sőt még tósztozni is tudott. Az egekig magasztalta Magyarországot és annak első gavallérját, a Herr von Bódit. Azzal kapta az éppen frissiben fölbontott Cliquot és nyomtatékul az öt literre, egy hajtásra leöntötte a büvös gégéjén.

… Általános hujjahó, vivátozás. A cigány tust huzott. Szinay Jancsi bikanyaka közé kapta a nagy ivót és diadalmenetben körülcipelte az összes éttermeken.

Magasra ágaskodott a jókedv… Bódi valami kolosszális bolondságon törte a fejét… Ugy látszik kisütötte, mert egyszerre csak, észre se vették cimborái, elillant…

… Egy félóra mulva hat fiakker robogott be a Komló udvarára. Az elsőn Bódi ült.

– Kifogni a lovakat! – rendelkezett a kocsisokkal.

A parancs teljesitve lett s Bódi belépett az ivóba.

– Fiuk! – hirdette ki harsány hangon, – tüntetést rendezünk uj cimboránk tiszteletére. Lóra fiuk!

Az eszme óriási lelkesedést keltett. Egy pillanat alatt talpra kaptak a magyarok.

Bódi rendelkezett:

– Hablicsek a legmagasabb lóra ül és négy csatlósa lészen: a Micike, a Tinike, a Jucika és a Sárika… A facér fiakkerosok azonmód teremtsék elő a csatlósokat… Szinay Jancsi párnán viszi az ötliteres kancsót az ünnepelt után… Miska a jubiláns lova fülébe huzza a kufercest; a nagybőgős és cimbalmos egy fiakker tetején fognak játszani.

Megtörténvén minden intézkedés, lóra kaptak a fiuk. Hablicsek alá, miután panaszkodott lova csontos háta miatt, egy kockás dunyhát keritettek valahonnan nyereg helyett.

Bódi a menet élére állott és a pikulás szerszámján megfujta az indulót.

A karaván elindult… Pokoli zsivaj és vivátozás… Az ablakok kinyiltak és hálósapkás és főkötős alakok jelentek meg bennük. A sipkásokat leabcugolta a díszmenet, a főkötősöket ellenben megéljenezte. Bódi egy fehérnyaku menyecskének csókot hányt, a miért a férje hozzávágott egy cserépedényt. Szerencsére tullőtt a célon.

A szerviták terén azonban már egy komoly akadályba ütközött a díszmenet: egy policistába.

A policista belékapaszkodott Bódi vezérlova kantárába és halt-ot parancsolt.

Egy pillanatig gondolkozott csak Bódi, de ez a pillanat elég volt Hablicseknek arra, hogy a policájtól való veleszületett félelmében leugorjon lováról és – uccu, vesd el magad!…

Ez dühbe hozta Bódit. Pikulájával rávágott a rendőr keze fejére, hogy menten eleresztette a kantárszárat, aztán kiadta a parancsot:

– El kell fogni az árulót! Utána!

A menet megfordult és Hablicsek után ügetett. A rendőr markába huhókolt és azt gondolta, hogy egy egész hadsereggel ugy sem boldogulhat egy magános ember, hát egyelőre belenyugodott a díszmenetbe.

… Az uri-utcában szerencsésen elfogták az ünnepeltet és visszaültették a dunnájára, akárhogy kapálódzott is.

– A Fillingerbe! – vezényelt Bódi és belefujt a pikulájába.

A hires kávéházból kiszaladtak az éjjeli vendégek és nagyon megörültek a heccnek. Bódit különben is ismerte ott mindenki, a legjobb oldaláról, azaz arról, hogy ő vesztett legtöbb pénzt az alagéren.

No de most nem alagérezni jött Bódi a Fillingerbe. Büntetni jött oda. Megfogta – hiába állott vele üzleti összeköttetésben, – a csokoládégyárost és kiteritette egy billiárdasztalra. Aztán a legvastagabb dákóval sajátkezüleg rávágta a szabályszerü huszonötöt.

– Igy büntetik – mondta, – Magyarországon az árulást.

S hogy Hablicsek kiabálni merészelt, még ki is röpittette azonfelül. Az ablakon dobta ki Szinay Jancsi, a vasgyuró, oly kiméletlenül, hogy a feje volt elül.

De már ettül Bódi is megijedt. Kinézett az ablakon: nem-e tört össze az áldozat valamije.

Szó se volt róla. Talpra esett a gyáros, mint a macska és még csak nem is haragudott. Ellenkezőleg, levette kalapját és illedelmesen köszöntötte kegyetlen biráját.

– Herr von Bódi, – mondta kajánul, – habe die Ehre mich vorzustellen: Jiritsek, Kunstfresser und Championsaufer aus Prag.

Azzal a cimborák nem kis megdöbbenésére úgy eltünt az éjjeli sötétben, mint egy földi manó.

Bódi megvakarta füle tövét.

– Csuffá tett a gazember! A váltóm! A tizesem!…

X. Bódi a kutyaszoritóban. A leleményes Filax. A szemérmetes Csigolyáné és a diván.

A negyven év előtti _policáj_ nem volt olyan finnyás, mint a mai András-nemzedék, de némi idege volt azért neki is: ha pikulával a körmére ütöttek, biz ő is megharagudott.

A Bódi-rendezte diadalmenet különben is akkora szenzációt kelett városszerte, hogy napirendre térni fölötte nem lehetett…