Part 3

Óriási hatás! Két nyurga lábánál fogva megfogták a művészt és – fellökték a kályha tetejére. Onnan köszönte meg, kecsesen hajlongva, a kitüntető tetszés-erupciót…

… Nem soká maradt Böngérfi a kályha tetején, ugyancsak lábánál fogva hamarosan lerántották róla, hogy mesélné el most már a ruhacsere történetét. Érezték az urak, hogy pikantéria rejlik a dologban, hát azt a világért se hagyták volna benne. Ki vele!

Böngérfi igazitott kissé összecibált toalettján, letaposott sarkantyuját helyrekalapálta egy harapófogóval, eresztett a nadrágszijján, beöntött egy kancsó mádi tüzest, azán igy nekikészülve, belefogott a pikáns kaland elbeszélésébe.

… Bódival Csőregen ismerkedett meg egy hamis menyecskénél, a kinél éppen alamizsnát gyüjtött, Bódi ellenben éjjeli szállásért könyörgött. A menyecskének igen féltékeny ura volt, nem bizott Bódiban, inkább őt tartotta ott éjjeli szállásra. Szegény Bódi kénytelen volt egy kazalban hálni… A vers vége: Bódinak igen fájt a szive a menyecske után, ő meg két nap alatt végkép belefáradt. Ilyen viszonyok között nem ment nehezen a megegyezés: két huszasért ruhát cserélt Bódival és ő ment a szalmakazalba lakni. Bódi meg egy sötét estén beosont a házba. Hogy valahogy meg ne csipje a férj, kikötötte, hogy se vacsorát, se világot ne hozzanak a szobájába, sötétben kell imádkoznia. A házigazda nem bánta. (Jól van, hagy koplaljon a barát.)

Egyszóval jól kezdődött a kaland. De elromlott a végén. Bódi ugyanis igen mohó volt: a sötétben felrugott egy egész almáriumot, a mitől a szomszéd szobában hortyogó gazdának fel kellett ébrednie. Mindenekelőtt a menyecskéjét kereste. De az persze nem volt az ágyában… Be a barát szobájába! – Bódi ki az ablakon! – A férj utána! – Szaladt Bódi egyenesen a szalmakazalhoz. – Onnan aztán együtt szaladtak tovább. Meg sem állottak Csorvásig. Nem volt rá idejük, mert a dühös férj folyton puffogtatott… E miatt természetesen ruhájukat sem lehetett visszacserélniök.

A balladaszerüen előadott történet nagy tetszést aratott. Egyedül Becsky Bandi nem volt megelégedve – Bódival.

– Öcsém, – mondotta neki, – másszorra jegyezd meg magadnak, hogy menyecskéhez ne nyulj, ha a férje nincs legalább százhatvanöt lépésnyire.

– Miért _éppen_ százhatvanöt lépésnyire? – kérdezte Bódi kiváncsian.

– Azt nem tudom, – vallotta be Bandi, – de ugy számitotta ki Horácius.

(Horácius?!) Egypár pillanatra elnémult mindenki: valamennyi fej a Horácius számitási kulcsával bibelődött. Persze senki se fejtette meg. Ergo abbahagyták a töprengést és folytatták, a hol elhagyták, az italozást.

A tiszteletest kivéve. Azt nem hagyta a Rákóczi-pipa gondja még inni se. Inkább Bódiba szerette volna belediktálni a maga részét is, hogy annál könnyebben boldogulhasson vele. Mert hogy az ő puszta kedvéért innen másnap hazamenjen, arra józan észszel gondolni se lehetett.

Szerencséjére vele volt a Rákóczi szelleme. Bódi hajlott a szapora ivásra, de különben is ugy ki volt merülve a nagy szaladástól, hogy éjféltájban egy ültő helyében elaludt.

Nosza vitte Bacsák az ágyba. Dehogy eresztette volna ki a körmei közül. Ott virrasztott felette és hajnali öt órakor ezzel a csábitó igével ébresztette föl:

– Bódika, igen várja mán a Csigolyáné.

Bódi felugrott ágyából.

– A Csigolyáné? Engem?!

– Hászen hogyne. Ő tüle jövök.

– Micsoda? Ő küldte?

– Hát hiszen persze. Most már a mióta jogász lett, majd eleped az urfi után.

– Akkor, – rikkantotta el magát Bódi s majd kiugrott a bőréből, – akkor fogasson, papom, mert én is epedek.

VI. A familia. A Bódi-lex. Filax és a kályhalyuk.

Bódi, mi türés-tagadás, kissé szurkolt a bricska tetejében az atyjával való találkozás kilátásaitól. De apap – volt annyi esze, – kiverte fejéből sötét gondolatait.

– Ej, – vigasztalta a fiut, – ne tessen a fejének fájni, a vége ugyis az lesz, hogy összeölelik.

Igaza volt a tiszteletesnek. Ugyszólván még a fejmosás is elmaradt: Boldizsár ur egyet bődült a viszontlátás örömére és keblére zárta egyetlen fiát. Hát még a mama!…

Ezen a ponton tehát nem volt baj. A veszedelem más oldalról fenyegette Bódit…

Az illusztris Fenessy-familiában ugyanis ősi szokás vala, hogy menten összeverődött ifja-vénje családi tanácscsá, ha veszedelem fenyegette a nemzetség _becsületét_. Sok kemény diót törtek meg ilyesformán egyesült erővel, mert nemcsak szóval és tanácscsal győzték az öregek, kinyitották, ha kellett, a bugyellárisukat is. Volt szivük, volt bugyellárisuk.

Tehát hozzá voltak szokva a családi suskusokhoz a Fenessyek, de a Bódi esete felülmult minden képzeletet: óriási izgalomba hozta a familiát.

Nem csuda, mert mire a bácsik és nénik füléig jutott, oly ijesztő mérvben megnövekedett, hogy beillett volna rémregénynek is.

Csöbörre például, Fenessy Gáspárékhoz ilyen formában jutott el a fáma szárnyán:

Bódi megszökött Eperjesről s egy svadronyosnéval a leleszi erdőbe vette be magát. Onnan hazaküldte a menyecskéjét, maga meg beállott zsiványnak a Sobri bandájába. És ott oly jól viselte magát, hogy harmadnap már a banda társelnöke lett. Szerencsére hamarosan beleunt a haramia-életbe: a leleszi barátokhoz szökött. Akkor aztán odacitálta a svadronyosnét is. És a barátok mindjárt össze is adták vele. Ám a mézes életet is megunta Bódi: megszökött Leleszről is, otthagyva menyecskéjét a barátok nyakán…

Természetes, rögtön pakkoltatott Gáspár ur és befogatott a családi batárba. Abba belefértek mind a hatan: Gáspár ur, az élete párja, két kamasz fia, hajadonszüz lánya és a fráj.

Hirt vévén a szörnyü suskusról, hasonlóképpen cselekedett a többi Fenessy is. Nemcsak Fenessy, de mindama familiák, a melyek, akár leányágon is, szorosabb atyafiságot tartottak a Fenessyekkel. Mert a Bódi „közönséges“ házasságától, valahol csak egy csepp Fenessy-vér folydogált az erekben, mind inficiálva lett. Azt pedig türni nem lehetett.

Mire Gáspárék megérkeztek Fenesre, már két batár és egy urfikocsi ásitozott az uriház udvarán, a mi azt jelentette, hogy a kocsiszin már teli volt.

Csakugyan. Ott volt az egész familia. Tekintetes, nagyságos és méltóságos urak. Ki bagariában, ki lakkos stibliben; a ki nem szerette a nanking-nadrágot, az szőrposztót viselt. Óriási különbség volt az asszonyok között is. Voltak közöttük selyempártás, feketeruhás nagyasszonyok, a kik világéletükben sem csináltak egyebet, mint kemény fiakat és szemérmetes hajadonokat szültek és neveltek – és kivágott nyaku ösztövér „hoppdámák“, a kik szörnyen megvetették termékeny rokonaikat.

A Fenessy-familia különben is kiadó volt minden tekintetben. Lányaik hol grófokhoz mentek férjhez, hol esküdtekhez. A szivük szerint. A gróf azért volt jó, mert uradalma volt, az esküdt, mert fényes, ősi nevet viselt. Egyiket sem lehetett szégyelleni.

De nem szégyellték biz azok egymást sem. Zárday Muki gróf például (pedig a legelevenebb szarkánál is szaporábban raccsolt) ugy csókolt kezet Pünkösdy Bandi urabátyjának (hiába volt már huszéves kamasz), hogy majd beleájult szagtalanitatlan pomádéval ápolt haja illatába és bicskával tövig lenyesett körmeibe. Pünkösdy Laci ellenben, a Bandi ur kamasza, egész bátran végigcsókolhatta atyafiságos jusson a Zárday konteszkák pici száját, nem ütöttek érte a körmire, legfeljebb sápitoztak egy kicsit:

– Ne olyan erősen, oh cousin!

Szép volt az akkor, a mikor még nem állitottak egymás közé korlátokat a magyar nemzet történelemcsináló fiai!…

Kár, hogy olyan hamarosan megszünt ez a _demokrácia_, s egy másfajta demokráciának adott helyet, egy olyannak, a melynek szellemében az emberek lenézik egymást. Az ordós az ordótlant, a fiakkerező a gyalogost. Akárha hetvenhét őse esett is volna el a mohácsi csatán s hét uradalma ment volna rá a szabadságharcokra.

No de nem kell sirni, jó igy is. Legalább is olcsóbb és kényelmesebb. Mióta a családi büszkeséget a privátgőg váltotta föl, nem kell az embernek hét napig járó járatlan utakon családi tanácsba fáradni és elköltheti Fislipucli gróf az egész százezer forint évi jövedelmét, nem szükséges azon röstelkednie, hogy kedves huga, báró Suliguliné kankánt táncol az orfeumban és börzeügynökökkel legyeskedik… Nincs többé familia! Eltörölte az uj fiakker-arisztokrácia.

De az igazat megvallva, eltörölte volna ezelőtt ötven esztendővel, ha tőle függött volna, Bódi is. Mert a sok néni és bácsi miatt nem szaladhatott (szerencséjére a papnak) azon parázson a Csigolyáné epedő karjaiba. Végig kellett kinlódnia a családi tanácsülés összes gyötrelmeit. Szerencséjére csak extra muros. Ugyanis nem citálták be a tárgyalásra ad audiendum verbum. A papot megtették a védőjének, annak kellett helyette a szükséges fölvilágositásokat megadnia.

És kitünő lelkes védőnek bizonyult a tiszteletes. Igy kezdte védőbeszédjét:

– A ki husz éves korában sem követ el bolondságokat, az akassza föl magát idejekorán, mert előbb-utóbb ugyis lógni fog…

Különben is megtudván, mennyire tulzott a fáma, meglehetősen elsimult a Bódit fenyegető hangulat. Az atyafiak örömükben inkább humorosan, mint tragikusan fogták föl az ártatlan „suskust“.

Mindössze Póli néni tett egy kegyetlen inditványt. Azt javasolta, csukassék be Bódi a pincébe egy kerek félesztendőre és mindazonideig ne ereszszenek hozzá leányt, hogy örökre leszokjék a csókolózásról.

Igaz, Gáspár ur javaslata még tulzóbb volt:

– Be kell adni Bódit a kartauzi barátok klastromába egy álló esztendőre. Attól talán megijed és megjön az esze.

De valamint Póli nénit, Gazsi bácsit se vette senki komolyan.

Okosabb tanácsok kellettek.

Zárday grófnak, a Boldizsár ur sógorának már megszivlelték a javaslatát.

– Be kell soroztatni a frátert s a mig kapitány nem lesz belőle, nem kell haza ereszteni. Akkor hazajöhet és megválaszthatják alispánnak.

Ám az agg Ubul, a család nesztora kifogásolta ezt a javaslatot is.

– Nem lehet, – mondta, – mert biztosan elcsábitja az ezredese feleségét és akkor onnan is kicsapják, a mi már komoly baj lenne, mert az ezredesnét csakugyan el kellene vennie.

– Igaz, – zugta rá a tanács, – az ezredesnék mind kokettek és szépek, elcsábitanák a Bódit, egyebet kell kigondolniok.

Az Ubul öcscse, Gejza, alispánviselt ember volt, az ő eszében bizott leginkább a familia. Hát ki is vágott Gejza nyolc pontozatban egy olyan jóravaló lexet, a mihez mindenkinek hozzá lehetett járulnia.

Ime:

1. Pestre kell küldeni Bódit, mert a jogot mégis csak muszáj elvégeznie s Pesten még sincsenek olyan ádáz lumpok, mint Eperjesen.

2. Egy kardos menyecskére kell rábizni Bódit, olyanra, a ki féltékeny reá és kikaparja a szemét, ha lumpolni merészel.

3. Filaxot vissza kell keriteni, ha a pokolbul is, mert ő az egyedüli ember Magyarországon, a ki Bódinak be tudja adni a tudományt.

4. Meg kell esketni a fiut, hogy tiz órakor lefekszik. A fölkelés nincs terminushoz kötve, ha tetszik neki, fölkelhet akár öt órakor is.

5. A Komlóba és a Beleznayba járni tilos, mert ott ledér erkölcsök divatoznak: a poéták pincérnőkkel ölelkeznek és _csunya_ verseket deklamálnak.

6. A Nemzeti Szinházba eljárhat Bódi, de csak olyan darabba, a melyben a szinésznők egészen föl vannak öltözködve.

7. Vizitázni csak az atyafiságos házakban szabad, kivéve Remekházy Jenőéket, mert azok Bach-huszárok, tehát honárulók.

8. Ne kapjon Bódi készpénzben csak hat huszas havi gázsit, de kontót csinálhat, a mennyit akar, mert egy Fenessynek reprezentálni muszáj.

A pontozatokat a tanács szine előtt fölolvastatták a becitált Bódinak.

Bódi vakon elfogadta valamennyit, neki tökéletesen mindegy volt, akármilyenek a pontozatok. A lényeg az volt, hogy családi tanácshatározattal el nem lehetett törölni a föld szinéről se Komlót, se Beleznayt.

A Bódi-lex mindenkinek nagyobb fejtörést okozott, mint Bódinak. A végrehajtása körül ugyanis óriási nehézségek merültek föl. Mert hol vegyenek: 1. Egy olyan kardos asszonyt, a ki féltékeny Bódira? 2. Honnan a pokolból keritsék elő Filaxot?… Azt ugyanis biztosra vette Boldizsár ur, hogy ijedtében megszökött Eperjesről, sőt az sem lehetetlen, hogy valamelyik fára fölakasztotta magát. Eperjes környékén igen sok a fa…

Az első nehézséget szerencsére hamarosan leküzdték. A pap sugott valamit a Boldizsár ur fülébe, mire az ki se vette szájából a csibukot, ment egyenesen Csigolyánéhoz. Tiz percig tárgyalt vele, aztán megegyeztek. Csigolyáné elvállalta a Bódit.

Ez hát rendbejött. De nyélbeütötték a Filax dolgát is hamarosan. Egyszerüen ráparancsoltak a papra, hogy szaladjon azonmód utána és kajtassa föl. És ne merjen addig prédikálni se, mig helybe nem hozza.

Bacsák György protestált ugyan eleinte, de inkább csak fináncpolitikából. És mint mindig, bevált a politikája: Boldizsár ur kitüzte a jutalmat Filax fejére is. Egy rostára és egy vizhordó szamárra becsülte őkigyelme fejét.

Hát ezért szivesen a nyakába vette a pap Magyarországot másodszor is.

Mint csinálta, annak Isten a megmondhatója csak, de tény, hogy nyolc nap lefolyása alatt meghozta Filaxot, igaz, megkötözve (mert félelmében minduntalan meg akart szökni), de denikve megkerült Filax. Pedig hogy el volt bujva! Bacsák György, a nagy detektiv-pap, a roszkosi kastély egyik kályhalyukából huzta ki.

VII. Utazás Pestre. Bódi fölvétele. A sógor.

Egy héttel eme nevezetes események után Boldizsár ur fölpakkoltatta Bódit, az amnesztiát kapott Filaxot és Csigolyánét, „az uti gazdasszonyt“ s ment be velük Pestre. Ő maga külön kocsin utazott Csigolyáné miatt.

Az utazás vigan ment végbe, Bódi és Csigolyáné a hátulsó ülésen ültek; Filaxnak a nyála folyt.

Pesten nagy nehézségek tornyosultak Boldizsár ur elé. Bonyodalmas sor a kvártélykeresés is, de még bonyodalmasabb a professzorokkal való értekezés sora.

A kvártélynak olyannak kellett lennie, hogy Bódi zavartalanul üzhesse benne tanulmányait; a professzorokkal pedig szőrmentén kellett bánni, hogy fölvegyék Bódit az almamaterba. Lejárván ugyanis a beiratkozás törvényes ideje, kivételes favorért kellett volna Boldizsár urnak könyörögnie. Az pedig fene félszeg egy dolog. Hogy holmi professzorral szemben megalázza magát egy fenesi Fenessy!

Nohát azt nem is cselekedte meg Boldizsár ur, más módot eszelt ki. Magához hivatta Stiller Mártont, a rektort, a _traktérba_, hogy egy ezerforintos alapitványt akar kanyaritani a szegénysorsu diákok számára.

Stiller ur természetesen megérkezett husz perc alatt, nem is egyedül: egy irnokkal és egy nótáriussal. És negyven perc alatt nyélbe lett ütve az alapitvány-levél.

Ilyenformán Stiller volt az, a ki hajlongott és Boldizsár ur, a ki diktált: a Fenessy-dignitáson nem esett semmiféle laesio.

Mire a Bódi dolgára került a sor, már olyan lágy volt Stiller, hogy rá lehetett volna kenni kenyérre vaj helyett.

Boldizsár ur rá is kente minden teketória nélkül.

– No professzorkám, – mondta, – én megtettem a magamét, most már magán a sor.

– Kérem, domine spectabile ac illustrissime, – hajlongott a rektor, – quoad rektori potestasom ac integritásom engedi: állok szolgálatára.

– Ne cifrázza, lelkem, hanem irjon egy dokumentumot, hogy fölvette a fiamat a jogászok közé.

Stillert szigoru szabályok láncolták a földhöz és egyetemhez, hát nem csuda, hogy megijedt a vakmerő kéréstől. Hogy igy, hogy ugy, ő azt nem teheti, mert kitekeri a nyakát az illetékes forum: a helytartótanács.

– Akkor – jelentette ki Boldizsár ur keményen, – visszaszivom az alapitványt, széttépem az okmányt.

Ez imponált. Stiller megijedt és megirta a fölvételi bizonyitványt sajátkezüleg. Erre Boldizsár ur kiszurta neki az ezer forintját és két üveg aszut nyomott a markába, hogy azt is adja oda a szegény diákoknak. S ezzel végérvényesen megpecsételtetett a Bódi fölvétele.

Mehetett Boldizsár ur kvártélyt keresni.

E célból mindenekelőtt elküldte Filaxot egyenesen a főpolgármesterhez, azzal a kérelemmel, hogy bocsássanak a rendelkezésére valami hajduforma embert, a ki kalauzolná őt, hogy el ne tévedjen a sok girbe-gurba utca sorain.

Filax meghozta a városi baktert és Boldizsár ur azonmód utnak indult vele. Megnéztek vagy husz kvártélyt, de a gondos apa tetszését egy sem nyerte meg. Egyik a földszinten volt (ki lehetett ugrani az ablakon); a másikkal szemközt hamis menyecske kandikált ki az ablakon (nem hagyta volna tanulni a Bódit); a harmadiknak meg éppen a kiadója volt huncut menyecske; a negyedik nem volt elég rangos; az ötödik messzire esett az egyetemtől és így tovább.

Késő estére végre mégis megtalálta Boldizsár ur az igazit is.

Az Egyetem-utca sarkán terpeszkedett egy nagy emeletes sárga ház: a Varhanek Ferenc tulajdona.

Varhanek Ferenc hangszergyáros volt, a felesége hegedümüvésznő, de igen csunya. Olyan mint egy házi szifon-üveg: három gömb, a melyek közül a legalsó hat akkora volt, mint a legfelső. Hát ilyen szifonnal enyelegni már a térfogati viszonyok miatt sem lehetett.

De nem ez volt a ház legnagyobb előnye. Hanem az, hogy tiz órakor belakatolta a hegedüművésznő a ház kapuját és reggeli öt óráig az angyaloknak se nyitotta volna ki. Ez a házi törvény döntött. Boldizsár úr kibérelte az elsőemeleti saroklakást: három szobát és konyhát, hogy Csigolyánénak és Filaxnak is jusson külön szoba. Aztán kifiizette a kifizetendőket, Filaxnál kétszáz forintot hagyott (a Bódi nélkülözhetetlen kiadásainak fedezésére), Csigolyánénál százat a konyhára. Azzal megtartotta az utolsó prédikációt. Filaxot leszidta a sárga földig, hogy jól vigyázzon a fiára. Csigolyánénak megparancsolta, hogy spóroljon a _hussal_, Bódinak megigérte, hogy fölakasztja, ha ismét kicsapatja magát. Végül fölpakkolt Boldizsár úr, alig várta, hogy a lába a hintóban legyen…

… Bódinak, eltünvén atyja batárja a sarkon, ez volt Filaxhoz az első szava:

– Ide azzal a kétszáz forinttal, Filax, mert szomjas vagyok! – Filax megrémült.

– Az Istenért, Bódika, ne kivánja a halálomat! Azt a pénzt a nélkülözhetetlen kiadásokra kaptam, abból szivarra csak hat máriás dukál.

– Hászen, – magyarázta Bódi, – nem is szivarra kell nekem a pénz, hanem a legnélkülözhetetlenebbre: cigányra és borra. Esküszöm, hogy semmit a világon nem nélkülözök annyira.

– Ha megtudja Csigolyáné, megirja a papának és…

– Azt bízza rám, – szakitotta félbe Bódi, – kipumpolom én az ő száz forintját is, hogy ne kompromittálhassa magát.

– Jaj, miből élünk akkor!?

– Kontóból, szerencsétlen! Hát miből élne egy Fenessy?

– Nem, inkább felkötöm magamat…

De biz ő nem kötötte föl magát, ellenkezőleg, addig-addig dolgozta Bódi, mig megpuhult végre s ha nem is az egész kétszáz forintot, de százat kiizzadt neki.

Bódi ezzel a száz forinttal ment egyenesen a _sógorhoz_…

Hogy ki volt a sógor? – Egy fogalom. Az ősjogász fogalma. De inkarnálva volt. Ismerte egész Pest. Csibay Lacinak hítták. Bódi Fenesen ismerkedett meg vele, távoli atyjafia volt.

Még csak dél vala, midőn Bódi berontott a sógorhoz, tehát ágyban találta természetesen.

– Szervusz, sógor!

– Te vagy az, sógor?

– Én, sógor. Tegnap jöttem fel Pestre jogásznak.

– Tyhü, akkor még megvan a tandijpénzed!…

– Az nincs meg, de van egyéb pénzem.

– Vivát, sógor!… Szőke-e, vagy barna?

– Barnám, az van, de murizni szeretnék.

– Akkor éljen a Komló és gróf Beleznay!

… És csaptak estére olyan murit, hogy reggelre nem maradt ép tükör se a Komlóban, se a Beleznayban. De még pincérnő se.

Bódi ugy kitüntette magát ez alkalommal, hogy jogászpajtásai a _sógor_ inditványára azonmód megtették _böhöncnek_, a mi egy elsőéves jogászra nézve nagy megtiszteltetés, mert mint olyant csak a _gólya_ cim illette meg.

No de meg is hálálta Bódi cimborái jóindulatát. A muri végén (miután egyik sem tudott a lábán állani) hazaexpediálta valamennyit. Kivéve Szinay Jancsit, a ki olyan gömbölyü volt, hogy végérvényesen belekapaszkodni nem lehetett. Ám még Jancsit sem hagyta Bódi egészen cserben: föltolta valahogy egy billiárdasztalra és betakarta szépen a kasszirfrajla alsószoknyájával. Csak aztán ment haza…

Filax, mint egy őrült, hajadonfőt járkálva várta a Varhanek-udvaron. Csigolyáné korhelylevest főzött neki, a minek a jutalma el nem maradt. Csak aztán, rebus bene gestis, feküdt le a derék fiu.

Filax Argusként őrködött álma fölött. Elnem mozdult mellőle, hanem kapta a római jogot és kimagolta belőle a servitusokat.

VIII. Filax degradáltatik. A mauzi és a cica. A kutyusok és a pávián.

Hogy a Bódi jogászkodása idejében Filax volt Pesten a legszomorubb ember: az természetes. Hiába tette föl magában az árva, hogy a vis majorral szemben beszünteti lelkiismeretét: kötelességérzése erősebb volt bölcseségénél: a Bódi megtéritésére irányuló szélmalomharcot egy pillanatra sem adta föl. Természetesen mi foganatja se lett buzgó igyekezetének: Bódi rá se hederitett szivhezszóló _kebelhangjaira_. Sőt még neki állott följebb.

– Filax ur, drága preceptorom, – viszonozta Albert intéseit, – fogadja meg a tanácsomat és hagyjon föl az erénynyel, mert az lesz a vége, hogy bele fog bolondulni.

– Hát a kötelesség, a becsület! – kiáltott föl a szerencsétlen ember magánkivül.

– Bolond maga, Filax! – eszelte Bódi. – Hát magán mulik, hogy a kötelességét nem teljesitheti? Nem rajtam?… Nohát!… Olyan maga, amice, – folytatta a bölcsek oktató, fölényes hangján, – mint ama bizonyos őrült szélmalom, a melyik nem törődik vele, hogy üresen jár a garatja, váltig kalimpál s buza helyett a kövét őrli meg.

A találó hasonlat, minden szivbeli keserüsége ellenére is bámulatra ragadta a jámbor filozoptert.

– Micsoda ész maga, Bódika! – kiáltott föl lelkesen. – Istenem, Istenem, mekkora ember lenne magából, ha kultiválná kitünő talentumát!

– Bizza rám, – nyugtatta meg Bódi, – nem marad az parlagon. Három napja csak, hogy egy nótára tanitottam Patikárus Miskát és ma már minden utcagyerek fütyüli.

– Hiszen ha attól az ember alispán lenne! – sóhajtott föl Filax busan. – Ha a nóta tenné! De, hajh, nem a nóta teszi.

– Nem ért maga ahhoz, drága barátom, – tiltakozott Bódi fölénynyel, – többet ér a megyei uraknak egy parázs kis nóta, mint akár egy véka tudomány…

… Egyszóval minden disputából Bódi került ki győztesen. Filax, mit volt mit tennie, szügyébe vágta bús fejét s magolt, mint egy bivalyos, jeles tanitványa helyett is. És ha katalogust olvastak a professzorok, harsány jelen-t süvitett az ifj. Fenessy Boldizsár neve után, magának pedig (hogy valahogy ki ne süljön a turpissága), hősies önmegtagadással abszenciát adatott.

Ez a jámbor csalás magyarázza meg azt a levelet, a mivel dr. Stiller Márton Boldizsár urnak a Filax és fia szorgalma felőli tudakozódására válaszolt.

„… Domine spectabile ac illustrissime! Kedves fia ura mindezideig eminenter szorgalmas hallgatónak mutatkozék: egy absentiát se kapott, azonban Filax, a praeceptor állandóan vágál, ha nem colloquál, vizsgára nem bocsájtattatik.

Dr. _Stiller_, rect. magn.“

No lőn eme levél fölött Fenesen akkora emóció, a mekkorát negyvennyolc óta nem élvezett Fenessy-fi.

Az öreg ur azonmód iróasztalhoz ült, a kiszáradt gubacstintát föleresztette ecettel és megfaragta a ludtollat. Aztán irt volna, de még se irt. E célból inkább elhivatta a papot és a következő episztólákat diktálta a tollába:

„Édes fiam, Bódi!

Atyai büszkeséggel vegyes aggodalommal tekintek reád. Azt irja Stiller, hogy szorgalmas vagy. Csak nagyon meg ne erőltesd az eszedet, nem származik abból semmi jó.

Mi lelt, édes fiam, hogy igy megváltoztál?! Hiszen, nem mondom, szeretem, hogy tanulsz, de tudós azért valahogy ne kivánkozz lenni, mert abba bele nem egyezem, vicispánnak kell lenned!

Küldök háromszáz bankót mulatozásra, addig ne tanulj nekem, a mig ezt a csekélységet el nem vered.

Szerető atyád, _Boldizsár_.“

A másik levél Filaxnak szólott:

„Filax!

Maga betyár! Hát igy vagyunk?! Mialatt az én szegény fiam öli magát a dohos univerzitáson, maga jányok után csavarog? Semmirekellő!

Ezennel lecsapom a praeceptorságról; mától fogva nem lesz egyéb dolga, mint a fiam egészségére vigyázni. Ebadta!

_Fenessy Boldissár_, s. k.“

Filax vévén a dorgatoriumot, elájult, Bódi ellenben vévén a 300 bankó forintot, szörnyü nagy kedvében fölugrott az asztal tetejére és elhatározta, hogy lehányja azt a csekély hámot is, a mi még a nyakán lógott: nem csupa Csigolyáné a világ. Fiakkerbe vágta magát és alló, a Semmelweis virágüzletébe!