Part 7

– Esküszöm magának –

Az asszony a szavába vágott:

– Most maga mulat rajtam!

– De hogyan nyerjem meg a bizalmát, ha nem hisz a szavamnak? Tegyen hát próbára!

– Szó, szó, – mormogta Cserneyné keserüen.

– Ismétlem: tegyen próbára!

– Jól van! Mondja hát meg, kit szeretett előttem?

Varsányi meglepetten mérte végig barátnőjét.

– Hogy kit szerettem?

– Igen is! Különösnek találja a kivánságomat? Pedig az nagyon természetes. Önöknek férfiaknak van egy kényelmes jelszavuk: a diszkréció. Tönkre teszik egy-két vagy tíz asszony életét, aztán hallgatagon tovább állanak, mert a diszkréció úgy kívánja. Én azonban keresztüllátok a szitán és tudom, hogy nem odáig van! Én nem akarok szem lenni a láncban, nem akarom a tucatot kiegészíteni, nem akarom, hogy engem is diszkrétül kivégezzenek.

A báró, aki nem volt elkészülve ilyen szenvedélyes bőbeszédüségre, ijedten kérdezte:

– Mit akar hát!

– Különb akarok lenni a többi kedvesénél, azt akarom, hogy áldozza fel őket nekem, hogy utólag diadalt ülhessek az emlékük fölött…

– Nem értem…

– Mint királyné akarok bevonulni a szívébe és azt kivánom, hogy régi kedvesei rabnőkként hódoljanak előttem. Azt akarom, hogy túszokként a kezembe szolgáltassa őket.

– De hiszen ön azt kivánja, hogy a kezébe adjam a becsületemet!

– Igaz! De ön kevesebbet kiván-e tőlem?

Varsányi elcsodálkozva nézte az asszonyt.

– De hogy jutott eszébe ilyesmi? Hiszen ez őrültség!

– Meglehet, hogy az, de nincs-e jogom magától őrültséget követelni?

Az asszony nagyon föl volt indulva; a szeme fénylett, fehér foga pedig idegesen harapdálta az ajkát. A báró egy pillanatra lehunyta a szemét; valami kellemes szédülést érzett.

– És ha megtenném ezt az őrültséget –

Az asszony arca fölragyogott.

– Óh, ha erre képes volna…

Nem folytatta, mert Péter úr váratlanul belépett hozzájuk.

– Megvan a kulcs, kis baba, nem kell keresni!

– Kereste az ördög, – felelt Cserneyné, – akit láthatólag dühbe hozott az ura alkalmatlankodása.

– Akkor hát megyek aludni.

– Menjen már, menjen!

Cserney azonban mégse ment, hanem fölváltva, hol Varsányit, hol a feleségét nézte.

– Kedves barátom, – mondta aztán, – bevallom, nem merlek most egyedül hagyni a feleségemmel…

– De kérlek! – hebegte a báró.

– Te igen okos fiúnak látszol, de félek, hogy nem ismered eléggé drága nőmet. Azért hát, mielőtt magadra hagynálak vele, használati utasítást mellékelek hozzá…

– Péter! – sziszegte az asszony, megsemmisítő pillantást vetve az urára.

Cserney azonban rendületlen nyugalommal folytatta:

– Ennek a hölgynek a kalapjára tulajdonképpen piros zászlót kellene tűzni, mint a puskaporos hajókra, hogy minden jóravaló ember óvakodjék tőle… A legújabb szenvedélye az, hogy kiszedi a gavallérjából a legféltettebb titkukat, ha aztán otthon eldicsekszik nekem, hogy milyen egyűgyűek a férfiak…

Varsányi arca krétafehér lett.

– Megfogadtam, – szólt Cserney az asszonyhoz, – hogy ezentúl óvni fogom minden gavallérját.

Az asszony nem válaszolt, tehetetlen dühében azonban erősen megtiporta az ura lábát.

A vonat ezalatt sisteregve és pöfögve szaladt be a nagy csermői alagút kapuján.

Csak leány!

A Merceriát szegélyező régi házak erkélyére ráült a barnaszemü, édes velencei éjszaka; lenn, a keskeny utcasikátorban kigyúltak a lámpák; a fehér izzógömbök és a tarka mécsesek fénye mellett ötezer jókedvü naplopó haladt a Rialtó felől a Márk-térre, ahol már elkezdődött az esti hangverseny.

Matrózinges, barnaarcu zenekedvelők, akik napközben nyitott szájjal alusznak a partok izzó kőlapjain és fehérfogu hölgyek, akik kopogó papucsot viselnek a lábukon és akiknek örökké mozog a legyezőjük meg a nyelvük. Egymás karjába kapaszkodva, a ruhájukat meglibbentve, ritmikus léptekkel mászszák meg az átjáró hidak lépcsőit, a vidám fecsegésük pedig darázszümmögésként szűrődik be a keskeny lagunák alvó csöndjébe.

István báró, aki azelőtt való este érkezett ide Brindisi felől, ugyancsak a Márk-tér felé igyekezett. Az utcai suhancok megérezhették, hogy a lagunák benfentesei közül való, mert nem ajánlottak neki sem gyujtót, se kagylót, ő pedig gond és jóformán gondolat nélkül, zsebretett kézzel és cigarettával a fogai közt bandukolt a hal- és narancsszagu utcákon.

Most a könyökével megérintette egy mellette sétáló úrnak a karját. Jó ideig egymás mellé szorulva haladtak, csak aztán néztek egymás arcába. Ráismertek egymásra, régi jó ismerősök voltak.

– Pista, te vagy?

– Jó estét, Sándor.

A másik, Sándor, nevetve nyújtotta felé balkezét; a jobbik karjába egy fiatal nő kapaszkodott.

– Milyen meglepetés! – csodálkozott Sándor. – Én Bombayban hittelek.

– Onnan jövök.

– Meddig maradsz itt?

– Nem tudom még. Egy párnapig mindenesetre… És te?

– Két-három hétig… Meg akarom mutatni Irmának Velencét.

Megfogta a barátja karját.

– Hanem most bemutatlak az Irmámnak… Hiszen hírből már régen ismeritek egymást…

István a kalapjához nyúlt. Úgy emlékezett, hogy semmiféle Irmát nem ismer híréből és hogy eddig egyáltalában sejtelme sem volt róla, hogy a barátja megnősült. Most tehát egy gratuláló mosolylyal hajtotta meg magát.

Irma aztán megállt egy kirakat előtt, hogy holmi sziporkázó csecsebecséken legeltesse a szemét, István pedig növekedő gyönyörűséggel nézte az asszonyt. A melódiákkal terhes olasz éjszaka lehetett az oka, még inkább az elmúlt négy hónap, amit sátrak alatt tanyázva, a bengáliai ősmocsarakban vadászva töltött el, hogy most az Irma ruhájából kiáradó ibolyaillat szédülést okozott neki. Valami költői, titokzatos, epedő, tavaszi sejtelem szólalt meg a szívében, talán visszhangja annak az elmúlt kornak, amikor még állandóan édes, rózsás köd borult az ifju érzékeire. De Irma valóban szép volt. Elragadóan szép, csodálatosan szép. Az az öntudatlan szerény és mégis királynői szépség, amely, ha Chloe szandáljain végigmegy a szentelt berkeken: a fák meghajtják előtte koronájukat és az ég madarai csipogó rajokban követik.

Kiértek a fényárban uszó térre és a Flórián előtt találtak egy asztalkát, ahol hárman letelepedtek beszélgetni, mialatt az emberár zsongva hömpölygött el mellettük, mint egy óriás bálterem megszámlálhatatlan közönsége.

Irma nem vett részt a beszélgetésükben. Valami édes zsibbadás vett erőt rajta; mámoros volt a nyári éj illatától; láthatólag teljesen elmerült önmagába, ahol a lagunák fantasztikus városának tükörképét találta és nem igen törődött Sándorral, Istvánról meg alig vett tudomást. Ha rajta áll, épp oly idegen arccal fog elbúcsuzni a bárótól, mint amilyennel üdvözölte.

Később, amikor szünet állott be a férfiak beszélgetésében, mégis megszólalt:

– A bárónét nem hozta magával? – kérdezte szórakozottan.

– A bárónét?

– Igen, a feleségét.

– Nekem nincs feleségem.

Sándor elnevette magát.

– Összetéveszted Istvánt az öcscsével. A kisebbik házasember, de ez itt még legény…

Irma arcát finom pír borította el.

– Hogyan, hát maga az a –?

– Igen, ő az! – szólt Sándor mosolyogva.

Az elhallgatott jelzőben benn volt az egész nimbusz, amely István úr személyét környékezte.

– És most az Indiákon vadászott?

Negyedóra óta egyébről sem beszéltek a férfiak, mint a bengáliai vadászatokról, de Irma egyszer sem figyelt oda.

Mos azonban fölébredt és mint a jó katona a riadó hangjára, fegyveresen lépdelt az ellenség elé. Az arcán és a modorán meglátszott, hogy észre kivánja magát vétetni és hogy tetszeni akar és ez az igyekezete csillogóvá tette a szemét, édes mosolyt csalt az ajkára és plasztikussá tette még a vállát és a karját is, amely most másképp dőlt a szék karjának, mint az imént.

A riadó, amely fölrázta apátiájából, egy szó volt: István nőtlen! Ellenség, aki hadilábon áll a női nemmel, ellenfél, akivel hadakozva, végig lehet élvezni a guerilla-háboru izgalmait, akit végül le lehet igázni és a diadal-kocsihoz láncolni…

A báró szeme megakadt Irma keztyüs kezén, amely egy virággal babrált. Finom, karcsu, izmos keze volt és István talán odaadta volna az Indiákon szerzett legszebb tigrisbőrét, ha keztyü nélkül láthatta volna. Soha még nő nem volt rá ilyen hatással; olyan szomjas szemmel nézte, mintha csak megifjodott volna a lelke az őserdőkben. Ez a hatás visszatükrözött a két szemében, amely foszforeszkálni kezdett és visszatükrözött Irma szemében is, amely lopva meg-megpihent a báró barna, energikus arcán.

– Menjünk? – kérdezte Sándor.

Irma a fejét rázta.

– Még ne! Inkább sétáljunk egyet!

Ezt halkan mondta, aztán egy mosolygó gyors pillantást vetett István felé, mintha meg akarna róla győződni, hogy helyesli-e azt, amit tett?

Sándor nevetve nézte az óráját.

– Jól van, kerüljétek meg ketten a teret, a Piazettán majd megtalállak… Én átugrom Danielhez és megmondom, hogy adjanak szunyoghálót az ágyamra.

Olyan volt, mint a mese, hogy most ketten, karonfogva áthaladtak a sokaságon és kimentek a Piazettára, le a partig, ahol úgy sziporkázott a fekete laguna, mintha millió szétfutó és egymásba olvadó aranykigyót ringatna. A hercegi palota óriás homloka harsogva verte vissza a zene hangjait, odaát pedig opálos ezüstköd borult S. Giorgiora.

Sokáig állottak a parton és élvezték némán a színek és a hangok harmóniáját. Irma lehajtotta a fejét és lehúnyta a szemét. A gömbölyü, meleg karja szelíden nehezedett a báró karjára. István úr lelkéből pedig szeszélyes, rapszodikus ötletek emelkedtek föl, mint a zengő pacsirták a vetésből.

Ime, – mondta magában ujongva, – ez a nagy, a szent éjszaka, amelyről álmodtam, de amelyben nem hittem… Csoda történt és a lehetetlenség valósággá lett… Most megértem az élet titkát is: az egész élet semmi, de ez az egy pillanat az örökkévalóság… Te pedig, aki itt állsz velem, egy vagy velem. Megértesz, ha nem is szólok hozzád egy szót sem. Nem nézek az arcodba, de ha azt mondom neked: – Gyere menjünk! – követni fogsz, mint az alvajáró.

Az Irma keze kissé megremegett István karján. Észrevette Sándort, aki kalappal a kezében közeledett feléjük. István lelkét valami nagy keserűség öntötte el.

– A férje! – mormogta.

– Kicsoda? – csodálkozott Irma.

– A férje, Sándor.

– Sándor – az én férjem?

Irma nevetett is, de láthatólag kissé meg is sértődött.

– Sándor, hallod? A báró azt hiszi, hogy én a feleséged vagyok…

– Csak nem?

– Ha mondom! Azt hitte, hogy a férjem vagy…

Sándor ezen annyira kacagott, hogy a part homályából kibukkant néhány álmos ábrázat.

– Gondola, signore? Gondola?

– Ez nem rossz! – ismételgette Sándor. – Hát nem tudtad, hogy Irma a húgom?

– A húgod? Valóban – én…

Ezen aztán elmulattak még egy félórát, mialatt a Riván sétálgattak.

– A húgom. Mindössze húszéves. Igaz, hogy már tizennégy éves korában nagyleányszámba ment.

István újra és újra nézte a leányt; csodálkozott is, egy kissé szégyelte is magát, de boszankodott is, mintha valami méltatlanság esett volna rajta… Nem asszony, csak leány! Nem egyéb, csak egy nagy erős, csinos leány, az érett leányok ama fajtájából, akiknek az idomai már asszonyi vonalakban kezdenek gömbölyödni. Amolyan nem egészen fiatal leány, aki a kacérság erősebb eszközeitől sem riad már vissza. Csak leány! Az ajkán nem a gonosz tudás, hanem a kiváncsiság mosolyog; a szemében nem a démoni szenvedély, hanem a leányos furfang csillan. Ilyenformán mosolygott, kacsintgatott reá és taktikázott vele már egy tucat eladó kis grófnő, akiknek naiv pókhálóit az erős darázs széttépdeste, hogy továbbra is zümmöghessen a verőfényben…

A báró azonban jónevelésü ember volt és erőt vett a kedvetlenségén, amelyet kiábrándulása okozott neki. Csakhamar eltalálta a megváltozott helyzethez illő hangot is, a gyöngéd udvariasságnak azt az atyáskodó, fölényes hangját, amelyet a versenyen kivül álló nagybácsik szoktak a szép hugaikkal szemben használni, akikért talán készek volnának meghalni, de akiket nem vennének feleségül semmi áron…

Igaz szerelem

A naptár szerint már tavasz volt, az óra pedig reggeli tizenegyet mutatott, de azért a szoba, amelybe Sándor belépett, mégis félhomályba borult. Nem volt esős nap, vihar sem készült s odakünn mégis elszomorítóan szürke és néma volt minden. A föld és az égboltozat. Mintha a reményét vesztett természet végleg belefáradt volna színjátékainak örökös egyformaságába. Mire való az örökös napfölkelés, virágfakadás és újjászületés? Úgyis az alkonyé, a hervadásé és az öregségé az utolsó szó.

Valami örökség dolgában járt itt Sándor, a fakó kisvárosban, a vén házban, amelyet gyermekkora óta nem látott. Nem számitott arra az örökségre, amely talán nem is érte meg az utazás fáradságát, de azért mégis eljött, mert az ember megtesz sok olyat, aminek nem tudja okát adni. A nagyanyja halt meg kilencvenhat esztendős korában és most vagy húszan gyülekeztek itt össze, távoli rokonok, az ország minden zúgából.

A boldogult nappalijában két öreg úr vitatkozott valami jogi kérdésen; egyikük, a vérmesebbik, ingerülten csapott az asztalra. Az ügyvéd még nem jelent meg és a többi rokon az ablakfülkében egyezkedett és alkudozott suttogva. Csak a harmadik szoba ajtajában ült egy gyászruhás asszony, aki feszült figyelemmel hallgatta az öreg urakat, láthatólag erőlködve, hogy követhesse őket a jogi kérdések útvesztőin keresztül. Katalin volt, a család elismert szépsége. Ő volt a boldogult nagyanya kedveltje és néhányan a féltékeny rokonok közül most aggódva vizsgálgatták nyugodt, hideg arcát. Vajjon megröviditették-e őket Katalin kedvéért?

Az asszony tényleg szép volt, az ember nem hitte volna, hogy már nagyocska gyermekei vannak; csak egészen közelről látszott, hogy arcán parányi kis horpadások vannak, aminőket az idő szokott a márványszobrokon ejteni. Szép asszony volt, de Sándor ítélete szerint nagyon is hideg és öntelt. Olyan büszke volt az erényére és a sokat emlegetett józanságára, mint némelyik ember a királyi tanácsosságára.

Sándor jó ideig figyelemmel nézte az asszony arcát, aztán nesz nélkül odatelepedett a háta mögé. Az asszony csak akkor fordult vissza, amikor a rokona már megszólalt:

– Jó reggelt, Katalin!

– Maga az? Jó napot! Nem hittem, hogy maga is eljön…

– Eljöttem, mert úgy hallottam, hogy a maga javára meg akarnak bennünket rövidíteni… Meg fogom támadni a végrendeletet!

A szép asszony idegesen fordult vissza, de amikor a Sándor szeme közé nézett, elmosolyodott.

– Tegye meg, – mondta.

Tudta, hogy nem fogja megtenni.

Jó idő telt el, anélkül, hogy egy szót váltottak volna, végül Katalin törte meg a csendet.

– Álmos?

– Nem. És hogy maga se álmosodjék el, egy történetet fogok elmondani. Van még tíz percnyi időnk?

– Azt hiszem, igen, bár őszintén megvallva, kissé bizalmatlan vagyok a maga történetei iránt…

– Azt szeretném elmondani, hogyan szeretett maga belém.

Katalin nem válaszolt, hanem megelégedett annyival, hogy egy derült, de nagyon kicsinylő pillantással mérje végig a rokonát.

– Maga már nem tud arról semmit, – folytatta Sándor, – és alkalmasint nem is tudott róla soha, de ez nem változtat a tényen: maga szerelmes volt belém. Nem kicsiségről, hanem igazi szerelemről beszélek…

– Mit ért igazi szerelem alatt?

– Amikor bűnbe esik a szerelme kedvéért, amikor szükségét érzi, hogy áldozatot hozzon neki: akkor igazán szeret a nő.

– És én bűnbe estem magáért és áldozatot hoztam magának?

– Ha kivánja, eszébe fogom juttatni.

Az asszony kissé küzködött magában. A kiváncsisága mégis győzött.

– Bevallom, kiváncsivá tett. Beszélje el a történetét. Tudom ugyan, hogy vakmerő ember, gyakran hóbortos is, de sohasem izléstelen.

– Nem köszönöm meg a megjegyzését, mert tudom, hogy inkább figyelmeztetés, mint bók… Az imént hosszasan elnéztem a maga arcát, aztán egy pillanatra lehunytam a szememet és ekkor egy különös képet láttam… Borongó felhőkön nagy, fantasztikus gót templom áll. A kapuja nyitva van és az óriás hajó méhében gyertyacsillogás látszik és az orgona zúgása hallatszik… A templomból különös menet halad kifelé, le a széles kőlépcsőn… Csupa hét-nyolc esztendős kisleány, mindannyi menyasszonynak öltözve, hófehér ruhában, lengő fátyollal, fehér rózsakoszorúval a fején. Párosával mennek, szeliden egymáshoz simulva, lassu léptekkel, viaszgyertyát tartva a fehérkeztyűs kis kezükben. A hosszu menet élén maga halad, Katalin, mint hétéves kis leány, a legédesebb, a legtisztább kis menyasszony…

Most már azt is tudom, hogy mikor láttam ilyennek. Régen volt, kétségbeejtő régen… Én kis fiu voltam – a város legvásottabb sihedere – és husvétvasárnapján új ruhát adtak rám és elküldtek a templomba. Én azonban nem mentem a templomba, hanem a templom mögött levő üres telekre, ahol egy tucat hozzám hasonló rossz kölyökkel pirostojásba játszottunk. Egymáshoz ütögettük a tojásokat és amelyiké betörte a másikét, az nyert és zsebre tette a tört tojást. Én hallatlan szerencsével játszottam. Egyetlen egy piros tojást hoztam magammal és azzal összenyertem vagy huszat. Minden zsebem tele volt tojással, a sapkám is tele volt már. Olyan boldog szédülés vett erőt rajtam, mint később még csak egyszer életemben, amikor a montekarlói kaszinóban – no, de ez nem tartozik ide!

– Hamisan játszik! – kiáltotta egyszerre az egyik fiu, – akit már teljesen kifosztottam. – Gyöngytyúk tojással játszik!

Igaza volt: csaltam.

Az én piros tojásom nem volt rendes tyúk tojása, hanem gyöngytyúké. A gyöngytyúktojás héja erősebb minden más tojásénál. Aki ilyennel játszik, az csaló.

Amikor észretértem, hogy tettenértek, azt tettem, ami ilyenkor a legtanácsosabb: szó nélkül futásnak eredtem. Kifosztott áldozataim vad üvöltéssel vettek üldözőbe. Nyílsebesen megkerültem a templomot. A templommal szemben van a nagymama háza: ha sikerül beosonnom a kapun, akkor biztosságba vagyok… Már a kapunál voltam. A legmakacsabb üldözőm, az a fiu, akit legalaposabban kifosztottam, még vagy tíz lépésnyire volt tőlem. Egy pillanatra megállottam és visszafordultam: maguk éppen akkor jöttek ki a templomból. Lehettek vagy negyvenen az apáca-iskola növendékei, akik csütörtökön részesültek először az áldozás szentségében és mára újra fölvették menyasszonyi ruhájukat, hogy végighallgassák az ünnepi misét.

Maga a csapat élén haladt. Egy másodpercig láttam csak, de tisztán emlékszem még az arckifejezésére is. Nagyon szép, szinte megindító szép volt fehér ruhájában, a testet öltött gyermeki tisztaság. Még egészen telve volt áhítattal és szent borzongással és a szemében visszatükrözött jóságos gyermekszívének erős fogadalma: hogy mindig jó lesz, illedelmes és jámbor, hogy érdemessé tegye magát az apácák dicséretére és a jó istenke szeretetére… Ekkor meglátott engem, aki borzasan, kipirulva és csatakosan állottam szemben üvöltő ellenségemmel; emlékszem, hogy borzadva nézett rám.

Az egyik ellenségem e pillanatban galléron akart ragadni. Én azonban a gyöngytyúktojást teljes erőmből a szeme közé vágtam, hogy a tojás sárgája végigfolyt az arcán, aztán besiettem a házba és becsaptam magam után a kaput. A nagymama kertjében volt egy kis búvóhelyem, oda elrejtettem a piros tojásaimat, a cselédek aztán megfésültek, megmosdattak, tíz perccel később pedig a jó nevelésü fiucska szerénységével benyitottam a nagymamához.

– Hol voltál kis gézengúz? – kérdezte a nagymama.

– A templomban – hazudtam. – Imádkoztam a jó Istenkéhez – a kedves nagymamáért is imádkoztam…

– Nem igaz! Az utcai gyerekekkel verekedtél. – Láttalak az ablakon át.

A rágalmazott ártatlanság méltó felháborodásával utasítottam vissza ezt a gyanusítást.

– A nagymama összetévesztett valami rossz fiúval. Én a templomban voltam és imádkoztam. Együtt jöttünk ki Katinkával, – ő megmondhatja az igazat…

E pillanatban rettenetes dolog történt: belépett maga Katinka. Azt hittem, hogy a föld alá kell sülyednem ijedtemben… Most rámbizonyítják a hazugságomat!

– Igaz, hogy Sándorka veled volt a templomban? – kérdezte magától a nagymama.

Én az öreg asszony háta mögül kérve, követelve és fenyegetve néztem a maga szemébe… Maga küzködött, habozott, végre lehajtotta a fejét és suttogva kimondta a kierőszakolt hazugságot: Igaz!

– Nem kergetőzött megint a fiúkkal? – faggatta tovább a nagymama.

Maga ekkor egy fájdalmas, félénk pillantást vetett rám, mintha kegyelmet akarna kérni. Husvéti fehér ruhájában, rettenetesen nehezére eshetett a vakmerő hazugság. És mégis hazudott!

– Nem kergetőzött!

Én addig, ámbár rokonok voltunk, nem igen vetettem ügyet magára. Mint afféle vásott fiúgyermek, megvetettem a kis leányokat. Gyáváknak és ügyetleneknek tartottam mindnyájukat. Maga azonban titkos rajongóm volt nekem… Azt a titokzatos vonzalmat érezhette irántam, amely ellentállhatatlan erővel sodorja a szelideket a vadak felé, az erényeseket a bűnösök felé…

Együtt mentünk el a nagymamától. Én előbb még a kertbe mentem a piros tojásaimért és fegyverül egy kétarasznyi hosszú vasdarabot is vittem magammal.

Maga megvárt a kapu alatt. Nagyon levertnek látszott, a húsvéti hazugság nagyon nyomta a lelkét.

– A gyóntató atya azt mondta, hogy aki hazudik, az elkárhozik, – szólt hozzám szeild, szomorú hangon.

– Nem fog megártani a kisasszonykának, ha egy kicsit megpörkölik az ördögök! gúnyolódtam.

(Tulajdonképpen nagyon rossz kölyök voltam.)

Az utcán nem vált el tőlem, hanem nagy csodálkozásomra elkisért a szülei házam felé. Ez is jellemzi az asszonyt: ragaszkodik ahhoz, akinek föláldozta az üdvösségét. Útközben is értem aggódott.

– Nem fognak rádlesni a fiúk?

– Hiszen csak jöjjenek! – mondtam, a vaspálcával hadonázva.

– Minek az a vas?

– Arra való, hogy betörjem a fejüket.

Maga elhalványult az iszonyattól, de mégis így szólt hozzám:

– Add ide a tojásokat, – majd viszem én…

Szorosan egymás mellett haladva folytattuk utunkat. Maga koszorúval a fején, a hazugság emlékével a szívében, vitte a lopott prédát. Szomorú volt, szégyelte magát egy rossz kölyökért, akinek megbocsájtotta a durvaságát a bátorsága kedvéért.

A szülei házam mellett tényleg rámlestek az ellenségeim. Kőzáporral fogadtak.

– Szaladj! – mondtam magának. – Vidd be a tojásokat az udvarra!

Maga azonban ott maradt mellettem. Az utamban volt, a terhemre volt, de a szerető nő édes és ostoba makacsságával nem akart mellőlem tágítani.

Egy kő meghorzsolta a homlokát és a fehér ruháján piros vércsepp ejtett foltot… Kezén fogtam és bevonszoltam az udvarra.

– A tojásokban nem esett kár, – szólt maga.

– Akarsz belőlük, Katinka? Adok néhányat.

– Nem kell, – mondta maga.

Azzal otthagyott és kifutott a kapun. Haza szaladt.

Én nem mertem követni a fiúk miatt. Emlékszem, hogy én aztán nem tudtam mit kezdeni a piros tojásaimmal. Megenni nem tudtam és egyéb hasznukat sem vehettem, hát mind beledobtam a kertünk tövében folyó érbe. Magával sem törődtem többet. Bűnbe esett értem, hazudott, föláldozta magát értem, szenvedett, – egészen férfias dolog volt tehát, hogy másnapra már elfelejtettem.

Nem tagadom azonban, hetek mulva is jó esett, ha véletlen találkozások alkalmával észrevettem a maga rajongó, odaadó pillantását.

Sándor úr elhallgatott, a szép asszony pedig halkan elmosolyódott.

– Most már magam is emlékezem a kalandra. Arra is emlékezem hogy valami különös keserü boldogságot éreztem együgyü szívemben… Fájt, hogy el fogok kárhozni a vétkemért és boldog voltam, hogy magáért kárhozom el.

– Ez az igazi szerelem!

– Úgy látszik azonban, hogy ösztönszerüen levontam a tanulságot belőle, mert soha többet ilyen szerelemmel, ilyen áldozatkész és bűnös szerelemmel, nem szerettem életemben.

– És ennélfogva nagyon boldog is volt az élete? – kérdezte Sándor.

A szép asszony nem válaszolt. Később mégis megszólalt.

– Tulajdonképpen miért mondta el nekem ezt a történetet? – kérdezte halkan.

– Megmondom, bár meg fog érte neheztelni. Az imént, hogy elnéztem az arcát, elszomorodtam, hogy mennyire idegenné lett. Talán szebb, mint volt, de idegen. Olyan, mint az udvarunkon nyíló kedves fa, amikor ellepi a zúzmara. Mialatt beszéltem, ön elgondolkozott, mosolygott, egyízben el is pirult. És egy pillanatra fölismertem megint az arcán a hajdani kis leány, a melegszívü, a rajongó, az ostoba kis Katinka vonásait… Ezért pedig érdemes volt beszélni.

Időközben megjelent az ügyvéd, aki aztán telirakosgatta az asztalt bélyeges írásokkal. A szép asszony otthagyta Sándor urat és az ügyvéd mellé telepedett. Onnan egy mosolygó, engesztelő pillantást vetett reá, de azontúl már csak az írásokat nézte.